7×7. Kedd.

– Attól tartok – mondta Marvin -, épp avégett kellett itt maradnom hogy az utadat álljam.1

– Utamat álld? De hisz nem is megyek sehová! – feleltem felháborodottan.

Hát nem lát a szemétől ez az alak? Ott ültem az ágy szélén, begipszelt lábbal, bal kezem az ágytámlához bilincselve, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne dőljek el a fáradtságtól, mert akkor a kezem teljesen kicsavarodik a bilincsben. Hogy képzelheti ezek után bárki azt, hogy az utamat kell állni? Végül kapcsoltam és megkérdeztem:

– Nálad van a bilincs kulcsa, Marvin?

***

Majd csak holnap este kell találkoznom Raglan James úrral.2 Ez a felismerés nagyon feldobott, mert egészen addig, amíg meg nem találtam az íróasztalomon kallódó cetlit, azt hittem, mára beszéltük meg a találkozót – márpedig ma estig biztosan nem végzek itt minden dolgommal, de a fene se akar egy napon belül két hiperűrugrást. Persze ez nem teljesen igaz. A bátyám például odáig van érte. Én viszont minden egyes alkalommal azt érzem, hogy valami a köldökömön keresztül benyúl a hasüregembe, jól megkavarja a belső szerveimet, kirántja, majd visszadobja, ugyancsak a köldökömön keresztül. Így viszont ma és holnap minden papírmunkát elintézek itt, ami a cég felvásárlással jár, és holnap úgy mehetek haza a találkozóra, hogy egy ideig nem kell visszajönnöm ide. A nap ennél jobb hírrel ma már aligha kecsegtethet.

***

Tüstént benyomult az ebédlőbe egy fémalak, majd egy-két percen belül tucatnyi újabb került elő.3 Rogernek fogalma sem volt arról, hogy ebben az útmenti kis koszfészekben is robotokat alkalmaznak már, pláne, hogy ilyen nagy számban. Annál jobb – gondolta -, hamarabb túl leszünk rajta. Intett a többi kísérő tanárnak, hogy ültessék le a gyerekeket az asztalokhoz, majd az elsőként megjelent alakhoz sietett. Feltételezte, hogy ő lesz a főpincér. Míg a robotok főnökével beszélgetett, félfüllel hallotta ugyan, hogy lassan elhal a gyerekzsivaj, de az agya nem dolgozta fel időben az információt. Mire körülnézett, már csak csontvázakat látott ott, ahol egy perccel korábban még a tanítványai és kollégái ácsorogtak.

***

Ő, Ron és Hermione arra készültek, hogy szombat délelőtt meglátogatják Hagridot.4 A terveket mégis keresztül húzta valami. Szombat reggel az étkezőben szokatlanul nagy zsivaly fogadta őket, és mindenki az ő asztaluk körül tömörült, annak is azon a részén, ahol többnyire ülni szoktak. Átnyomakodtak a tömegen, és amint az utolsó ember is ellépett előlük, egy fekete, nagytestű kutya ugrott a nyakukba. Miután mindhármukat jól összenyalta, orrával egy, az étkező asztalra dobott, kissé foglenymatos levélre bökött. Egy igazgatói különengedély volt, amelyben az állt, hogy Ron, elveszett patkánya helyett ebben a tanévben magánál tarthatja a kutyát. Csakhogy Makesz kifogástalan egészségnek örvendett és épp Ron bal zsebében szuszogott csendesen.

***

Téged zavar és nyomaszt az Öröklét fenséges újdonsága.5 Az Öröklété, amely mostantól fogva csak a miénk. Hát nem örülsz talán, hogy mától az idő értelmetlenné válik, és sietnünk sem kell, hogy megértsük egymást és a világot, mert már nem siettet sem betegség, sem halál? Nem te kérted tán, mikor még nem is sejtetted, hogy lehetséges, az örök élet ajándékát? Mitől félsz, mondd, mi rémít meg akkor ennyire, hogy szavad is elakadt, most, hogy miénk az ajándékok ajándéka: egymás örök társasága? Szótlanságod oka csak két dolog lehet: a csodálattól nem jutsz szóhoz, vagy irántam érzett szerelmed lángja rebbent el a mulandóságunkkal együtt. Oh, a szerelmünk – ez volt hát az ár, amit megadál a révésznek, aki átsegített minket a halandóság béklyóiból a végtelen szabadság földjére.

***

Kint a járdán Woolf megszorította a karomat, közben azt mondta, aludjak rá egyet, amitől majd’ szívszélhűdést kaptam, mert épp Sarah fenekét bámultam, amikor mondta.6 Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, amitől meg Woolf esett majdnem hanyatt ijedtében, hiszen úgy értelmezte a fejrázós mozdulatomat, hogy helyben visszautasítottam az ajánlatát. Két margaritámba, egy long islandembe és egy extra erős kávémba tellett, mire meggyőztem az ellenkezőjéről. A long island már nem is kellett volna, de belejöttem a győzködésbe, így egy kicsit túl lőttem a célon – olyannyira, hogy a harmadik koktélja végére Woolf már a közös üzletünket tervezte, amire rá sem bólintottam, csak véletlenségből megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle Sarah fenekének látványát. Miután Woolfal újra megállapodtunk abban, hogy alszok egyet az ajánlatára, nagyon erősen koncentráltam arra, hogy ezúttal sehová se nézzek, amitől valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki épp most esett át egy teljes agymosáson, de szerencsére úgy tűnik, nem sikerült elijesztenem vele Woolfot. Három nappal később, amikor felhívtam, így köszöntem bele a telefonba:

– Látja Woolf, én ilyen keveset alszom.

Nem értette a poént.


1 Douglas Adams: Vendéglő a világ végén; GABO Könyvkiadó, 2006; Ford. Nagy Sándor

2 Anne Rice: A testtolvaj meséje; Dáin 2000 Kft., 2004; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: Mezítelen nap (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. Baranyi Gyula

4 J.K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Edgar Allan Poe: Monos és Una beszélgetése (EAP összes elbeszélései 2.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Nemes Ernő

6 Hugh Laurie: A balek; Kelly Kft., 2004; Ford. Ördögh Bálint

 

Borítókép: Andy Kelly / Unsplash

7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay

7×7. Előszó.

Nem terveztem, hogy kölün bejegyzést szenteljek a következő kihívásom felvezetéseként, egy egyszerű előszó az első napon bőven megtette volna, de annyira szépen kijönnek a számok, hogy kénytelen vagyok előre felvezetni.

Amikor kreatív írásgyakorlatok után kutatva bóklásztam a neten, még néhány héttel ezelőtt, a Write to Done-on futottam bele a 7×7-be, vagyis: sétálj a könyvespolcodhoz, vedd le onnan a hetedik könyvet, lapozz a hetedik fejezethez és írd ki belőle a hetedik mondatot. A könyvet ezután tedd vissza a polcra, majd ülj a papírod/laptopod elé és írj egy rövid, összesen hét mondatból álló történetet. Nem is 7×7, inkább 7^4.

Ezt a feladatot beültetve a múltkori szabályrendszerbe (hat gondolat/nap) beleültetve a jövőhét folyamán születik majd összesen 42 mini történetem, amely hét darab, egyenként 42 mondatból (plusz lábjegyzék) álló bejegyzést fog magába foglalni. Nem mondom, hogy nincs bennem egy csepp félsz sem a napi hat darab történet miatt, ezért szükségem volt némi bíztatásra, hogy valóban ebbe a kihívásba és ilyen formában vágjak bele. A kérdést végül egy véletlen segített eldönteni. Múlt héten vasárnap olyan fáradtak voltunk, hogy csak későn keltünk fel és talán már dél is elmúlt, mire oda jutottunk, hogy eldöntsük, merre indulunk. Estére megbeszélt programunk volt, úgyhogy az idő szűke is döntő érv volt, illetve, hogy ne menjünk olyan helyre, ahova tudjuk, hogy később majd vissza akarunk térni. Így indultunk el végül a Highgate Cemeterybe, ahol gyakorlatilag az első sír, amibe belebotlottunk, Douglas Adamsé volt. Mi ez, ha nem válasz az egyébként fel sem tett kérdésre?

Douglas Adams sírja a Highgate Cemeteryben. A sírkövön a neve, mellette egy 42 feliratú jelzőtábla és egy váza, tele tollakkal.

Így hát készüljetek, mert holnaptól egy héten keresztük napi hat történetet fogok nektek elmesélni, egyenként hét, összesen 42 mondatban bejegyzésenként.

Mehet? Akkor katt ide!


Borító- és bejegyzéskép: csacsiga © 2018 @ Highgate Cemetery

A Monument kísértete.*

Ha valaki járt már Londonban, biztosan metróra is szállt, legalább egyszer. Mert a londoni metró olyan; azt ki kell próbálni. A legtöbben aztán egészen hamar hozzászoknak a nagyszámú metróvonalhoz, a kettőnél több végállomással közlekedő járatokhoz, a bizonyos megállókat kihagyó szerelvényekhez, és a labirintus szerű metrómegállókban és átszálló helyeken egészen könnyen kiismerik magukat. Vannak azonban néhányan, akik nem ilyen szerencsések, és mindjárt az elő útjukon úgy eltévednek, hogy örök életükre az adott állomás folyosóin bolyonganak, vagy éppen az egyik állomásról a másikra utazva keresik a kiutat.

Legendák keringenek egy különösen balsorsú lélekről, Caroline Pascalról, aki egy hosszú, városnéző séta után a The Monument állomáson tévedt le az aluljáróba, majd soha többé nem jött fel onnan. Fáradt is volt, késő is volt, először járt Londonban, ráadásul egyedül – az állomásnak szinte semmit nem kellett tennie, csak várnia a be-, majd eltévedő áldozatát. Caroline néhány londoni barátjával megbeszélte ugyan, hogy este beülnek egy hamburgerre a Byronba a Leicester Square-en, de soha nem ért oda a találkozóra – a legenda legalábbis így tartja.

Mivel a barátai hiába vártak rá, elkezdtek aggódni érte, és mikor még másnap sem került elő, a rendőrséghez fordultak. A Yard nyomozni kezdett az eltűnt nő ügyében, de szinte semmire nem jutottak. Senki nem látta, vagy hallott róla, a holtteste sem került elő, ahogyan semmilyen hátrahagyott holmija, leszámítva a bérelt szobájában maradó bőröndjét, benne a ruháival. A nyomozók egyetlen nyomon tudtak elindulni: elkezdték lekövetni a kártyahasználatát. Képzeletben végig járták az egész utat, amit az eltűnése napján megtett. Semmi különösre nem bukkantak, az ismert turista látványosságokat járta végig. Reggel a Green Parkban vett egy kávét nem sokkal tíz után – feltehetően az őrségváltást akarta megnézni. Ezután vett egy belépőt a Westminster Abbeybe, majd a túl parton a London Eyera. A Shakerspeare’s Globe melletti The Anchorban ebédelt, vett egy újabb kávét a Borough Market melletti Pretben, ezt követően valószínűleg átsétált a London hídon és a The Monumentnél metróra akart szállni. Az egyenlege szerint akkor használta utoljára a kártyáját, amikor átment a metró beengedő kapuján, majd megszűnt minden mozgás a kártyáján. A rendőrség átkutatta az állomást, de semmit nem találtak. Nem zárható ki – mondták – hogy innen még továbbment, ezért további állomásokat is átvizsgáltak, de semmi.

A hivatalos jelentés szerint az ügy lezáratlan maradt ugyan, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy valahol úgy hagyta el a metró területét, hogy nem kezelte le a kártyáját, majd új életet kezdett. Talán így is van. De azt ritkán teszik hozzá, hogy az aznap esti biztonsági felvételekről furcsamód hiányzik a délután hat és este kilenc között eltelt idő. Azok, akik sokat járnak a Monument és Bank megállókat összekötő alagutakban, még ma is gyakran hallani vélnek egy elhaló, kétségbeesett női hangot: merre, vajon merre?

Persze ez is csak egy városi legenda, aminek az eredetiségét sosem fogjuk tudni ellenőrizni, de egy biztos: amikor a hétvégén ezeken a folyosókon sétáltunk kettesben a húgommal, hallottam, hogy valaki a fülembe suttogott, ám amikor hátranéztem, csak az üres folyosó bámult vissza rám.


*A Monument kísértetének ötlete a legutóbbi londoni látogatásom alkalmával született meg, amikor metróra akartunk szállni; a történet mindössze a képzelet szüleménye… vagy mégsem?

 

Borítókép: csacsiga © 2018 @ Lego Store, Lonodon

Jól írni.

Az előző két bejegyzéssel nagyon sokat szenvedtem. Egészen pontosan az előzővel szenvedtem nagyon sokat (közel egy hétig(!) írtam), mire kijött belőlem. Az előtte lévővel szimplán csak nem vagyok elégedett. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért és most, hogy említést teszek róla, már később ki sem törölhetem (öngól), de egyszerűen nem tetszik. Nem az igazi. De a legutóbbi. Na, az tényleg kész szenvedés volt: bennem voltak az érzések, de nem voltak rá szavak.

Ezért úgy döntöttem, ez a mai egy megúszós bejegyzés lesz, részben azért, hogy motiváljam magam, részben pedig azért, mert nagyon szeretem a jó humorú, kissé odaszúrós és mégis zseniális Umberto Econak ezen, kezdő és haladó íróknak és fogalmazóknak egyaránt szóló jótanácsait.

Amennyire utána tudtam nézni, a magyarul a Hogyan kell jól írni? címet viselő írás először 1997-ben jelent meg a L’Espresso című olasz hetilap tárcarovatában, majd 2001-ben az Eco itt megjelent írásaiból válogató Gyufalevelekben kapott helyet.* Azóta többször, több helyen került publikálásra; én is használtam már nem egyszer, ha jót akartam kacagni, sőt olykor akkor is eszembe jutott, ha stilisztikai tanácsra volt szükségem. Most pedig megosztom veletek is, használjátok jól.

Umberto Eco: Hogyan kell jól írni?

  1. Kerüld az alliterációt: csacska csali az csak.
  2. Kerüld a frázisokat: a frázis üres szócséplés.
  3. Ne használj jeleket & rövidítéseket stb.
  4. Ne felejtsd (soha), hogy a zárójel (még ha nélkülözhetetlennek véled is) megszakítja a mondat fonalát.
  5. Vigyázz, nehogy… túlzásba vidd a hármaspontokat.
  6. Használj minél kevesebb macskakörmöt: nem „sikkes” dolog.
  7. Sohase általánosíts.
  8. Az idegen szavak nem segítik a bon ton-t.
  9. Bánj fukarul az idézetekkel. Jól mondta Emerson: „Gyűlölöm az idézeteket. Csak azt mondd, amit magadtól tudsz.”
  10. A hasonlat olyan, akár a frázis.
  11. Kerüld a redundanciát; ne ismételd el kétszer ugyanazt; ismételni felesleges. (Redundancián azt értjük, hogy valaki ok nélkül magyaráz olyasmit, amit az olvasó egyszer már felfogott.)
  12. Seggfej, aki csúnya szavakat használ.
  13. Fejezd ki magad mindig többé-kevésbé pontosan.
  14. Ne alkoss egyszavas mondatot. Kerüld.
  15. A túl merész metafora kerülendő: toll a kígyó pikkelyén.
  16. Oda, tedd a vesszőt ahova, kell.
  17. Tudd, mikor használj pontosvesszőt és mikor kettőspontot: ez persze nem könnyű.
  18. Kerüld a képzavart akkor is, ha „hét nyelven beszél”; a rossz hasonlat kisiklik, mint a vöcsök.
  19. Minek annyi szónoki kérdés?
  20. Légy tömör, igyekezz hosszú – vagy a kevéssé figyelmes olvasót óhatatlanul zavarba ejtő közbeékelések által megszakított – mondatok helyett a lehető legkisebb számú szóval kifejezni, amit gondolsz, nehogy magad is hozzájárulj az információs környezetszennyezéshez, mely (különösen ha a mondandó fölösleges vagy legalábbis nélkülözhető pontosításokkal van megspékelve) minden kétséget kizáróan ennek a média sújtotta kornak az egyik tragédiája.
  21. Ne lelkendezz! Takarékoskodj a felkiáltójelekkel!
  22. Írd helyesen az idegen neveket, mint például azt, hogy Beaudelaire, Roosewelt, Niecse és így tovább.
  23. Mindenekelőtt élj a captatio benevolentiae eszközével, hogy megnyerd magadnak az olvasót (bár lehet, hogy ezt sem érted, amilyen hülye vagy).
  24. Gondosan ügyej a hejesirásra.
  25. Mondanom sem kell, milyen bosszantó kifejezőeszköz a preteríció.
  26. Ne ismételgesd magad. Legalábbis fölöslegesen ne.
  27. Sose használj fejedelmi többest. Bizonyosak vagyunk benne, hogy nem kelt jó hatást.
  28. Ne keverd össze az okot az okozattal: félrevezetne, tehát rosszul tennéd.
  29. Ne alkoss olyan mondatot, amelyben a konklúzió nem következik logikusan a premisszákból: ha mindenki ezt csinálná, akkor a premisszák következnének a konklúziókból.
  30. Ne hódolj az archaizmusoknak, a hapax legomenon-nak és más szokatlan lexémáknak, melyek, bármennyire úgy érzed is, hogy grammatológiai différance nyilatkozik meg bennük, és dekonstrukcióra csábítanak, mindenképp – kivált, ha netán még fenn is akadnának az aggályos szövegmegközelítés rostáján – meghaladják a szöveg címzettjének kognitív kompetenciáit.
  31. Ne fecsegj, de kevesebbet se mondj annál, amennyit.
  32. A mondat akkor kerek, ha

*Forrás: Könyvguru

Borítókép: Formiche

Száll a kakukk fészkére.

Ülök a vonaton és a múlt vasárnapi előadáson merengek. Valamit írnom kell róla, hiszen megígértem nektek, de valahogy nem jön az ihlet. Lehet, hogy ez a bejegyzés mégsem annyira a darabról fog szólni. Végülis egy jó kritika sosem a szóban forgó műről szól, sokkal inkább arról, hogy a szerző (a kritikáé) hogyan élte meg az azzal való találkozást. Erre a kérdésre pedig, az én és a Belvárosi Színházban műsorra tűzött Száll a kakukk fészkére című darab esetében, van egy egyszavas válasz: könnyen. És ahogyan azt a szakállas viccből már tudjuk, ezt hosszabban kifejtve azt kell, hogy mondjam: nem könnyen.

Könnyen azért, mert bár már régen olvastam a könyvet és csak nem sokkal utána, tehát szintén régen láttam a filmet, elég mély nyomokat hagyott bennem ahhoz, hogy tudjam, egy nyomasztó hangulatú, erős érzelmekkel átitatott darabra számítsak, ami az emberi természet küzdeni (nem) akarását veszi górcső alá egy kifejezetten elnyomó környezetben, és ehhez képest egy könnyen emészthető, a vártnál sokkal felületesebb darabot kaptam. És nem könnyen pontosan ugyanezek miatt: rákészültem egy igazi drámára, ami két felvonásban úgy kifacsar, mint a citromprés a citromot, ehhez képest viszont kaptam egy bögre teát. Igaz feketét és citrommal, de bármilyen erős is volt az a tea, csak tea marad, nem citromprés. Persze a tea is jó. Ha teára készülsz és kapsz egy bögre igazán jó fekete teát, akkor elismerően bólintasz, és minden kortyot elismerő hümmögéssel nyelsz le. De ha a citromprésre készülsz…

A történet szerint a főszereplő, Randle Patrick McMurphy (Szabó Kimmel Tamás), a vádeljárás alatt elmezavart színlelve, egy eseménytelen napokkal teli elmegyógyintézetbe érkezik, ahol a kezeltek, bár többen önszántukból vannak itt, nem mernek fellépni a szigorú főnővér (mind emberi, mind szakmai szempontból) elnyomó viselkedése ellen, és megalázkodva fogadnak el mindent úgy, ahogy azt Ratched főnővér (Péterfy Bori) elrendeli. Mac azonban nem áll be a sorba, sőt, nem csak ő maga lázad a főnővér ellen, de próbál életet lehelni a betegtársaiba is, hogy (újra) legyen erejük és merszük kiállni önmagukért, hogy újra éljenek egy kicsit. Maga a történet nem egy túlgondolt valami, és ha csak ennyi lenne az egész, nem is várnám a citromprést, de Kesey, az eredeti könyv írója remekül játszik az emberi jellemek bemutatásával, a megnyomorított emberi sorsok ismertetésével, valamint azzal, hogyan tör elő apránként az amúgy már-már apatikus betegekből az életigenlés. És ez, megspékelve egy izgalmas, olykor drámai fordulatokban sem szegény történetvezetéssel, brutálisan magába tudja szippantani az embert. Valószínűleg túl nagy elvárás egy két felvonásos darabtól ugyanezt remélni.

A kezdeti hangulatot egyébként nagyon jól megteremtette a színpadkép. A zártosztály rácsokkal elkerített közös helyisége fogadta a nézőtérre érkezőket, az egész darabnak ez a helyiség szolgált helyszínéül. Az egyszerűsége plusz pontot érdemel. Az első jelenetekből tökéletesen visszajött a nyomasztó hangulat: unatkozó betegek az osztályon, embertelenül viselkedő személyzet, a Főnök (a mesélőnk, Kocsis Pál) már elhunyt apjának címzett levelei, valamint ezen jelenetek lélektana telitalálat. Majd megérkezett a főszereplőnk és borult az egész. Nem azt mondom, hogy rosszul játszotta volna a szerepét, inkább úgy tűnt, rosszul adaptálta a rendező a karaktert. A darab alapján Mac lázadó ugyan, de messze nem annyira őrült módon, mint a könyvben. A modora kissé tenyérbemászó, a stílusa alpári, összességében inkább egy kicsit idegesítő figura, aki olykor érthetetlenül szélsőségesen reagál a történtekre. Ráadásul az első felvonást annyira elviszik az ő rendbontó jelenetei és a ráépülő poénok, hogy szinte semmi nem marad meg a kezdeti nyomasztó hangulatból. Az első felvonásról úgy jöttem ki, hogy szódával elmegy.

A második felvonás viszont rengeteget hozott vissza az elsőben elveszített pontokból, Macnek ugyanis itt már önmagával, a saját sorsával is meg kellett küzdenie, amikor valóban megértette, hogy a bőrére megy a játék. És jött a citromprés, mert itt már minden arról szólt, amiről szólnia kellett. Vajon helyrehozhatók-e az összetört emberek? Vajon segítség-e az, ha hirtelen nagy dózisban kapják az életet azok, akik korábban még sosem éltek igazán? Vajon tisztában vannak-e a tetteik következményével azok, akiknek évek óta nem hagyták, hogy tetteik legyenek? Vajon tudja-e, hogy mit csinál az, aki látszólag mindent kézben tart? Amikor ezek a kérdések ott lebegnek a levegőben, arra várva, hogy a legváratlanabb pillanatban, egy jelenet kellős közepén, oda nem illő módon csapjanak le a nézőkre, akkor már a poénokon is érezzük, hogy nem lágyítani akarják a darabot, csak a nézőre vigyáznak, hogy ne egyszerre facsaródjon ki mindene. Olyankor már a poén is nyomasztóan hat. A második felvonás volt olyan, amilyennek az egész darabnak lennie kellett volna. Citromprés.

Van egy olyan érzésem, hogy ma a színházban nem mernek úgy odacsapni. Talán attól félnek, hogy az első felvonás után kiürül a nézőtér, ha egyből elkezdik adagolni a citromprést? Talán az emberek is csak arra vágynak, hogy egy könnyed kis vasárnap délutánt töltsenek el az elmegyógyintézet vicces kis lakói között?

Nem mondom, hogy teljes csalódás lett volna a darab. A színészi játékok jók voltak, a díszlet épp csak annyi, hogy ne vigye el a figyelmet – a Belvárosi Színház kis színpadán ebben valószínűleg nagy gyakorlata lehet a díszletezőknek, de le a kalappal – és végülis a citromprés is megérkezett az est végére. Szóval azt mondom, nézzétek meg, mert átlagban a Száll a kakukk fészkére egy igen kellemes fekete tea, csak elfelejtették felkeverni és a tetején maradt a sok cukor.


Borítókép: Száll a kakukk fészkére, plakát // Belvárosi Színház

Olyan ember lettem.

Hát megtörtént. A mai nappal én is olyan ember lettem, aki hazafele menet leparkol az autóval az út szélén, és kiszáll, csak azért, hogy egy kutya gazdijától – majd persze magától a kutyától is -engedélyt kérjen arra, hogy egy picit megtapizhassa és megdögönyözhesse.

Régebben mindig megmosolyogtam az ilyen embereket, hiszen egy idegen kutyáról van szó. Nem ismerős sem ő, sem a gazdija, és otthon is vár egy berni pásztor, minek álljak félre egy másikért az út szélén?!

Na de az én tegnapi simi alanyom nem is ám egy berni volt – berniből Wellánál jobb úgy sincs, és felérni is csak egy valaki tud vele -, hanem egy újfundlandi. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne álljak meg. Annyira imádom őket és olyan ritkán lehet velük találkozni, hogy még egyet sem volt alkalmam összetapizni, hogy megtudjam, milyen a szőrük. Jelentem, még vedlési időszak közepén, kócosan, fésületlenül és öregesen is olyan puha, mintha csak egy élő, óriási plüsskutyát simogatnék.

Innen is köszönöm a gazdinak a lehetőséget, és azt, hogy ha lököttnek nézett is, nem hajtott el, és pláne köszönöm a mackókutyának, hogy hagyta, hogy egy kicsit megvakargassam. Feltöltött egy kimerítő nap után ez az összetalálka.

 

Borítókép: https://wallhere.com/hu/wallpaper/792064

Üzenet.

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Bárki is csempészte oda, biztosan csak tréfált, hiszen semmi alapja nem volt az üzenetnek. Közgazdaságtant tanult az ország egyik legkeményebb egyetemén; ha ezek után nem a szakmájában helyezkedik el, a családja kitér a hitéből. Különben is, mit keresne az ő neve egy könyv gerincén? Mégis, furcsán jó érzés volt ezt a két szavas üzenetet olvasni: Író leszel. Még a kézírás is ismerősnek tűnt, noha nem tudta volna megmondani, honnan. Elgondolkodott rajta, vajon nem az egyik szobatársától kapta-e, hiszen ki más férhetne hozzá az íróasztalához a zárt szobaajtó mögött, de alig néhány percre hagyta el a kis zugot, amíg kikapcsolódásként főzött magának egy zöld teát a közös konyhában, és se a távozásakor, se az érkezésekor nem volt senki más a szobában. Az ügy megoldatlan maradt, hiszen még sokat kellett készülnie a másnapi vizsgára; a cetlit csak arrébb rakta, majd lassan meg is feledkezett róla.

***

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát azon a nyáron. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát. Már minden cuccát levitte a portára, hogy amikor megérkezik az autó, csak bepakolnia kelljen, de még egyszer utoljára visszament. Mennyi sok szép emlék köti ide. Elsős korától egészen a tegnapi diplomavédésig itt lakott és ma, még egyszer utoljára be akarta szippantani és az emlékezetébe vésni a szoba minden négyzetcentiméterét. Felnőtt, lediplomázott és épp csak egy fél órával ezelőtt hívták fel, hogy megkapta az állást, amire jelentkezett. Minden sínen van, itt az ideje ezt a szobát is elengedni. Mar-már kilépett az ajtón, amikor egy cetlit vett észre az asztal és az ágy közé becsúszva. Hogy hogyan láthatta meg, maga sem értette, de a cetli ott volt. Arrébb kellett tolnia az asztalt, hogy felvehesse a földről. Két szó állt rajta: Író leszel. Az emlék valamiért megmosolyogtatta és nem volt szíve a papírkosárba dobni az üzenetet; becsúsztatta hát a farzsebébe és végleg elköszönt a szobától.

***

– Nem tudom. De három éve vagyok már ugyanazon a helyen, és egyszerűen unom, amit csinálok. Emlékszem, amikor felvettek, tiszta extázis volt, de ez már elmúlt.

Jobb kezével oda sem figyelve firkálgatott egy jegyzetfüzetbe, miközben bal kézben tartotta a telefont. Nem rég költözött be az új lakásba, körülötte még rengeteg doboz tornyosult, amelyek a ritkábban használt ruháitól kezdve, az egyetemi jegyzetein keresztül a karácsonyi dekorációig mindent magukba nyeltek. Bár repesett az örömtől, hogy végre egyedül vett ki magának egy egyszobás albérletet, és teljesen a maga ura lehet, az irodából nem tudott nem fásultan hazaérni. Egyre gyakrabban érezte, hogy valamit kihagy, valami fontos hiányzik az életéből, de fogalma sem volt róla, hogy mi az. A barátnőjét sem azért hívta fel, hogy panaszkodjon neki, de egyszerűen kibuggyantak belőle a szavak.

Amikor negyed órával később letette a telefont, zavartan nézett maga elé; nem emlékezett rá, honnan került elő az előtte fekvő jegyzetfüzet. Egy gyors körülnézés után meglátta, hogy az egyetemi könyveit és jegyzeteit rejtő doboz teteje nyitva; biztosan onnan kaphatta elő, mikor telefonnal a kezében elsétált mellette. Felemelte az asztalról a kis füzetet, hogy visszarakja a dobozba, ám ekkor egy régi cetli hullott ki belőle. Író leszel – jelentette be. Mosolygott egyet az emléken, elrakta a füzetet a dobozba, majd felnyitotta a laptopját.

***

Büszkeség töltötte el, ahogy az újságot a kezében tartotta. Ott volt benne a neve. Nyomtatásban. Egy novella alatt. Megjelent egy novellája. Nyomtatásban. Nem tudott betelni az érzéssel. Ha belegondolt, hogy mindezt alig két évvel ezelőtt egy fáradt telefonbeszélgetés és egy jegyzetfüzetből előkerülő, régi cetli indította el, hitetlenül csóválta meg a fejét.

– Bárcsak tudnám, ki hagyta azt az üzenetet – mondta hangosan az újságlapoknak, majd az íróasztala mellett lévő, régimódi parafatáblára pillantott, amin ott volt feltűzve a cetli, rajta az a bizonyos két szó: Író leszel.

***

Aláírta az utolsó könyvet is, miközben mosolyogva váltott néhány szót annak tulajdonosával. Az egész délutánt kint töltötte a könyvvásáron, és szinte folyamatosan voltak a standjánál. Hihetetlen volt, hogy az első regényére ekkora volt az érdeklődés. Persze tudta, hogy ezt nagyrészt a jó marketingnek köszönheti (amiért végtelenül hálás volt a kiadójának), hiszen mi mással győzhetne meg egy elsőkönyves regényíró máris ennyi embert. Nem voltak több százan, de az a néhány tíz ember, aki odajött hozzá és a regényéről vagy a korábban megjelent novelláiról kérdezett, mindennél többet jelentett ma számára. Hogy hihette valaha is, hogy közgazdász lesz belőle?! Hiszen ez az ő világa, ebben érzi otthon magát. Az írásban tud kiteljesedni igazán. Bárki is hagyta ott régen azt az üzenetet, valahogy megérezte ezt. Miért nem derült ki soha, kitől van? Ma már babonából mindig magánál hordta azt a két bűvös szót: Író leszel. Író lettél – gondolta magában, miközben elkezdett összepakolni.

***

Mennyire különös a sors, hogy éppen a régi kollégiumi szobájában kerül sor erre a bemutatóra. Persze ma már nem kollégium; egy lelkes fiatalokból álló mérnökcsapat vásárolta meg magának az épületet, hogy legyen hol tesztelniük – és persze bemutatniuk az érdeklődő nagyérdeműnek, némi támogatás reményében – a legújabb fejlesztéseiket. Legalább ötven éve nem járt itt, és furcsamód némi összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy mind az ő, mind a szoba sorsa mennyire más irányba ment, mint akkor gondolta volna. Lényegében itt kezdődött minden. Ott, abban a sarokban állt régen az az íróasztal, amin valaki azt a különös, végül mégis igaznak bizonyuló üzenetet hagyta: Író leszel. Merengéséből az riasztotta fel, hogy valaki a fülébe suttogott:

– Nézd, nagyi, hozzák!

Unokája most készült egyetemre és kifejezetten érdekelték ezek az újító “kütyük”, ahogy ő nevezte őket. – Ma már senki nem használja ezt a szót – mondta olyankor mindig az unokája. De akkor is azok voltak.

A szobába belépő fiatalember egy legfeljebb néhány kiló súlyú, doboz szerű eszközt hozott be. A tetején gombok, az oldalán egy nagyobb nyílás volt. A férfi elmagyarázta a találmánya működését: egy gép, amellyel egy üzenetet juttathatunk el a múltbéli önmagunknak. A géphez egy speciális papírfajtát és egy különleges tintát is kifejlesztettek, amelyet az eszköz érzékelői felismernek és értelmezni tudnak, így kivédhető, hogy nem megfelelő üzenetek – olyanok, amik esetleg jelentősen befolyásolhatják a történtek alakulását – érkezzenek a múltba. Persze ez még csak a prototípus, és a nyilvánvaló veszélyek miatt egyelőre nem alkalmas arra, hogy széleskörű használatát engedélyeztessék, de arra lehetőséget kaptak a minisztériumtól, hogy néhány kisebb csoport előtt bemutassák azt. Amikor a szerkezet ismertetése befejeződött, jöhettek a kérdések.

– És biztos benne, hogy működik? – hangzott el a sokadik kérdés.

Nem tudta, mik a nyilvánvaló veszélyek, de élénken felrémlett benne egy régi emlék. Egy névtelen üzenet a semmiből. Előkereste a cetli a táskájából.

– Én biztos vagyok – jelentette ki, kezében a papírdarabbal. Minden arc rászegeződött. – Amikor egyetemista voltam, ebben a szobában töltöttem a kollégiumi éveimet. Egyszer megjelent az asztalomon egy üzenet, amiről senki nem tudta, hogy ki írhatta vagy mikor került oda. Nem hittem, hogy bármi jelentősége lenne, de az üzenet valahogy mindig elő- és előbukkant. Ez indított el a pályámon. Egy idő után, babonából, állandóan magamnál tartottam. Ám ma már nem kell talizmán ahhoz, hogy segítsen megírni a következő történetet. Ha szabadna, visszajuttatnám a megfelelő helyre, a jogos tulajdonosának.

A bemutatót tartó fiatalember megrendülten vette át a felé nyújtott cetlit, rajta az üzenettel: Író leszel. Megvizsgálta, majd rekedt hangon kijelentette: a papír és a tinta is megegyezik az üzenetküldő géphez kifejlesztettekkel. Remegő kézzel helyezte a cetlit a készülékbe, beállította a szükséges paramétereket, majd megnyomta az aktiváló gombot.

Az üzenet visszakerült jogos tulajdonosához.

***

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Akkor még nem is sejtette, hogy ez az üzenet fogja meghatározni az egész életét.

 

Megjegyzés:
A Képtelenségek sorozat projektzárásakor még adtam magamnak egy utolsó feladatot: egy kiválasztott gondolatból kellett egy történetet kerekítenem. Az Üzenet egy ennek a feladatnak az eredményeként megszületett írás.

Borítókép: Debby Hudson // Unsplash

Kertvárosi pillanatkép.

Imádom a kertvárost. Nyugalom van, madárcsicsergés. Délben, a legnagyobb melegben pedig néma csend, csak a szél dalol néha, mert ilyenkor még az állatok is elbújnak egy sziesztára az árnyékban.

De hopp, mi fény jön ott az ablakon? Napkelte az – vagy inkább az egyik szomszéd, aki teli torokból üvöltözik a gyerekével. És ha ez nem volna elég, hogy kibillentsen a tökéletes nyugalom állapotából, a szembe szomszédja most megirigyelte, és már ketten szinkronban kiabálnak a kicsikkel.

Az egyik elhallgat, s egy percre a másik is – de a csend csak megtévesztés, az első újra rákezd, és ha valaha felmerült volna az emberben, hogy honnan szedi a gyerek a játszótéren azt a rengeteg káromkodást, amit haza hoz, hát itt a válasz: Niki szomszédja sulykolja bele a saját gyerekébe azokat, hogy a kicsi majd lelkiismeretesen tovább adhassa a tanultakat.

Imádom a kertvárost.

Borítókép: João Silas // Unsplash

Képtelenségek. A projekt zárás.

… mert minden projektnek kell egy záró parti.

Szóval itt van mögöttem egy hét. Hét nap. Negyvenkét gondolat. Negyvenkét képtelen gondolat, amik közül néhányat kölcsönvettem, néhányat tovább fejlesztettem, és kerültek közéjük olyanok is, amiket teljesen magamtól raktam össze azokból a kirakós darabkákból, amiket az évek során elém sodort az élet. Kifejezetten jól esett rászánni az időt, törni a kobakomat és izgatottan végigtekinteni azokon a történetfoszlányokon, amik kijöttek az alapfelvetésekből.

Kiderült, hogy lázba hoz a science fiction és a fantasy – legalábbis számotokra, mert én ezt eddig is tudtam -, és a bevezetett és használt címkék gyakoriságát tekintve úgy tűnik, hogy nagyon izgat a világűr, a csillagok, a párhuzamos dimenziók, az emlékezet és az időbeliség; valamint, hogy sokat forognak a gondolataim az állatok körül – és nem kifejezetten csak a sajátjaim körül. És még valami kiderült: hogy élvezem ezt csinálni. Élvezem kiírni magamból és megosztani veletek a történeteimet, a gondolataimat. Így hát számítsatok rá, hogy lesz folytatása; na nem az #alicechallenge-nek (bár foganatja annak is lesz), hanem a blognak, és igencsak ebben az irányban fog tovább haladni. Mert ez vagyok én. Az vagyok, amit elolvasok, amit megnézek, vagy amit meglátok, sőt, az is én vagyok, amit megeszek – de legfőképp az vagyok, amit gondolok. Tehát ez a blog, benne a gondolataimmal, én vagyok!

A következő előttem álló feladat most az lesz, hogy az elkészült listából kiválasszak egy elemet és kerekítsek belőle egy történetet. Ha elég jó vagyok, nem azt az elemet fogom kiválasztani, amire ti tippeltek.

Borítókép: Victor Garcia / Unsplash