Üzenet.

Közeli egy nyitott, régi könyvről. A lapok már megsárgultak, a fotó oldalról mutatja a könyvet, így a szöveg nem olvasható. A nyitott lapokon náhány világos rózsaszirom.

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Bárki is csempészte oda, biztosan csak tréfált, hiszen semmi alapja nem volt az üzenetnek. Közgazdaságtant tanult az ország egyik legkeményebb egyetemén; ha ezek után nem a szakmájában helyezkedik el, a családja kitér a hitéből. Különben is, mit keresne az ő neve egy könyv gerincén? Mégis, furcsán jó érzés volt ezt a két szavas üzenetet olvasni: Író leszel. Még a kézírás is ismerősnek tűnt, noha nem tudta volna megmondani, honnan. Elgondolkodott rajta, vajon nem az egyik szobatársától kapta-e, hiszen ki más férhetne hozzá az íróasztalához a zárt szobaajtó mögött, de alig néhány percre hagyta el a kis zugot, amíg kikapcsolódásként főzött magának egy zöld teát a közös konyhában, és se a távozásakor, se az érkezésekor nem volt senki más a szobában. Az ügy megoldatlan maradt, hiszen még sokat kellett készülnie a másnapi vizsgára; a cetlit csak arrébb rakta, majd lassan meg is feledkezett róla.

***

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát azon a nyáron. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát. Már minden cuccát levitte a portára, hogy amikor megérkezik az autó, csak bepakolnia kelljen, de még egyszer utoljára visszament. Mennyi sok szép emlék köti ide. Elsős korától egészen a tegnapi diplomavédésig itt lakott és ma, még egyszer utoljára be akarta szippantani és az emlékezetébe vésni a szoba minden négyzetcentiméterét. Felnőtt, lediplomázott és épp csak egy fél órával ezelőtt hívták fel, hogy megkapta az állást, amire jelentkezett. Minden sínen van, itt az ideje ezt a szobát is elengedni. Mar-már kilépett az ajtón, amikor egy cetlit vett észre az asztal és az ágy közé becsúszva. Hogy hogyan láthatta meg, maga sem értette, de a cetli ott volt. Arrébb kellett tolnia az asztalt, hogy felvehesse a földről. Két szó állt rajta: Író leszel. Az emlék valamiért megmosolyogtatta és nem volt szíve a papírkosárba dobni az üzenetet; becsúsztatta hát a farzsebébe és végleg elköszönt a szobától.

***

– Nem tudom. De három éve vagyok már ugyanazon a helyen, és egyszerűen unom, amit csinálok. Emlékszem, amikor felvettek, tiszta extázis volt, de ez már elmúlt.

Jobb kezével oda sem figyelve firkálgatott egy jegyzetfüzetbe, miközben bal kézben tartotta a telefont. Nem rég költözött be az új lakásba, körülötte még rengeteg doboz tornyosult, amelyek a ritkábban használt ruháitól kezdve, az egyetemi jegyzetein keresztül a karácsonyi dekorációig mindent magukba nyeltek. Bár repesett az örömtől, hogy végre egyedül vett ki magának egy egyszobás albérletet, és teljesen a maga ura lehet, az irodából nem tudott nem fásultan hazaérni. Egyre gyakrabban érezte, hogy valamit kihagy, valami fontos hiányzik az életéből, de fogalma sem volt róla, hogy mi az. A barátnőjét sem azért hívta fel, hogy panaszkodjon neki, de egyszerűen kibuggyantak belőle a szavak.

Amikor negyed órával később letette a telefont, zavartan nézett maga elé; nem emlékezett rá, honnan került elő az előtte fekvő jegyzetfüzet. Egy gyors körülnézés után meglátta, hogy az egyetemi könyveit és jegyzeteit rejtő doboz teteje nyitva; biztosan onnan kaphatta elő, mikor telefonnal a kezében elsétált mellette. Felemelte az asztalról a kis füzetet, hogy visszarakja a dobozba, ám ekkor egy régi cetli hullott ki belőle. Író leszel – jelentette be. Mosolygott egyet az emléken, elrakta a füzetet a dobozba, majd felnyitotta a laptopját.

***

Büszkeség töltötte el, ahogy az újságot a kezében tartotta. Ott volt benne a neve. Nyomtatásban. Egy novella alatt. Megjelent egy novellája. Nyomtatásban. Nem tudott betelni az érzéssel. Ha belegondolt, hogy mindezt alig két évvel ezelőtt egy fáradt telefonbeszélgetés és egy jegyzetfüzetből előkerülő, régi cetli indította el, hitetlenül csóválta meg a fejét.

– Bárcsak tudnám, ki hagyta azt az üzenetet – mondta hangosan az újságlapoknak, majd az íróasztala mellett lévő, régimódi parafatáblára pillantott, amin ott volt feltűzve a cetli, rajta az a bizonyos két szó: Író leszel.

***

Aláírta az utolsó könyvet is, miközben mosolyogva váltott néhány szót annak tulajdonosával. Az egész délutánt kint töltötte a könyvvásáron, és szinte folyamatosan voltak a standjánál. Hihetetlen volt, hogy az első regényére ekkora volt az érdeklődés. Persze tudta, hogy ezt nagyrészt a jó marketingnek köszönheti (amiért végtelenül hálás volt a kiadójának), hiszen mi mással győzhetne meg egy elsőkönyves regényíró máris ennyi embert. Nem voltak több százan, de az a néhány tíz ember, aki odajött hozzá és a regényéről vagy a korábban megjelent novelláiról kérdezett, mindennél többet jelentett ma számára. Hogy hihette valaha is, hogy közgazdász lesz belőle?! Hiszen ez az ő világa, ebben érzi otthon magát. Az írásban tud kiteljesedni igazán. Bárki is hagyta ott régen azt az üzenetet, valahogy megérezte ezt. Miért nem derült ki soha, kitől van? Ma már babonából mindig magánál hordta azt a két bűvös szót: Író leszel. Író lettél – gondolta magában, miközben elkezdett összepakolni.

***

Mennyire különös a sors, hogy éppen a régi kollégiumi szobájában kerül sor erre a bemutatóra. Persze ma már nem kollégium; egy lelkes fiatalokból álló mérnökcsapat vásárolta meg magának az épületet, hogy legyen hol tesztelniük – és persze bemutatniuk az érdeklődő nagyérdeműnek, némi támogatás reményében – a legújabb fejlesztéseiket. Legalább ötven éve nem járt itt, és furcsamód némi összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy mind az ő, mind a szoba sorsa mennyire más irányba ment, mint akkor gondolta volna. Lényegében itt kezdődött minden. Ott, abban a sarokban állt régen az az íróasztal, amin valaki azt a különös, végül mégis igaznak bizonyuló üzenetet hagyta: Író leszel. Merengéséből az riasztotta fel, hogy valaki a fülébe suttogott:

– Nézd, nagyi, hozzák!

Unokája most készült egyetemre és kifejezetten érdekelték ezek az újító “kütyük”, ahogy ő nevezte őket. – Ma már senki nem használja ezt a szót – mondta olyankor mindig az unokája. De akkor is azok voltak.

A szobába belépő fiatalember egy legfeljebb néhány kiló súlyú, doboz szerű eszközt hozott be. A tetején gombok, az oldalán egy nagyobb nyílás volt. A férfi elmagyarázta a találmánya működését: egy gép, amellyel egy üzenetet juttathatunk el a múltbéli önmagunknak. A géphez egy speciális papírfajtát és egy különleges tintát is kifejlesztettek, amelyet az eszköz érzékelői felismernek és értelmezni tudnak, így kivédhető, hogy nem megfelelő üzenetek – olyanok, amik esetleg jelentősen befolyásolhatják a történtek alakulását – érkezzenek a múltba. Persze ez még csak a prototípus, és a nyilvánvaló veszélyek miatt egyelőre nem alkalmas arra, hogy széleskörű használatát engedélyeztessék, de arra lehetőséget kaptak a minisztériumtól, hogy néhány kisebb csoport előtt bemutassák azt. Amikor a szerkezet ismertetése befejeződött, jöhettek a kérdések.

– És biztos benne, hogy működik? – hangzott el a sokadik kérdés.

Nem tudta, mik a nyilvánvaló veszélyek, de élénken felrémlett benne egy régi emlék. Egy névtelen üzenet a semmiből. Előkereste a cetli a táskájából.

– Én biztos vagyok – jelentette ki, kezében a papírdarabbal. Minden arc rászegeződött. – Amikor egyetemista voltam, ebben a szobában töltöttem a kollégiumi éveimet. Egyszer megjelent az asztalomon egy üzenet, amiről senki nem tudta, hogy ki írhatta vagy mikor került oda. Nem hittem, hogy bármi jelentősége lenne, de az üzenet valahogy mindig elő- és előbukkant. Ez indított el a pályámon. Egy idő után, babonából, állandóan magamnál tartottam. Ám ma már nem kell talizmán ahhoz, hogy segítsen megírni a következő történetet. Ha szabadna, visszajuttatnám a megfelelő helyre, a jogos tulajdonosának.

A bemutatót tartó fiatalember megrendülten vette át a felé nyújtott cetlit, rajta az üzenettel: Író leszel. Megvizsgálta, majd rekedt hangon kijelentette: a papír és a tinta is megegyezik az üzenetküldő géphez kifejlesztettekkel. Remegő kézzel helyezte a cetlit a készülékbe, beállította a szükséges paramétereket, majd megnyomta az aktiváló gombot.

Az üzenet visszakerült jogos tulajdonosához.

***

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Akkor még nem is sejtette, hogy ez az üzenet fogja meghatározni az egész életét.

 

Megjegyzés:
A Képtelenségek sorozat projektzárásakor még adtam magamnak egy utolsó feladatot: egy kiválasztott gondolatból kellett egy történetet kerekítenem. Az Üzenet egy ennek a feladatnak az eredményeként megszületett írás.

Borítókép: Debby Hudson // Unsplash

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük