Képtelenségek 7.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , , 0 Comment

Juhú, utolsó nap. A juhú persze nem annak szól, hogy végre vége, hiszen élveztem szinte minden egyes gondolatot és az azokból kibuggyanó gondolatmenetet; mégis, valaminek a végére érni, legyen az bármennyire is aprócska projekt, mindig jó érzés.

Nem is húzom hát tovább az időt, ha már túl vagytok az #alicechallenge többi részén, akkor lássatok neki ti is az utolsó hat képtelen gondolatnak. Íme.

37. Egy párhuzamos dimenzióban ébredni.

Reggel az ember felébred a pihe-puha ágyikóban, persze mosolyogva, mint a filmekben*, nyújtózkodik egy hatalmasat… majd valami fura érzés kezdi hatalmába keríteni. Először nem tudja mi az, majd lassan kezd derengeni. Este még nem ez az ágynemű volt felhúzva. Úgy emlékezett, hogy a telefonját felrakta éjjelre tölteni. Mit keres a bögréje az íróasztalon, nem kivitte lefekvés előtt a konyhába? Apróságok.** Körül sem nézve átsétál a konyhába, főz egy kávét magának, majd leül a nappaliban a kanapéra… Pontosabban leülne, de amint befordul a szobába, kiesik a kezéből a bögre, ezernyi apró darabra hullva, a szilánkokra törő visszhangjában pedig némán szétfolyik a kávé a padlón. Emberünk csak áll. Ez nem az ő kanapéja. Kétségbe esik és — továbbra is filmbeillő módon, a rendőrség helyett — felhívja a legjobb barátnőjét, aki persze nem ért semmit, de azonnal átsiet hozzá. Míg a főszereplőnk azt bizonygatja, hogy soha életében nem látta még ezt a kanapét korábban, a barátnő tágra nyílt szemmel bizonygatja ennek ellenkezőjét. Mindig is ez a kanapé állt ebben a szobában, amióta csak hősünk beköltözött.

Nagyon kellemetlen, ha az ember egy párhuzamos világban ébred, és tudja, hogy a dolgok nincsenek rendben. Pláne, ha ő az egyetlen, aki ezzel tisztában. Vajon megpróbáljon visszakerülni a saját világába? Lehet, hogy míg ő itt ébredt, az ide tartozó énje az ő világában próbál boldogulni? Vagy nincs is másik világ, egyszerűen csak megbolondult? Lehet egyáltalán egyik napról a másikra megbolondulni? Nem kevésbé valószínű, mint egyik reggel a rossz dimenzióban ébredni.

38. Vámpírok.

De most komolyan, mit várattatok magatokra ennyit? Egy olyan önkéntes írójelölt, aki Anne Rice-t a kedvenc írói között tartja számon, sokkal hamarabb megérdemelte volna, hogy előbukkanjatok a képtelen gondolatai sorában. Drága, veszélyes, halálhozó, bölcs és ijesztő vámpírjaim. Hol jártatok eddig?

Azt hiszem, Rice mindent elmondott, amit róluk tudni érdemes, nem gondolom, hogy ehhez én bármi mást is hozzá tehetnék — ha csak nem egy kérést: felejtsétek el végre az Alkonyat sorozatot vámpírregényként emlegetni! Egyébként rengeteg történetfoszlány van a fejemben róluk és egy lányról, aki annyira megszédítette az egyiküket, hogy az újra és újra próbálja rá venni, csatlakozzon hozzájuk. Ám a lány ellenáll, mert nem akarja elengedni azokat, akiket szeret az életben. Nem szerelmi történet, ne értsétek felére. Egy barátság ez, egy nem mindennapi barátság, ahol a feleknek nincs szüksége arra, hogy napi kapcsolatban legyenek, és évek kihagyása után is tudják ott folytatni, ahol legutóbb abbahagyták. A vámpír időről időre feltűnik a lány életében, pár napot vagy hetet eltölt a közelében, és miután meggyőződött róla, hogy még mindig nem áll készen, ismét útra kel.

Kicsit olyan ez, mintha egy oroszlán akarna egy erős akaratú gazellát meggyőzni arról, hogy ugorjon önként a szájába, és amikor a gazella visszautasítja a lehetőséget, az oroszlán elfogadja a gazella döntését. Mert mindketten erős jellemek és a kapcsolatuk a kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapul. Szerintem értitek, hogy miért nem született ezekből a fel-felbukkanó jelenetekből még soha semmi. Hashtag sablon.

39. Megtalálni az elfelejtett emlékeinket egy hegykupacba összedobálva.

Ha majd egyszer nagyon eltévedek (van rá esély), és a szürkület egy erdő mélyén talál valahol a világ vége után négy sarokkal, biztos vagyok benne, hogy innen továbbsétálva hamarosan egy fényforrás jelenik meg előttem. Úgy be leszek rezelve, hogy minden erő elszáll a lábamból. Pedig ha kicsit bátrabb lennék és tovább mennék, megtalálnám minden elfelejtett emlékemet, gondolatomat és álmomat egy halványan derengő, zöldes színű kupacba összelapátolva. Mennyi mindent találnék ott! Múlthéten álmodtam valami jót, de mire bárkinek is elmesélhettem volna, elfelejtettem, mi volt az. Most pedig tessék, itt lenne, újranézhetném. Nem emlékszem, milyen volt az első napom az oviban (állítólag haza sem akartam menni), most megtudhatnám. Az első kimondott szavam? Oké, ezt talán nem az én emlékeim között kellene keresni — bár ki tudja?!

Ha majd egyszer nagyon eltévedek (van rá esély) és a szürkület egy erdő mélyén talál valahol a világ vége után négy sarokkal, biztos vagyok benne, hogy el fogok indulni a derengő fényforrás felé. Az ég adja, hogy az emlékeim hegye legyen az.

40. Képregényes gondolatok.

Azt hiszem, ezt az ötletet annak köszönhetem, hogy minden áron bele akartam pakoltatni egy POW feliratot egy macskás képregény verekedős jelenetébe — pontosabban annak helyére. Vajon milyen lenne az élet, ha a gondolataink, akár csak egy The Sims™ karakteré, a fejünk felett kirajzolódnának, vagy kiíródnának. Igencsak zavarba ejtő. Ellenben, ha ezt mi magunk szabályozhatnánk, mondjuk, hogy ki láthatja, vagy, hogy egyáltalán mikor látható, sokszor mókás lenne a kommunikációnak ezt a fajtáját választani. Kifejezetten humoros pillanatokat eredményezne, ha valaki nem tud megálljt parancsolni a gondolatainak és nem tudja kordában tartani a fantáziáját még aközben sem, hogy valaki épp beszél hozzá. Viszlát, legbensőbb és legmélyebb titkok.

41. Visszafele működő olló, ami “összeragasztja” a papírt.

Az ötlet egyszerű: Boomerangot készítettünk egy szalag keresztülvágásáról, a felvételen pedig pontosan ez látható, csak nem papírral. Az ollót kinyitod, és ott az összeálló szalag. Vagy én fáradtam el, vagy ezen tényleg nincs mit részletezni; ha valamit feldaraboltunk ollóval, amiről kiderül, hogy nem kellett volna, egyszerűen csak keresünk egy nemollót és visszacsináljuk a dolgot.

42. Tükörtojásban csekkolni a sminkünket.

Hiszen tükör, értitek! A tükörtojás egyike azoknak a tárgyaknak, amiket egy olyan ajtó mögé zártam, ami csak arra vár, hogy mikor nyílhat ki végre és ömölhet rá a tartalma egy papírkötegre. Hiszen adunk mindenféle buta és értelmetlen neveket a tárgyaknak, mint TÜKÖRtojás vagy ÜLŐgarnitúra — egyáltalán, mi az a garnitúra, és hogyan tud ülni?

Egyszer álmomban jártam ebben a világban. Egy fiatal lány mutatta meg, még középiskolás korunkban. Egy rövid ideig az osztálytársunk volt és egy délután áthívott magához és a lakása tele volt olyan dolgokkal, amelyek elsőre értelmetlennek tűntek, de lassan rájöttem, hogy így van csak igazán értelmük. Hiszen mi másért lenne tükör a tükörtojás, ha nem azért, hogy megnézzük magunkat benne? Egyszer talán majd ezt a sztorit is elmesélem nektek, de mára már túl sok lenne.

 

Hát, ennyi volt a hét. Hétszer hat, összesen 42 darab képtelen ötlet vagy gondolat, hogy egy kissé bejárassam azokat a rozsdásodó vaskerekeket, amelyek a gondolataimat mozgatják. Hogy sikeres volt-e a projekt? Ha idáig eljutottatok és volt legalább egy olyan felvetésem, ami megmosolyogtatott, elgondolkodtatott, megnyugtatott, kíváncsivá tett, feldühített vagy megbotránkoztatott, akkor én azt mondom: igen.

 

FRISS!
Olvasd el a projektzárót is!

 

Borítókép: Andrew Martin / Pixabay

 

*Őszintén: ébredt már valaha úgy bárki is, mint a filmekben? Nem a smink, az egy dolog. De rendezett hajjal, kisimult arccal, mosolyogva. Hm?

**Pedig már az is gyanús lehetett volna neki, hogy úgy ébredt, mint a filmekben, nem? Senki sem ébred úgy, mint a filmekben.

Képtelenségek 6.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , , , 0 Comment

Utolsó előtti nap. Már harminc ötlet van mögöttem, és mindössze 12 előttem. Az elején azért nem voltam egészen biztos benne, hogy össze fogok tudni szedni ennyi képtelen gondolatot, de be kell valljam: eddig meglepően könnyen haladtam. Persze azért ne kiabáljuk el, hiszen hátra van még két nap (a maival együtt), úgyhogy jobb, ha belecsapok.*

31. Teleportáció.

Sablon, de ha elmondom, hogyan jutott eszembe, talán mosolyt csalok az arcotokra. A hónap végi hosszúhétvégén a nyakunkba vesszük a világot a húgommal és egy szűk hetet Londonban vendégeskedünk, míg házigazdáink New Yorkban vendégeskednek. Hosszú történet. Az ott töltött napokból viszont kettőn dolgoznom kell majd, mert a szabadnapjaimat nyárra tartogatom. Ezzel egyébként semmi probléma nincs, szerencsére olyan a munkahelyem, hogy a főnökeim tolerálják a távmunkát — viszont ezt ilyen formában elmondani anyukámnak igen kevéssé lett volna izgalmas, ezért a következő magyarázattal álltam elő ara vonatkozóan, hogy miért is mindegy, hogy a nem irodai napokon hol rendezem be a főhadiszállásomat:

Tulajdonképpen a lényeg, hogy legyen nálam laptop, és a közelben internet; hogy most ez az irodától 20 vagy 2000 km-re van, az már lényegében fel sem tűnik senkinek. Csak két nulla a különbség. Egy mellékhelyiség. Olyan, mintha reggel otthon elmennék WC-re és amikor kijövök onnan, már Londonban vagyok.

Szóval így történt, hogy reggel nem egész öt percben sikerült elmagyaráznom, hogy egy WC-ben fogok teleportálni Londonba. Jó, nem olyan menő, mint egy rendőrségi telefonfülke, de ez van — ha egy klotyóban kell beutaznom a világot, hát legyen.

32. Befőttes üvegbe zárt világűr.

Üvegbe zárni a világűrt kétféleképpen lehet. Vagy az unalmas módon: valahogyan feljutunk a csillagok közé, fogunk egy befőttesüveget, merítünk az űrből, a befőttesüvegre rácsavarjuk a tetejét és voilà**. Otthon aztán felcímkézzük (űr, 2018 április, a Stonehenge felett), kitesszük a polcra, és valahányszor vendégünk jön, eldicsekedhetünk vele. Hogy ez miért unalmas? Mert az ilyen módon palackba zárt űr állandó. Nem változik, a történetünk pedig mindig ugyanaz marad. Egy idő után minden vendégünk unni fogja. Egy idő után mi magunk is unni fogjuk. Belegondoltatok már, milyen lehet, ha az embernek életében egyszer megadatik valami különlegesen nagy kaland, ami nem csak neki, de mindenkinek, akit ismer megismételhetetlen élmények tárháza lenne — és aztán ennyi? Szó se róla, vágyom A Nagy Kalandra, de milyen áron? Ha az egész életem utána csak arról fog szólni, hogy erről a rövid időszakról áradozom mindenkinek, s közben elfelejtem, hogy még van jelenem, sőt, jövőm is… ha elvesztegetem az egész hátralévő életemet? Nem. A Kaland legyen megismételhetetlen, mégis visszatérő. Érjen utol itt és érjen utol ott, találjon meg színesben, találjon meg fekete-fehérben és néha hagyja nekem, hogy én találjam meg őt.

Szóval egyszer felmenni az űrbe, begyűjteni egy darabját, majd kitenni a polcra — ez az unalmas formula.*** Izgalmasabb a lehetőség, hogy a világunk (vele a világűrünk) már eleve egy befőttesüvegbe zárt kísérlet, egy nálunknál sokkal hatalmasabb világ apró kis játékszere. Nem több, mint nálunk egy hógömb, amit egyszer megráztak és a világ pontosan addig tart, ameddig a hógömb belsejében mozgás van. Ha egyszer a töltelék örvénylése megszűnik, a mi világunk is megáll a működésben. Amikor majd egyre lassabb és lassabb lesz minden, amikor a percek egyre hosszabban elnyúlnak… akkor tudni fogjuk, hogy közel a vég, a kísérlet — vagy éppen játék — a végéhez közeledik.

33. Lefagyasztott napsugarak.

Nagyon hidegek, nagyon világoskékek és nagyon hegyesek. Egy hideg jeges bolygón, ahol az életnek a leghalványabb esélye sincs kialakulni a rendkívül zord körülmények miatt, még a napsugarak is megfagynak. Ahogy a bolygó napjának (csillagának) sugarai elérik a felszínt, jegesre fagynak és minden további sugárnyaláb csak vastagítja, megszilárdítja ezt a jeges rettenetet. Az erősebb sugarak még képesek arra, hogy a gravitációnak engedelmeskedve elkezdjenek lefele folyni a fősugárról, ám már azelőtt megfagynak, hogy elérnék a talajt. Ahogyan a fagyott nyaláb egyre nő, fel kell vegye a harcot a nap melegével, amihez egyre közelebb kerül a túlsó vége, mígnem végül a halálos jégoszlop nyer és eléri a napot, egy ponton megfagyasztva azt. A kérdés csak az: vajon mennyi ereje van a nap magjának? Ellent tud állni, képes lesz megolvasztani az őt foglyul ejtő halálhozó bolygót, vagy együtt pusztulnak?

34. Nyári hóesés.

Imádom a hóesést. A nyarat már nem annyira, mert túl meleg van, de a tavaszt nem hagyom elrontani, az ősz meg, bár gyönyörű, eleve nagyon latyakos. Marad hát a nyár. Talán a hó egy kicsit lehűti; de persze semmi értelme annak, hogy nyáron essen a hó, ha egyszer ugyanolyan hideg marad, mint télen. A nyári hó tehát nem is félig fagyos vízmolekulákból áll, de akkor miből? És ha egyszer leesik, mi veszi rá, hogy elolvadjon, ha nem a meleg? Ha pedig a meleg, miért nem olvadtan érkezik eleve? És ha sohasem olvad el, mi fog vele történni?

Kérdések, kérdések, kérdések… Jobban belegondolva nem is tetszik annyira a nyári hóesés gondolata, pedig csak Holle anyót kellene megkérjük, hogy rázza ki egy kicsit a dunyháit.

35. Napszemüveget viselő napraforgók.

Bár egy kicsit minden virág napra forgó, de a napraforgók az igaz szerelmesei a Napnak. Reggel, amikor felkel, a csodálói boldogan emelik tekintetüket fényes arcába, és virágfejükön széles mosollyal, rendületlenül követik egész nap ennek az életet adó égitestnek a mozgását. Életük értelme a hajnal és lelkük gyilkosa a napnyugta, amikor el kell váljanak imádottjuktól — a kora esti órákban bárki, aki napraforgó mező közelében jár, megfigyelheti búslakodásukat, ahogyan fejüket szomorúan lógatják a föld irányába, arra fele, ahol a nap eltűnt.

Ezt az imádatot látva valahol megértem, hogy miért nincs szüksége a napraforgóknak napszemüvegre: egyetlen sugarát sem akarják elvesztegetni vagy tompítani életük szerelmének, hogy amíg láthatják, minél többet szívhassanak magukba belőle. Mégis… talán ezen a szűrőn keresztül látnák, hogy a Nap milyen pökhendin, mennyire távolságtartóan viselkedik velük. Szinte rájuk sem néz egész nap. Ha mégis, akkor azt csakis azért teszi, hogy meggyőződjön róla: továbbra is mind az ő kegyeiért esdekel. Hozzájuk sem szól; a növényekkel nem áll szóba. A madarakkal néha vált néhány mondatot, de sok köszönet abban sincs. Egyedül a szél, a felhők és a különböző csapadékok számíthatnak a Nappal való társalgásra, de ők is csak azért, hogy utasításokat kapjanak tőle; merre kell fújni, hol kell eltakarni a szeme elől a Földet, vagy éppen mely földrészeket kell bőségesen ellátni csapadékkal és merre nem hullhat aznap egyetlen csepp sem.

Azt hiszem, a Nap egyszer, nagyon régen hatalmasat csalódhatott az életben, attól lett ilyen rideg a földiekkel kapcsolatban. A legenda úgy tartja: van egy pont a földön, egy egészen apró kis terület, ami mindig árnyékban van, ahová sohasem süt a Nap. Régen, még az emberek megjelenése előtt a Napnak egészen más természete volt: vidám, mindenkihez kedves teremtésként ismerték az égitestek. Aztán jött egy hatalmas aszteroida. A Nap örömmel fogadta és az aszteroida pillanatok alatt elcsavarta a fejét. Egy egészen rövid ideig nagyon boldogok voltak, ám hamarosan kiderült: az aszteroidát azért küldték, hogy elpusztítsa az egyetlen bolygót a Nap sajátjai közül, ahol utat tört magának az élet. A két szerelmes mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, hiszen ez nem csak a földi lét, de a románcuk végét is jelentette volna, ám nem volt visszaút. Sokáig tartó, megfeszített próbálkozásaikkal mindössze annyit sikerült elérniük, hogy a Földbe belecsapódó aszteroida nem az egész bolygót semmisítette meg, csak az élet jelentős részét pusztította ki rajta — s közben ő maga is odaveszett. A csalódott és összetört szívű Nap azóta távolságtartó mindennel és mindenkivel szemben, hiszen nem biztos, hogy a lelke elbírna még egy ilyen fájdalmas megrázkódtatást.

Talán, ha a napraforgók szemüveget viselnének, ők is látnák ezt, és megértenék, hogy bár csodálatuk és próbálkozásaik megindítóak, a saját érdekükben el kellene engedniük őt.

36. Kék fű. Kék világ.

Kinézek az ablakon és zöldet látok. De mi lenne, ha az ablak alatt terpeszkedő kertben növő fű nem zöld, hanem kék lenne. És nem úgy kék, hogy mostantól a zöldet híjuk kéknek, a kéket pirosnak, a pirosat pedig… nem pirosnak. Hanem, hogy olyan színű lenne a fű, amit most kéknek hívunk. Lehetne az egész világunk ilyen; B&W, ahol a rövidítés feloldása black helyett blue and white, vagyis kék-fehér. Ez azért menő, mert egy ilyen világban a kéknek ezerszer több árnyalatát lennénk képesek megkülönböztetni, a sötét és intenzív árnyalatoktól egészen a már-már fehér kékekig. Viszont cserébe minden kék lenne. Én is, ti is, a víz is, az eső is, a napfény is, a pillangó is… Vannak történetek, amik hasonló kiinduló állapotokra alapoznak, csakhogy ott a színek hiánya minden esetben valami másnak a hiányát hívatott jelölni (egyéniség, gondolatok, érzelmek…); az én kék világom azonban tele lenne érzelmekkel, különleges gondolatokkal és nagy gondolkodókkal, világot megváltó tudósokkal, kalandorokkal — egyszóval csupa különleges emberrel, akiknek nem azért nem tűnne fel a színek hiánya, mert ebbe születtek bele, hanem mert annyi más izgalmas történettel tölthetik meg a saját életüket, hogy egy ilyen nagy léptékű dolognak, mint a színek, már nem is jutna hely benne.

 

Azt hiszem, ma néhány témánál elszaladt velem a ló, de nézzétek ezt el nekem: szombat van, esik az eső, emiatt lemondásra került egy programom és felszabadult sok időm. Valahogy el kellett töltenem. Remélem, azért nem adtátok fel és sokan eljutottatok a gondolatok végéig. Holnap várlak benneteket a sorozat befejező részével, az utolsó hat képtelen gondolattal.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Angelika Levshakova / Unsplash

*Egyébként észrevettétek, hogy ezek a bevezetések is egyre furcsábbak és furcsábbak? Legközelebb csak akkor kezdek bele egy sorozat publikálásába, ha minden bevezetőm előre megvan…

**fr., íme

***Itt követek meg minden űrhajóst, aki valaha álmodott róla, keményen dolgozott és tett érte, hogy egyszer valóban odafent lebeghessen a csillagok között. Jelen írás nyilvánvalóan és teljes mértékben fikción alapul, így nem tükrözi azt, amit valójában érzek a űrhajósokkal kapcsolatban, hacsak nem az irigységet próbáltam szarkasztikus csomagolásba rejteni soraimban.

Képtelenségek 5.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , , , , 0 Comment

Ha csak most csöppentél bele ebbe a dologba, akkor máris visszairányítalak az első bejegyzéshez, ami ebben a sorozatban megjelent, mert ha az ötödikkel kezded, akkor lehet, hogy úgy érzed majd, hogy ezeknek a gondolatoknak se füle, se farka. És bár egyelőre ez utóbbiban igazad lehet, a fül már megszületett, éppen négy nappal ezelőtt.

A többiek pedig, akik már képben vagytok és kíváncsian várjátok, milyen képtelen dolgokat tartogatok nektek mára, most már hátra dőlhettek, hiszen itt jön a listám következő hat eleme.

25. Igazíró toll.

Nem tudom, hogy ezzel az eszközzel találkoztam-e már valaha és úgy ütötte fel reggel a gondolat magát a fejemben, vagy csak darabokat raktam össze egy egésszé, mindenesetre amikor indulás előtt pakoltam be a táskámba és kezembe fogtam a két, mostanában mindenhová magammal cipelt tollamat, úgy villogott az igazíró toll lehetősége a fejemben, mint az éjszakai sötétben az utcán végigsuhanó, villogó mentőautó fénye. Egy toll, amit ha kézbe fog a használója, képtelen lesz bármi mást leírni, mint az igazságot. Az egyetlen bibi a dologban, hogy nem a feltétlen igazságot, hanem az író által valósnak vélt igazságot hagyja a toll papírra vetni. Emiatt persze lehet trükközni, hisz ez a rendszer is megcsalható; de mondjuk csak annyira, mint egy hazugságvizsgáló. Vagy még annyira sem, hiszen nyilvánvalóan mások a szenzorok egy ilyen tollban, mint egy hazugságvizsgáló-gépben.

Azon gondolkodom, hogy vajon mennyivel nehezítené,  vagy könnyítené meg a tanárok és diákok sorsát ez a dolgozatírásnál. Beblöffölni a válaszokat ezután már nem lehet, hiszen a toll érzi a bizonytalanságot — de ha a jó válaszban nem vagyunk biztosak, akkor vajon azt se hagyja leírni, hogy még jobban elbizonytalanítson? És mi lesz ezután a puskázással? Mindenesetre tuti, hogy a puskáztál-e kérdés valamilyen formája minden dolgozat alján ott lesz majd.

26. Végignézni egy csillag halálát.

Közelről. Olyan közelről, hogy látni lehessen a felszínen lezajló folyamatokat. És persze élőben. Na, ki mondja meg, hogy ezzel az elképzeléssel mi a probléma?

Nem vagyok katasztrófa turista; nem lelem örömömet abban, hogy végignézzem, amint néhány tűzoltó egy ripityára tört autót próbál lehámozni a sofőrről. De egy csillag halála, ahogyan végső erőfeszítésében felrobban, majd magába zuhan, maga körül először mindent felégetve, aztán magába szippantva, hogy végül az így egyre növekvő gravitáció nyomán a szemünk láttára alakuljon ki a legújabb fekete lyuk… Az valami lenyűgöző, egyben félelmetes látvány lehet. A félelmetes pedig adrenalint termel, ami elősegíti az endorfin (a köznyelvben az ún. boldogsághormon) termelődését — és emiatt tartjuk majd gyönyörűnek ezt a vészterhes látványt, amikor a szemünk előtt lesz szó szerint semmi a valamiből, mégpedig nem is akármiből. Egy egyész bolygórendszer, különleges holdakkal, éppen arra járó aszteroidákkal, egyszeri és megismételhetetlen égitestekkel — és végül saját magunkkal, ha nem vagyunk elég óvatosak — tűnik el a semmibe, egy egészen apró, mégis pokolian veszélyes kis fekete lyukba.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem éri meg, hogy ezt lássam utoljára az életben, az az, hogy utána nem tudom elmesélni nektek, mennyire felemelő volt a látvány és mennyire elképzelhetetlenül és valószínűtlenül kicsinek éreztem magam, míg a történéseket figyeltem.

27. Aranyhal.

Mindenféle értelemben, egyszerre. Egy hal, ami a víz alatt úszik a kerti tóban, vagy még inkább egy egyik oldaláról hófedte hegyekkel körülvett, a másik oldaláról pedig egy napfényes tisztás által határolt mesebeli tóban; aranyból van, de közben lélegzik; ha pedig kifogod, teljesíti három kívánságodat. Vicces amúgy, hogy az emberek úgy hiszik, rajtuk múlik, hogy kifogják-e az aranyhalat, holott egyedül a hal dönti el, hogy hagyja-e magát kifogni. Mit gondoltok, miért nincs olyan népmese, amiben a szegénylegény nem visszadobja a zsákmányt, hanem hazaviszi és megsüti vacsorára a családjának? Mert a hal tudja, hogy kinek adja oda magát. Megérzi, kik a jó emberek, őket kiválasztja és nekik hajlandó lenne akár több kívánságukat is teljesíteni. De tudjuk, hogy egy ilyen páratlan lehetőség hatalmas kísértés lenne a legtisztább szándékúaknak is, ezért az aranyhal inkább nem kockáztat. Egyszer megtette és a világnak majdnem vége lett. Azóta csak három kívánság van, és reménykedik benne, hogy jók a megérzései, és továbbra sem választ ki magának olyan embereket, akik a kívánságok helyett inkább bevágják a zaciba vagy beolvasztatják, majd eladják kilóra.

28. Gombnyomásra változó bőrszín.

Fogalmam sincs, ez miért jutott eszembe, vagy hogy pontosan mit nyernénk vele, de az biztos, hogy én sosem mennék a bőrszínre (noha ez esetben ez a szó nem sokat jelentene). Folyton türkiz lennék vagy zöld, piros, kék, és ha mintát is lehetne választani, akkor többnyire pöttyös, ritkábban csíkos. De ehhez valószínűleg androidokká vagy kiborgokká kellene váljunk, mert hogyan máshogy tudnánk kontrollálni a bőrünk színét? A kaméleontól nyert mutációs gének nem teszik lehetővé, hogy akkor és olyanra változzunk, amikor és amilyenné szeretnénk, azt meg nem akarom, hogy a kék, pöttyös bőrömhöz kiválasztott bordó ruhám egyszer csak hülyén mutasson rajtam, ha — teszem azt — véletlenül terepszínűvé változom. Kell az a gomb!

29. Láthatatlanná tévő sütemény.

Őszinte leszek: először a láthatatlanná tévő köpeny jelent meg ennek a pontnak a címsorában, csak aztán valahogyan láthatatlanná vált. A sütemény sokkal izgalmasabb (ugye említettem már, hogy édesszájú vagyok?), főleg, hogy az elfogyasztott mennyiséggel szabályozható a láthatatlanságunk tartóssága és — ez még annál is jobb! — az átlátszóságunk mértéke. Képzeljétek csak el a cukrászdában leadott rendeléseket: egy 50%-os átlátszóságot adó lúdlábtortát kérnék, egy szeletet a teljes láthatatlanságot előidéző Sacherből és egy adagot abból a pavlovából, de csak akkor, ha tényleg csak egy árnyalatnyit halványodom tőle. Ma amúgy is kevés az önbizalmam, nem kell, hogy még át is nézzenek rajtam.

A legjobb kérdés, amit egy ilyen sütemény felvet, hogy vajon, ha az orvosi vizsgálatoknál használatos kontroll anyagot a vérünkbe fecskendezzük, kirajzolódik-e a semmiből az érhálózatunk?

30. Virág, ami belekapaszkodik az orrodba, ha beleszagolsz.

Azt hiszem, ezt macskavirágnak nevezném el. Puszedli mostanában nagyon bújós, bele se kell szagoljak a bundájába, a háta (szerencsésebb perceimben a feneke) egyszerűen bele van tapadva az arcomba. Lehet, hogy tudat alatt ő adta a kapaszkodós virág ötletét. De azért gondoljatok bele, milyen cuki lehet már egy virág, ami az apró kis szirmaival olyan ragaszkodó, hogy el nem ereszt, ha végre a közeledbe férkőzik és meg kell várd, amíg elalszik, ha le akarod tenni. Jó hír, hogy ezeknek a virágoknak a memóriája úgy fejlődött ki, hogy az alvás törli azt. De lehet, nem is memória ez, hiszen a kapaszkodás nem tudatos, inkább ösztönös válaszreakció a szaglászásra, így nincs mit elfelejteni a virágfejeknek – mindenesetre a lényeg, hogy nincs sértődés, ha letesszük és nincs hiszti, amikor felébred.

Az ember még egy dolog, de vajon mit szólhat egy kutya vagy egy vadkan, amikor az ő nózijába kapaszkodik bele egy ilyen kis apróság?

 

Ez lett volna a mai adag. Ennyi nem hétköznapi gondolat után már csak egy dolog zavar, de egyre jobban: ezek a lezárások nagyon bénák. Hát, van még mit gyakorolni, na!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: NASA / Unsplash

Képtelenségek 4.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , 0 Comment

El sem hiszem, hogy már a középső napnál járok – ha megleszek a mai első három képtelen gondolattal, túl leszek az #alicechallange felén. Lássuk, mit tartogatok a hét negyedik napjára.

19. Repülő elefánt.

Úgy gondolom, súlyuknál fogva az elefántoknak képtelenül nagy fülekre lenne szükségük, ha azt akarnák használni a repüléshez (emlékezzünk csak Helen Anderson Disney által megrajzfilmesített Dumbójára), így szerintem az elefántok inkább egy nagyon speciális erőtérrel kell majd, hogy megszülessenek és azt kell megtanulniuk használni a repüléshez, pontosabban a lebegéshez. Az evolúció még elindulhat ilyen irányba, nem? Ha elfogy az élőhely, mert az ember mindenre ráteszi a kezét, az elefántoknak is alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez. Remélem, már elkezdték az alkalmazkodást, mert az ember, úgy veszem észre, nagyon siet ebbe az irányba.

De az is lehet, hogy a repülő (lebegő) elefánt egy félresikerül kísérlet eredményeként fog megszületni, amikor is a kutatók (az addigra már teljesen illegálisan végzett) állatkísérletek során egy olyan gént mutálnak egy elefántbikában, amit az később örökít az utódainak is. Minden utódjának, mivel ez egy nagyon erős gén, majd az utódok is tovább örökítik azt az ő utódaiknak stb. Mire elfogy az élőhely, az elefántok már ott lebegnek majd a fejünk felett – ha pedig az élelem is elfogy, akkor ráadásul úgy, mint az a bizonyos kard Damoklész felett.

20. Üzenni a múltbéli énünknek.

A jövőbeli énünknek könnyű. Papír, toll, fémdoboz, ásó (vagy épp egy padlás) és már kész is az időkapszula, amit gondosan elrejtünk és elő sem vesszük, talán nem is gondolunk rá hosszú-hosszú évekig. Felbontáskor bizonyára jól esik felidézni a múltat és elmerengeni azon, milyen is volt akkor, de amúgy mi haszna van? Talán csak azért nem értem, mert nem csináltam még ilyet, nem próbáltam üzenni magamnak. De mit is mondhatnék, amit a jövőbeli énem nem élt még át? Ő is én vagyok, így talán semmit.

Ha viszont a jövőbeli énünk üzenhetne nekünk…! Milyen jó lett volna, ha a 40 éves önmagam hagyott volna (hagyna majd?) egy cetlit az asztalomon, mondjuk a 20 éves önmagamnak, azzal az üzenettel, hogy „író leszel“?! Persze egy akármilyen üzenetet nem hagyhatunk önmagunknak: csak saját magunkkal, az életünk előre menetelével lehet kapcsolatos (lottószámok kizárva) és semmi konkrét, csak olyasmi, ami terel. Hogy ne lehessen csalni (vagyis a saját történetünkbe durván beavatkozni), a gép, ami az üzenetet a múltba juttatja, ellenőrzi azt és szükség esetén átfogalmazza. Szóval nem küldhetem vissza a novelláskötetemet magamnak, hogy ne kelljen (újra?) megírnom. Necces, mert a múltbéli önmagunk tehet érte, vagy tehet ellene, bármi álljon is az üzenetben. De ha ellene tesz, akkor sikerrel jár-e vagy az egész élete állandó küzdés lesz? Ha sikerrel jár, vajon hány ember életét változtatja még meg a sajátja mellett, akiknek viszont tetszett az üzenet, amit kaptak és vajon az ő sorsuk hogyan alakul ebben a megváltozott világban? És hányszor hagyhatunk üzenetet magunknak? Ahányszor csak gondoljuk? Esetleg csak egyszer vagy kétszer egész életünk során? Hm… Megannyi kérdés. Az idővel való játék mindig is az egyik kedvenc témáim közé tartozott, ilyen vagy olyan formában, de egyben azt hiszem a legnehezebb kérdéseket is ez vetette fel.

21. Csészébe tenni egy felhőt.

Habos-babos, kissé csajos – egy pihe-puha bárányfelhő nem is kerülhet másba, mint egy klasszikus, finom vonalú, vékony falú, csodaszépen megfestett, már-már giccses teáscsészébe; egy kellemes, tavaszvégi vagy nyáreleji, nagyon színes, délutáni teapartin, a sütemény mellé felszolgálva. Kicsit úgy néz ki, mint egy csésze tejszínhab, de azért mégiscsak más. Sokkal könnyedebb, sokkal habosabb, sokkal puhább, sokkal elegánsabb és sokkal… mesebelibb? Mindenesetre egy ilyen teapartira mindenképp küldjetek nekem is meghívót!

22. Megsimogatni egy szivárványt.

Úgy hiszem, a szivárványok felülete nagyon merev, kissé fémes, mégis kellemes érintésű lehet. A kezeddel nem tudod kitapintani az átmenetet a színek között. Azt gondolnád, hogy ha valahol ilyen jó az illesztés, ott valószínűleg csak felületi festésnek köszönhető ez a sok szín, de ne legyenek illúzióid: a szivárvány kívül-belül csupa szín. Ha letörik belőle egy darab, akkor láthatod, hogy a belseje is pont olyan szép, élénk, finom vonalú és színes, mint a felülete. A szivárvány mindig mereven törik, egyenes vonalban. Nincsenek szilánkok, nincsenek recék – de ezt azért inkább ne teszteld; hatalmas szomorúság, ha a szivárványból valaki letör egy darabot.

23. Levegőben úszkáló halak.

Mivel nem vagyok oda a halakért, nem mondom, hogy repesek a vágytól, hogy találkozzak velük – azt meg pláne nem akarom, hogy a hévről leszállva egy cápa vegyen üldözőbe. De mégis, ha mi lemehetünk az ő lakhelyükre, ők miért ne jöhetnének fel hozzánk? Lehet, hogy ők is egy balul sikerült génmanipulációs állatkísérlet eredményeként jönnének a világra, mint a lebegő elefántok? Túl sok halfajta van ahhoz, hogy ez így történjen, ez inkább egy (alternatív) evolúciós folyamat lenne – na de hogyan úsznának a levegőben? Nekik is lebegniük kellene, mert az uszonyaik a repülésre alkalmatlanok.

Azt hiszem, ezzel a lebegés témával majd kezdenem kellene valamit, ha már többször is előjött. Gondolkodom.

24. Megnézni a döntéseink alternatíváit.

Persze nem mindig, de a nagyobb döntések előtt lepereghetne egy párperces kis film előttünk, pár másodperces jelenetekben bemutatva, hogy ha így döntünk, ezek a lehetőségek várnak ránk, ha úgy, akkor azok, ha pedig egy harmadik módon, akkor mi lesz. Persze csak az egészen közeli következményekkel működik ez a dolog, arra nem jó, tíz éves távlatokban is megtudjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alternatíva kiválasztása, hiszen addig még rengeteg további döntést is meg kell majd hozzunk. Mégis, mennyivel jobb lenne ez, mint napokig, hetekig ülni a lehetőségek felett és azon spekulálni, hogy vajon melyik lépésünkre ki mit fog reagálni és azzal mi mennyire tudunk együtt élni, de ha mondjuk másképp reagálna, az sokkal jobb lenne, de az meg nem lenne-e hatással egy másik döntésünkre… Vagy ezt csak én csinálom így?

 

Ahogy az elején már említettem: ezennel túl vagyok a kihívás felén! Ha az elejéről lemaradtál, kezd el itt a sorozatot, ha pedig megihlettelek, oszd meg velem a te képtelen gondolataidat lentebb!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Valeria Boltneva / Pexels

Képtelenségek 3.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , , 0 Comment

Ahogy halad előre a hét, úgy nyúlik, növekszik az #alicechallange-em listája elemeinek a száma. A mai napon az éjszakai égbolt felé tekintettem, amikor gondolkodásra került a sor – legalábbis elnézve a most következő hat gondolatot mindenképp erre gyanakodnék, ha nem álltam volna épp fényes nappal a zebránál a zöld jelzésre várva, amikor felmerült bennem a mai első képtelen gondolat.

Ha netán lemaradtál az előzményekről, feltétlenül olvasd el a sorozat első bejegyzését mielőtt tovább haladsz, mert úgy lesz teljes a történet.

Ha pedig már mindennel képben vagy, jöhet a mai hatos csomag:

13. Csillag alakú csillag.

Nem tudom, hogy ez miért lenne jó, hacsak nem a gyermekkori képzeletvilágunk valóra váltásának első lépéseként tekintünk a hirtelen ágacskákat növesztő, ma még gömb alakú égitestekre. A csillagalakú csillagokat, ettől függetlenül, egy kicsit harciasabbnak képzelem, mint a gömb alakúakat, hiszen a kinyúló ágaikkal (ha már az előbb így neveztem el őket) könnyedén megszúrhatnak, odacsaphatnak vagy odasuhinthatnak bárminek és bárkinek, aki feléjük közeledik, míg a gömbök csak a melegségükkel tudnak harcolni – és pillanatnyilag cx a meleg nem is tűnik olyan elrettentő lehetőségnek.

Felvetődik ugyanakkor a probléma, hogy vajon abban a forróságban, amit a csillag magának termel, hogyan nem olvadnak el és maradnak hegyesek az ágai? És vajon, ha túl gyorsan mozognak, elképzelhető, hogy olykor-olykor letörik egy ágvégük – vagy netán valaki szándékosan tör le egy-egy ágvéget? Ha a kihűlés veszélye fenyegeti a bolygónkat és az űrben megoldás után kutatva egy ilyen letört ágvéget sodor felénk az élet (pontosabban az űr, még pontosabban… a semmi?), akkor mindenesetre ragadjuk meg két kézzel a kínálkozó lehetőséget, zárjuk egy (óriás méretű) befőttesüvegbe a megmentőnket, vigyük haza és akasszuk fel megfelelő távolságra a bolygónktól, hogy amíg nincs jobb megoldás, addig is legyen, ami melegen tartja a bolygófelszínt. Azzal viszont mindenképpen számoljunk, hogy egy ilyen napsugár-ágacska sokkal kevesebb hőt ad majd és sokkal hamarabb kihunyhat, mint egy valódi, teljes nap.

14. Szagokat megörökítő „fényszagozó” gép.

Persze valószínűnek tartom, hogy ez nem fénnyel működne, de mivel nem vagyok mérnök, fogalmam sincs, még csak elméletben sem, hogy milyen elven kellene egy ilyen gépnek működnie. Vagyis, hogy milyen elven fog, hiszen a szagok, illatok már most is sokáig megmaradnak bizonyos anyagokban. Persze egy fényszagozó gép nem egy párnára fújja rá a kedvenc parfümünk, fűszerünk vagy hotelszobánk illatát, hanem egy zárt rendszerben örökíti meg azt, hogy ne kelljen folyamatosan szagolnunk. Ha kedvünk tartja, elővesszük, kinyitjuk és a segítségével felidézzük a legkedvesebb hozzákötődő emlékünket, de fontos, hogy a kérdéses illat ekkor sem terjed szerteszét a lakásban, elillanva ezzel a fényszagozó gép által előállított mütyűrből. Egy speciális kis szerkezet tartja bent a szagokat ebben a tartályban, mintegy örvényszerűen, folyamatosan, de láthatatlanul forgatva, így magánál tartva azt. Ha a tartályt kinyitjuk, az orrunkat bele kell dugni ebbe az örvénybe, hogy gyönyörködhessünk a szagélményben.

15. Csónakkal lecsorogni a sarki fényen.

Oh, ezt nem is kell magyarázzam. Ott van az a gyönyörű jelenség a föld északi és déli pólusához egészen közel, még nézni (mit nézni, képeket nézi róla!) is élvezet, nem csoda, ha megihleti az embert. Felfele evezni rajta azért elég munkás lehet, így ezt nem is kívánom senkinek – a tetejére felsétálhatunk egy dombon, felvihet oda egy mozgólépcső, vagy akár egy helikopter is, de ez utóbbi csak akkor, ha tud teljesen hangtalanul közlekedni. Vagy a tegnapi dínók közül egy olyan, amelyik tud repülni. Fent aztán, mint Velencében a gondolák, sorakoznának a csónakok, csak arra várva, hogy földöntúli élményben részeltessék az arra vállalkozókat itt, a Földön. Pontosabban az égen.

16. Száraznak maradni a víz alatt.

Nem úgy, hogy a búvárruhánk nem ázik át, vagy, hogy a gumisapkánk nem ereszt át egy csepp vizet sem, hanem olyan igazán száraznak maradni. Sétálsz lent a víz mélyén, nézelődsz, megcsodálod a színes halakat, majd szépen kisétálsz a vízből és nem kell a szemedbe folyó víztől tartanod, vagy a nap végén még a megszáradásra időt elkerítened. Hm… Az az igazság, hogy persze, amikor hideg van, szívesen gondol olyanokra az ember, hogy ha nem lenne vizes a víz alatt, akkor el sem ázna az esőben és nem fázna a csuromvizes ruháiban, de most, hogy bent ülök a fűtött lakásban valahogy nem olyan csábító a gondolat, hogy egy nyári strandolós élményt elcseréljek erre a szárazság dologra. Túlságosan szeretem a vizet és a pancsolás – az élet felém mutatott szarkazmusát tüközi, hogy ennek ellenére kifejezetten nem számítok jó úszónak.

17. Átsétálni az ezüsthídon.

A fenti gondolatfoszlányokat összekombinálva adja magát az ötlet (kívánság?), hogy egyszer átsétálhassak az ezüsthídon. De nem egy ilyen pocsolyába vetülő félén, nem ám! Legalábbis egy tó, de még jobb lenne a tenger, vagy éppen az óceán erre a célra. Meg is van a kép előttem. Nyár van, de az éjszaka nem olyan fullasztó meleg. Lábszárközépig érő, világos színű vászonnadrág, egy vékony pántos felső, egy rövidujjas-kardigán és egy világos színű, szalagos-masnis szalmakalap dukál az alkalomhoz. Szandál a kézben. Ahogy hősünk elindul a Hold felé, a hídon maradva az megtartja őt, csak a talpait nyalogatja kellemesen a langyos víz. Csönd van, csak a víz loccsanása hallatszik néha. A Hold hideg fénye megvilágítja ugyan a környezetet, de így is csak körvonalakat látni. Hősünk pedig csak megy, egyre távolodik, míg alakja olyan picire nem zsugorodik, hogy elnyeli őt a fényesen ránk világító, ezüstszínű Hold.

18. Csupa lyukból készülő lyukacsos sajt.

A húgom régen nagyon szerette a Pannónia sajtot (igazábó még most is nagyon szereti). Ha megkérdeztük, hogy miért, a válasz valahogy mindig oda lyukadt ki, hogy a lyukak miatt. (Uh, kezdem azt hinni, hogy ezek a nagyon béna poénok tényleg tőlem, belülről jönnek.) Ezzel viccelődtünk is sokat, néha a sajtszeletemben lévő lyukat vékonyan körbevágtam és neki adtam. Már akkor gyakran eszünkbe jutott, hogy vajon milyen lehet, ha a sajtban sokkal több lyuk van – sőt, ha gyakorlatilag csak lyukakból áll?!

 

Nos, mára ennyi jutott, de ha nektek van ötletetek, ne tartsátok magatokban – erre van a komment szekcióm!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Visit Greenland/Pexels

Képtelenségek 2.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , 0 Comment

Az Alice*-féle képtelen dolgok listájának második napján egyrészt elneveztem a projektemet (az #alicechallenge nevet kapta), másrészt a következő ötletekkel álltam elő nektek:

7. Dínogolni.

Itt egy kicsit gondolkoztam, hogy mi is álljon a sorszám után, hiszen a koncepció nem pusztán annyi, hogy az ember ráül egy közepes méretű dinoszaurusz hátára. A kiinduló állapot az, hogy az ember együtt él a dínókkal, békében van velük, egy térben és egy időben, mert nem jött az óriás aszteroida, hogy a végét lelje minden és mindenki. Ami nyilvánvalóan nem igaz (ti. hogy mindennek és mindenkinek vége lett), hiszen ha tényleg minden(ki) a végét lelte volna, honnan jönne az ember? És akkor még ezt is megkavarom (mennyivel hatásosabb lenne ez az eszmefutattás, ha utána is néztem volna a dolgoknak): úgy rémlik, hogy egyes előember típusoknak volt rá lehetősége, hogy találkozzanak ezekkel a történelem előtti időkből a földre csöppenő hüllőkkel. És ha ez tényleg így van, vajon van-e helye ennek a pontnak a képtelenségek listájában?

8. Nulla kalóriás sütemény.

Nyilvánvalóan éhes voltam, amikor ezt kitaláltam. Nem is tudom, fűzzek-e hozzá bármit?

Az a baj (baj?), hogy nagyon édesszájú vagyok, úgyhogy, ha lenne ilyenről tudomásom, megállás nélkül ezt falnám. De vannak ám feltételeim: ne legyen mesterséges összetevő az alapanyagai közt, mindenképpen legyen benne kakaó (csoki), gyümölcs és sok krém, rajta közepes mennyiségű hab, az alján pedig egy vékony réteg tészta. Ha van is ilyen receptetek, kérlek, ne osszátok meg velem! (DE!!!)

9. Város egy víz alatti buborékban.

Biztosan mindig nagyon sötét lenne, ezért nem szeretnék odaköltözni, de pár napra szívesen ellátogatnék megnézni, hogyan építkeznek, hogyan nevelik az erdőt, a paradicsomot, hogyan mosnak hajat… Ott biztosan nem okoz gondot a szárazság. De azért egyben nyomasztó is lehet – biztosan kevés az egy főre jutó élettér, nem nagyon van magánélet, ami pedig mégis, azt egy apró kis lakásban kell eltitkolják a társadalom többi tagja elől. Mivel az ökoszisztéma nagyon zárt, ez a társadalomra is rányomja a bélyegét – ugyanakkor, ha a földfelszín lakhatatlanná válik (ld. kettővel fentebb az aszteroida, vagy egy komolyabb napkitörés, stb.), de a vízek még megmaradnak a bolygón (egy komolyabb napkitörés esetén megmaradnak?), akkor egy igazi, utópisztikus kihívás lenne a vízalatti élet feltételeinek gyors és tartós megteremtése. Már látom is magam előtt, amint az ilyen módon a víz alá menekült társadalom vezetői annyira félnek attól, hogy vajon mi lehet a felszínen, hogy lassan mindenki elfelejti, hogy valaha is volt élet a víz felett. Az évtizedek (évszázadok?) során eközben odafent kitisztul a levegő, újra indul az élet és míg odafent rohamléptekkel fejlődik az emberiség, odalent csak stagnál és vár valami nagyobb dolog eljövetelére.

Ezt a regényt vajon már olvastam, vagy nekem kell megírnom? Hogy is van az a dolog az időutazással?

10. Sellők.

A víz alatti város képe után adja magát, hogy a mai következő képtelen gondolatom a sellők legyenek. Félig hal, félig ember (vagy félig, majom/macska, ha azt vesszük, hogyan próbálták meghekkelni a hitetlenek hitét még egy évszázaddal ezelőtt is), a víz alatt él, sok mesében (és talán rém mesében) helyet kapott már, és még mennyiben helyet fog kapni – az ember valahogy ezektől a különös lényektől sem tud megszabadulni sosem. Mégis, nem hiszem, hogy az előző pontban érintett vízalatti társadalmam lakóinak evolúciója valaha is ebbe az irányba haladna. Egyáltalán: a sellő hogy vesz levegőt? Kopoltyúja van? Akkor mitől ember? És mit csinál a két teljesen haszontalan kezével a víz alatt, amikor az áramvonalasság hiánya miatt nem tud elég gyorsan úszni és egy cápa beleharap a fenekébe? Sosem gondoltam még rájuk így, de azt hiszem, nem értem a sellőket.

11. Érzelmek nélküli élet.

Semmi érzelem. Sem fizikai, sem lelki. Nem is tudom, élet ez egyáltalán? Eszembe jutott ugyan, képtelenségnek is tartom, de azt hiszem, még nem vagyok felkészülve rá, hogy ebbe a témába mélyebben belemenjek. Mármint nem érzelmileg nem vagyok felkészülve rá (tudom, béna poén), hanem olyan szempontból, hogy képtelenségnek tartom azt, hogy egy tőlem ennyire idegen világképet ismertetni tudjak. Viszont, ha ez is képtelenség (mármint az elmélet ismertetése), akkor ezzel meg is van a mai hatos csomagom?

12. Beszélő állatok.

Ezen sokáig gondolkoztam, hogy felvegyem-e a listára. Hiszen az állatok beszélnek, csak meg kell tanuljuk a nyelvüket. Ha pedig ők beszélnének a mi nyelvünkön, az vajon jó lenne-e nekünk? Én például kifejezetten élvezem, amikor a macskám nyávogva próbál megértetni velem valamit; pláne, hogy egyre többféle nyávogását ismerem már meg, és ismerek meg újabbakat a mai napig, ahogy egyre jobban fel tudok figyelni egy, két miáú közti apró különbségre. Ugyanakkor igen csak félek, miket vágna a fejemhez a kisebbik ördögfiókám, amikor mondjuk fésülködünk. (Emberi) szavak nélkül is tudom, hogy azokban a percekben épp mennyire utál, minek hallgassam hát meg ezt szavakkal is? Nem, azt hiszem a beszélő állatok sem lennének egy jó vonal – látjátok, nem is tudom őket valós lehetőségként igazán elképzelni. De majd jövőre visszatérünk a kérdésre, hátha.

 

Nos, mit gondoltok? Haladok? Holnap jön a következő hatos.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

*Lewis Carroll gyremek(?)meséinek karaktere.
Borítókép: Jeremy Bishop/Unsplash

Képtelenségek.

csacsiga A kreatív elme. , , , , , , , , 3 hozzászólás

“Néha hat képtelen dolog is eszembe jut reggeli előtt.”
(Alice / Lewis Carroll: Alice Csodaországban)

Az ember azt gondolná, dolgokat kitalálni könnyű. Veszünk néhány megszokott mintát az életünkből, majd összepárosítjuk őket egy kevéssé megszokott sorrendben. Csakhogy egy olyan életben, ahol az emberek úgy kapkodnak, rohannak egyik feladatból a másikba, hogy közben örülnek, ha kikapcsolhatnak egy kicsit és nem kell végre gondolkodniuk, könnyen berozsdásodik az a bizonyos szürkeállomány. Úgyhogy tessék, egy feladat tőlem, nekem – és nektek, ha van kedvetek velem játszani. Vegyünk példát Lewis Carroll karakteréről, Alice-ről és egy hétig, csak egyetlen hétig próbáljunk meg kigondolni napi hat képtelen dolgot. Nem kell reggeli előtt meglenniük. Nem is kell olyasminek lenniük, amire előttünk még senki nem gondolt. Egyszerűen csak szedjünk össze hét napon át napi hat képtelenséget.

Kezdésnek én a következőkre jutottam:

1. Sárkány.

Azt hiszem, ezt nem kell túl magyarázni, eléggé nagy volt a sansz rá, hogy ez jusson legelőször eszembe, hiszen a sárkányok köztünk élnek. Persze, ha ez valóban így lenne, akkor nem kerülhetne fel a listámra, de biztosan létezik valahol a világnak egy olyan fejlődési iránya, ahol a sárkányok valóban a mindennapok részei, együttműködve vagy éppen harcban állva az emberekkel. Mi mással lenne magyarázható a sárkányok folyamatos jelenléte az irodalmi műveinkben, mint azzal, hogy ez a sárkányokkal teli párhuzamos dimenzió néha áttűnik valamilyen természeti anomália folytán a mi világunkba, így ihletve meg írók százait a témával kapcsolatban.

2. Tejeskávé.

Igen, tudom. A tejeskávé nem tűnik annyira képtelen dolognak. De azt is tudom, hogyan lehet azzá tenni. Amikor még kisgyerekek voltunk a húgommal, mindig lestük az út menti teheneket a kocsiból, ha a dédimamánkhoz (vagy igazából bárhová, vidékre) utaztunk. A tehenek ugyanis különleges állatok: a színük határozza meg, milyen nedűt rejt a tőgyük. A legtöbb felnőtt ezt már elfelejti, és annyira rögzül a tudatában a tej képe, hogy nem látja meg a valóságot: hogy csak a klasszik tehén, a fehér alapon barna foltos ad sima tejet. Ha a tehén csupa barna, akkor kakaó, míg ha fekete-fehér foltos, akkor tejeskávé jön a tőgyéből fejéskor. Ki találja ki, mit tud a sima, egyszínű fekete tehén?

3. Feneketlen táska.

Ezzel megint csak nem találtam fel a spanyol viaszt; ki ne gondolt volna még rá, hogy milyen más lenne úgy pakolni, hogy csak egy kis hátizsákot visz magával, de abban minden elfér, és a súlya alatt sem roppan meg az ember. Olvastuk már könyvekben is, többször láttuk már filmen is, és különösképp nincs az a paródiafilm, amiben ne sütnék el ezt vagy egy ehhez hasonló poént. És mivel az elmúlt napokban azok kattogok, hogy milyen táskával induljak majd neki a nyaralásnak, ez a téma különösképp közel áll pillanatnyilag hozzám. Nem is értem, miért nem ezzel kezdtem.

4. Megállítható idő.

Mondhattam volna mindjárt az időutazást is, de elsőre ne álmodjunk ekkorát – ráadásul ki tudja, vannak tudósok, akik valami hasonló témák után kutatnak, úgyhogy az időutazást még ne vessük el teljesen mint jövendő lehetőséget. Más kérdés, hogy vajon, ha a jövőben valaha is feltalálná(n)k az időgépet, nem tudnánk-e már most róla? Vagy a világ még nincs megírva az idők végezetéig, csak halad előre egy szál, amin mi valahol vagyunk, de a végkifejletet még senki nem tudhatja?

A megállítható idő ennél sokkal kevesebb problémát vet fel: egyszerűen csak megnyomjuk a világ haladásán a pause gombot. Ekkor minden és mindenki megáll az időben, kivéve mi magunk, akik a gombot megnyomtuk és mindent, amire egyébként nincs időnk, el vagyunk vele maradva stb. ekkor elintézhetnénk. A világ többi része (vagyis, amelyik nem mi vagyunk) ebből persze semmit nem érzékel, így ki tudja. Lehet, hogy már létezik? Ide vele!

5. Kis zöld emberkék.

A világegyetem őrületesen és elképzelhetetlenül nagy. Ez egyrészt jelentheti azt is, hogy képtelenség, hogy egyedül éljünk benne, másrészt azt is, hogy pofátlanul nagy szerencsénk kell, hogy legyen ahhoz, hogy találjunk életet magunkon kívül. Vajon ezt a pofátlanul nagy szerencsét hanyadik hatványra kell emelni ahhoz, hogy az az életforma, ami tőlünk nagyon távol és tőlünk teljesen függetlenül létezik, épp humanoid alakba fejlődjön? Persze nem vagyok evolúció-kutató, lehet, hogy ez ennél egyszerűbb. Kommentben jöhet egy kis (szakmai)irodalom ehhez a témához, ígérem, hogy sort kerítek rá, hogy tanulmányozzam.

6. Fekete lyuk világ.

Ezt nem nagyon tudom hogyan elnevezni, az elmélet a következő. Űrhajónkkal egy fekete lyuk felé sodródunk megállíthatatlanul, de a lehetetlennel határos (mit határos, szomszédos!) módon szerencsénkre az űrhajónk éppen a fekete lyuk közepén található tűhegynyi lyukat találja el, amin keresztül a totális megsemmisülés helyett átcsusszanunk egy másik világba. Ez nem egy párhuzamos dimenzió, sem időkapu, egyszerűen csak a fekete lyuk másik oldalára kerülünk, ami egy teljesen másik világegyetem, rátapadva a mi világegyetemünk felszínére, hogy a nagy semmiben így együtt pörögjenek megállíthatatlanul. Minden fekete lyuk egy-egy ilyen átjáró, amik így összességében nem csak kettő, hanem sok-sok világot kötnek össze.

 

Izgalmas kis kísérlet lesz ez és kíváncsian várom, mit sikerül kihozzak belőle, ugyanis egy hét múlva ilyenkor 42 különböző mértékben képtelen ötletnek kell majd a tarsolyomban lennie. Viszont észrevettétek, ha több kis darabból is, de sikerült (amúgy gond nélkül) egy hosszabb írás kanyarintanom ide, már a harmadik napon? És én csak egy felsorolást terveztem. Azt hiszem jó irányba haladok.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: annca/Pixabay

Író leszek.

csacsiga Író születik. , , , 0 Comment

Író leszek. Kész, ennyi, ez el van döntve. A saját bejáratú, a boldogulásomnak szurkoló P-m, aki valójában R (és akin kívül senki nem érti ezt a megjegyzést, csak hogy az írói titokzatoskodást már az elején elkezdjem) eldöntötte. Nincs mit tenni, írom kell. És nem csak blogot, az csak a mellékterméke lesz valami sokkal nagyobbnak – egy novellának, egy novelláskötetnek, talán egy könyvnek… vagy egyszerűen csak egy cikknek, tanulmánynak vagy kritikának, ami alatt majd ott lesz a nevem. Nem ez, itt fentebb, hanem az igazi.

Az egész úgy kezdődött, hogy reggel beosztottam magam a Hugrabugba, ahová – ahogyan azt bölcsen megbeszéltük – azok kerülnek, aki ilyen vagy olyan okok miatt nem tesznek semmit azért, hogy azok az álmaik, amik a szürke hétköznapokból kiemelik őket, valóra váljanak. Hugrabugosnak lenni nem rossz. Van, aki teljesen elégedett az életével, ha megvan a biztos anyagi háttér és a szerető család, és ez rendben is van. Nekik jó így, ők ettől lesznek boldogok. Viszont, ha ennél többet szeretnél, de nem indulsz el az utadon – nos, akkor már nem annyira felemelő érzés Hugrabugosnak lenni. Mivel az én saját bejáratú P-m (aki R) elindult a saját útján az ő saját bejáratú P-je miatt (aki tényleg P), és már szinte két lábbal bent áll a Mardekár klubhelyiségében… szóval emiatt az én saját bejáratú P-m ma úgy döntött, itt az ideje, hogy én is kidugjam az orromat a Hugrabugos klubhelyiségből és utána induljak a pince felé.

Úgyhogy ez van, író leszek, ti pedig végig kíséritek az odavezető utamat. De ne gondoljátok, hogy ez egy egyszerű, egyirányú, egyenes történet lesz; hiszen egy elbeszélés bármiből és mindenből megszülethet: egy vacsoraötletből, egy autóból, ami nem engedett át a zebrán, vagy egy esőcseppből, ami a szemüvegem szélére hullott…

Nem tudom még pontosan, miről fog szólni ez a blog, hogyan áll majd össze egy teljes, nagy egésszé, de egy biztos: a végére író leszek.

 

Borítókép: Aaron Burden/Unsplash

csacsiga -Egy előző élet pillanatképei, -mini állatkert , 0 Comment

Két éve már, hogy nem készíthetünk rólad több képet, mert a még a felhőknél is messzebb költöztél el tőlünk. 😢 Vajon gondolsz még ránk ott is, ahol most vagy? Ugye nem vették el az emlékeidet és eszedbe jutunk néha?

Nekünk gyakran eszünkbe jutsz. Képzeld, átrendeztük a nappalit. Miután a foteled új helyre került Wella beleköltözött. Úgy tűnik, az emléked nem a fotelhez, hanem az ablak alatti részhez kötődik. Puszedli mostanában folyton ott fekszik. Talán rád gondol közben?

Tegnap leesett itt az első igazi hó idén. Tetszett volna. Biztosan megint felnyalogattad volna a földről. A játékaiddal viszont senki nem játszik. Itt hagytad őket nekünk megőrzésre, de nem tudjuk hozzád méltó módon tartani őket. Drazsi néha próbálkozik, de a nyomodba sem érhet.

Emlékszel még Drazsira? Nem nagyon ismertétek egymást, csak pár hónapotok volt együtt. Akkor még kis tökmag volt, alig nagyobb az egész macska, mint az egyik mellső lábad. Mára nagyon megnőtt: nagyobb lett, mint Puszedli. De dilis, mint te. Szeretnétek egymást.

Mióta elmentél, Szaszának újra egyedül kell ünnepelnie a névnapját. Egy kicsi szomorúság mindig vegyül a napba. Nem szabadott volna itt hagynod minket! Sokszor voltál engedetlen, de ez egyszer hallgatnod kellett volna ránk. El sem köszöntél és nem is hagytad, hogy elbúcsúzzunk. Ugye azért jó volt neked velünk?

Vigyázz magadra és ígérd meg, hogy néha azért ránk pillantasz és nem felejtesz el minket, amíg újra találkozhatunk!

Hiányzol!