csacsiga blog | megél. regél.

7 óra 5.

csacsiga Tárca. 2018. 05. 30.figyelem, gondolat, nézőtér, színház 2 hozzászólás

Hét óra múlt öt perccel. A szokásjog diktálta késést követően, két perc múlva kezdőik az előadás a Belvárosi színházban. Nagy az izgalom, mert megint nem egy egyszerű darabot sikerült kifogni: az egyházi személyek gyermekmolesztálásával foglalkozó Kétely kezdésére várunk. Lopva – vagy talán nem is olyan lopva – körülnézek, és akaratlanul is belelesek nézőtársaim életébe.

Jobbra elöl egy tanárnő ül. A megjelenése legalábbis erre enged következtetni. Térd alá érő cerzuaszoknya, világos színű blúz, szigorú konytba kötött haj. A negyvenes évei elején járhat, de az is lehet, hogy csak leharcolta a középiskolások nemtörődömsége és neveletlensége. Mellette egy hasonló megjelenésű, ám kissé idősebb asszony – a kollégája lehet. Eljöttek, hogy felmérjék, érdemes-e az osztályaikat, vagy ki tudja, talán a magyar szakkörösöket elhozni erre az előadásra. Nincs sok közös témájuk, de legalább nem is erőltetik a jópofizós beszélgetést; a fiatalabb olvas, az idősebb rejtvényt fejt. Felkészültek, cseppet sem izgulnak. Lehet, hogy nem tudják, hogy a színházban a néző is vizsgázik, nem csak a színész?

Balra elöl egy fiatal pár. Talán nem is annyira fiatalok, de még nem is középkorúak. Megadták a módját a színházlátogatásnak; a nőn egy elegánsabb nyári ruha, a férfin szövetnadrág és zakó van. Nagy dolog ez a színház náluk. Hosszú idő óta ez az első közös estéjük kettesben, de ez is majdnem kútbafulladt, amikor a nagynéninek le kellett mondania a bébiszitterkedést. Szerencsére a nagymama beugrott (ma pont ráér az unokával foglalkozni), így itt vannak. Most azon izgulnak, hogy vajon időben megérkezik-e a sor közepén ülő pár, vagy miattuk lemaradnak majd az előadás néhány percéről. Próbálnak nem gondolni a lakáshitelre, az elromlott hűtőre és a befizetetlen vízszámlára. Hangosan nevetnek a közös vicceiken és próbálják megtalálni a közös hangot a szomszedszéken ülőkkel. Tőlük balra nyitottak is az ismerkedéssel járó felszínes eszmecserére, de jobbra, előttem csak kínosan bólogatnak, majd folytatják maguk közt halkszavú beszélgetésüket.

Ők egy kicsit sznobok. A férfin öltöny, a nőn kiskosztüm, és ez feljogosítja őket arra, hogy kissé lenézően gondoljanak a mellettük ülőkre. Halkan, szinte suttogva beszélgetnek, zártan, egymásfelé fordulva. Nem az én világom, elképzelni sem tudom, hogy vajon milyen témáik lehetnek. Otthon? Munkahely? Talán inkább ez utóbbi. Kicsit karrieristák. Vagy nem? Egy biztos: a férfi olyan magas; hogy magabiztosan kitakar egy darabot a színpadképből. Ekkor még nem tudom, de Udvaros Dorottya a színpadi jeleneteinek 80%-ban ezen a részen fog ülni vagy állni, ezért az ő esetében nekem különösen fontos lesz, hogy ne csak a megjelenésével, de a hangszínével, hanghordozásával és hanglejtésével is eljátssza a szerepet. Sikerülni fog neki.

Tőlünk balra azok a nézők, akik rosszul vizsgáznak. Nem tudják a darab címét, szereplőit, történetét, se műfaját. Hárman vannak, egy férfi és két nő. Rajta öltöny, a hozzá közelebb álló nőn (az élettársa lehet) egy nyári ruha, a másikon ceruzaszoknya, blúz, blézer. Harsányak. A férfi abbéli reményét fejezi ki, hogy a darab vicces lesz, mire az élettársa rávágja, hogy majd viccessé teszi, ha nem lenne az. A férfi kijelenti, hogy bárhogyan legyen is, ő nevetni fog. Nem nevetett, noha a rendező, feszültségoldás gyanánt próbált néhány megmosolyogtató pillanatot is a darabba csempészni. A csapat harmadik tagja, a blézeres fiatal lány feszülten hallgat és néha zavarában elmosolyodik.

Tőlünk jobbra ül az ötyeklubb. Amióta nyugdíjba mentek és nincs velük egyháztartásban élő eltartottjuk, rengeteg a szabadidejük, unaloműzésként programokat szerveznek maguknak. Rendszeresen járnak színházba. Élvezik, de már nincs rózsaszín köd. Egy színdarab számukra olyan, mint egy tévéfilmet megnézni, csak ide a barátnőikkel jönnek. Ki is használnak minden szabad percet arra, hogy kitárgyalják, kivel mi történt a legutóbb találkozásuk óta, azonban amint felgördül a (kézeletbeli) függöny, minden figyelmüket a darabra szentelik és teljes daadással hallgatják a történéseket. Ez az áhíttat azonban, amint lemegy a tapsrend, megszűnik, mintha elvágták volna, és megy tovább az ötye.

Ül aztán még egy érdekes páros a közelünkben. A stréberek. Fekete szoknya, fehér blúz, copfba kötött haj, szolid smink. A kezdés előtti utolsó percben is a szereposztást tanulmányozzák, és a darab alapjául szolgáló film eseményeit idézik fel magukban. Összebújva, sugdolózva beszélnek, mint a középiskolások egy komolyabb témazáró előtti utolsó pillanatokban, becsöngetés után, amikor a tanár még nem érkezett meg. Eleinte a darab alatt is össze-össze hajolnak, ha a filmben valami nagyon, vagy nagyon nem így történt, de aztán annyira beleméllyednek a történetbe, hogy meg is feledkeznek arról, hogy ők igazából a színházat jöttek vizsgáztatni.

Kíváncsi vagyok, aki ránk néz, vajon rólunk mit gondolhat? A lány, aki nyugodt felsőbbrendűséggel tekint körbe, és az elmúlt napok eseményeiről izgatottan csevegő családja? Vagy netalán mi azok vagyunk, akik elvitték az anyukájukat színházba, közös program gyanánt, esetleg azok a gyerekek, akiket az anyukájuk egy színházjeggyel lepett meg?

Bárminek is látszunk, mostmár senki nem figyel ránk. 7 óra 7 van, Fekete Ernő hangján megszólal Flynt atya. A darab elkezdődött.

_{Borítókép:}_{Donald Tong}_//_Pexels

Törülköző-nap.

csacsiga Olvasnivalók. 2018. 05. 25.douglas adams, h2g2, törülköző 0 Comment

„A Galaxis Útikalauz érdekes dolgokat közöl a törülközőkről. A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Laglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón, takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk, megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában, fejűnkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha ő nem lát téged, te se látod őt – annyi esze van, mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó), veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen bele törölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá.

Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag stoppos észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.”^*

R.I.P. Douglas Adams

_{* Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István}

Napló töredék.*

csacsiga Tárca. 2018. 05. 22.kirándulás, természet, túra, vadászat, Wella 0 Comment

Képzeljétek, fogtam egy tyúkot! De nem ám olyan sárga, sípolós gumicsirkét, amit kutyajáték címen lehet kapni a Freshnapfban – egy igazit. Egy élő, kapirgáló, menekülő, melegvérű, tollas tyúkot, amit a kétlábúja gondatlanul kihajtott az utcára. Nekem.

Egyik délután a család nagyon be volt sózva. Az Emberemnek lett egy új túracipője, amit mindeképp ki kellett próbáljon még a hétvégén – és mit ad Isten, épp hosszúhétvége volt, amibe egy jó, emberes kirándulás is belefér. Másnap felkerekedtünk hát, és irány Verőce. Megjegyzés: ha Verőcéről Verőcére mentek Katalinpusztán át, akkor ne higyjetek a rövid leírásoknak, az nem egy 12 kilis túra lesz! Szóval elindultunk. Borús idő, kellemes hőmérséklet, jó kis sétatempó. Az Embereim meneteltek, én csatangoltam. Aztán kisütött a nap. Nagyon. Azt hittük, majd meghalunk, és akkor még csak az elején voltunk. Erdő szinte sehol.

Amikor először tévedtünk el, még egész vidámak voltunk – beértünk már az árnyékot adó fák közé és nem tettünk meg olyan nagy távot feleslegesen, mert nem rossz irányba fordultunk, csak nem találták az Embereim a turista jelzéseket. Amikor másodszor tévedtünk el, akkor viszont már kezdtek kétségbeesni a kétlábúak. Nekem mondjuk mindegy volt, együtt voltunk, kalandoztunk, de bevallom nektek derekasan: kutyameleg volt, és a kutyatappancsok is kezdtek már nagyon fáradni. Katalinpusztára beérve az Emberem kishíján feladta, kicsit hisztizett is, bár szerintem semmi oka nem volt rá. Lábunk megvolt, vizet is ittunk, és valahol várt ránk a jó meleg otthon, csak a négykerekűhöz kellett visszatalálni. Kis pihenő után, amikor az Emberem túltette magát a hisztirohamon (de légyszi ne mondjátok neki, hogy ezt elárultam, mert szerinte nem is hisztizett, de rajta kívül mindenki tudja, hogy így volt) és elkezdett ésszel gondolkodni, talált egy túrista térkép izét a telefonján – ekkor derült ki, hogy mégsem tévedtünk el. Csak egy nagyon félrevezető útleírást találtunk. E szerint mindössze 13 kilométert kellett volna megtennünk, míg az új térkép izé, és a már eddig megtett 12 kilométer szerint ennél jóval többet.

Éhesen, fáradtan, porosan indultunk tovább az utunkra. Szendehely utcáit róttuk épp, amikor megéreztem A Szagot. A tyúkok elbújtak a szem elől, látni nem lehetett őket, na de a kutyaorrot senki nem csaphatja be. Úgy, ahogy voltam, fáradtan, porosan, éhesen és már szomjasan neki indultam, pár méter futás, egy ugrás, és a friss, meleg pipihusi ott volt a számban! El sem tudjátok képzelni, milyen büszkén vittem oda az Emberemnek. Én fogtam, hallod? Teljesen egyedül! Az Emberem csak nézett. Lehet, letagadja, ha megkérdezitek, de esküszöm, láttam egy könnycseppet a szeme sarkában, és bár egy szót sem szólt, éreztem, hogy nagyon büszke rám! Aztán nagyon sok dolog történt egyszerre. A szárnyas elindult, pedig az Emberemnek segítenie kellett volna végezni vele. Jött viszont egy idegen, aki felkapta a szárnyasunkat, nagyon kiabált és ott hagyott minket. Még távozás közben is sápítozott valamit, valami pórázról, meg gyerekekről, de kit érdekelt?!

Ott álltunk az Emberemmel, én megsemmisülten, ő tétován. Közben megdögönyözött és a szájával mondta, hogy ügyes voltam (még vagy fél órán keresztül csak erről beszélt), meg a viselkedésével is, de mégsem értem: akkor miért kellett odaadjuk a vacsorát az idegennek? Hiszen én megfogtam magunknak. Még az Emberemnek is hajlandó lettem volna adni belőle, de ő elbénázta: amikor a szárnyas megindult, hagyta, hogy az idegen vadássza le. Nem értem, mi történhetett; mindenesetre a vacsoránk odalett. Éreztem az Emberemen is, hogy nagyon odavan, szerintem őt is megviselte a szárnyas elvesztése. Még hosszú tízpercekkel az eset után is próbált jókedvre deríteni. Mondta, hogy gyönyörű volt az ugrás és, hogy szinte repültem. Fel is horzsoltam az államat – én észre sem vettem. Szegény Emberemet nagyon megsajnáltam a végére, szerintem ő sokkal rosszabbul viselte a dolgot, mint én. Pedig ilyen az élet. Dolgok jönnek, dolgok mennek. Ezt most elszalasztottuk, de legközelebb! Legközelebb meglesz! Az Emberem szerint nem lesz legközelebb, mert nyitott szemmel fog járni, de ha a tyúkok megint elbújnak a szem elől, akkor nem tud mit tenni. Én már erre készülök.

Ez után igen eseménytelenül telt a visszaút; mindössze csak egyszer tévedtünk el Verőcéig mostmár – igaz akkor nagyon, megtettünk vagy két kilométert pluszban. A végén összesen egy 25-össel zártuk ezt a kirándulást, vaksötétben botorlkáltuk le az utolsó négy-öt kilit, és alig bírtuk beemelni a fekenünket a kisautóba. Az Emberem lábát feltörte az új cipő, EmberMama alig állt a lábán, én meg csak annyit bírtam tenni, hogy bemásszak a helyemre, és mire indulunk, már el is aludjak, de megérte. Azóta a csirkével álmodom!

_{*Részlet Wella kutya naplójából.}

A cetli.

csacsiga Novella. 2018. 05. 19.2023. 04. 26.7x7, dan brown, idő, kihívás, scifi 0 Comment

A felderítésünk meg fog bénulni.⁵ Ennyi állt csak a cetlin. Se feladó, se címzett – bár ez utóbbi elég nyilvánvaló volt, lévén egy tízéves forma gyerek úgy sétált be a Scotland Yard recepciójára, hogy egy üzenetet kell átadnia Deckson nyomozónak, vagyis nekem. Hosszasan gondolkodtam, hogy vajon van-e jelenleg külső személlyel ügyletem, de semmi nem jutott eszembe. Újra ránéztem az üzenetre, és észrevettem, hogy egy újságlapra írták. Kihajtogattam és kezdtem semmit sem érteni, ugyanis a három nappal későbbi dátum állt rajta.

– Deckson nyomozó – sétált be ekkor egy férfi az irodámba – volna egy ügyem az ön számára.

Nem ismertem a férfit, és át akartam irányítani a recepcióra, hogy vegyék fel az adatait, kérdezzék ki, mit tud és vegyék fel a jegyzőkönyvet, de amikor ránéztem, a torkomon akadt a szó. Volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, ennek az embernek tényleg rám van szüksége. Csak egy kósza megérzés volt – ránézésre egy teljesen átlagos férfinak tűnt –, mégis olyan erős, hogy nem tudtam elnyomni. A cetlit a zsebembe gyűrtem, és betessékeltem a férfit az irodámba, majd hellyel kínáltam. Becsuktam mögötte az ajtót, és amíg a helyemre sétáltam – az asztalom pont az ajtóval szemben van, hogy mindig lássam, ki jön be, így volt pár másodperem, míg megkerültem a vendégemet és a székemhez értem – megpróbáltam kitalálni, kivel is van dolgom.

A harmincas évei vége felé járhatott. Egy barna, hajszálcsíkosöltönyt viselt, fehér inget, sötét cipőt és nyakkendőt. Az öltözéke alapján a középosztályhoz tartozott, irodai munkája lehetett, és szinte biztos voltam benne, hogy otthon nem várja senki. Leültem vele szemben, és várakozón néztem rá.

– Nos?
– A nevem Martin Dirk. A munkám során nagyon sokat utazom, és rengeteg féle emberrel megismerkedem. Tudja, egy idő után egyre könnyebé válik pillanatok alatt felismerni egy személy valódi jellemvonásait. És volt egy nő… Tudom, most mit gondol, de ennek semmi köze a féltékenységhez, vagy a visszautasítás felett érzett bosszúvágynak. Szóval volt ez a nő. Vagyis van… – és ezzel belekezdett egy történetbe, ami sehogyan sem akart összeállni. Már azon voltam, hogy félbeszakítsam, amikor kimondta a nevet. – Szerintem Natasha Rocking volt az. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő.

Natasha hetekkel korábban tűnt el. A rendőrség sehogyan sem akadt a nyomára, mintha a föld nyelte volna el. Egyedüli támpontunk az volt, hogy időnként innen-onnan előkertültek az ékszerei. Zálogházakból, hontalanok holmijai közül, szeméttelepekről… egy karkötőjét a csatornából halászták elő, éppen aznap reggel.

– Miért olyan biztos ebben? – kérdeztem.
– Láttam a plakátokon, hogy néz ki. Felhívást tettek közzé a tévében, újságban…
– Nem. Úgy értem, az alapján, amit mondott, csak egy pillnatra látta a nőt, aki önnek oldalt forulva, a félhomályban ült. Ennyi idő alatt hogy tudta ennyire magabiztosan megfigyelni?
– Nézze. Tudom, hogy furcsának találja a történetet. Rá van írva az arcára.

Ezen a ponton magasra húztam a szemöldökömet. Most tényleg volt valami az arcomra írva.

– Rendben. Nem látszik. Tudom, maguk arra vannak kiképezve, hogy ne látszódjon semmi a vonásaikon. De ugyanmár! Még nekem is furcsán hangzik az egész, pedig átéltem. De kérem, higyje el! Biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Meg kell figyelnie a nő házát! Dertíse fel az ügyet! És ha nincs igazam… Nos, nem tudom, mit ajánlhatnék fel. De kérem, higyjen nekem! Meg kell figyelnie a házat!
– Mr. Dirk. Nagyon szépen köszönöm, hogy befáradt, de egy ilyen történet alapján sajnos nem küldhetek ki egy megfigyelő egységet a hölgy házához.

Ezt kellett volna mondanom. Ám vannak olyan esetek, amikor a belső hang annyira erős, hogy nem tud nem figyelni rá az ember. És ez a hang most azt mondta nekem, hogy ez az ember értékes információkat hozott, sőt, hogy nem szabad elengednem ezt az embert, mert még fontos lehet a közreműködése ebben az ügyben. Tudtam, hogy a főnököm ez alapján nem fog mozgósítani egyetlen megfigyelő csapatot sem, ezért, miközben válaszoltam, már azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

– Őszinte leszek, Mr. Dirk. Nem állítom, hogy a hallottak alapján teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valóban jó nyomon vagyunk. De valami azt súgja, hogy oda kell figyeljek magára. Ám embert nem tudok szerezni magam mellé. – Ami ez után elhagyta a számat, engem is meglepett, és a mai napig nem tudok magyarázatot adni rá: – Volna kedve a segítségemre lenni ennek a szálnak a felgöngyölítésében?

Nem volt visszaút. Szinte láttam, ahogy a szavak kibuggyantak a számon, végigfolytak az asztalon és megálltak a vendégem előtt. Hosszú-hosszú pillanatokig ott lebegtek a szeme előtt a szavak, én pedig már nem tudtam mit tenni. Ha lenne egy időgépem, visszaszívhatnám őket. Ha a szavak kötélen táncolnának, kiránthatnám a talpuk alól a kötelet. Ha egy hajón repíteném felé őket, most kidobhatnám a vasmacskát, hogy ne érjenek soha célba. De semmi ilyesmit nem tudtam tenni.

– Megtisztel – válaszolta Dirk mosolyogva.

Az eset nem mindennapisága ellenére valahogy nagyon könnyen ment minden. A főnökömnek elmagyaráztam, hogy szükségem van egy külső tanácsadóra, és hogy ez neki nem kerül szinte semmibe, Dirkkel pedig azonnal elkezdtük a közös munkát. Először is összeírtuk, mire lesz szükségünk. Ő mindent lejegyzetelt, amiről beszéltünk, majd amikor ezzel végeztünk, átnyújtotta a papírt, hogy az alapján beszerezzem a szükséges eszközöket. Elhűlten bámultam a papíron az betűket; ugyanaz a kéz vetette őket a papírra, amivel a reggeli üzenetet írták. Lassan felnéztem Dirkre, majd vissza a papírra. Elővettem a cetlit, amit reggel kaptam, és egymás mellé téve összehasonlítottam őket. Dirk mellém hajolt, hogy megnézze, mit vizsgálok, majd nyugodt hangon így szólt.

– Azt hiszem, egy új tervre lesz szükségünk. – Zavartan felénéztem rá, erre folytatta. – Ja, én amúgy tudok az időben utazni, de a kimondott szavakat még így sem lehet visszaszívni.

^{Megjegyzés:

A történet a 7×7 kihívás sorozat zárásaként született meg. Az első bekezdés a kihívás hatodik napján látott napvilágot.}^{Borítókép: kat wilcox / Pexels}

^{5 Dan Brown: Digitális Erőd; GABO Kiadó, 2005; Ford. Bori Erzsébet}

7×7. A projekt zárás.

csacsiga A kreatív elme. 2018. 05. 15.7x7, kihívás, kreatív írás 0 Comment

Ez a feladat könnyen indult. Túlságosan is könnyen; gyanús kellett volna legyen. Aztán valahol félúton elveszítettem a fonalat, bevallom, mert besűrűsödtek a teendőim más területeken és elfogyott a lendület, mire ennek a kivívásnak a végére értem volna. Tanúság: bárhogyan is győzködnek az ellenkezőjéről, ne hagy magad. Kivéve, ha a kis négylábúidról, vagy az egészségedről van szó – bár nem hiszem, hogy egy kéz/kar/ujj törésen vagy ránduláson kívül sok minden állhatna az egészségem és ezen kihívások közé, ezekre pedig úgysem hajtok (mondjuk mire igen?), úgyhogy csak ismételni tudom magam: ne hagyd magad. Mindenesetre, az időközben felbukkanó nehézségek ellenére is élveztem ezt a feladatot, még ha nem is sikerült minden esetben eltekintenem a kezdőmondataim eredeti szövegkörnyezetétől. Szerintem lesz még ilyen.

^{Borítókép: Syd Wachs / Unsplash}

7×7. Vasárnap.

csacsiga A kreatív elme. 2018. 05. 13.7x7, anne rice, cyborg, dan brown, douglas adams, isaac asimov, j. k. rowling, jane austen, kihívás, kreatív írás, krimi, pinokkió 0 Comment

Módfelett törékeny, enyhén reszkető karjait gyengén összefűzte a puritán, fehér ágynemű felett.¹ A fa csapágygolyók halkan nyikorogtak, ahogyan behajlította a könyökeit és állával rátámaszkodott az egymásra simított kézfejeire. Az álom annyira jó volt, hogy nemigen akaródzott felébredni belőle, de hiába hunyta le a szemeit, nem jöttek vissza az elveszett álomképek. Lassan feladta a próbálkozást, és a hátára fordult. Pinokkiót a mesében egy tündér igazi kisfiúvá tudta változtatni. Igaz, tündérek nincsenek, de ha ő létezett, a segítségnek is léteznie kell – erről meg volt győződve. Igazi csoda lehetne az együttműködésükből; ő lehetne a faember, aki szívet kapott.

***

Lakályos szobácskákat vettek ki a György és a Zarándokok fogadóban, együtt böngésztek a főutcai könyvüzletekben, a kristályokat és tarotkártyát kínáló boltokban, sugdolózva beszélgettek titkos kutatásaikról, mohó tudományos érdeklődésükről, amely mások szemében puszta mesének számító dolgokhoz fűzte őket.² Közel két évig tartott ez az idilli állapot. Amikor Martin apja megtudta, hogy fia a kézzelfogható tudományok helyett inkább irodalomtörténetet tanul, és az egyetem helyett inkább a városközponthoz közeli fogadóban lakik, azonnal odasietett és tett róla, hogy ez az állapot megszűnjön. Dave többször próbálta később még Martint meglátogatni és visszacsábítani a régi, közös életükbe, de egyszer sem járt sikerrel. Lassan feladta a dolgot. Új ismeretségeket kötött, új helyekre járt, de soha senkivel nem találta meg még egyszer olyan jól a közös hangot, mint Martinnal. Évtizedekkel később tudta csak meg, hogy miután elkötözött, Martint folyamatos felügyelet alatt tartotta egy házvezetőnő, ezért nem sikerült a közelébe férkőznie soha.

***

– Addig egyék, amíg meleg.³ Most még puha, ízletes és csupa szaft, ám ha kihűl, olyan lesz, mint a letaposott cipőtalp egy esős lóverseny után.

– Köszönöm, ez igazán… túlzóan részletes leírása volt a mai ebédnek.

– Én csak azt mondom, amit tapasztaltam.

– Kétségtelen. Nincs esetleg valami más a konyhán?

– A tegnapi maradéka, de az már kihűlt – tudja, olyanná, mint a letaposott cipőtalp egy esős lóverseny után.

***

A kempingágyon feküdt Ron dohos padlásszobájában.⁴ A felkelő nap első sugarai besütöttek az ablakon, és a napfénycsíkokban látta, ahogyan az apró porszemcsék násztáncot lejtenek és házasságra lépnek, mielőtt egymásban nagyot csalódva a földre vetnék magukat bánatukban. Ezen a hajnali órán még a ház neszei is hangosabbak – gondolta. Szinte hallotta, ahogyan a pók a sarokban megropogtatja a térdeit, mielőtt neki kezd a hálója megfoltozásának. A kéménybe bekukucskáló szél orgona szerű hangja egy baljósló, hajnali koncertnek tetszett, amihez egy ciripelő tücsök is csatlakozott előadóként. Elmerengett rajta, hogy vajon hová tűnik ez a sok, varázslatos zaj, amikor a ház lakói felébrednek, és egyszerre legalább öten beszélnek a különböző emeleteken. Megszólalt az ébresztőóra – a hajnali csendnek egy szempillantás alatt vége szakadt.

***

Sok megbeszélnivalójuk volt még a hívóval, és abban maradtak, hogy ma este sort kerítenek rá.⁵ Amikor nyolc óra felé megszólalt Deli holofonja, biztos volt benne, hogy a titokzatos férfi keresi, akivel délután beszélt. Felvette, ám mielőtt megszólalhatott volna, megjelent előtte a hívó képe: egy a harmincas évei közepén járó nő, szigorú kontyba kötött hajjal, kék farmerben, fehér ingben és fekete blézerben. Határozottan nem az, akivel délután beszélt. Az első néhány mondat után kiderült, hogy a férfit néhány órája megölték, és mivel ő beszélt vele utoljára a híváslistája alapján, fontos tanúnak számít. Azt, hogy vajon tényleg tanúként vagy inkább gyanúsítottként tekintenek rá, sehogy sem tudta kiszedni a nőből, de magánnyomozóként amúgy is sejtette erre a választ. Nagyon gyorsan pontot kell tennie ennek az ügynek a végére.

***

A család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia, különösen gyakran tett ilyen rokoni látogatást; lelkük üresebb volt, mint nénjeiké, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával elütötték a délelőttöt, és témát is találtak az esti társalgáshoz; bármilyen eseménytelen is a vidéki élet, mindig sikerült valami érdekes hírt megtudni nagynénjüktől.⁶ Amikor legutóbb kirobbant a botrány – Lyidia szöktetése – akkor is minden egy ilyen merytoni délutánnal kezdődött, s a hírrel, hogy az ezred a télre nagynénjük lakóvárosában száll majd meg. A katona, aki szép szavaival és modoros viselkedésével elcsavarta Lydia fejét, ennek az ezrednek volt előbb megbecsült, majd aztán kivetett tagja. Később, mikor Lydia már elköltözött (a szöktetést követően csak egyszer térhetett vissza a szülői házba), és idősebb nénjei sem laktak már otthon, Catherine rengeteget változott, és a Lydia teremtette szeleburdi, csélcsap kis teremtésből egy megfontolt, illedelmes, szemrevaló hajadonná cseperedett, akinek társaságát gyakran keresték fel nők és férfiak, fiatalabbak és idősebbek egyaránt. Egy nap aztán újra lakó költözött a szomszédos birtokra. Egy jómódú nemes, aki karakterében meglepően hasonlított legidősebb nénje választottjára, és – Catherine anyja nagy örömére – vagyonosságban is csak kevéssé maradt el tőle; ám ami Catherine szemében igazán csodálatraméltóvá és szerethetővé tette a férfit, az a lány iránti rajongása és odaadása volt. Eljegyzésük bejelentésekor Catherine anyja úgy érezte, minden álma teljesült, hiszen végre van egy lánya, akit nem kell elveszítenie, miután férjhez adja; s egy kis szerencsével hamarosan Maryt is bemutathatja a fiatalember egyik jómódú, agglegény barátjának.

^{1 Douglas Adams: A lélek hosszú, sötét teadélutánja; GABO Könyvkiadó, 2000; Ford. Kollárik Péter}

^{2 Anne Rice: Táltos; Szukits könyvkiadó, 2003; Ford. Sóvágó Katalin}

^{3 Isaac Asimov: Alapítvány és Föld (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 5. kötet); Szukits könyvkiadó, 2003; Ford. F. Nagy Piroska}

^{4 J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi; Aminus Kiadó, Budapest, 2008; Ford. Tóth Tamás Boldizsár}

^{5 Dan Brown: Az elveszett jelkép; GABO Kiadó, 2009; Ford. Bori Erzsébet}

^{6 Jane Austen: Büszkeség és balítélet; Magyar Könyvklub, Budapest, 2001; Ford. Szenczi Miklós}

^{Borítókép: Ismeretlen / Pexels}

7×7. Szombat.

csacsiga A kreatív elme. 2018. 05. 12.7x7, anne rice, dan brown, douglas adams, isaac asimov, j. k. rowling, kihívás, kreatív írás, stieg larsson 0 Comment

– Oké, jó, holnap felhívlak – mondta, – vagy talán még ma este.¹

De nem hívott. Nem hívott fel soha többé, mert aznap délután “gyanús körülmények között elhunyt”. Persze ez csak a rendőrség véleménye volt; de ha a világ legjobb magándetektívjének az informátora meghal, a körülmények sosem gyanúsak. A gyilkosság ugyanis üzenet, a tetthely pedig maga egy üvöltő, hatalmas piros felkiáltójellel ellátott jelhalmaz, amely az üzenet megoldókulcsát rejti magában. Már csak egy kérdés maradt. Ki fog nekem segíteni értelmezni a jeleket most, hogy a legfontosabb információforrásomat kiiktatták a sorból.

***

– Ibolyalila az ég, pont ahogy emlékeztem, ibolyalila, a fene, hogy egye meg, odaát évekig azt képzeltem, hogy én színeztem ki az emléket!²

Ezt hangosan mondtam ki, hangosabban, mint kellett volna. A hajón mindenki rám nézett, én pedig próbáltam minél kisebbre összehúzni magam. Titokban akartam idejönni. Igaz, tinédzserkorom óta nem jártam itt, ezért sokan talán fel sem ismernek, de biztosan akadnak páran – az idősebbek főleg -, akik emlékeznek az arcomra, vagy épp felfedezik bennem apám vonásait. A néhai apámét. Hihetetlen, hogy végül épp az az ember csalt vissza a szigetre, aki miatt soha visszanézni sem akartam; noha anyámnak soha nem mondtam el, amikor végleg összepakoltam, azon a viharos éjszakán, apám volt az, aki a végső lökést megadta: menekülj, fiam, amíg tudsz – ezek voltak az utolsó szavai.

***

Luk őrmester részéről még külön tapintatra vallott, hogy mielőtt belépett volna a szobába, szükségesnek tartotta jelezni a szándékát, holott teljes joggal megtehette volna, hogy jelzés nélkül lép be.³ Luk őrmester talpig úriember – tartották sokan. Ám az igazság teljesen más volt: Luk őrmester egyszerűen tartott attól, amivel szembe találhatja magát, amikor belép egy női tiszt cellájába. A kolostorban, ahol nevelkedett, erre a témára nem készítették fel. Persze szükség sem volt rá, hiszen cyborg lévén nem sok érdeklődést mutatott a másik nem, vagy egyáltalán bárki ember felé – legalábbis ami a nemiséget illeti –, mégis kissé zavarba jött, ha nőkkel mint nőkkel kellett találkoznia. A tizedes azonban valamiért céljául tűzte ki, hogy kineveli az őrmesterből ezt a rossz szokást, és igyekezett minél zavarbaejtőbb helyzetekben fogadni őt a cellájában. Éppen a száját rúzsozta, amikor az őrmester belépett az ajtón.

***

De azt is megbeszéltük, hogy nagyon sok lehetséges magyarázat van rá.⁴ – Wood egy pillanatnyi gondolkodás nélkül sorolni kezdte. – Lehet, hogy a gurkó meg volt átkozva. Lehet, hogy Harrynek csak rossz napja volt. Lehet, hogy a seprűn volt valami gurkó-vonzó bevonat. Lehet, hogy csak rossz irányba fújt a szél. De az is lehet – tette végül hozzá lassan -, hogy a mardekárosok elátkozták a csapatot.

***

A felderítésünk meg fog bénulni.⁵ Ennyi állt csak a cetlin. Se feladó, se címzett – bár ez utóbbi elég nyilvánvaló volt, lévén egy tízéves forma gyerek úgy sétált be a Scotland Yard recepciójára, hogy egy üzenetet kell átadnia Deckson nyomozónak, vagyis nekem. Hosszasan gondolkodtam, hogy vajon van-e jelenleg külső személlyel ügyletem, de semmi nem jutott eszembe. Újra ránéztem a lapra, és észrevettem, hogy egy újságlapra írták. Kihajtogattam és kezdtem semmit sem érteni, ugyanis a három nappal későbbi dátum állt rajta.

– Deckson nyomozó – sétált be ekkor egy férfi az irodámba – volna egy ügyem az ön számára.

***

Körülnézett a teremben.⁶ Az esküdteket látva nem sok jóra számított: a 12 esküdtszéki tag közül kilenc nő volt, ami biztosan nem kedvez az ügyfelének. A hatvanas évei közepén járó, kopaszodó, sebhelyes arcú, kilenc ujjú férfi, aki mellé kirendelték, amúgy sem keltett szimpátiát a nőkben, de egy társadalmilag megbecsült pozícióban lévő asszony meggyilkolásának kérdése még kevésbé tette rokonszenvessé őt. Remekül felépített stratégiája volt arra, hogy bebizonyítsa, védence ártatlan – és meg is volt győződve róla, hogy valóban az – de félő, hogy itt most az érzelmek fognak dönteni. Még egyszer ránézett a jegyzeteire, bíztatóan rámosolygott védencére, majd beszélni kezdett.

– Tisztelt bíróság, tisztelt esküdtszéki tagok!

Elindult az emelvények felé, magassarkú cipője hangosan kopogott minden lépésnél.

^{1 Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus magánnyomozó-irodája; GABO Könyvkiadó, 2010; Ford. Gieler Gyöngyi}

^{2 Anne Rice: Boszorkányok órája; Dáin 2000 Kft., 2001; Ford. Sóvágó Katalin}

^{3 Isaac Asimov: Alapítvány és Birodalom (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 4. kötet); Szukits könyvkiadó, 2003; Ford. Baranyi Gyula}

^{4 J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg; Animus Kiadó, Budapest, 2006; Ford. Tóth Tamás Boldizsár}

^{5 Dan Brown: Digitális Erőd; GABO Kiadó, 2005; Ford. Bori Erzsébet}

^{6 Stieg Larsson: A kártyavár összedől; Animus Kiadó, Budapest, 2009; Ford. Torma Péter}

^{Borítókép: AllJos / Pexels}

7×7. Péntek.

csacsiga A kreatív elme. 2018. 05. 11.7x7, anne rice, dan brown, douglas adams, isaac asimov, j. k. rowling, kihívás, kreatív írás, stieg larsson 0 Comment

Arthur bejelentkezett egy kis külvárosi motelbe, savanyú képpel leült a nyirkos ágyra, és végiglapozgatta a szintén nyirkos információs füzetkét.¹ Remek – gondolta, majd ledobta maga mellé a füzetkét és végigdőlt az ágyon. Egy perc sem telt bele, máris felpattant, és gyanakodva nézett az ágyra. Valami megcsiklandozta a hátát. Nem kellett sokat várnia, a tettes újra mocorogni kezdett a pléd alatt. Arthur felrántotta az ágytakarót és felkapott egy apró, bogárszerű valamit.

– Poloskák – mondta, majd eltaposta az apró fémbogarat, miközben azon járt az esze, vajon mi értelme volt kiirtani ezeket a rámenős ízeltlábúakat a földről, ha most robotbogarakkal pótolják minden lepukkant motelben a hiányukat.

***

Látta és hallotta őket, ismerte a zenéjüket, és személyesen is találkozott velük.² Nem csak a példaképei, de egyben mentorai és múzsái is voltak. Ha leült kottázni, csak úgy tudott megfelelően koncentrálni a feladatára, ha előtte meghallgatta Liszt valamelyik tételét. Soha nem tudta, mi az oka, de megihlették az ismerős dallamok. Csak évszázadokkal később, mikor újra hallotta a saját szerzeményeit, akkor jött rá, hogy amit korábban inspirációnak hitt, valójában egy olyan disszonáns érzést keltett benne, ami arra sarkallta, hogy az ő művei pont az ellentétei legyenek a múzsái dallamainak. Amikor ez világossá vált számára, elkezdett kutatni a témában. Ma már bizonyított tény, hogy a zene is leírható puszta számsorokként; ennek a témának ő volt a vezető tudósa.

***

Emellett egy másik ok is közrejátszott.³ Mégpedig az úgynevezett család. Nem tudta pontosan, hogy mi az, de érezte, hogy ehhez van köze. Egy régi, nagy lexikonban olvasta a régészeti részlegen (a lexikon egy olyan, úgynevezett papírlapokból álló köteg, amit régen könyv helyett olvastak az emberek, amikor még nem létezett a holotechnológia). Be kellett vallania önmagának, hogy a szavak jelentős részét nem értette a definícióban, amit pedig igen, annak sem volt sok értelme, de abban biztos volt, hogy ez valami fontos dolog volt régen. Kutatni akart a témában, jobban megismerni a régmúlt társadalmi rendszereket. Ám amikor ezt bejelentette a nagytanácsnak, egyik napról a másikra, indoklás nélkül áthelyezték a régészektől az irodalomtörténészekhez.

***

Közben megkísértette a gondolat, hogy mikor legközelebb találkozik Ronnal, talán már nem is lesznek roxforti iskolatársak.⁴ Bár nem merte hangosan kimondani, de furcsamód tetszett neki a gondolat. Nincs több lecke, nincs több tanulás, nincs több Piton professzor. Nem kell korán kelnie, és az egész napját együtt töltheti Siriusszal. Azt se bánná, ha nem kellene a következő tanéveket végigrettegnie, hogy vajon milyen veszedelmek várnak rá, Ronra és Hermionéra. És akkor újra eszébe jutott Ron és Hermione. Irtó vacak lenne nélkülük eltölteni a következő nyáriszünetig hátralévő időt.

***

Össze is fog jönni neki, gondolta Sexton.⁵ Már a hatodik pályánál jár, és az átlag elhasal a negyedik pálya közepén. A rekord eddig nyolc pálya, de az a két ember, aki odáig eljutott, itt már a véget járta és csak a vak szerencsén múlott, hogy még két pályát végigcsináltak. Rajta viszont egy kicsit sem látszott, hogy fáradna. Mentálisan és fizikailag is a toppon volt még, nem látszott rajta sem a stressz, sem az eddig lefutott kilométerek, sem pedig az, hogy bármelyik teszt különösebb fejtörést okozott volna neki. Különös, hogy éppen ő, egy senki, a szegénynegyedből származó névtelen arc a tömegből, hogy éppen ő teljesít ilyen jól a versenyben. De keményen hajt, hogy összejöjjön – és össze is fog jönni neki.

***

Nem aggódott amiatt, hogy esetleg figyelik.⁶ Mit tehetnek ellene, halálra ítélik? Aligha lenne nagy veszteség, hiszen így is a saját kivégzése elől menekül. Nem, mintha jogos lenne az ítélet, és ha sikerül megszöknie, be is bizonyítja. A terv ott volt a fejében, elejétől a végéig, pontosan kidolgozva – épp csak meg kellett valósítani. És épp ez volt a baj. A terv első része így hangzott: szökj meg egy olyan börtönből, ahonnan még soha senkinek nem sikerült!

^{1 Douglas Adams: Jobbára ártalmatlan; GABO Könyvkiadó, 2000; Ford. Kollárik Péter}

^{2 Anne Rice: Lestat herceg; Libri Kiadó, 2015; Ford. Kallai Nóra}

^{3 Isaac Asimov: Kavics az égben (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 3. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. Vámosi Füssi-Nagy Géza}

^{4 J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje; Animus Kiadó, Budapest, 2003; Ford. Tóth Tamás Boldizsár}

^{5 Dan Brown: A megtévesztés foka; GABO Kiadó, 2005; Ford. Mihály Árpád}

^{6 Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik; Animus Kiadó, Budapest, 2009; Ford. Torma Péter}

^{Borítókép: Simon Matzinger / Unsplash}

7×7. Csütörtök.

csacsiga A kreatív elme. 2018. 05. 10.7x7, anne rice, arisztokrácia, dan brown, douglas adams, gyilkosság, halál, isaac asimov, j. k. rowling, robot, scifi, stieg larsson, vér 0 Comment

Az ajtó elég nehezen nyílt ki a bedobált hirdetések miatt.¹ Az ember azt hinné, hogy a technika fejlődésével már senki nem küld kézzelfogható szórólapot, de a technika fejlődése éppen fordítva sült el. Az elektronikus levelezés elterjedésével és az internet oldalakon megjelenő reklámokkal egy ideig úgy tűnt, a levélszemét probléma megoldódni látszik, és egyre kevesebb papír landolt a postaládákban, de amióta a plexevél megjelent a piacon, egyre többen kaptak rá. Az eladóknak jó volt, mert az online és az offline világ előnyeit egyesítette: a plexi lapon megjelenő akciók az elévülésük pillanatában eltűnnek arról, és új üzenetet írni rá csak az eredeti tulajdonosa tud. Mivel az elévült plexilapok kidobása súlyos környezetvédelmi bírságot von maga után, az emberek jeletős része inkább ellátogatott a hirdetőhöz, hogy ott adja le a plexeveleket – ha pedig már ott volt, gyakran körül is nézett és az eladó csak nyert a dolgon. Ahogy az ajtóval arrébb sepertem az egy havi távollétem alatt felgyűlt hirdetéseket, láttam, hogy a legtöbb már üres, ám volt köztök egy, ami valamiért felkeltette a figyelmemet. Kézbe vettem és nem hittem a szememnek; a világ – tudomásom szerint – első, magánszemély által írt plexevelét tartottam a kezemben.

***

Megértettem, hogy csak akkor menekülhetek a gondolataimtól, amelyek örökösen e pár körül forognak, ha kifestem az előkészített falakat, tehát rögtön munkához láttam.² A terv eleinte működni is látszott, ám csak addig, amíg rá nem jöttem a technikára. Miután már szinte rutinból ment a hengerelés, a festék újrafelvétele, sőt, már a visszahulló festékcseppek elől is rutinszerűen hajoltam el, akkor újra volt időm gondolkodni, és ismét eszembe jutottak. Új feladat után néztem. A kerítés egy ideje felújításra vár, talán most jött el a napja annak, amikor hozzáfogok az oszlopok leveréséhez. Ez a feladat jobban bevált, az erőkifejést igénylő munka tovább lekötötte a figyelmemet, mint a festés és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a nap már szinte teljesen lement; valamint, hogy valaki éktelenül kiabál a kertkapuból. Megérkezett a fiam és az újdonsült barátnője.

***

A járőr úgy tört utat feléje az üvöltöző férfiak és nők között, mintha egy sűrű sártengeren kellene átgázolnia.³ Mikah csak térdelt a járda hideg kövén. A vér már rég megalvadt körülötte, és ő szinte belefagyott a dermedt, kocsonyás állagú vörösségbe, ami körülvette, de nem érdekelte. Nem tudta érdekelni, hiszen egyetlen, üvöltő gondolattal kellett megküzdenie, ami betöltötte az egész elméjét: meghalt. A legjobb barátja meghalt, ott fekszik előtte vérbe fagyva, ez a sok ember pedig mind csak bámul és senki nem akar segíteni neki. De miért nem? Amikor a járőr odaért hozzá, felpillantott, és ahogyan az idegen szemébe nézett, egy szörnyű gondolat suhant át benne: én tettem.

***

– Szervusz, Arthur – dörmögte fásultan.⁴ – Hogy vagy?

Arthur nem válaszolt. A kérdés úgyis csak költői, hiszen mindketten tudták, hogy miért jött. Lassan közeledett felé. Nem azért, mert attól tartott, hogy volt főnöke és mentora elmenekülne, sokkal inkább azért, mert neki is nehezére esett az, amire most kényszerült.

– James McRoy – szólt, miközben övéről leakasztotta a bilincset -, le vagy tartóztatva.

***

Kohler király mobil parancsnoki központja.⁵ Amint ezt kimondtam, a taxi már száguldott is. Furcsa egy világ volt ez, amibe csak most csöppentem bele. Egészen tegnap előttig – vagy 186 évvel ezelőttig? – azt sem tudtam hogy létezik időutazás, most pedig tessék, itt ülök egy két évszázaddal későbbi, idegen világban, ráadásul egy idegen galaxisban, egy önjáró taxiban, ami egy mozgó HQ felé igyekszik. Ráadásul a járműnél, amibe beültem, még arra sem vették a fáradtságot, hogy egy robotot beültessenek a sofőr ülésre – sőt, sofőr ülés sem volt; fogalmam sem volt, hogyan tud mégis ilyen jól elnavigálni a nagyvárosi csúcsforgalomban, a több emelet magas sztrádán. Ezek után, gondolhatjátok, elképzelni sem tudtam, mire számítsak. Szinte a földbegyökerezett a lábam, amikor a központhoz érve egy egyszerű, régimódi megfigyelőautó szélvédője nézett vissza rám, igazi kerekekkel, igazi kormánnyal és igazi emberekkel.

***

– Egy ilyen lakásért még Saltsjöbadent is ott hagynám.⁶

Megköszöntem meg a bókot, bár mindketten tudtuk, hogy csak üres fecsegés. Saltsjöbadent senki sem hagyná ott. A tengerpartjáról elhíresült kisváros – ma már nem is olyan kis város – szép lassan átvette Stockholmtól a főszerepet az elmúlt 150 évben, és noha a főváros szerepét még mindig Stockholm tölti be, aki valamit is ad magára, Saltsjöbadenben tart fenn legalább egy apartmant. Ráadásul egy ilyen potyaleső, mint ő, soha nem költözne egy olyan helyre, ahol esélye sincs összefutni az arisztokrácia valamely tagjával. Én viszont, aki épp ellenkezőleg, előlük menekülök, éppen az ilyen kisvárosokat keresem. Itt esélyem sincs, hogy gyermekkorom szereplői újjáéledjenek és ismét át kelljen élnem azt a traumát, amellyel anyámat kivetették a tagjai közül.

^{1 Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat}

^{2 Anne Rice: Vér és arany; Dáin 2000 Kft., 2007; Ford. Sóvágó Katalin}

^{3 Isaac Asimov: Az űr áramlatai (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 3. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska}

^{4 J.K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege; Animus Kiadó, Budapest, 2000; Ford. Tóth Tamás Boldizsár}

^{5 Dan Brown: Anygalok és Démonok; GABO Kiadó, 2003; Ford. Bori Erzsébet}

^{6 Stieg Larsson: A tetovált lány; Animus Kiadó, Budapest, 2009; Ford. Torma Péter}

^{Borítókép:}^{it’s me neosiam}^/^Pexels

7×7. Szerda.

csacsiga A kreatív elme. 2018. 05. 09.7x7, állat, anne rice, dan brown, douglas adams, fantasy, fehér klára, fényképezőgép, filozófia, fotó, gondolat, házasság, isaac asimov, j. k. rowling, kamera, macska, scifi, tea, űrhajó, űrutazás 0 Comment

Más szavakkal: az érkezés megadott ideje az az időpont, amelyben egyetlen személy megérkezése sem lehetséges.¹ Egy űrhajó készül dokkolni az állomáson, aminek nincsen utasa? Tisztában vagyok vele, hogy egy jól megírt mesterséges intelligencia képes elirányítani egymagában egy űrhajót, de sosem hallottam még, hogy ilyen hosszú és kötetlen útra teljesen megbízhatónak minősítették volna a vezető nélküli járműveket. Ahogy az Apollo XLII közeledett, elfogott a nyugtalanság, de közel sem annyira, mint amennyire meglepett az űrhajóból végül kilépő utas látványa.

– Miáú – mondta, majd látszólag dühösen megnyomott egy gombot a karóráján. – Mindig elfelejtem átállítani a translator-t. 42. Apollo vagyok, a híres brit űrmérnök, Apollo Merlin egyenesági leszármazottja – mutatkozott be a hatalmas, vörös bundájú macska.

***

Minden idegszálammal éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, amikor megfutamodtam, és távolt tartottam Dorától ezt a valamit.² Iszonyatos nap volt, és még csak a felénél tartottunk. Miután kényelmesen megreggeliztem, elindultam a délelőtti fotózásomra, itt találkoztam Dorával. Eleinte minden rendben ment, ám úgy a tizedik percben már éreztem, hogy a kamerám nem egészen akar engedelmeskedni nekem; emlékszem, még a gépek lázadásáról is elsütöttem egy ócska poént. Ám a dolgok csak nem akartak helyrejönni, és rövidesen egészen odáig fajultak, hogy a gép nem csak, hogy elkezdett magától olyan képeket lőni, amik egészen egyszerűen nem készülhettek abban a műteremben, de a levegőbe emelkedett, amikor nem is fogtam és teljesen önálló életre kelt. Amikor aztán meg is szólalt – a gép, vagy az a valami, ami megszállta, nem tudom -, akkor karon ragadtam Dorát, kiráncigáltam a teremből, bezártam magunk mögött az ajtókat, bepattantam az első taxiba és konkrétan a város másik felébe fuvaroztattam magunkat. Fogalmam sincs, mi történt, hogy történt, hogy vissza merek-e menni még valaha abba a műterembe, de ez biztos: soha többé nem veszek Canont.

***

Az éjszaka mindig a félelem és a bizonytalanság ideje volt és lesz, amikor a szív a lemenő nappal együtt mélyebbre száll.³ Szórakozottan csukta be a könyvet. Ez volna a filozófia? Amikor életre keltették az áramköreit, sok tudás eleve megkapott, még többet azonban csak úgy tápláltak belé, hogy érdekelje a téma és ebből az érdeklődésből tanulás, majd később tudás legyen. A filozófia az egyik ilyen tudományág volt, érdekelte és sokat gondolkozott is rajta, amennyire a mesterséges neuronok ezt lehetővé tették, de valahogy sohasem került közelebb hozzá. Mégis, hogyan érthetné meg a boldogságot, a halált, az élet értelmét, vagy éppen a lelkiismeretet egy robot? Félretette a könyvet, majd felülírta az áramköreit – s noha észre sem vette, ezzel ő maga vált a filozófiai kerekasztal—beszélgetések legújabb kedvencévé: a robot, aki a filozófiáról filozofál.

***

– Gyere csak, fiam, gyere csak – intett neki szórakozottan Piton professzor.⁴

Seamus bizonytalanul lépett egyet Piton irodájának belseje felé, de nem mert jobban közeledni. Jó jelnek tartotta, hogy a professzor újságot olvas. Talán mégsem lesz akkora a büntetése, bár alaposan megdézsmálta a bájitaltan raktár készletét a legutóbbi, robbanással végződő kísérlete után, mert Fred és George szerint csak egy mérőpohárnyi sárkánynyál segíthet gyorsan rendbehozni a leégett szemöldökét. Persze nem segített – igaz, nem is rontott a dolgon -, így most azt érezte, a semmiért fogják felfüggeszteni. Piton professzor felnézett, majd így szólt:

– Küldd nekem ide Pottert!

***

– Soeur Sandrine.⁵

– Hogy mi?

– Sandrine nővér. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudsz. Te vagy a világ legpolgáribb kisöccse!

Azzal Artemis beleszürcsölt az ötórai tejecskéjébe, majd otthagyta testvérét a doveri rezidenciájuk átriumában. Sandrine, a francia tanára már várt rá, és a késést a köznép luxusának tartotta.

***

Nyugodtan, szabályosan ver.⁶ Végülis, mit várhatunk egy szívtől – leszámítva azt, hogy majd kiugorjon a helyéről, amikor az ember a vőlegényével találkozik. Az enyém, mint azt mondtam, teljesen szabályosan dobogott minden ilyen alkalommal. Gyerekkoromban rengeteg romantikus regényt olvastam, ahol a főhősnő véletlenül találkozott élete szerelmével, de nem lehettek egymáséi, mert őt már gyerekkorában másnak ígérték a szülei – ám végül kiderült, hogy a titkos szerelme az, aki a leendő férje is egyben. Velem miért nem történhet ilyen? Ott álltam mellette, családjaink az eljegyzésünket ünnepelték, én pedig még csak arra sem éreztem késztetést, hogy hozzáérjek.

– Sok boldogságot kívánok nektek! – jött oda a következő rokon.

^{1 Douglas Adams: Az élet, a világmindenség, meg minden; GABO Könyvkiadó, 2003; Ford. Kollárik Péter}

^{2 Anne Rice: Memnoch, a sátán; Dáin 2000 Kft., 2005; Ford. Sóvágó Katalin}

^{3 Isaac Asimov: A csillagok, akár a por (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 2. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska}

^{4 J.K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár}

^{5 Dan Brown: A Da Vinci-kód; GABO Könyvkiadó, 2004; Ford. Bori Erzsébet}

^{6 Fehér Klára: Narkózis; Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1986}

^{Borítókép: Kaique Rocha / Pexels}