7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük