Író leszek. Kész, ennyi, ez el van döntve. A saját bejáratú, a boldogulásomnak szurkoló P-m, aki valójában R (és akin kívül senki nem érti ezt a megjegyzést, csak hogy az írói titokzatoskodást már az elején elkezdjem) eldöntötte. Nincs mit tenni, írom kell. És nem csak blogot, az csak a mellékterméke lesz valami sokkal nagyobbnak – egy novellának, egy novelláskötetnek, talán egy könyvnek… vagy egyszerűen csak egy cikknek, tanulmánynak vagy kritikának, ami alatt majd ott lesz a nevem. Nem ez, itt fentebb, hanem az igazi.
Az egész úgy kezdődött, hogy reggel beosztottam magam a Hugrabugba, ahová – ahogyan azt bölcsen megbeszéltük – azok kerülnek, aki ilyen vagy olyan okok miatt nem tesznek semmit azért, hogy azok az álmaik, amik a szürke hétköznapokból kiemelik őket, valóra váljanak. Hugrabugosnak lenni nem rossz. Van, aki teljesen elégedett az életével, ha megvan a biztos anyagi háttér és a szerető család, és ez rendben is van. Nekik jó így, ők ettől lesznek boldogok. Viszont, ha ennél többet szeretnél, de nem indulsz el az utadon – nos, akkor már nem annyira felemelő érzés Hugrabugosnak lenni. Mivel az én saját bejáratú P-m (aki R) elindult a saját útján az ő saját bejáratú P-je miatt (aki tényleg P), és már szinte két lábbal bent áll a Mardekár klubhelyiségében… szóval emiatt az én saját bejáratú P-m ma úgy döntött, itt az ideje, hogy én is kidugjam az orromat a Hugrabugos klubhelyiségből és utána induljak a pince felé.
Úgyhogy ez van, író leszek, ti pedig végig kíséritek az odavezető utamat. De ne gondoljátok, hogy ez egy egyszerű, egyirányú, egyenes történet lesz; hiszen egy elbeszélés bármiből és mindenből megszülethet: egy vacsoraötletből, egy autóból, ami nem engedett át a zebrán, vagy egy esőcseppből, ami a szemüvegem szélére hullott…
Nem tudom még pontosan, miről fog szólni ez a blog, hogyan áll majd össze egy teljes, nagy egésszé, de egy biztos: a végére író leszek.
Borítókép: Aaron Burden/Unsplash