El sem hiszem, hogy már a középső napnál járok – ha megleszek a mai első három képtelen gondolattal, túl leszek az #alicechallange felén. Lássuk, mit tartogatok a hét negyedik napjára.
19. Repülő elefánt.
Úgy gondolom, súlyuknál fogva az elefántoknak képtelenül nagy fülekre lenne szükségük, ha azt akarnák használni a repüléshez (emlékezzünk csak Helen Anderson Disney által megrajzfilmesített Dumbójára), így szerintem az elefántok inkább egy nagyon speciális erőtérrel kell majd, hogy megszülessenek és azt kell megtanulniuk használni a repüléshez, pontosabban a lebegéshez. Az evolúció még elindulhat ilyen irányba, nem? Ha elfogy az élőhely, mert az ember mindenre ráteszi a kezét, az elefántoknak is alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez. Remélem, már elkezdték az alkalmazkodást, mert az ember, úgy veszem észre, nagyon siet ebbe az irányba.
De az is lehet, hogy a repülő (lebegő) elefánt egy félresikerül kísérlet eredményeként fog megszületni, amikor is a kutatók (az addigra már teljesen illegálisan végzett) állatkísérletek során egy olyan gént mutálnak egy elefántbikában, amit az később örökít az utódainak is. Minden utódjának, mivel ez egy nagyon erős gén, majd az utódok is tovább örökítik azt az ő utódaiknak stb. Mire elfogy az élőhely, az elefántok már ott lebegnek majd a fejünk felett – ha pedig az élelem is elfogy, akkor ráadásul úgy, mint az a bizonyos kard Damoklész felett.
20. Üzenni a múltbéli énünknek.
A jövőbeli énünknek könnyű. Papír, toll, fémdoboz, ásó (vagy épp egy padlás) és már kész is az időkapszula, amit gondosan elrejtünk és elő sem vesszük, talán nem is gondolunk rá hosszú-hosszú évekig. Felbontáskor bizonyára jól esik felidézni a múltat és elmerengeni azon, milyen is volt akkor, de amúgy mi haszna van? Talán csak azért nem értem, mert nem csináltam még ilyet, nem próbáltam üzenni magamnak. De mit is mondhatnék, amit a jövőbeli énem nem élt még át? Ő is én vagyok, így talán semmit.
Ha viszont a jövőbeli énünk üzenhetne nekünk…! Milyen jó lett volna, ha a 40 éves önmagam hagyott volna (hagyna majd?) egy cetlit az asztalomon, mondjuk a 20 éves önmagamnak, azzal az üzenettel, hogy „író leszel“?! Persze egy akármilyen üzenetet nem hagyhatunk önmagunknak: csak saját magunkkal, az életünk előre menetelével lehet kapcsolatos (lottószámok kizárva) és semmi konkrét, csak olyasmi, ami terel. Hogy ne lehessen csalni (vagyis a saját történetünkbe durván beavatkozni), a gép, ami az üzenetet a múltba juttatja, ellenőrzi azt és szükség esetén átfogalmazza. Szóval nem küldhetem vissza a novelláskötetemet magamnak, hogy ne kelljen (újra?) megírnom. Necces, mert a múltbéli önmagunk tehet érte, vagy tehet ellene, bármi álljon is az üzenetben. De ha ellene tesz, akkor sikerrel jár-e vagy az egész élete állandó küzdés lesz? Ha sikerrel jár, vajon hány ember életét változtatja még meg a sajátja mellett, akiknek viszont tetszett az üzenet, amit kaptak és vajon az ő sorsuk hogyan alakul ebben a megváltozott világban? És hányszor hagyhatunk üzenetet magunknak? Ahányszor csak gondoljuk? Esetleg csak egyszer vagy kétszer egész életünk során? Hm… Megannyi kérdés. Az idővel való játék mindig is az egyik kedvenc témáim közé tartozott, ilyen vagy olyan formában, de egyben azt hiszem a legnehezebb kérdéseket is ez vetette fel.
21. Csészébe tenni egy felhőt.
Habos-babos, kissé csajos – egy pihe-puha bárányfelhő nem is kerülhet másba, mint egy klasszikus, finom vonalú, vékony falú, csodaszépen megfestett, már-már giccses teáscsészébe; egy kellemes, tavaszvégi vagy nyáreleji, nagyon színes, délutáni teapartin, a sütemény mellé felszolgálva. Kicsit úgy néz ki, mint egy csésze tejszínhab, de azért mégiscsak más. Sokkal könnyedebb, sokkal habosabb, sokkal puhább, sokkal elegánsabb és sokkal… mesebelibb? Mindenesetre egy ilyen teapartira mindenképp küldjetek nekem is meghívót!
22. Megsimogatni egy szivárványt.
Úgy hiszem, a szivárványok felülete nagyon merev, kissé fémes, mégis kellemes érintésű lehet. A kezeddel nem tudod kitapintani az átmenetet a színek között. Azt gondolnád, hogy ha valahol ilyen jó az illesztés, ott valószínűleg csak felületi festésnek köszönhető ez a sok szín, de ne legyenek illúzióid: a szivárvány kívül-belül csupa szín. Ha letörik belőle egy darab, akkor láthatod, hogy a belseje is pont olyan szép, élénk, finom vonalú és színes, mint a felülete. A szivárvány mindig mereven törik, egyenes vonalban. Nincsenek szilánkok, nincsenek recék – de ezt azért inkább ne teszteld; hatalmas szomorúság, ha a szivárványból valaki letör egy darabot.
23. Levegőben úszkáló halak.
Mivel nem vagyok oda a halakért, nem mondom, hogy repesek a vágytól, hogy találkozzak velük – azt meg pláne nem akarom, hogy a hévről leszállva egy cápa vegyen üldözőbe. De mégis, ha mi lemehetünk az ő lakhelyükre, ők miért ne jöhetnének fel hozzánk? Lehet, hogy ők is egy balul sikerült génmanipulációs állatkísérlet eredményeként jönnének a világra, mint a lebegő elefántok? Túl sok halfajta van ahhoz, hogy ez így történjen, ez inkább egy (alternatív) evolúciós folyamat lenne – na de hogyan úsznának a levegőben? Nekik is lebegniük kellene, mert az uszonyaik a repülésre alkalmatlanok.
Azt hiszem, ezzel a lebegés témával majd kezdenem kellene valamit, ha már többször is előjött. Gondolkodom.
24. Megnézni a döntéseink alternatíváit.
Persze nem mindig, de a nagyobb döntések előtt lepereghetne egy párperces kis film előttünk, pár másodperces jelenetekben bemutatva, hogy ha így döntünk, ezek a lehetőségek várnak ránk, ha úgy, akkor azok, ha pedig egy harmadik módon, akkor mi lesz. Persze csak az egészen közeli következményekkel működik ez a dolog, arra nem jó, tíz éves távlatokban is megtudjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alternatíva kiválasztása, hiszen addig még rengeteg további döntést is meg kell majd hozzunk. Mégis, mennyivel jobb lenne ez, mint napokig, hetekig ülni a lehetőségek felett és azon spekulálni, hogy vajon melyik lépésünkre ki mit fog reagálni és azzal mi mennyire tudunk együtt élni, de ha mondjuk másképp reagálna, az sokkal jobb lenne, de az meg nem lenne-e hatással egy másik döntésünkre… Vagy ezt csak én csinálom így?
Ahogy az elején már említettem: ezennel túl vagyok a kihívás felén! Ha az elejéről lemaradtál, kezd el itt a sorozatot, ha pedig megihlettelek, oszd meg velem a te képtelen gondolataidat lentebb!
FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!
Borítókép: Valeria Boltneva / Pexels