Képtelenségek 6.

Utolsó előtti nap. Már harminc ötlet van mögöttem, és mindössze 12 előttem. Az elején azért nem voltam egészen biztos benne, hogy össze fogok tudni szedni ennyi képtelen gondolatot, de be kell valljam: eddig meglepően könnyen haladtam. Persze azért ne kiabáljuk el, hiszen hátra van még két nap (a maival együtt), úgyhogy jobb, ha belecsapok.*

31. Teleportáció.

Sablon, de ha elmondom, hogyan jutott eszembe, talán mosolyt csalok az arcotokra. A hónap végi hosszúhétvégén a nyakunkba vesszük a világot a húgommal és egy szűk hetet Londonban vendégeskedünk, míg házigazdáink New Yorkban vendégeskednek. Hosszú történet. Az ott töltött napokból viszont kettőn dolgoznom kell majd, mert a szabadnapjaimat nyárra tartogatom. Ezzel egyébként semmi probléma nincs, szerencsére olyan a munkahelyem, hogy a főnökeim tolerálják a távmunkát — viszont ezt ilyen formában elmondani anyukámnak igen kevéssé lett volna izgalmas, ezért a következő magyarázattal álltam elő ara vonatkozóan, hogy miért is mindegy, hogy a nem irodai napokon hol rendezem be a főhadiszállásomat:

Tulajdonképpen a lényeg, hogy legyen nálam laptop, és a közelben internet; hogy most ez az irodától 20 vagy 2000 km-re van, az már lényegében fel sem tűnik senkinek. Csak két nulla a különbség. Egy mellékhelyiség. Olyan, mintha reggel otthon elmennék WC-re és amikor kijövök onnan, már Londonban vagyok.

Szóval így történt, hogy reggel nem egész öt percben sikerült elmagyaráznom, hogy egy WC-ben fogok teleportálni Londonba. Jó, nem olyan menő, mint egy rendőrségi telefonfülke, de ez van — ha egy klotyóban kell beutaznom a világot, hát legyen.

32. Befőttes üvegbe zárt világűr.

Üvegbe zárni a világűrt kétféleképpen lehet. Vagy az unalmas módon: valahogyan feljutunk a csillagok közé, fogunk egy befőttesüveget, merítünk az űrből, a befőttesüvegre rácsavarjuk a tetejét és voilà**. Otthon aztán felcímkézzük (űr, 2018 április, a Stonehenge felett), kitesszük a polcra, és valahányszor vendégünk jön, eldicsekedhetünk vele. Hogy ez miért unalmas? Mert az ilyen módon palackba zárt űr állandó. Nem változik, a történetünk pedig mindig ugyanaz marad. Egy idő után minden vendégünk unni fogja. Egy idő után mi magunk is unni fogjuk. Belegondoltatok már, milyen lehet, ha az embernek életében egyszer megadatik valami különlegesen nagy kaland, ami nem csak neki, de mindenkinek, akit ismer megismételhetetlen élmények tárháza lenne — és aztán ennyi? Szó se róla, vágyom A Nagy Kalandra, de milyen áron? Ha az egész életem utána csak arról fog szólni, hogy erről a rövid időszakról áradozom mindenkinek, s közben elfelejtem, hogy még van jelenem, sőt, jövőm is… ha elvesztegetem az egész hátralévő életemet? Nem. A Kaland legyen megismételhetetlen, mégis visszatérő. Érjen utol itt és érjen utol ott, találjon meg színesben, találjon meg fekete-fehérben és néha hagyja nekem, hogy én találjam meg őt.

Szóval egyszer felmenni az űrbe, begyűjteni egy darabját, majd kitenni a polcra — ez az unalmas formula.*** Izgalmasabb a lehetőség, hogy a világunk (vele a világűrünk) már eleve egy befőttesüvegbe zárt kísérlet, egy nálunknál sokkal hatalmasabb világ apró kis játékszere. Nem több, mint nálunk egy hógömb, amit egyszer megráztak és a világ pontosan addig tart, ameddig a hógömb belsejében mozgás van. Ha egyszer a töltelék örvénylése megszűnik, a mi világunk is megáll a működésben. Amikor majd egyre lassabb és lassabb lesz minden, amikor a percek egyre hosszabban elnyúlnak… akkor tudni fogjuk, hogy közel a vég, a kísérlet — vagy éppen játék — a végéhez közeledik.

33. Lefagyasztott napsugarak.

Nagyon hidegek, nagyon világoskékek és nagyon hegyesek. Egy hideg jeges bolygón, ahol az életnek a leghalványabb esélye sincs kialakulni a rendkívül zord körülmények miatt, még a napsugarak is megfagynak. Ahogy a bolygó napjának (csillagának) sugarai elérik a felszínt, jegesre fagynak és minden további sugárnyaláb csak vastagítja, megszilárdítja ezt a jeges rettenetet. Az erősebb sugarak még képesek arra, hogy a gravitációnak engedelmeskedve elkezdjenek lefele folyni a fősugárról, ám már azelőtt megfagynak, hogy elérnék a talajt. Ahogyan a fagyott nyaláb egyre nő, fel kell vegye a harcot a nap melegével, amihez egyre közelebb kerül a túlsó vége, mígnem végül a halálos jégoszlop nyer és eléri a napot, egy ponton megfagyasztva azt. A kérdés csak az: vajon mennyi ereje van a nap magjának? Ellent tud állni, képes lesz megolvasztani az őt foglyul ejtő halálhozó bolygót, vagy együtt pusztulnak?

34. Nyári hóesés.

Imádom a hóesést. A nyarat már nem annyira, mert túl meleg van, de a tavaszt nem hagyom elrontani, az ősz meg, bár gyönyörű, eleve nagyon latyakos. Marad hát a nyár. Talán a hó egy kicsit lehűti; de persze semmi értelme annak, hogy nyáron essen a hó, ha egyszer ugyanolyan hideg marad, mint télen. A nyári hó tehát nem is félig fagyos vízmolekulákból áll, de akkor miből? És ha egyszer leesik, mi veszi rá, hogy elolvadjon, ha nem a meleg? Ha pedig a meleg, miért nem olvadtan érkezik eleve? És ha sohasem olvad el, mi fog vele történni?

Kérdések, kérdések, kérdések… Jobban belegondolva nem is tetszik annyira a nyári hóesés gondolata, pedig csak Holle anyót kellene megkérjük, hogy rázza ki egy kicsit a dunyháit.

35. Napszemüveget viselő napraforgók.

Bár egy kicsit minden virág napra forgó, de a napraforgók az igaz szerelmesei a Napnak. Reggel, amikor felkel, a csodálói boldogan emelik tekintetüket fényes arcába, és virágfejükön széles mosollyal, rendületlenül követik egész nap ennek az életet adó égitestnek a mozgását. Életük értelme a hajnal és lelkük gyilkosa a napnyugta, amikor el kell váljanak imádottjuktól — a kora esti órákban bárki, aki napraforgó mező közelében jár, megfigyelheti búslakodásukat, ahogyan fejüket szomorúan lógatják a föld irányába, arra fele, ahol a nap eltűnt.

Ezt az imádatot látva valahol megértem, hogy miért nincs szüksége a napraforgóknak napszemüvegre: egyetlen sugarát sem akarják elvesztegetni vagy tompítani életük szerelmének, hogy amíg láthatják, minél többet szívhassanak magukba belőle. Mégis… talán ezen a szűrőn keresztül látnák, hogy a Nap milyen pökhendin, mennyire távolságtartóan viselkedik velük. Szinte rájuk sem néz egész nap. Ha mégis, akkor azt csakis azért teszi, hogy meggyőződjön róla: továbbra is mind az ő kegyeiért esdekel. Hozzájuk sem szól; a növényekkel nem áll szóba. A madarakkal néha vált néhány mondatot, de sok köszönet abban sincs. Egyedül a szél, a felhők és a különböző csapadékok számíthatnak a Nappal való társalgásra, de ők is csak azért, hogy utasításokat kapjanak tőle; merre kell fújni, hol kell eltakarni a szeme elől a Földet, vagy éppen mely földrészeket kell bőségesen ellátni csapadékkal és merre nem hullhat aznap egyetlen csepp sem.

Azt hiszem, a Nap egyszer, nagyon régen hatalmasat csalódhatott az életben, attól lett ilyen rideg a földiekkel kapcsolatban. A legenda úgy tartja: van egy pont a földön, egy egészen apró kis terület, ami mindig árnyékban van, ahová sohasem süt a Nap. Régen, még az emberek megjelenése előtt a Napnak egészen más természete volt: vidám, mindenkihez kedves teremtésként ismerték az égitestek. Aztán jött egy hatalmas aszteroida. A Nap örömmel fogadta és az aszteroida pillanatok alatt elcsavarta a fejét. Egy egészen rövid ideig nagyon boldogok voltak, ám hamarosan kiderült: az aszteroidát azért küldték, hogy elpusztítsa az egyetlen bolygót a Nap sajátjai közül, ahol utat tört magának az élet. A két szerelmes mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, hiszen ez nem csak a földi lét, de a románcuk végét is jelentette volna, ám nem volt visszaút. Sokáig tartó, megfeszített próbálkozásaikkal mindössze annyit sikerült elérniük, hogy a Földbe belecsapódó aszteroida nem az egész bolygót semmisítette meg, csak az élet jelentős részét pusztította ki rajta — s közben ő maga is odaveszett. A csalódott és összetört szívű Nap azóta távolságtartó mindennel és mindenkivel szemben, hiszen nem biztos, hogy a lelke elbírna még egy ilyen fájdalmas megrázkódtatást.

Talán, ha a napraforgók szemüveget viselnének, ők is látnák ezt, és megértenék, hogy bár csodálatuk és próbálkozásaik megindítóak, a saját érdekükben el kellene engedniük őt.

36. Kék fű. Kék világ.

Kinézek az ablakon és zöldet látok. De mi lenne, ha az ablak alatt terpeszkedő kertben növő fű nem zöld, hanem kék lenne. És nem úgy kék, hogy mostantól a zöldet híjuk kéknek, a kéket pirosnak, a pirosat pedig… nem pirosnak. Hanem, hogy olyan színű lenne a fű, amit most kéknek hívunk. Lehetne az egész világunk ilyen; B&W, ahol a rövidítés feloldása black helyett blue and white, vagyis kék-fehér. Ez azért menő, mert egy ilyen világban a kéknek ezerszer több árnyalatát lennénk képesek megkülönböztetni, a sötét és intenzív árnyalatoktól egészen a már-már fehér kékekig. Viszont cserébe minden kék lenne. Én is, ti is, a víz is, az eső is, a napfény is, a pillangó is… Vannak történetek, amik hasonló kiinduló állapotokra alapoznak, csakhogy ott a színek hiánya minden esetben valami másnak a hiányát hívatott jelölni (egyéniség, gondolatok, érzelmek…); az én kék világom azonban tele lenne érzelmekkel, különleges gondolatokkal és nagy gondolkodókkal, világot megváltó tudósokkal, kalandorokkal — egyszóval csupa különleges emberrel, akiknek nem azért nem tűnne fel a színek hiánya, mert ebbe születtek bele, hanem mert annyi más izgalmas történettel tölthetik meg a saját életüket, hogy egy ilyen nagy léptékű dolognak, mint a színek, már nem is jutna hely benne.

 

Azt hiszem, ma néhány témánál elszaladt velem a ló, de nézzétek ezt el nekem: szombat van, esik az eső, emiatt lemondásra került egy programom és felszabadult sok időm. Valahogy el kellett töltenem. Remélem, azért nem adtátok fel és sokan eljutottatok a gondolatok végéig. Holnap várlak benneteket a sorozat befejező részével, az utolsó hat képtelen gondolattal.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Angelika Levshakova / Unsplash

*Egyébként észrevettétek, hogy ezek a bevezetések is egyre furcsábbak és furcsábbak? Legközelebb csak akkor kezdek bele egy sorozat publikálásába, ha minden bevezetőm előre megvan…

**fr., íme

***Itt követek meg minden űrhajóst, aki valaha álmodott róla, keményen dolgozott és tett érte, hogy egyszer valóban odafent lebeghessen a csillagok között. Jelen írás nyilvánvalóan és teljes mértékben fikción alapul, így nem tükrözi azt, amit valójában érzek a űrhajósokkal kapcsolatban, hacsak nem az irigységet próbáltam szarkasztikus csomagolásba rejteni soraimban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük