Emlékszem.

Emlékszem, mert mást már nem tehetek;
odafent gyűlnek a szeretett szellemek.

Amikor a lélek elhagyja a testet, amelybe földi útja során kényszerült, mi akik itt maradunk, helyette is érezzük az elválás fájdalmát. Nem kér minket senki, nem kényszerít senki, és ha a testtől elszakadó lélek tehetné, valószínűleg könyörögne, tán meg is parancsolná, hogy felejtsük el a búslakodást. Az elmúlás csak nekünk fáj. Egyedül nekünk, akik itt maradunk és érezzük azt az űrt, amit a másik jelenléte már nem tölt be.

De vajon valóban csak nekünk fáj – vagy az örök lelkek is gyászolják azt a néhány évtizedet, azt a szívetfacsaróan rövid emberöltőt, amit velünk tölthettek? Csak a teremtés a megmondhatója, vagy talán még az sem, miért marad földi utunkon örök titok az, ami ezután vár ránk, de – akár csak oly sokan mások – szeretem azt hinni, hogy a felhők szélén ücsörögve néha tényleg jut ideje azoknak, akik már nem lehetnek velünk, mégis velünk lenni egy kicsit.

És amikor jó barátok, legjobb barátok odafönt – hiszen ha a felhők széléről beszélünk, emlegethetjük nyugodtan odaföntnek – újratalálkoznak, óráikat egyeztetve egy közös felhőn, egy kupica pálinkával és egy korsó sörrel, jóízűen beszélgetve emlékeznek ránk. Lenéznek ránk. Vigyáznak ránk.

Amikor pedig lejárt az emlékezés kétórája, útra kelnek és újra gyerekek lesznek, akik csínytevéseken törik a fejüket, akik otthon szerető szüleik karjaiba szaladnak. Akiknek csak a szép emlékek maradtak meg, mert csak azokat vitték tovább magukkal – a felhők között ez jár a hamuban sült pogácsa helyett. Hogy újraélhetik mindazt, ami oly kedves volt a szívüknek. Újra találkozhatnak azokkal, akik őket hagyták ott, kitépve egy darabot az ő lelkülből.

De a végtelen boldogságon is átszüremlik néha az a magány, amit a lélek testből való kiszakadása és az emlékeikre való rátalálás között éreztek: az űr, amit a mi jelen nem létünk kelt bennük. Ilyenkor újra leülnek a felhők szélére. Először szomorúan, magányosan. Aztán megtalálják azokat, akiket már csak a távolból figyelhetnek. És a felhők szélén újra megjelennek a legjobb barátok. Mert a legjobb barátok megérzik és nem bírják a másik fájdalmát. Ülnek, ismét együtt a felhő szélén, figyelik mint hangyákat, a szeretteiket. Velünk sírnak, ha bánatosak vagyunk és földöntúli boldogsággal tölti el őket a mi örömünk. Lassan-lassan, amikor látják, hogy úgy-ahogy, de próbálunk boldogulni nélkülük, hiszen boldogulnunk kell, most már nélkülük, az ő szorongásuk is alább hagy, mert tudják, eljön majd a nap, amikor újra találkozhatunk, újra megölelhetjük egymást. Őket nem sürgeti az idő, ott lesznek, megvárnak, bármeddig váratjuk is őket.

Ám addig is, míg számunkra is eljön az idő és a testünk elengedi a lelkünket, van egy trükk, amivel mégiscsak tudhatjuk, merre járnak épp. Valahányszor gondolunk rájuk, ők annyiszor ülnek épp a felhők szélén – és vigyáznak ránk. Ahogyan életükben is tették.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük