A határidőnapló.

Dora dühösen félrelökte az előtte heverő határidőnaplót. 

– Hülye George!

Nevezett napló pár nappal karácsony után érkezett, postán, barna papírba csomagolva. Feladó nem volt rajta. Ez volt a szerencséje! – gondolta a lány. Amikor a csomagot mohón kibontotta – meg volt győződve róla, hogy apja késve érkezett karácsonyi ajándékát tartja a kezében – a füzet méretű, keménykötésű papírköteg mellől egy tenyérnyi kartonlap esett a földre.

Gondoltam jól jöhet. G. – ennyi volt csak a papíron.

Dora egyből felismerte a kézírást, amely az elmúlt években nem sokat változott, de ha nem így lett volna, akkor is tudja, kitől jött a csomag.

George-dzsal – akkor még csak Georgie – sok-sok évvel ezelőtt ismerkedtek meg, kisgyerekként legjobb barátok voltak, és miatta Dora alig várta a nagymamájánál töltött szünidőket. Dora még csak hatéves volt, a szülei válófélben voltak és azzal az indokkal vitték le Dorát a nagymamához, hogy míg Dora nyaral, ők megpróbálják elsimítani a kettejük között feszülő ellentéteket. George Dora nagymamája legjobb barátnőjének unokája és mikor a kis Dora szomorúan magára maradt a Felföldön, a két nagymama addig nagymamáskodott felettük, míg összebarátkoztak. Nem sok korukbéli élt a környéken. A két öreg barátnő terve remekül bevált, sőt, még annál is jobban: a gyerekek nemcsak összebarátkoztak, hanem sülve-főve együtt voltak azon a nyáron és még sok soronkövetkező szünidőben. Amikor Dora Londonban volt, rengeteget leveleztek, majd e-maileztek és chateltek, de Lizzie mama – Dora nagymamája – halála után egyre csak távolodtak egymástól. A lány elkezdett nem válaszolni a fiú üzeneteire, és George végül feladta a próbálkozást.

Most pedig a semmiből küld egy határidőnaplót! – Dora maga sem tudta, miért bosszantja annyira a dolog. Lopva vetett még egy pillantást a félredobott kiskönyvre. Sötét színű borítóján egy fehér, stilizált egyszarvú vonalrajza látszott. A régi énemnek még tetszett is volna – ismerte be magában a lány.

Ebben a pillanatban azonban megtörte a csendet a bejárati ajtó gyomorgörcsöt okozó hangja. Valaki percekig babrált a zárral, mintha nem találna bele, majd szinte kicsapódott az ajtó. Dora könnybe lábadt szemmel állt fel, hogy magára csukja a szobaajtót, ám nem állhatta meg, hogy a lábán alig álló alakhoz intézze a kérdést:

– Megint a pubban volt a tárgyalás? – majd becsapta és kulcsra zárta az ajtaját.

***

Hónapokkal később George naplója még mindig ott hánykolódott Dora íróasztalán. A kísértés, hogy kinyissa, hogy használja, hogy George képzelt társaságában újra ugyanaz a kislány lehessen egyre nőtt. Volt, hogy már nyúlt felé, mikor visszarángatta magát a valóságba.

Én már nem az a kislány vagyok, George. Jobb neked nélkülem. – gondolta ilyenkor. Ahogyan az asztalra egyre több kacat került, úgy vált a napló egyre láthatatlanabbá a kupac alján, mígnem Dora egészen meg is feledkezett róla.

A naplók azonban – különösen a határidőnaplók – nem olyan tárgyak, amik belenyugszanak, hogy csak úgy a feledés homályába vesznek. Hiszen a határidőnaplónak dolga van: emlékeztetni a tulajdonosát azokra a dolgokra, amiket feltétlenül el kell intéznie. Így hát nyár elején a határidőnapó hadrendbe állította magát és addig-addig mocorgott a rá- és köréépített kupac alján, mígnem a legfölül lévő papírok hegyomlásszerűen csúsztak le a földre az asztal széléről. Dora amúgy is azon a ponton volt, hogy megelégelje az íróasztalán éktelenkedő rendetlenséget, és a földön szétterülő papírok megadták a végső lökést. Az asztalon fellelhető tárgyak rendszerezése közepette pedig ismét napvilágra került a napló. Dora épp jókedvében volt – ha rendet rakott maga körül, egy kicsit mindig jobban érezte magát –, így végre eljött az idő: kinyitotta a kis füzetet. Ujjával végigpörgette a lapokat és mélyen beszívta a papír illatát. Felföld illata van – gondolta magában.

Letette és hagyta, hogy a napló kinyíljon. A szeme a három nappal későbbi dátumon állapodott meg. A napló nem csak egyszerűen kinyílt valahol: június 16-ánál egy rövid, kézzel írt bejegyzést látott, alá egy névjegykártya méretű borítékot ragasztottak. George ragasztotta – emlékeztette magát Dora ingerülten, de kíváncsiságának nem tudott megálljt parancsolni, kinyitotta hát a borítékot. Egy átszállásos vonatjegyet húzott ki belőle Kyle of Lochalshba, a George-ékhoz legközelebbi vonatállomásra. A boríték feletti bejegyzés így szólt: Hosszú lesz az út, készülj olvasnivalóval is!

Dora végiglapozta a naplót. Sehol máshol egyetlen jegyzetet, firkát vagy jelölést nem látott. Ha hinnék a csodákban…

Dora régen hitt a csodákban, sőt, a saját szemével látta életre kelni a csodát. George-dzsal nagyon különleges gyerekkoruk volt, tele tündérmesékkel, varázslatos lényekkel és rengeteg közös kalanddal. Gyengébb pillanataiban Dora a gondolat tört részéig el is hitte, hogy mindezek megtörténtek, de a józanabbik – és keserűbb – énje azon nyomban helyreintette. Aznap éjszaka mégis utolérték ezek az emlékek: azt álmodta, hogy George-dzsal megint kisgyerekek, a fiú eszeveszettül teker, ő pedig levegőt kapkodva hajtja magát utána a biciklijén. Aztán hirtelen egy tisztáson találták magukat. A környék a kislány kacajaitól volt hangos, körülötte pedig aprócska erdőtündérek repkedtek: négyen a haját fonták, ketten pedig vadvirágból kötöttek neki koszorút. George nem messze nagy tárgyalásban volt három másik tündérrel, akikkel valamiféle fabábút építettek. Ám a tákolmány hirtelen kigyulladt, az égen pedig a feketénél is feketébb viharfelhők gyűltek. Dora körülnézett és rájött, hogy teljesen egyedül van. Hirtelen egy aprócska lyuk jelent meg a mező közepén. Egyre csak nőtt és nőtt, mágnesként szippantotta magához a kislányt. Hirtelen hatalmas villám cikázott át az égen.

Dora leizzadva ébredt fel. Odakint zuhogott az eső.

***

Mit keresek én itt? – Dora homlokát az ablaküvegnek támasztotta és tépelődve figyelte az elsuhanó partszakaszokat. Még előző nap délután is határozott meggyőződése volt, hogy nem fog vonatra szállni. Aztán, amikor az anyja későeste ismét egy vadidegen férfival borult be az ajtón, hirtelen elfogta a vágy. Menekülni akart, még pedig egy igaz barát karjaiba. Egész éjjel nem aludt. Összecsomagolt és kora hajnalban, csak egy post itet ragasztva a hűtőre (Majd jövök.) otthagyta a részegen horkoló anyját a kanapén. – Mérgemben jöttem el. Ennek nem lesz jó vége.

– Mi van, ha már fel sem ismerem? Vagy ő nem ismer fel engem? – kétségbe esetten mormogott maga elé, csak úgy az ablaküvegbeli tükörképének, amikor a tükörképe, mintha önálló életre kelt és válaszolt volna:

– Fel fog.

Hamarosan átlépték a skót határt és minél északabbra jártak, Dora annál izgatottabbá vált. Úgy érezte magát, mint aki hosszú távollét után végre hazatér. Amikor a Cairngorms Nemzeti Park szélén járt a vonat, azon kapta magát, hogy árgus szemekkel figyeli a tájat, hátha észreveszi a gyerekkorát varázslatossá változtató erdőtündérek egy-egy óvatlan egyedét, amikor pedig átszállás után a vonata nyugat felé vette az irányt, már-már esküdni mert volna rá, hogy meg is pillantotta néhányukat. Egyszer még izgatottan a mellette ülőhöz is odafordult, hogy látta-e az aprócska csodalényeket, de az utastárs, egy ötvenes éveiben járó komoly tekintetű asszony rosszallóan pillantott fel a könyvéből. Mire Kyle-ba ért, Dora megint annak a kislánynak érezte magát, akinek nem kell hinnie a csodákban, mert azok megtörténnek vele. Szinte felszabadultan szedte össze a csomagjait, amikor a vonat begördült a végállomásra, ám amikor a hatalmas hátizsákkal a hátán a peronra lépett, azon kapta magát, hogy remeg a jéghideggé vált keze.

Nem kellett volna idejönnöm. George meg sem fog ismerni. Csalódni fog bennem, ha rájön, hogy milyen ember lettem. – és ezek még a legkevésbé ijesztő gondolatok voltak, a fejében kavargók közül. Hátulról meglökte valaki.

– Mozduljon már, más is leszállna!

Dora remegő léptekkel indult el az állomás épülete felé. Gondolatai ólomsúlyúvá változtatták a lábait. A váró felé közeledve egyre kétségbeesettebben kereste a fiút, és csak mikor nem látta, akkor eszmélt rá, hogy George valójában nem tett ígéretet arra, hogy itt fogja várni, és bár a vonatjegyeket meghívásnak tekintette, amit rengeteg habozás után az utolsó pillanatban elfogadott, a fiút nem is értesítette az érkezéséről. Mit fog most csinálni? George egy fél évvel ezelőtt küldte a  jegyet. Azóta már biztosan elfeledkezett róla és valószínűleg mással van programja. Hiszen Dora még csak nem is jelentkezett. Érezte, ahogyan pillanatról pillanatra összeomlik. A világ elkezdett homályba borulni előtte. Hogy lehettem ennyire naív és buta!?

– Dora!

A kordon túloldalán egy magas, vörösesbarna hajú, mocsárzöld szemű, szeplős, izmos fiatalember állt – mert hogy ezt a fess, magabiztos jelenséget fiúnak már nem lehetett nevezni. Rengeteget változott, amióta utoljára látták egymást – ahogyan Nagymama mondaná, ha még velük lenne: kész férfi lett ez a Georgie! Amikor Dora is megpillantotta George-ot, hirtelen minden kétsége nevetségesnek tűnt. Hiszen ismeri ezt a fiút, hogyan is gondolhatta, hogy valaha cserben hagyná? Az az ő, Dora stílusa, korholta magát, de csak egy egészen rövid pillanatig, mert a viszontlátás olyan örömmel töltötte el, hogy átmenetileg minden rossz gondolata elszállt. Ez George varázsereje – a lány kitörölte a szeméből a lefolyni készülő könnyeket és széles mosollyal az arcán indult el a fiú felé.

– George! – kiáltotta vissza vigyorogva. Csak ennyit bírt mondani. Amikor sikerült kijutnia a peronról, gondolkodás nélkül a fiú karjaiba vetette magát. – Hát itt vagy!

– Hát eljöttél! – mondta ezzel egy időben George és szorosan átölelte a lányt.

Dora végtelen megkönnyebbülést érzett; mintha az elmúlt évek minden nehézsége felszakadna benne. Hosszú percekig álltak ott, szorosan ölelkezve, közben néha el-elismételték az első mondatokat. Mikor Dora végre abba tudta hagyni a sírást, engedett a szorításon. A  régi-új barátok kibontakoztak egymás karjaiból.

– Úgy örülök, hogy eljöttél! – hadarta a fiú. – Én féltem, hogy nem így lesz, de ők tudták, Dora! Megmondták, már tavaly megmondták, hogy jönni fogsz és hogy ma fogsz jönni! És most itt vagy!

Újra átölelte a lányt, ezúttal sokkal szelídebben, kevésbé féltőn, de szeretettel óvón. Dora megkönnyebbülten bújt hozzá. Úgy érezte, semmi sem változott kettejük között, hogy az elmúlt két év csak valami rémálom volt, amiből most végre felébredt.

– Gyere, menjünk! – mozdult végül a fiú. – Előkészítettünk neked egy szobát. A mama úgy fog örülni neked! Ő nem hitte el nekem, hogy eljösz. Képzeld: kocsival jöttem eléd! Egyébként szerencse, hogy nyáron jöttél. Nagyon későn sötétedik, így világosban hazaérünk. Még lehet, hogy egy-két fókát is elcsíphetsz. Segítsek vinni a hátizsákodat?

– Semmit sem változtál! – nevetett rá Dora.

– Te viszont nagyon megváltoztál! – fordult felé George, és már nyúlt is a lány hátizsákjáért, miközben kajánul hozzátette: – De ne aggódj, itt egy-kettőre rendbehozunk!

– Hát, az nem lesz olyan egyszerű, Georgie!

– Pedig én úgy hallom, a visszaváltozás máris kezdetét vette…Dors!