Némi tudatossággal, magamnak is jelezvén, hogy ismerem magamat, éppen ma egy éve, hogy elindítottam az Író leszek alcímmel is illethető csacsiga blogot. Nem titok, ez az év nem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztem. Bár előfordult, hogy ténylegesen nem volt időm ezzel a projekttel foglalkozni, gyakran megesett, hogy egyszerűen csak lusta voltam időt szakítani az írásra, mert szellemileg annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy biztos voltam benne, hogy egyetlen gondolat sem fog kijönni a fejemből, amit képernyőre vethetek.
Hogy tényleg így volt-e, hónapok, de még csak hetek távlatából is nehéz lenne megmondani; egyetlen támpontom, hogy ismerem magamat. Szóval valószínűleg nem. Végülis, akárhányszor nekiültem tavaly a havi kihívásoknak, mindig jöttek a gondolatok. És idén is, csak egy „novellába” (bár műfaját tekintve valóban idesorolhatóak a novellának címkézett bejegyzéseim, az igazi novellákra való tekintettel úgy érzem, kénytelen vagyok használni az idézőjelet) tört bele a bicskám, és arról sem tudom, hogy miért, hiszen a történet a fejemben volt. Mondjuk.
Arról nem is beszélve, hogy a ritka blogbejegyzésekkel megszakított hosszabb szünetekben is rengetegszer lett volna mondanivalóm, de ezeket majdnem minden esetben úgy ítéltem meg, hogy nincs itt helyük. De miért is? Hiszen ez az én blogom, és ez a blog én vagyok. Nem vagyok újságíró, akit mind témában, mind formátumban kötnek a szerkesztőségi szabályok. És író sem vagyok, akitől a kiadó várja a következő, szigorúan ilyen vagy olyan műfajba és tematikába tartozó „leadandót”. Akkor vajon miért is nem fér néha az is a mondanivalóim közé, hogy láttam az erdőben, amint egy mérgesgomba a földhöz vágja a kalapját, vagy, hogy egyik szombaton olyan hosszan üldögéltem a rét szélén, hogy egy erdei manó egészen közel merészkedett hozzám?
Szuper dolgokat tudok sütni, ráadásul az elmúlt hónapokban önmagam mellett a diétámmal is meg kell küzdenem. Tény, hogy nem véletlenül nem akartam egy újabb receptblogot indítani (ha indítanék, biztosan valami olyasmi lenne a címe amúgy, hogy egy újabb receptblog, vagy még párszáz recept IR témakörben), de vajon nem ér meg egy-egy bejegyzést néha az is, hogy egy khm… renesszánsz alkatú fiatal nő hogyan küzd meg azzal a problémával, hogy túl sokat kell ennie?
És még egy érv a fentiek mellett (bár tudom, nem téged kell meggyőzzelek), ami mindig ott motoszkált valahol a mélyben, de sosem hagytam felbukkanni: non fictionben sokkal jobb vagyok. Igaz, jelenlegi formájában éppen azért indult el a blog, hogy ez változzon, de ahhoz egy kicsit több kell, mint hogy havonta egyszer leülök kitalálni negyvenkét képtelen dolgot, vagy, hogy hetente egyszer írok egy, olykor elég kényszeredettre sikerült novellát. Igaz, olvasok a témában, képzem magam, de csak nagyon lassan és sokszor úgy érzem, igen felszínesen. Attól, hogy szeretek olvasni egy-egy műfajt, még nem biztos, hogy írásban is abban teljesedek ki igazán. Nem szabadna elzárkóznom azoktól a témáktól (és persze műfajoktól, ha már itt tartunk), amik nem csak befogadásban, de kifejezésmódban (és persze műfajban, ha már itt tartunk) is közel állnak hozzám.
Levontam hát az elmúlt egy év tanulságát; íme a születésnapi ajándékom tőlem, nekem (és neked): az Író leszek magazin. Vagyis igazából csacsiga magazin, hiszen én leszek író és nem téged tanítalak meg arra, hogyan vetheted a gondolataidat papírra vagy képernyőre. Sütés-főzés, természetjárás, írás, olvasás, színházlátogatás – és persze az everyday struggle, amiről csak gondolatokat sodor elém az élet. Alán így jobban fog menni.
Oh, és plusz egy feladat az évre: a negatív mellett pozitív kritikát is gyakorolni önmagam felett, mert a fenti sorok után nem valószínű, hogy bárki kattintana a korábbi bejegyzéseimre. Pedig higyétek el: érdemes.
BLOGdog születésnapot nekem!
Borítókép: rawpixel.com // Pexels