Saját fotó, amit a kertben a űben fekszem, kezemben könyv, rajtam napszemüveg.

Nyaral a kertváros.

Városszéli jelenetek 2020 nyarából

A kertváros zajos. Nem annyira, mint a vidék, hiszen nem röfög a malac a szomszéd ólban, de azért a kertesházas lét tipikus zajai itt is megvannak: kert- és lakásfelújítás, flex, fűnyíró, gyerekzsivaj és mérges kiabálás, ha a gyerek túl sokáig marad a medencében vagy ha apa átrohant a túloldalra autót szerelni és már megint anyára hagyta a grill felügyeletét, aki viszont ez idő alatt a szomszédasszonnyal vetette össze jegyzetit az elmúlt hét történéseiről, ezért odaégette a húst. Mifelénk onnan lehet tudni, hogy nyár van (ha a csontról a húsodat leolvasztó meleg még lenne elég), hogy ezek a tipikus zajok hétről hétre elhallgatnak egy-egy környékbeli kertben: ilyenkor az adott család nyaralni ment. Esténként kimarad a gyerekzsivaj, hétvégén nem lengi be a környező utcákat is a gyújtós szaga és azon a héten biztos, hogy nem ennek a családnak a feje indítja el a szombati fűnyíró-riadóláncot.

Ám 2020, ahogyan az életben minden más területet, a nyaralásokat is kicsit átrendezte, és még azok is, akik munkáját nem érintette nagyon a válság, kicsit máshogyan töltötték idei szokásos augusztusi szabadnapjaikat: otthon.

Continue reading “Nyaral a kertváros.”
Hosszú szőrű, cirmos színű szibériai macska fekszik az asztalon.

Az angyal.

– Itt az idő – szólt az angyal. A hangja puha volt, kellemes. Az a fajta hang volt ez, amitől megnyugszik a lélek.

– Ne! Még nem mehetek! Meg kell várnom Őt!

Az angyal nem szólt semmit. Lassan lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Közben alig észrevehetően bólintott és a rábízott kis lélek szívére tette a kezét. A szabálytalanul zakatoló szív kicsit megnyugodott, a kis lélek pedig elbóbiskolt.

Amikor ennyire közel vagy az utolsó utadhoz, az idő valahogy megváltozik. Csak az ég a megmondhatója, hogy öt perc telt el vagy két óra, mire a kis lélek újra felébredt. Az angyal most is ott ült mellette. Érezte a szív szabálytalan kalapálását és könny gyűlt a szemében. De nem ismételte meg a korábbi felszólítást, inkább igyekezett átvenni a fájdalomból, amennyit csak lehetett. Meg kellett várniuk Őt.

Continue reading “Az angyal.”
Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Continue reading “Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.”
A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Continue reading “A Kék bolygó.”
Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

Continue reading “Az erdő.”
Két barna nyuszi a fűben.

A húsvéti nyúl.

Promt: Itt a húsvét.
Tervezett hossz: 3000 ch
Tényleges hossz: 4010 ch
Olvasási idő: 4 perc

Kicsi koromban sosem mertem feltörni a tojásokat, mert attól féltem, hogy egyszer egy kiscsibe fog kicsipogni belőle. Amikor aztán a szüleim felvilágosítottak róla, hogy a kiscsibének kell a tyúkmeleg, hogy megnőjön és előbújjon a tojásból, akkor meg már attól féltem, hogy egy halott kiscsibe fog kipottyanni a felrepedő tojáshéjból. Amikor aztán bejött a húsvéti nyuszi is a képbe, aki tojásokat tojik (tehát nyilvánvaló, hogy tojásból is bújik elő), akkor már teljes volt a káosz, és rosszabb napjaimon omlettként felszolgált tyúk-nyuszi mutáns múmiákkal álmondtam.

Continue reading “A húsvéti nyúl.”
Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

Continue reading “Koromsötét.”
Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

Continue reading “A gyufás skatulya”
Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Continue reading “A köd.”
Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Continue reading “A fehér nyuszi.”
Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash

Asztalon egy kockás füzet, rajta színes filccel (angolul) az Újévi fogadalmak címsor alatt egyetlen fogadalom: Nem megfogdani semmit újév alkalmából.

Az újévi fogadalom.

Prompt: Újév.
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 5 perc.


Az a fajta lány volt, aki hitt a nagy dolgokban. Hitt a csodákban, hitt az igaz szerelemben, a kívánságok erejében; hitt mindenben, amitől az életnek nevezett átmeneti váróterem egy kalandos vidámparkká változik, ahol minden percet élvezet eltölteni. Hitt bennük, épp csak vele sosem történtek meg ezek a dolgok.

Nem volt naiv. Tudta, hogy a csodákért keményen meg kell dolgozni, és sosem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ám mégis, évek kemény munkája árán sem tudott előrrébbjutni az életben. Valami mindig visszatartotta – legalábbis eleinte erre fogta. Később már erre sem, egyszerűen csak beletörődött, hogy ő csak egy átlagos lány, átlagos élettel és a tündérmesék – bár sosem szűnt meg hinni bennük – nem róla szólnak. Néha azért még most is próbálkozott, de inkább csak a látszat kedvéért, semmint szívből, hitből és elhivatottságból.

Többször nekidurálta magát az évek folyamán (Na most már aztán tényleg elég ebből!), de támogató szavak, bíztató beszélgetések és valódi támasz nélkül lassan minden projektjébe bele bukott. Pontosabban egyetlen projektjébe bukott bele többször, hiszen a nagy cél, a bakancslista éle nem változott.

Ahogyan az évek múltak, a csodák pedig továbbra is csak várattak magukra, a lelke lassan összezsugorodott, és annyit hallgatta már a családjától, hogy nekik csak ennyi jutott, és hogy a dolgokon nem lehet változtatni, hogy lassan-lassan beletörődött, és a próbálkozásai egyre felszínesebbek lettek. Egy dologtól azonban nem tudta senki eltántorítani: amikor végre egyedül maradt és csak magára figyelt, mindig ráébredt, hogy még mindig hisz a csodákban. Hitte, hogy negyvenen túl is kezdhet új életet, hogy rátalálhat a valódi hivatására és találkozhat még az igazival. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szentül meg volt győződve róla, hogy a tündérmesék igenis léteznek.

Történt egyik évben, hogy a közös családi karácsony után hazaérvén bevackolta magát az otthonába, és hogy elgyötört lelkét összekaparja, sorra nézte a karácsonyi filmeket, olvasta a karácsony csodáiról szóló könyveket és újra szerelembe esett, igen, régi kedveseivel, a tündérmesékkel.

A csodáknak márpedig létezniük kell! – döntötte el ismét magában.

Abban az évben úgy alakult, hogy egyedül maradt szilveszter éjszakájára. A baráti társasága szétszéledt, a családból elég volt a karácsonyi adag, ráadásul az az év amúgy is nagyon kifacsarta, így nem bánta a dolgot. Hatalmas tervei voltak: vacsora után kibont egy üveg bort, felcsapja a kedvenc regényét és le sem teszi a könyvet, amíg ki nem olvasta mind a 414 oldalt. Végtére is nem lehet olyan rossz, ha az embert Pemberlyben éri az újév hajnala. A vacsoráig el is jutott, sőt, a regénybe is belekezdett, ám Darcy levele után letette a könyvet és gondolatai megint visszatértek ahhoz az ideális világhoz, amelyben a tündérmesék csak egyszerű, mindennapi történetek.

Az nem lehet, hogy az élet tényleg csak ennyi legyen! Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, lefekszem. Néha megiszok egy pohár bort a barátaimmal, de a vége ugyanaz; ott vagyok, ahol a part szakad. – Nem voltak ezek új gondolatok a számára, de valahányszor annyira komolyan gondolta őket, hogy hangosan ki is mondja, valaki ott állt mellette, hogy visszarántsa a földre: márpedig ez az élet rendje, mindenki ezt csinálja. Dolgozni jár, hogy legyen miből kifizetnie a számlákat. Ez a normális. Más élet csak azoknak jut, akik máshová születnek.

Gazdagnak – értette ez alatt az anyja. Ő pedig ezen a ponton mindig feladta. Nem a pénzről és a gazdagságról beszélek, gondolta magában, de érezte, kimondani már teljesen felesleges.

Ám most nem volt mellette senki, hogy kipukkassza a láthatatlan légballont, ami a magasba emeli és levegye a fejéről a szivárványszínű napszemüveget. Tudta, a csontvelejéig hatolóan érezte: lehet ez másképp.

Hirtelen felpattant, papírt vett elő, borítékot és egy töltőtollat – közben gondosan újratöltötte a poharát –, és leírta az újévi fogadalmát. Egyetlen fogadalmat; nem is fogadalom volt az, inkább egy parancs önmagának. A papírdarabot a borítékba tette, a borítékot lezárta, és talán a bor, talán az imént olvasott regény milliője miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert ezis ő volt, pecsétviaszt csöpögtetett a hátoldalára. Pecsétgyűrű helyett a kedvenc nyaklánca medálját használta. A boríték elején utasította magát, hogy kerek egy év múlva bontsa fel és olvassa vissza, amit most leírt, ennek tükrében értékelje majd az akkorra már mögötte álló évet. A borítékot az íróasztala fölött helyezte el úgy, hogy mindig rálásson és emlékeztesse az éves céljára.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Valahányszor elbizonytalanodott, a borítékra pillantva gyűjtött erőt a következő döntéséhez. Így jutott el rengeteg előadásra, két tanfolyamra, Izlandra (pedig nem is tervezte), önkénteskedett két hetet Zamárdiban és négyet Indiában, kezdett bele a munkája mellett az új hivatásába – egyelőre hobbiszerűen – és így talált rá arra a társra, aki többé nem akarta lerángatni a földre, hanem vele együtt lebegett a fellegekben, őrült álmokat kergetve és gyakran meg is találva őket.

Az egy év letelvén a következő szilveszter sokkal vidámabban érte. Még mindig hitt a csodákban, még mindig ébren álmodott és tudta, hogy a tündérmesék mind valóra válnak, de visszaemlékezvén az évre megértett valamit.

Hiszen mit csinált ebben az évben? Tanult. De korábban is volt már tanfolyamokon, ha érdekelte valami. Utazott. De korábban is járt már sok-sok országban. Kirándult, színházba járt, írt, olvasott – csupa olyan dolgot csinált ebben az esztendőben is, mint korábban. Miben volt hát más ez az év? Csupán egyetlen egy dologban: a túlgondolás helyett egyszerűen igent mondott minden lehetőségre, és ahelyett hogy azt latolgatta volna, mit veszíthet egy-egy döntéssel, arra koncentrált, hogy mit nyerhet vele.  És kiderült, hogy a tündérmesét nem valóra váltania, csak meglátnia kellett a mindennapjaiban.

Csodálatos dolog az emberi elme; bármennyire is meggyötörte már az élet, igenis benne van mindenkiben még néhány új kaland, még pár új ismeretség, még egy hobbi – és legfőképp minden életben ott van még egy tündérmese lehetősége, a kérdés csak az, hogy segít-e neki előbújni, vagy hagyja magában kókadozni és örökre elsorvadni. 

Kibontotta a borítékot és mosolyogva nézett a saját magának írt üzenetre: Váltsd valóra!


Borítókép: Ismeretlen // Pexels

Esős ablaktábla, mögötte zöld. Esik.

Az eső.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Odaát esik? Ideát is esik.
Tervezett idő: Hát már csak kipréselem magamból.
Tényleges idő: Kipréseltem magamból.
Olvasási idő: 10 perc.

Esik. Már hetek óta.

Emlékszem, amikor az első cseppek lehullottak, senki nem hit a szemének. Mind azt gondoltuk, ez valami káprázat, netalán a megszállóink űznek velünk nagyon rossz ízű tréfát. Ki voltunk éhezve az esőre. Nem csak mi. Az egész bolygónak szüksége volt már rá. A nagy folyóink először patakokká szelídültek, majd szép lassan kiszáradtak; az óceánjaink egyre csak apadtak. Addigra már, ha egy ember át akart kelni a másik kontinensre, csak egy közepes méretű csónakra és egy evezőlapátra volt szüksége, egy nap alatt így is átért. Eleinte az apadó vízben megfeneklett nagy óceánjárók nehezítették az átjutást, de egy csoport a világ másik feléről megszervezte, hogy egy helyre hordjuk a legnagyobb hajóinkat. Roncstemető. Így hívják most azt a területet.

Talán most majd újra jók lesznek valamire. Talán az évekig tartó szárazág után most évekig tartó esőzés következik.

Amikor a csapadék megérkezett, az utcák egyszeriben megteltek. A legkisebbek azt sem tudták, mi ez, csak állatak csodálkozva. Még soha nem találkoztak vele, vagy olyan fiatalok voltak még, amikor utoljára esett, hogy nem emlékezhettek rá. Az idősebbek közül sokan sírva fakadtak, mások hangos kurjongatások közepette hosszú percekig, talán órákig is tartó örömtáncot lejtettek. Megint mások pedig csak álltak, arcukat az ég felé tartva, lehunyt szemmel, nyitott szájjal, mint akik a váratlan ajándék egyetlen cseppjét sem szeretnék kárbaveszejteni.

Aztán lassan elkezdtük megérteni, mi történik. Esik az eső. Évekkel ezelőtt esett utoljára. A vízkészleteink elfogytak. Napi kvóta van, ami éppen csak arra elég, hogy ne halljunk szomjan. A fiatalok, akik ebben születtek vagy könnyen adaptálódtak, még egész jól bírták, de én abba a korosztályba tartozom, amelyik még emlékszik az invázió előtti időkre. Én még emlékszem, milyen érzés meginni egy pohár vizet csak úgy, vízben kimosni a ruháidat, és megmártózni egy kád vízben. Persze, ha az ember rákényszerül, tudja, hogy nem koszos még az a ruha, vagy hogy a homokkal is remekül le lehet dörzsölni a koszt a bőrünkről.

Nem is emlékszem, már hogyan kezdődött. Nem esett, de ilyen máskor is előfordult már. Csakhogy a múló napokból hetek lettek, azokból hónapok, majd évek. És továbbra sem esett. Egy idő után már nem tartottuk számon a rekordalacsony vízállásokat, mert nem számított. Azon kellett dolgoznunk, hogy bármiből, aminek a legcsekélyebb víztartalma van, kinyerjük, amit lehet. Port köptünk és port köhögtünk, enni csak sült ételeket tudtunk, bár mivel az élővilágra is hatással volt a víz hiánya, azt is egyre jobban be kellett osztanunk. Az időseink legyengültek, a gyerekeink betegesek lettek, és a középkorosztály is egyre rosszabbul bírta.

Aztán egy napon esni kezdett. Nem tudjuk, mi történhetett. A megszállóink néma csendbe burkolóznak, csak a hatalmas őrhajóik lebegnek az égen. A bolygóról se ki, se be, és fogalmunk sincs, miért. De a szárazság is velük kezdődött, így biztosan az esőhöz is közük van.

De legalább esik. Most már hetek óta.


Borító: Suhyeon Choii // Unsplash

Boldog névnapot, Szasza!

Egy rendhagyó ünnepi köszöntő.

Van nekem egy ‘ugicám. A családi legendárium megszámlálhatatlan története között megbújik egy, amely úgy tartja, már a születésekor büszke voltam rá. A kórházban akkoriban még nem lehetett csak úgy odatotyogni az újszülöttekhez, másfél évesen pedig nem voltam elég rafkós, hogy ki tudjam cselezni a rendszert, így egy monitoron keresztül láttam őt először, a kórházi váróteremben. A (képzeletbeli) családi összejöveteleken a mai napig emlegetik az ekkor elhangzó, nővéri büszkeségtől dagadó mondataimat1: “Ott a ‘ugicám. Az én ‘ugicám.”

Ha majd idősebb leszek, és én mesélem a családi legendárium történeteit a porontyoknak, akkor ehhez a történethez mindig csatolni fogom azt is, hogy fiatal felnőtt korunkban, amikor érzelmiviharok és -hurrikánok váltották egymást az életünkben, ő akkor is ott volt nekem és sokszorosan rászolgált a gyerekkori büszkeségemre. Hogy bármi történt, ő ott volt nekem. Ő azt mondta, megcsináljuk. Ő azt mondta, itt vagyok. Ő azt mondta: szeretlek.


És hogy milyen ő?

Bolondos csaj, aki
Oda van a filmekért.
Lelkes sültkrumpli faló, akinek
Diétája a sok alvás – noha
Olykor ébren találja a hajnal. És igazi
Grill fan.

Nagyon szereti a könyveket, és
Érti a könyvelést – sőt azt is, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Van, hogy naívnak tartja magát, de valójában csak
Nagyon nagy szíve van.
Amerikai
Palacsintát kapott reggelire.
Ontja magából a szavakat, ha jó kedve van,
Többnyire azonban inkább csendes – vagy inkább cserfes?

Szépen formált betűket vet a papírra,
A tésztás kaja nagy haverja, és
Szeretne egy házi vizilovat
A már meglévő állatfarmunk mellé.

Szeretlek ‘ugica. Évről évre, névnapról névnapra egyre jobban. Büszke vagyok arra, aki lett belőled.


1: A büszkeség érthető, végülis rengeteg mindent tettem érte, hogy a tesóm megszülessen.

Borítókép: csacsiga fotó © 2017