Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

A konyha szerény – az egész lakás szerény. Egy lyuk méretű hálószoba, benne egy kopott, kétszemélyes ágy, rajta kifeküdt matraccal, ám a dunyha rajta jó vastag. Mellette egy apró asztalka éjjeli szekrény gyanánt és egy öreg szék ruhaállványnak. A dolgozó szoba valamivel nagyobb; itt egy méretes íróasztal kapott helyet, rajta magas tornyokban papírhalmok állnak, tintatartók és néhány penna. Az asztal kissé viseltes, látszik, hogy sokat ültek mellette: gyertyaviasz maradékok és megszáradt tintafoltok árulkodnak a sokszor késő estig tartó munkáról. Ebbe a szobába két régi fotelt és még egy kis asztalt is besúvasztottak, valamint ennek a szobának az éke az említett kandalló. A lakáska harmadik helyisége a konyha, ahová az öregember éppen tart. Az apró tűzhely mellett egy rövidke konyhapult, szélén lavór a mosogatáshoz, felül pedig az egész falat betöltő szekrénysor. A két személynek éppen megfelelő méretű étkezőasztal a konyhapultra merőleges falon foglal helyet, két egyszerű székkel, pár lépéssel mögötte pedig függyönnyel leválasztva a vizesblokk.

Az öreg, nevezzük Soundersnek, a konyhaszekrényt veszi célba. Kinyitotja a középső ajtót, és leemel a felső polcról egy henger alakú kávés dobozt. Ebben tartja a Sounders házaspár a pénzencskéjét, ám most alig-alig csörgedezik valami kis penny az alján, talán pár shilling, ha mindet összeteszi. Fejben gyors számvetést végez. Fizetést ő csak bő egy hét múlva kap, a felesége minden pénteken gyarapítja a családi kasszát. Ha ebből leveszi a napi betevő árát és azt az összeget, amivel a tűzifáért még tartoznak a mindenesnek, nem sok marad, a gyufa ára pedig mérhetetlenül felszökött az utóbbi időkben. Fát bárki tud vágni magának az erődben, mondták a parlamentben, de gyufát vesz minden családnak, ha fűteni akar. Már pedig fűteni kell, ha túl akarják élni ezt a különösen fagyos telet. Így a kormány központosította a gyufa árát és magasan megadóztatott minden skatulyát.

Mr. Sounders lyukas zoknijára és szakadt nadrágjára néz. Ha szólna róluk a feleségének, azonnal megstoppolná a zoknit és szaladna pár rőf textilért a vegyesbe, hogy munka után, éjjel, gyertyafény mellett új nadrágot varrjon a férjének – még ha utána napokig nem esznek is. Egy tanár nézzen ki valahogy! – mondogatta mindig. Most ráadásul fagyoskodhatnak is, ha nincs mivel begyújtani a kandallóban. Mr. Sounders ezt nem hagyhatja: Mrs. Sounders kicsit gyengélkedik mostanában, melegre, élelemre és pihenésre van szüksége. Előveszi a felesége varrósdobozás és szedett-vedett módon megstoppolja a zoknit, girbegurba vonalakkal és gyengécske öltésekkel pedig megvarrja a nadrágot.

Az így rendbehozott ruházatában lesétál a mindeneshez, hogy vegyen nem egy, hanem mindjárt két doboz gyufát. Hazamegy, de nem gyújt be egyből, inkább sálban és kabátban ül le dolgozatokat javítani. A felesége munkaidejének végén ő is feláll, feltesz egy kanna vizet a tűzhelyre, és míg a víz felforr, megteríti az asztalt. Kenyeret, vajat és a különleges alkalomra való tekintettel kolbászt rak az asztalra. Mrs. Sounders éppen abban a pillanatban nyit be az ajtón mosolyogva, amikor felforr a teavíz.

– Boldog évfordulót, John! – mondja, kezében egy pár új gyapjúzoknival.

Mr. Sounders szélesen elmosolyodik, és fejét csóválva feddi önmagát: hiába, az asszonyok mindig tudják, ha a háztartásban tönkremegy valami.


Borítókép: Craig Adderley // Pexels

Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Az aznap reggel sem indult másképp. Az ébresztőm előtt keltem – bár a biztonság kedvéért azért beállítottam, de mindig felébredtem, mielőtt megszólalt volna –, majd egy kis lustálkodás után kimásztam az ágyból. Lefőztem a reggeli teámat, és amíg a teafű ázott, felöltöztem az akkorra már rutinszerűvé vált reggeli sétámhoz. Sok rétegben, hogy ha kisüne a nap, legyen mit levetni. Amíg a teámat kortyoltam (forrón, hogy átmelegítsen a nyirkos séta előtt), a ködöt bámultam; egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a természet ezen titokzatos tejfüggönyéről, ami mögött bármi rejtőzhet. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy egy nap esetleg olyasmit találok mögötte, ami addig nem volt ott – vagy épp olyasmit nem találok, aminek ott kellene lennie.

Elindultam a szokásos köreim egyikén. Bekukkantottam a malac ólba, ahol a lakók vidám röfögéssel adták a tudtomra, hogy már túl vannak a reggelijükön; beintegettem a tyúkoknak, akik amúgy soha rám se hederítettek, amíg a tojások közelébe nem merészkedtem; elsétáltam a nagy mező mellett, ahol a bárányainkat sejtettem – ketten közülük meg is voltak, a többiekben csak reménykedhettem. Amikor aztán átléptem a birtokunk határát, a köd mintha hirtelen megsűrűsödött volna; az addigi néhány méter látótávolságom hirtelen alig másfél méteresre csökkent. Nem mondom, hogy nem lassította lépteimet ez a hirtelen jött vakság, de az utat ismertem, mint a tenyeremet, így ha lassan is, de nagyjából magabiztosan vágtam neki a szokásos körnek.

Nagyjából a második kilométeren lehettem túl, amikor valami neszezésre lettem figyelmes, majd tovább fülelve a nesz inkább csilingelő nevetéssé erősödött. Köd lévén nagyon nehezen tudtam megállapítani, merről jön a hang vagy, hogy milyen messziről sodorta oda nekem az a gyenge kis szellő, ami az imént még sehol sem volt. Ám a hang mégis annyira megigézett, hogy nem bírtam ellenállni neki, és miután megtippeltem, hogy vajon merről jöhet, elindultam az irányába. Letértem az ismert ösvényről anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem, vagy hogy felmértem volna a kockázatát: mi van akkor, ha a köd aznap egyáltalán nem száll fel és teljesen elveszek az erőben. Akkor aztán napokig keringhettem volna a tanyától talán csak néhány méterre, anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok. De a hang, mint mondtam, annyira megigézett, hogy nem törődtem ilyesmivel, csak elindultam az irányába. Valami pedig belülről azt súgta, hogy jó irányba tartok. Ahogy haladtam előre, a hang egyre hangosabb, egyre igézőbb lett, engem pedig már az sem zavart – észre sem vettem szinte –, hogy minden járt ösvényt elhagyva, árkon-bokron haladok az irányába.

Fogalmam sincs, hogy mikor tűnt el a köd, ám egyszercsak azt vettem észre, hogy már tisztán hallom a hangot és bármelyik fa mögött megpillanthatom annak tulajdonosát – és valóban, amikor a következő bokron átbújtam, megpillantottam őt. A nagyanyátokat.”

„A nagyit! A nagyit!” ugrándozták körül a négy-nyolc év forma lurkók a hintaszékében a múltba révedő szemmel mesélő, őszhajú, szakállas öregembert.

„De nagypapa!” vetette közbe a legidősebb unoka. „Hogy láthattad a nagyit, ha egyszer köd volt?”

„Nem-nem-nem!” szólt közbe az egyik apróság. „Hogy lehet az, hogy hallottad a tündérkacajt, ha egyszer te emberből vagy?”

„Emberből volt!” torkolta az imént közbeszólót a harmadik unoka. „Amikor egymásba szerelmesedtek, ő is átlényegült. Igaz, nagyapa?”

Az öregember mosolyogva nézett végig unokái hadán. Sokszor mesélte már el ezt a történetet nekik, és ők mindannyiszor áhítattal halgatták végig, és szinte mindig ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Persze mindig másik unokán volt a sor, hogy erre vagy arra rákérdezzen, de a mese és az azt követő szertartásosság mindig örömmel töltötte el a szívét.

„Amikor a nagyit megláttam, akkor egyszerre már nem volt köd. Mintha csak elfújták volna. Olyan tisztán láttam, hogy nem is lehetett kérdés, hogy ő az életem valódi célja. Az ő boldogsága.” Az öregember ezt az első kérdezőhöz címezte, majd a másodikhoz fordult. „A tündérkacajt pedig, úgy mondják, bárki meghallhatja, akinek tiszta a szíve, ha neki szól. Azt hiszem” itt már ismét a teljes siserehadhoz beszélt „nagyanyátokkal minket egymásnak szánt az ég, így meg volt írva a sors könyvében, hogy meg kell hallanom a hangját, akár a legnagyobb ködön, vagy a legnagyobb zajon át is.”

Erre a végszóra belépett a szobába egy idős asszony. Sugárzó szépsége egyértelművé tette, csakis ő lehet az a bizonyos tündérnagymama, akiről a mese szólt. Lágyan, tele szeretettel rámosolygott az öregemberre, majd gyengéd határozottsággal véget vetett az esti mesének és ágyba tessékelte az unokák seregletét.


Borítókép: Lum3n.com // Pexels

Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?

Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.

Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.

Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.

Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.

Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!


Borítókép: csacsiga fotó © 2020

Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash

Asztalon egy kockás füzet, rajta színes filccel (angolul) az Újévi fogadalmak címsor alatt egyetlen fogadalom: Nem megfogdani semmit újév alkalmából.

Az újévi fogadalom.

Prompt: Újév.
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 5 perc.


Az a fajta lány volt, aki hitt a nagy dolgokban. Hitt a csodákban, hitt az igaz szerelemben, a kívánságok erejében; hitt mindenben, amitől az életnek nevezett átmeneti váróterem egy kalandos vidámparkká változik, ahol minden percet élvezet eltölteni. Hitt bennük, épp csak vele sosem történtek meg ezek a dolgok.

Nem volt naiv. Tudta, hogy a csodákért keményen meg kell dolgozni, és sosem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ám mégis, évek kemény munkája árán sem tudott előrrébbjutni az életben. Valami mindig visszatartotta – legalábbis eleinte erre fogta. Később már erre sem, egyszerűen csak beletörődött, hogy ő csak egy átlagos lány, átlagos élettel és a tündérmesék – bár sosem szűnt meg hinni bennük – nem róla szólnak. Néha azért még most is próbálkozott, de inkább csak a látszat kedvéért, semmint szívből, hitből és elhivatottságból.

Többször nekidurálta magát az évek folyamán (Na most már aztán tényleg elég ebből!), de támogató szavak, bíztató beszélgetések és valódi támasz nélkül lassan minden projektjébe bele bukott. Pontosabban egyetlen projektjébe bukott bele többször, hiszen a nagy cél, a bakancslista éle nem változott.

Ahogyan az évek múltak, a csodák pedig továbbra is csak várattak magukra, a lelke lassan összezsugorodott, és annyit hallgatta már a családjától, hogy nekik csak ennyi jutott, és hogy a dolgokon nem lehet változtatni, hogy lassan-lassan beletörődött, és a próbálkozásai egyre felszínesebbek lettek. Egy dologtól azonban nem tudta senki eltántorítani: amikor végre egyedül maradt és csak magára figyelt, mindig ráébredt, hogy még mindig hisz a csodákban. Hitte, hogy negyvenen túl is kezdhet új életet, hogy rátalálhat a valódi hivatására és találkozhat még az igazival. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szentül meg volt győződve róla, hogy a tündérmesék igenis léteznek.

Történt egyik évben, hogy a közös családi karácsony után hazaérvén bevackolta magát az otthonába, és hogy elgyötört lelkét összekaparja, sorra nézte a karácsonyi filmeket, olvasta a karácsony csodáiról szóló könyveket és újra szerelembe esett, igen, régi kedveseivel, a tündérmesékkel.

A csodáknak márpedig létezniük kell! – döntötte el ismét magában.

Abban az évben úgy alakult, hogy egyedül maradt szilveszter éjszakájára. A baráti társasága szétszéledt, a családból elég volt a karácsonyi adag, ráadásul az az év amúgy is nagyon kifacsarta, így nem bánta a dolgot. Hatalmas tervei voltak: vacsora után kibont egy üveg bort, felcsapja a kedvenc regényét és le sem teszi a könyvet, amíg ki nem olvasta mind a 414 oldalt. Végtére is nem lehet olyan rossz, ha az embert Pemberlyben éri az újév hajnala. A vacsoráig el is jutott, sőt, a regénybe is belekezdett, ám Darcy levele után letette a könyvet és gondolatai megint visszatértek ahhoz az ideális világhoz, amelyben a tündérmesék csak egyszerű, mindennapi történetek.

Az nem lehet, hogy az élet tényleg csak ennyi legyen! Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, lefekszem. Néha megiszok egy pohár bort a barátaimmal, de a vége ugyanaz; ott vagyok, ahol a part szakad. – Nem voltak ezek új gondolatok a számára, de valahányszor annyira komolyan gondolta őket, hogy hangosan ki is mondja, valaki ott állt mellette, hogy visszarántsa a földre: márpedig ez az élet rendje, mindenki ezt csinálja. Dolgozni jár, hogy legyen miből kifizetnie a számlákat. Ez a normális. Más élet csak azoknak jut, akik máshová születnek.

Gazdagnak – értette ez alatt az anyja. Ő pedig ezen a ponton mindig feladta. Nem a pénzről és a gazdagságról beszélek, gondolta magában, de érezte, kimondani már teljesen felesleges.

Ám most nem volt mellette senki, hogy kipukkassza a láthatatlan légballont, ami a magasba emeli és levegye a fejéről a szivárványszínű napszemüveget. Tudta, a csontvelejéig hatolóan érezte: lehet ez másképp.

Hirtelen felpattant, papírt vett elő, borítékot és egy töltőtollat – közben gondosan újratöltötte a poharát –, és leírta az újévi fogadalmát. Egyetlen fogadalmat; nem is fogadalom volt az, inkább egy parancs önmagának. A papírdarabot a borítékba tette, a borítékot lezárta, és talán a bor, talán az imént olvasott regény milliője miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert ezis ő volt, pecsétviaszt csöpögtetett a hátoldalára. Pecsétgyűrű helyett a kedvenc nyaklánca medálját használta. A boríték elején utasította magát, hogy kerek egy év múlva bontsa fel és olvassa vissza, amit most leírt, ennek tükrében értékelje majd az akkorra már mögötte álló évet. A borítékot az íróasztala fölött helyezte el úgy, hogy mindig rálásson és emlékeztesse az éves céljára.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Valahányszor elbizonytalanodott, a borítékra pillantva gyűjtött erőt a következő döntéséhez. Így jutott el rengeteg előadásra, két tanfolyamra, Izlandra (pedig nem is tervezte), önkénteskedett két hetet Zamárdiban és négyet Indiában, kezdett bele a munkája mellett az új hivatásába – egyelőre hobbiszerűen – és így talált rá arra a társra, aki többé nem akarta lerángatni a földre, hanem vele együtt lebegett a fellegekben, őrült álmokat kergetve és gyakran meg is találva őket.

Az egy év letelvén a következő szilveszter sokkal vidámabban érte. Még mindig hitt a csodákban, még mindig ébren álmodott és tudta, hogy a tündérmesék mind valóra válnak, de visszaemlékezvén az évre megértett valamit.

Hiszen mit csinált ebben az évben? Tanult. De korábban is volt már tanfolyamokon, ha érdekelte valami. Utazott. De korábban is járt már sok-sok országban. Kirándult, színházba járt, írt, olvasott – csupa olyan dolgot csinált ebben az esztendőben is, mint korábban. Miben volt hát más ez az év? Csupán egyetlen egy dologban: a túlgondolás helyett egyszerűen igent mondott minden lehetőségre, és ahelyett hogy azt latolgatta volna, mit veszíthet egy-egy döntéssel, arra koncentrált, hogy mit nyerhet vele.  És kiderült, hogy a tündérmesét nem valóra váltania, csak meglátnia kellett a mindennapjaiban.

Csodálatos dolog az emberi elme; bármennyire is meggyötörte már az élet, igenis benne van mindenkiben még néhány új kaland, még pár új ismeretség, még egy hobbi – és legfőképp minden életben ott van még egy tündérmese lehetősége, a kérdés csak az, hogy segít-e neki előbújni, vagy hagyja magában kókadozni és örökre elsorvadni. 

Kibontotta a borítékot és mosolyogva nézett a saját magának írt üzenetre: Váltsd valóra!


Borítókép: Ismeretlen // Pexels

Esős ablaktábla, mögötte zöld. Esik.

Az eső.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Odaát esik? Ideát is esik.
Tervezett idő: Hát már csak kipréselem magamból.
Tényleges idő: Kipréseltem magamból.
Olvasási idő: 10 perc.

Esik. Már hetek óta.

Emlékszem, amikor az első cseppek lehullottak, senki nem hit a szemének. Mind azt gondoltuk, ez valami káprázat, netalán a megszállóink űznek velünk nagyon rossz ízű tréfát. Ki voltunk éhezve az esőre. Nem csak mi. Az egész bolygónak szüksége volt már rá. A nagy folyóink először patakokká szelídültek, majd szép lassan kiszáradtak; az óceánjaink egyre csak apadtak. Addigra már, ha egy ember át akart kelni a másik kontinensre, csak egy közepes méretű csónakra és egy evezőlapátra volt szüksége, egy nap alatt így is átért. Eleinte az apadó vízben megfeneklett nagy óceánjárók nehezítették az átjutást, de egy csoport a világ másik feléről megszervezte, hogy egy helyre hordjuk a legnagyobb hajóinkat. Roncstemető. Így hívják most azt a területet.

Talán most majd újra jók lesznek valamire. Talán az évekig tartó szárazág után most évekig tartó esőzés következik.

Amikor a csapadék megérkezett, az utcák egyszeriben megteltek. A legkisebbek azt sem tudták, mi ez, csak állatak csodálkozva. Még soha nem találkoztak vele, vagy olyan fiatalok voltak még, amikor utoljára esett, hogy nem emlékezhettek rá. Az idősebbek közül sokan sírva fakadtak, mások hangos kurjongatások közepette hosszú percekig, talán órákig is tartó örömtáncot lejtettek. Megint mások pedig csak álltak, arcukat az ég felé tartva, lehunyt szemmel, nyitott szájjal, mint akik a váratlan ajándék egyetlen cseppjét sem szeretnék kárbaveszejteni.

Aztán lassan elkezdtük megérteni, mi történik. Esik az eső. Évekkel ezelőtt esett utoljára. A vízkészleteink elfogytak. Napi kvóta van, ami éppen csak arra elég, hogy ne halljunk szomjan. A fiatalok, akik ebben születtek vagy könnyen adaptálódtak, még egész jól bírták, de én abba a korosztályba tartozom, amelyik még emlékszik az invázió előtti időkre. Én még emlékszem, milyen érzés meginni egy pohár vizet csak úgy, vízben kimosni a ruháidat, és megmártózni egy kád vízben. Persze, ha az ember rákényszerül, tudja, hogy nem koszos még az a ruha, vagy hogy a homokkal is remekül le lehet dörzsölni a koszt a bőrünkről.

Nem is emlékszem, már hogyan kezdődött. Nem esett, de ilyen máskor is előfordult már. Csakhogy a múló napokból hetek lettek, azokból hónapok, majd évek. És továbbra sem esett. Egy idő után már nem tartottuk számon a rekordalacsony vízállásokat, mert nem számított. Azon kellett dolgoznunk, hogy bármiből, aminek a legcsekélyebb víztartalma van, kinyerjük, amit lehet. Port köptünk és port köhögtünk, enni csak sült ételeket tudtunk, bár mivel az élővilágra is hatással volt a víz hiánya, azt is egyre jobban be kellett osztanunk. Az időseink legyengültek, a gyerekeink betegesek lettek, és a középkorosztály is egyre rosszabbul bírta.

Aztán egy napon esni kezdett. Nem tudjuk, mi történhetett. A megszállóink néma csendbe burkolóznak, csak a hatalmas őrhajóik lebegnek az égen. A bolygóról se ki, se be, és fogalmunk sincs, miért. De a szárazság is velük kezdődött, így biztosan az esőhöz is közük van.

De legalább esik. Most már hetek óta.


Borító: Suhyeon Choii // Unsplash

Boldog névnapot, Szasza!

Egy rendhagyó ünnepi köszöntő.

Van nekem egy ‘ugicám. A családi legendárium megszámlálhatatlan története között megbújik egy, amely úgy tartja, már a születésekor büszke voltam rá. A kórházban akkoriban még nem lehetett csak úgy odatotyogni az újszülöttekhez, másfél évesen pedig nem voltam elég rafkós, hogy ki tudjam cselezni a rendszert, így egy monitoron keresztül láttam őt először, a kórházi váróteremben. A (képzeletbeli) családi összejöveteleken a mai napig emlegetik az ekkor elhangzó, nővéri büszkeségtől dagadó mondataimat1: “Ott a ‘ugicám. Az én ‘ugicám.”

Ha majd idősebb leszek, és én mesélem a családi legendárium történeteit a porontyoknak, akkor ehhez a történethez mindig csatolni fogom azt is, hogy fiatal felnőtt korunkban, amikor érzelmiviharok és -hurrikánok váltották egymást az életünkben, ő akkor is ott volt nekem és sokszorosan rászolgált a gyerekkori büszkeségemre. Hogy bármi történt, ő ott volt nekem. Ő azt mondta, megcsináljuk. Ő azt mondta, itt vagyok. Ő azt mondta: szeretlek.


És hogy milyen ő?

Bolondos csaj, aki
Oda van a filmekért.
Lelkes sültkrumpli faló, akinek
Diétája a sok alvás – noha
Olykor ébren találja a hajnal. És igazi
Grill fan.

Nagyon szereti a könyveket, és
Érti a könyvelést – sőt azt is, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Van, hogy naívnak tartja magát, de valójában csak
Nagyon nagy szíve van.
Amerikai
Palacsintát kapott reggelire.
Ontja magából a szavakat, ha jó kedve van,
Többnyire azonban inkább csendes – vagy inkább cserfes?

Szépen formált betűket vet a papírra,
A tésztás kaja nagy haverja, és
Szeretne egy házi vizilovat
A már meglévő állatfarmunk mellé.

Szeretlek ‘ugica. Évről évre, névnapról névnapra egyre jobban. Büszke vagyok arra, aki lett belőled.


1: A büszkeség érthető, végülis rengeteg mindent tettem érte, hogy a tesóm megszülessen.

Borítókép: csacsiga fotó © 2017

Almák közeliről, három darab. A közéspőn egy papír centi.

A fogyókúrám, és ami mögötte van.

Azok kedvéért, akik nem szeretnek sokat olvasni, előre lelövöm a poént: félelem van mögötte. Többrétű és érthetetlen félelem. Na de hogyan is jutottam el ide?

Világ életemben gömbölyded alkatú voltam. Bár átlagos méretekkel születtem, valahogy nagyon hamar elkezdtem kikerekedni; már az egészen kiskori képeimről is egy kerekded kislány mosolyog vissza huncutul. Ahogy teltek az évek, a molettságomból duciság, abból pedig, mondjuk ki: kövérség lett. Persze a kövér szót annyi, de annyi negatív beltartalommal kötöm össze a mai napig (amik közül a legbántóbb a beszélő szándékos gorombasága), hogy sohasem használtam magamra nézve (eltekintve a depressziós mélypontoktól, amikor az önostorozásnak igazi csúcspontjaira értem fel), de ettől még így volt. Van. Mondták rám csoporttársak, évfolyamtársak, gonosz fiúk, mérges lányok… nagyon sokan, egészen addig, amíg nem tanultam meg köddéválni. Szerintem még anyukám is használta rám ezt a cseppet sem kedves jelzőt, és persze ki más még: orvosok. Na jó, egy orvos.

Szerintem kár lenne mondanom is, de amikor orvosnál járván az amúgy is seggfej doki ezzel a szóval támadt rám, bezártam és akkora falat építettem egy pillanat alatt magam köré, hogy a Kínai Nagy Fal vékony vonalrajznak tűnik mellette az űrből.

A lényeg a lényeg: a testtömeg indexem mindig is a kívánatos 23 körüli érték helyett 30, de olykor talán 35 fölött is volt.

Persze nőből vagyok. Próbálkoztam fogyókúrával, vagy ezer félével az életem során, de ha volt is eredménye, mindig csak néhány kilóról volt szó, és sohasem tartósan. Az a bizonyos jojó mindig befigyelt. Ahogy gyűjtöttem az őszhajszálakat, mint fa az évgyűrűket, (számomra) nagyobb és más jellegű problémáim lettek, amik mellett a súlyom és az alkatom (pláne, hogy sosem kapkodtam a levegőt, nem kellett megállítanoom kiránduló társaimat az erdő közepén, hogy pihenjünk stb.) egészen semmiség lett. Sokáig bosszantott még ekkor is persze, de úgy a húszas éveim közepétől anniyra már nem, hogy fogyókúrázni kezdjek miatta, és ha be is figyelt néha-néha egy-egy diéta dilim, azok már nem arról szóltak, hogy lefogyjak, hanem hogy egészségesebben egyek, eltűnjenek a pattanásaim, összemenjenek a prósuaim, kitisztuljon a bélrendszerem stb. Sokáig én sem eszméltem rá, de végül megbékéltem az alkatommal. Vagy legalábbis megtanultam úgy együttélni vele, hogy már nem az bosszantott, hogy van rajtam némi súlyfelesleg, hanem az, hogy miért olyan kicsit a székek a repülőn.

Aztán jött egy hidegzuhany. Itt hagy tegyek egy kis kitérőt, ígérem, hamar visszakanyarodunk az eredeti témánkhoz. Úgy a húszas éveim elején lehettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy vastagabb szőrszálak kezdtek el nőni az államon. Az évek során ezek csak rosszabbodtak, és eljutottunk arra a szintre, amikor már a családom is szakállként hivatkozott az állszőrzetemre. Ez amúgy brutál érzékeny téma nálam, úgyhogy ha valaha valaki szemtől szemben meg meri említeni, az számomra megszűnik létezni és bedobom a korábban említett fal mögé. De meg kellett említenem, mert ebből az irányból ömlött a nyakamba az a bizonyos hidegzuhany. Történt ugyanis, úgy 10 hónappal a harmadik X előtt, hogy ez a probléma olyan szintet ért el, hogy nem tudtam már mit csinálni, így elmentem a háziorvosomhoz, hogy adjon beutalót bárhová, ahol ezen segíteni tudnak. Nőgyógyásznál korábban már próbálkoztam, lévén hormon problémának sejtettem, de ő elhajtott azzal, hogy menjekel végleges szőrtelenítésre, ha annyira zavar. (Ugyan, már hogy zavarna, végülis csak emberekkel nem merek beszélgetni miatta, nehogy elkezdjenek csúfolódni, dehogyis zavar, hová tetszik gondolni.) Szóval most elmentem a háziorvoshoz, felkészülve arra, hogy esetleg a nőgyógyászt ajánlja, így amikor beléptem az ajtón, elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, hogy nehogy benyomjak neki egyet mérgemben, ha úgy alakul. Itt megjegyezném egyébként, hogy eleve az orvos felkeresése is kész tortúra volt. Először be kellett menni a nővérhez és beszámolni neki egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört (ugyanis nálunk az orvoshoz a nővéren keresztül vezet az út, aki eldönti, hogy érdemesnek talál-e a rendelőbe való bejutásra vagy sem), majd az ő beleegyezése után átsétálni az orvosi rendelőbe és ismét beszámolni egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört. A háziorvosunk azonban szerencsére nem a nőgyógyászhoz küldött (biztos félt, hogy benyomok neki egyet), hanem az endokrinológiára, ahová fél évvel a harmadik X előtt sikerült bejutnom. (Igen, az testvérek között is négy hónap.)

Az endokrinológus végül gyorsan meghozta az ítéletet: inzluin rezisztencia és potenciális PCOS. Szedjek gyógyszert, diétázzak és mozogjak rendszeresen, ha lefogytam, akkor talán, talán eltekinthetünk majd a későbbekben a gyógyszertől. Másnap el is mentem egy dietetikushoz, hogy ugyan magyarázza már el nekem, mi is ez a 160 grammos diéta, mert az orvos arra kárhoztatott, harmadnap pedig megkezdtem az életmódválást. Persze szépen kiszámoltam, hogy ha ilyen és ilyen ütemben fogyok, akkor két strandszezon múlva már felvehetek kétrészes fürdőruhát, a második karácsonyra elérem az ideális súlyt és hasonló finomságok – csak épp egy dolgot nem számoltam bele: nem voltam felkészülve a fogyókúrára. Lelkileg nem. A mozgás még csak hagyján, bár az amúgy is nagyon kevés szabadidőmből sajnáltam a mindennapi testmogásra időt pazarolni (ne mondjatok semmit!), de a kalória és szénhidtrát számolgatás teljesen felemésztett. Egyik depresszió hullámból a másikba estem (nem orvosi értelemben, hanem a hétköznapi nagyon magam alatt vagyok és nem hiszek magamban értelemben), sírva raktam a mérlegre a paradicsomot, mérges voltam a rengeteg kenyér miatt, amit ennem kellett, és émelyegtem a gondolattól, hogy már megint kajálni kell. Mert hogy azt éreztem, hogy sokkal többet kell egyek most, mint egyébként, és pláne sokkal több szénhidrátot, mint amennyi jól esik. Pár hónapig tartott az egész. Na nem a depresszió, hanem a diéta. Egyedül kellett csinálnom, és amúgy sem hittem magamban. Más sem hitt bennem. Az orvos ítéletét is kétségbe vonták többen. Én pedig nem az az alkat vagyok, aki bármit is végig csinálna, ami mindenki szerint halálra van ítélve. Sajnos.

Azóta több ízben is újra kezdtem kisebb rövidebb időszakokra az orvos által előírt diétát, bár legtöbb esetben a számolás nélkül, csak arra figyelve, hogy naponta elég alkalommal és megfelelő minőségű szénhidrátokat fogyasszak. De sohasem gondoltam elég komolyan, és mindig volt valami, amire ráfoghattam, hogy kizökkentett.

Volt azonban egy gondolat, ami munkált bennem, és a tovatűnő hónapok ahelyett, hogy meggyengítették volna, inkább megerősítették: a cukorbetegségtől való félelem. Az inzulin rezisztencia ugyanis, akárcsak a cukorbetegség, a szénhidrát anyagcsere zavara. A II. típusú diabétesz előszobájának is nevezik. Az egészre az tette fel a koronát, amikor lett egy diagosztizált cukorbeteg a családban. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez kiderült hétőn, én meg kedden már az orvosnál ültem. Közel egy év telt el a hétfő és a kedd között, és így is nagyon kacifántosra sikerült, de végre úgy ültem le az orvossal szemben, hogy akarok tenni az egészségemért. Így aztán idén februárban újra kezdődött a gyógyszeres kezelés és a számolós diéta, annyi könnyítéssel, hogy a kalóriaszámlálást ezúttal nem írta elő az orvos.

Megint a méregetés, megint a regeteg kajálás és megint a frusztráció (amin, higyjétek el, nem segít, ha a családtagok random megjegyzik egy ruhavásárlás alkalmával, hogy úgyse fogsz belefogyni abba a cuki ruhába, ami úgy tetszik, de nincs belőle méret; vagy amikor a barátaitok viccesnek találják megjegyezni, hogy milyen sokat zabálsz, miközben ismét a depresszió szélére sodor a tény, hogy néha annyira nincs kedved már megint enni, hogy csak rágsz, de nem érzed az étel ízét). Most is nagyon nehéz, most is nagyon sokszor megbotlok és a kelleténél sokkal többször engedek a csábításnak, amikor a családban valakibeállít egy doboz bonbonnal, amit a munkahelyén kapott, de sokkal könnyebb, mint legutóbb, mert munkál bennem a gondolat, hogy nem leszek cukorbeteg. Az étrendem amúgy nagyban egyezik az értékrendemmel: sok zöldség (nem a vitamin miatt, egyszerűen csak szeretem), nagyon magas százalékban magam által előállított ételek (ezt úgy kell elképzelni, hogy legszívesebben olyan dolgokat pakolok a bevásárló kosárba, aminek a csomagolásán nem kell feltűntetni az összetevők listáják), változatos étrend – és mostanában egyre kevesebb hús (félreértés ne essék: meg sem fordul a fejemben, hogy vegetáriánus legyek, inkább a jelentősen megnövekedett szénhidtrát bevitel következménye lehet ez), amit, hogyha sikerülne átültetni a család többi tagjának a fejben is, akkor okozhtaná azt, hogy csak a jobb minőségű (organic, farm) húsokra megyünk, ami viszont már megint csak az én értékrendemnek kedvezne, ha eljutánk ide. Ez megint csak hajtóerő. Pszichológiai hadviselésem harmadik pillére a diéta mellett pedig a sorsközösség általi önmegerősítés. Emberi kifejezéssel élve: csatlakoztam egy IR-es Facebook csoporthoz, hogy a sok másik IR-es (nem beteg! Az IR állapot, nem betegség) eseteiből erőt merítsek.

Csakhogy nem vagyunk egyformák: a sok IR-es, meg én. Vannak a csoportban néhányan, akiknél a babavállalás miatt derült ki az IR, de a legtöbben egyszerűen csak le akarnak fogyni. Itt megjegyezném, amit eddig elfelejtettem megemlíteni: az IR kétféle képpen alakulhat ki. Egyrészt hajlamod van rá, és a nem megfelelő táplálkozás miatt kialakul a betegség, ami miatt elhízol, másrészt pedig a helytelen táplálkozás miatt elhízol, és a szervezeted nem tudja feldolgozni a kialakult állapotokat, így kialakul az IR. Bárhogyis van, a végeredmény egy túlsúlyos beteg (helyesbítés: szinte(!) mindig egy túlsúlyos beteg), aki azért kereste fel az orvosát, mert nem tud lefogyni. Ennek megfelelően, amikor megvan a diagnózis, roppant boldog, hiszen nem az ő hibája volt, hogy nem tud lefogyni, és az étkezés megfelelő beállításával, valamint a rendszeres mozgás bevezetésével végre elkezdenek lemenni azok a fránya kilók. Hogy ez miért érdekes? Mert az IR-esek elsődleges célja, ennek megfelelően a fogyás. Ez persze nem baj. Félre ne értsétek, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy olyan célt és motivációt találjon magának, ami segít rátalálni az igazi énjére. De a csoportban azt látom, hogy az egyetlen igazi eredmény az, ha óriás léptékben megindul a fogyás. Amiben én viszont nem hiszek.

Nem hiszek benne, mert így jött vissza mindig több kiló az elmúlt évtizedekben, mint amennyi lement.

Nem hiszek benne, mert a gyors fogyáshoz nem tud megfelelően gyorsan alkalmazkodni a már jelentős túlsúlyban felnevelkedett szervezet.

Nem hiszek benne, mert a kitágult bőr csak ráncos lesz, nem feszes, ha egyik napról a másikra elveszik belőle a töltőanyag.

És nem hiszek benne, mert az alakom, a körvonalaim hozzám tartoznak, hozzájárultak a személyiségemhez, a gondolkodásmódomhoz és ahhoz, ahogyan látom magam – képletesen és szószerint is.

És igen, itt van a kutya elásva. Egészséges akarok lenni, amennyire lehetséges, el akarom kerülni azt, hogy naponta kelljen szúrnom az inzulint a hasamba, pláne meg akarom őrizni minden végtagomat és érzékszervemet idős koromra – bárhány évesen érjen is utol a vég. De nem akarok vékony lenni, nem akarok lefogyni. Mert a normál súlyú csacsiga már nem ugyanaz a csacsiga lesz.

Emiatt a kettős hozzállás miatt nincs támogatásom. Nincs, aki mellettem álljon, aki megértsen. A tervezett „sorsközösség általi önmegerősítésem” így csak egy plusz teherré kezd válni, hiszen nem, hogy az én fogyókúrám sokkal lassabban halad, mint a többi csoporttagé (akik túl lassúnak tartják a havi 4-6 kilót; összehasonlításként én max 1-2 kilóval számolok), egyszerűen kilógónak érzem magam azok közül is, akiktől a segítséget reméltem, mert (látszólag) különbözőek a céljaink.

Így egedül maradtam, mind a családban, mind a neten. És, amint azt már korábban említettem, én nem vagyok az a típus, aki képes segítség nélkül végigmenni egy olyan úton, amire eleve vesztesként lép rá.

Félek. Félek, hogy megint nem fog sikerülni. Félek, hogy ha ezúttal (lassan, de) sikerül, akkor az már nem én leszek. Félek, hogy nem ismerek majd magamra. Félek, hogy egy idegen néz majd vissza a tükörből. Félek.

Félek a diétámtól, és az eltűnő kilók és elfogyó centik sem dobnak fel. Vajon egy esetleges betegségtől való félelem elég erőt ad ahhoz, hogy ezúttal legyőzzem önmagamat?


Forrás: Unknown // Pexels

Vászonzsák anyagból készített terítőn egy bőrkötéses, csukott napló, mellette ceruza és a felirat: A második fejezet.

Blogdog születésnapot nekem.

Némi tudatossággal, magamnak is jelezvén, hogy ismerem magamat, éppen ma egy éve, hogy elindítottam az Író leszek alcímmel is illethető csacsiga blogot. Nem titok, ez az év nem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztem. Bár előfordult, hogy ténylegesen nem volt időm ezzel a projekttel foglalkozni, gyakran megesett, hogy egyszerűen csak lusta voltam időt szakítani az írásra, mert szellemileg annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy biztos voltam benne, hogy egyetlen gondolat sem fog kijönni a fejemből, amit képernyőre vethetek.

Hogy tényleg így volt-e, hónapok, de még csak hetek távlatából is nehéz lenne megmondani; egyetlen támpontom, hogy ismerem magamat. Szóval valószínűleg nem. Végülis, akárhányszor nekiültem tavaly a havi kihívásoknak, mindig jöttek a gondolatok. És idén is, csak egy „novellába” (bár műfaját tekintve valóban idesorolhatóak a novellának címkézett bejegyzéseim, az igazi novellákra való tekintettel úgy érzem, kénytelen vagyok használni az idézőjelet) tört bele a bicskám, és arról sem tudom, hogy miért, hiszen a történet a fejemben volt. Mondjuk.

Arról nem is beszélve, hogy a ritka blogbejegyzésekkel megszakított hosszabb szünetekben is rengetegszer lett volna mondanivalóm, de ezeket majdnem minden esetben úgy ítéltem meg, hogy nincs itt helyük. De miért is? Hiszen ez az én blogom, és ez a blog én vagyok. Nem vagyok újságíró, akit mind témában, mind formátumban kötnek a szerkesztőségi szabályok. És író sem vagyok, akitől a kiadó várja a következő, szigorúan ilyen vagy olyan műfajba és tematikába tartozó „leadandót”. Akkor vajon miért is nem fér néha az is a mondanivalóim közé, hogy láttam az erdőben, amint egy mérgesgomba a földhöz vágja a kalapját, vagy, hogy egyik szombaton olyan hosszan üldögéltem a rét szélén, hogy egy erdei manó egészen közel merészkedett hozzám?

Szuper dolgokat tudok sütni, ráadásul az elmúlt hónapokban önmagam mellett a diétámmal is meg kell küzdenem. Tény, hogy nem véletlenül nem akartam egy újabb receptblogot indítani (ha indítanék, biztosan valami olyasmi lenne a címe amúgy, hogy egy újabb receptblog, vagy még párszáz recept IR témakörben), de vajon nem ér meg egy-egy bejegyzést néha az is, hogy egy khm… renesszánsz alkatú fiatal nő hogyan küzd meg azzal a problémával, hogy túl sokat kell ennie?

És még egy érv a fentiek mellett (bár tudom, nem téged kell meggyőzzelek), ami mindig ott motoszkált valahol a mélyben, de sosem hagytam felbukkanni: non fictionben sokkal jobb vagyok. Igaz, jelenlegi formájában éppen azért indult el a blog, hogy ez változzon, de ahhoz egy kicsit több kell, mint hogy havonta egyszer leülök kitalálni negyvenkét képtelen dolgot, vagy, hogy hetente egyszer írok egy, olykor elég kényszeredettre sikerült novellát. Igaz, olvasok a témában, képzem magam, de csak nagyon lassan és sokszor úgy érzem, igen felszínesen. Attól, hogy szeretek olvasni egy-egy műfajt, még nem biztos, hogy írásban is abban teljesedek ki igazán. Nem szabadna elzárkóznom azoktól a témáktól (és persze műfajoktól, ha már itt tartunk), amik nem csak befogadásban, de kifejezésmódban (és persze műfajban, ha már itt tartunk) is közel állnak hozzám.

Levontam hát az elmúlt egy év tanulságát; íme a születésnapi ajándékom tőlem, nekem (és neked): az Író leszek magazin. Vagyis igazából csacsiga magazin, hiszen én leszek író és nem téged tanítalak meg arra, hogyan vetheted a gondolataidat papírra vagy képernyőre. Sütés-főzés, természetjárás, írás, olvasás, színházlátogatás – és persze az everyday struggle, amiről csak gondolatokat sodor elém az élet. Alán így jobban fog menni.

Oh, és plusz egy feladat az évre: a negatív mellett pozitív kritikát is gyakorolni önmagam felett, mert a fenti sorok után nem valószínű, hogy bárki kattintana a korábbi bejegyzéseimre. Pedig higyétek el: érdemes.

BLOGdog születésnapot nekem!


Borítókép: rawpixel.com // Pexels

Két tínézserkorú fió, nekünk háttal, egymás mellett, az erdőt figyelve.

Hétköznapi hősök.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj le (fess le szavakkal) egy hétköznapi embert, aki éppen egy nem hétköznapi tettet hajt végre.
Tervezett idő:
Amíg el nem kezdek fázni az erkélyen. (20-30 perc.)
Tényleges idő: Amikor elkezdtem fázni, bejöttem. Azóta már a nap is lement. (90 perc. Belejöttem, na.)
Olvasási idő: 10 perc.

Bátor Dávid aznap nagyon vidáman kelt fel. Ő maga ugyan nem tudta, de az ablaka felett fészkelő fecskepárnak kikeltek a tojásai, és hangos-hangzavaros madárcsicsergéssel ültek örömünnepet az újdonsült madárszülők. Bátor Dávid az ő csipogásukra kelt fel, és ez volt az, ami befészkelve magát a tudatalattijába és reggeli jókedvének forrása volt. Szerette a madarak hangját, ahogyan szerette a természet minden zaját. Szívesen elhallgatta a suttogó szelet, a kopogó esőt, a ropogó havat. Kíváncsian figyelt, amikor nap végén a madártanács rikácsolva próbálta megvitatni, hogyan űzzék el a területükre betolakodó héjját, nyaranta pedig mindig kuruttyoló békák estimeséjére aludt el. A zömmögő méhek kedvéért meggyőzte édesanyját, hogy ültessenek még két bokor rózsát az udvar végébe, a károgó varjakon pedig csak nevetett, ha meghallotta őket; nekik mindig volt valami panaszkodni valójuk. A természet vénasszonyai, ezt mondta rájuk mindig az apja.

Bátor Dávid elhallgatta még egy kicsit az ablakában csicsergő fecskecsaládot, majd erőt vett magán, és kibújt a meleg takaró alól. A szoba hűvöse, és a mosakodáskor az arcába fröcsöklő hidegvíz végképp kizavart minden álmosságot a szeméből, és mire felöltözve a konyhába ért, már az az energikus, mindig vidám, optimista kisfiú volt, akinek mindenki ismerte.

Édesanyja, mint mindig, terített reggeliző asztallal várta; két szelet pirítós, vaj, sonka, sajt és egy kis vizezett narancslé volt az asztalon. Bátor Dávid megreggelizett és közben beszámolt az anyukájának a reggeli jókedvéről. Az édesanyjának – ezt már régen megfigyelte – mindig mosolyt csalt fáradt arcára, ha mesélt neki.

Reggeli után még maradt egy kis ideje indulás előtt, amit kihasznált arra, hogy beköszönjön beteg, ágybanfekvő nagymamájához. Mesélt neki is a reggeli madárcsicsergésről, a narancslé ízéről és biztosította őt róla, hogy felkészült az aznapi geometria dolgozatra. Egy kicsit azért füllentett, mert volt néhány rész a tankönyvben, amit nem teljesen értett, és amit a tanárnéni sem mondott el az órán, de tudta, hogy a nagymamája milyen büszke rá mindig, amikor rendesen készül az iskolai dolgozatokra, feleletekre és felmérőkre. Emellett titokban egy kicsit reménykedett benne, hogy ezek a zavarbaejtő anyagrészek kimaradnak a mai dolgozatból. Elköszönésképp adott egy nagy, cuppanós puszit a nagymamája arcára, majd édesanyjától is (aki időközben leszedte a reggelire megterített asztalt és elpakolt a konyhában) elbúcsúzott, és útnak indult. Elvégre már nyolcéves nagyfiú volt, aki egyedül is eltalál az iskolába.

Az igazság az, hogy nagyon szerette, amikor az anyukája kísérte el, vagy várt rá a napközi után és együtt mehettek haza, de amióta a nagymamája ilyen beteg, inkább meggyőzi minden reggel, hogy egyedül is boldogul. Legbelül egy kicsit félt attól a naptól, amikor az anyukája már meg sem kérdezi, hogy biztosan ne menjen-e vele, de ez csak amolyan legbelső félelem volt, amiről szinte nem is tudott, csak néha érezte azt, hogy valami ismeretlen dolog, ami még nem történt meg, nyomja a lelkét.

***

A dolgozat jól sikerült. Szerencsére csak egy kérdés volt, amit nem értett, minden másra válaszolt. Úgy érezte, egy négyest biztosan kapni fog rá. Alig várta már, hogy a nagymamájának elbüszkélkedhessen vele. Nem, mintha a nagymama nem örült volna neki, bármilyen jegyet visz is haza. Az ötösök és a négyesek nagyon büszkévé tették, ha pedig hármast kapott, akkor a nagymamája mindig azt mondta, atomtudomány, amit a szegény kisiskolásoknak manapság oktatnak, és ne szonyolodjon el, ha nem mindent ért. Bátor Dávid nem nagyon tudta, hogy mi az az atomtudomány, de abban biztos volt, hogy valami nagyon nehéz dolog, és az embernek tudósnak kell lennie ahhoz, hogy megértse. Nagyon sokszor el is határozta már, hogy tudós lesz, és a nagymamája akkor kicsattan majd a büszkeségtől.

Amint megint ezen az elképzelt jövőn merengett, észrevette, hogy az egyik osztálytársa egyedül ül az asztalnál az ebédlőben. Nem voltak jóbarátok, de úgy érzte, nem helyes, ha valaki egyedül ebédel – pláne, ha az a valaki egyébként mindig a többiekkel együtt ül le enni, és pláne, ha az a valaki még szomorúnak is tűnik mellette. Leült vele szemben az egyébként üres asztalhoz.

A két fiú csendben evett, bár társa többször lopva Bátor Dávidra pillantott. Bátor Dávid ilyenkor mindig bátorítóan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Nem akart tolakodó lenni.

– Miért ültél mellém? Nem is vagyunk barátok – kérdezte, már majdnem az ebéd végénél járva az osztálytársa.
– Mert szomorúnak tűntél – válaszolta Bátor Dávid csendesen.
– Nem vagyok szomorú.

Bátor Dávid erre nem felelt. Hosszan a másik fiú szemébe nézett, majd némán evett tovább.

– A nagyfiúk nem lehetnek szomorúak – szólalt megújra a fiú, és szavaival ellentétben végtelen szomorúság és bizonytalanság bújkált a hangjában.
– Szerintem meg lehetnek. Én sokszor szoktam szomorú lenni. Legalább mindennap egyszer.

Ez persze csak nagyjából volt igaz. Bátor Dávid szomorú volt attól, ha egy csiga nem jutott át a túloldalra, mert egy biciklis idő előtt elgázolta, ha a szép zöld faleveleket vandál módon megszaggatták és letépték, vagy ha egy gazdi ok nélkül kiabált a kutyájával, mert nem értette meg, amit a kutya mondani akart neki. Ám azt is tudta, hogy a fiú nem ilyenfajta szomorúságra gondol (talán nem is ismeri ezt a fajta szomorúságot); viszont bízott benne, hogy szavai egy kicsit megnyugtatják.

Újabb csend következett, amit végül az osztálytársa tört meg.

– Apukám azt mondta, hogy a mamám beteg és mostantól nálunk fog lakni. És, hogy emiatt majd nagyon türelmesnek kell lennem, mert a szüleimnek róla is gondoskodniuk kell ezentúl, és lehet, hogy nem lesz már annyi idejük rám, mint eddig.
– És emiatt vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú. Mérges vagyok.
– A szüleidre?
– A mamámra. Miért kellett megbetegednie?
– Szerintem a nagymamák nem akarnak megbetegedni. Egyszerűen csak megtörténik velük, mert öregek. Ahogyan te sem akartál influenzás lenni tavasszal, de mégis az voltál.
– De a mamámnak nem szabadna betegnek lennie! Tudod, a szüleimnek eddig sem volt nagyon sok ideje rám. De amikor nagyon elfoglaltak voltak, mindig átvittek a mamához. De ha most a mama beteg, akkor hová fognak vinni?
– Szereted a nagymamádat?
– A legjobb mama a világon! Azt hiszem, igazából nem is rá vagyok dühös. Csak félek, hogy mi lesz vele.
– Figyelj. Talán te nem tudod, de az én nagymamám is beteg. És ő is velünk lakik. Régen mindig elkísért anya az iskolába, de már nem tud, mert nagyon fáradt, mert nem csak rám, de a nagymamámra is vigyáznia kell.
– És te is mérges vagy miatta?
– Nem. Én eleinte egy kicsit szomorú voltam, mert régebben nagyon sokat sétáltunk a nagymamával délutánonként, és most már nem tudunk. Én is mindig vele voltam, amikor nem volt, aki vigyázzon rám.
– És most már nem vagy szomorú?
– Te még nem érted a lényeget. Amióta a nagymama velünk lakik, sokkal, de sokkal többet lehetek vele. Amikor látom, hogy anya már nagyon fáradt, vagy tudom, hogy dolgoznia kell, vagy mosni, vagy valami, és én nem segíthetek, akkor bemegyek a nagymamám szobájába és neki mesélek, amíg anyának más dolga van, vagy tud egy kicsit pihenni. És így egy olyan, mintha én is segítenék otthon, és a nagymama sincs egyedül. Szegény nagyon beteg, és nehezen tud már felkelni az ágyból. Azt mondja, hogy majd jobban lesz, ha illatoznak a virágok, zömmügnek a bogarak és kuruttyolnak a békák, de…
– Sajnálom.
– Ilyen az élet rendje. Amikor majd mi leszünk öregek és betegek, akkor majd nekünk is lesz egy unokánk, aki az ágyunk mellett ül és mesél nekünk, mi pedig mosolyogva hallgatjuk és nagyon büszkék leszünk rá, hogy ilyen jó gyerekek a mi kisunokáink.
– Szerinted mi jó gyerekek vagyunk?
– Azt nem tudom. De a nagymamám ezt gondolja rólam és biztos vagyok benne, hogy a te nagymamád is ezt gondolja te rólad. Nekünk pedig úgy kell viselkednünk, hogy megérdemelten gondolják ezt rólunk.

Mire ebéd után a két fiú elindult vissza az osztályterembe, valami titkos bajtársiasság kötötte össze őket. Ők voltak a nagyfiúk, akik ki akarták érdemelni azt a megelőlegetett büszkeséget, amit a nagymamájuktól kaptak.


Borító: Elijah M. Henderson // Unsplash

Bíró Szabolcs: Ragnarök. Borító részlet.

Ragnarök.

Írta: Bíró Szabolcs
Kiadó:
Historium Kiadó
Megjelenés éve: 2014
Kiadás éve: 2014

Próbálok valahogyan elindulni az ennek a beszámolónak kitaposandó úton, de nem tudom merre felé tegyem meg az első lépést. Nem mondhatom, hogy rossz volt, mert akkor el sem olvasod a könyvet; de azt sem mondhatom nyugodt szívvel, hogy jó kis történet ez, mert akkor becsaplak. Az igazság valahol a kettő között van, de ahhoz, hogy el tudjam mondani, mi bántja a kis szívemet, le kell lőnöm benne a regény néhány meglepetésnek szánt fordulatát. Igyekszem ezt a lehető leghumánusabban tenni, de ha az  álalános ismeretetőn túl nem szeretnél többet tudni a könyvről elolvasás előtt, akkor két bekezdés múlva állj meg, és készülj fel egy közepes regényélményre.

A szerzőt a húgom ajánlotta, több könyvét olvasta már, amikkel az aktuális kedvencei közé kúszott fel. A konkrét kötetre pedig a cím alapján esett a választásom. Mitológia, istenek, háború, világvége – ilyen rejtett ígéretekkel a Ragnarök különösen magasra tette a lécet. És innen lehet a legnagyobbat zuhanni.

A történet egyébként gyorsan és pörgősen indult: Eldhärdot, a kis partmenti viking falut már megkérkezésünk éjjelén elpuszítja egy hatalmas, fekete, tűzokádó sárkány. A lényre a maroknyi túlélő hamar ráragasztja a Nídhögg* nevet, a mi feladatunk pedig az, hogy amikor bosszúszomjasan útrakelnek, szurkoljunk nekik, hogy szerencsésen alakuljon minden, és ráleljenek a szörnyetegre.

Az olvasmányos szövegszerkesztés eleinte kellemessé teszi a viking hőseink körében eltöltött időt, ám a regény eleji felületesség sajnos a történet végéig megmarad. A klasszikus, bosszúszomjas vikingek végig klasszikus, bosszúszomjas vikingek maradnak, és nem csak a személyiségfejlődés (hiszen tényleg van, hogy az ember semmit sem változik), de a valódi személyiségek is rejtve maradnak a sorok között. Nem ismerjük és nem értjük a karakterek motivációit (illetve de: bosszúvágy, harc, gyilkosság), amitől mindenki egyformán távoli marad számunkra még az utolsó oldalakon is. Persze ez még nem akadályozna meg abban, hogy élvezettel olvassak végig egy történetet, akár 200 oldalon keresztül is; egy kellemes kis limonádé kötet is kellemesen ki tud olykor kapcsolni a rohanó hétköznapok fárasztó délutánjain.

De mit is írtam három bekezdéssel ezelőtt? „(…) a Ragnarök különösen magasra tette a lécet.” Egy ilyen címet viselő regénytől én azt vártam, hogy beletesz és beleszögez a skandináv mitológiába, és Odin minden bölcsessége sem lesz elég arra, hogy kiüldözzön onnan. De nem kaptam mitológiát. Kaptam huszon néhány férfit, akiről megtudtam, hogy csecsemőkorukban már mindent tudtak, amit a hitről tudni kell, és akiktől megtudtam, hogy csak az lehet igazi viking, akinek a háború és a sör az egyetlen örömforrása. Kaptam ezenkívül egy hamis ígéretet arra, hogy egy brutális vikingregényt tartok a kezemben, amiben csak az igazi hősök diadalmaskodhatnak – és közben kaptam egy ál-vikingregényt, amit térben és időben is bárhová helyezhetnénk, ugyanúgy megállná a helyét. Vagy inkább ugyanúgy nem állná meg a helyét, mert az írónak nem ez az igazi terepe, és csak felületes a tudása ebben a témában. Nem baj. De ha egy blogot elnevezek csacsigának, akkor az nem nyomokban fog csacsigát tartalmazni. Ha egy regényt elnevezek Ragnaröknek, az pedig nem egy egyszerű vándortáborról fog szólni.

Volt azért benne jó is; a mondatszerkesztése kifejezetten gördülékeny volt, szívesen olvastam. De a történet nagyon felületes és kissé összecsapott. Igazából a saját munkámra emlékeztet, amikor a fejemben lévő aprócska tudást próbálom nagyon komoly szakértelemnek eladni, mert nincs kedvem egy pároldalas dolgozat miatt ezer meg ezer oldalakat átnyálazni és kijegyzetelni. Lehet, hogy a saját magammal szembeni elégedetlenségem csattant most ekkorát Bíró Szabolcson?

Bízom benne, hogy a „szakterületének” tartott magyar történelmi regényei alaposabban kidolgozott művek – a húgom unszolására és az olvasmányos mondatszerkesztés miatt egy kis pihenő után talán majd azokkal is teszek egy próbát.


*Nídhögg a viking mitológia szerint az életfa gyökereiben élő kígyó-sárkány, aki elhozza magával a világvégét, amikor előbújik a föld alól.

Borító: Bíró Szabolcs: Ragnarök // Historium Kiadó

Éjszakai kép: egy fiatal nő a takarójába burkolózva alszik az ágyán.

Kop-kop.

Prompt: A karatered kopogásra riad fel hajnalban.
Tervezett idő:
25 perc.
Tényleges idő: 35 perc.
Olvasási idő: 5 perc.

Az első pillanatban nem tudta, mire riadt fel. Rápillantott az ágya mellett heverő órára, ami csak kis késéssel vette észre a rászegeződő tekintetet, így beletelt néhány pillanatba, mire leolvashatta róla az időt. Még, hogy önműködő, gondolta magában bosszankodva, meg fogom mondani annak a sunyi kiskereskedőnek, hogy négy évtizedet is alig bírt ki ez a vacak.

A kijelző 1:38-at mutatott. Lassan kezdtek feléledni a gondolatai és rájött, hogy valami nincs rendben. Sohasem szokott felébredni az éjszaka közepén, most pedig nem egyszerűen felébred; felriadt. Hirtelen felült az ágyban. Körülnézett, de a szoba üresnek tűnt – leaglábbis az óra kijelzőjének halvány fényében.

– Fény. Két kandela – suttogta bele a semmibe. A szobában azonnal halvány fény kezdett derengeni. Nem sok, de a sötétséghez szokott szeme így is mindent ki tudott venni. A karosszéket a sarokban, az egymásra pakolt üveglapokat a fal melletti komódon, a lefekvés előtt a földre dobott ruháit… mindent. Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy rajta kívül bármi is mozdult volna, vagy a lélegzetvételén kívül bármit is hallott volna. Majd hirtelen:

Bang. Bang. Bang. Bang.

Négy koppanás: mintha egy üres alumíniumhordót vasrúddal csapkodnának. Nem lehet, gondolta. Hiszen annak már több évtizede.

Amikor legutóbb hallotta ezt a hangot, az öccse odaveszett. Egy üresen álló gyár omladozó épületei között bújkáltak. Akkor már hónapok óta nem volt hová menniük; szűk féléve a szüleikre holtan találtak rá a családi ház konyhájában. Mindkettőjük ruhája csupa vér volt. Felicia akkor hallotta először a hangot. Négy fémes hangú, visszhangzó koppantás. Aztán az omladozó épületfalak árnyékában megint. Bang. Bang. Bang. Bang. Megpróbálták olyan kicsire összehúzni magukat, amennyire csak lehet, de a kopogás közeledett. Az öccse nem értette, mi történik; látta a szemében a rettegést, ahogy magával vonszolta, amikor szaladni kezdett. Utána már nem emlékszik semmire, csak arra, hogy ott ült, karjában azzal, akit a világon a legjobban szeretett. A felsője csupa vér volt, ő pedig keservesen sírt.

A sokk, azt mondták. Intézetbe került és hosszú, hosszú évekig járt pszichológusról pszichológusra, mire túl tudta magát tenni rajta. De sikerült elfelejtenie, és végre átlagos élete lehetett, olyan amiben semmi izgalmas nem történik. Az emberek elfelejtették értékelni az átlagos napokat, de őt az tartotta egyben, hogy teljesen átlagos lehetett.

Bang. Bang. Bang. Bang. Újra a kopogás. Nem is kopogás, inkább valami halk dörömbölés. A szekrény felől jött. Összerezzent, szinte rettegett. Nem mozdult, a szemeit szorosan behunyta és várta, hogy elmúljon a rémálom.

Bang. Bang. Bang. Bang. A kopogás újra és újra megismétlődött, mintha várna valamire. Válaszra? Feliciát végül különös bátorság fogta el. Kinyitotta a szemét és elindult a szekrény felé. Megállt előtte, nagy levegőt vett és a következő hangnál feltépte a szekrényajtót. Ruhák. Aztán a szeme sarkából látta, hogy valami megozdul. Oldalra kapta a fejét. Egy tükörből saját maga bámult vissza rá. Önmaga pontos mása – kivéve, hogy tükörénje egy vastag vascsövet tartott a kezében, szemei kivörösödtek és amikor ránézett, ijesztő, vicsorszerű mosolyra húzta a száját. Ijedtében el akart szaladni, de ahogyan balkezére esett a pillantása, elállt a lélegzete. A kezében tartott vascső pedig tompán puffant a puha szőnyegen, amikor elejtette.


Borító: Ivan Obolensky // Pexels

Vízből kiemelkedő, segítségkérő kezek. Sötét tónusú kép.

Itt az ideje, hogy színt valljak.

Teljesen más témát terveztem mára (sőt, ilyen témát egyáltalán nem terveztem a blogra), de amint azt egy kiváló tanítómtól tanultam, az embernek olykor tudnia kell újratervezni, ha a körülmények úgy alakulnak. Most pedig úgy alakulnak.

Tegnap este cyber találkám volt. Ezek a találkák általában úgy néznek ki, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, én általában írok, hogy toljunk rajta egy kicsit, ő bosszankodik, majd egy nagy bögre tea/egy korsó víz/egy pohár bor/egy túlságosan édesre sikeredett vajsör kíséretében mindketten megérkezünk a gép elé, és néhány órát eltöltünk egymás társaságában, mindenféle témákról elbeszélgetve. A tegnapi találkánk egy pontján (mint mostanában annyiszor) a beszélgetés a társadalom felé irányuló meg nem értésünkre irányult.

Talán mostanra már mindenkihez elért, hiszen már a magyar szennylapok is csak ezzel vannak tele: az Independent hétfői cikke szerint Liam Neeson azt nyilatkozta az egyik riporterüknek, hogy amikor megtudta, hogy egy hozzá közelálló nő ismerősét megerőszakolta egy fekete férfi, napokig csak arra várt, hogy egy színesbőrű belekössön, ő pedig ezért jogosan nekimehessen. A nyugati világ pedig kitért a hitéből.

Én pedig ezek után úgy éreztem, itt az ideje, hogy színt valljak: #teamLiamNeeson vagyok, mert ha a fenti reakciója alapján Liam Neeson rasszista, akkor én is az vagyok. Kikövethettek, leiratozhattok az RSS csatornámról, kérhetitek, hogy töröljem az e-mail címeteket a hírlevél listámról, hiszen, ha amúgy sem ugyanazt látjuk a világból, akkor nem is fogunk egymásnak hiányozni.

Én ugyanis tudjátok, mit látok? Egy férfit látok, aki dühös, amiért bántották azt, akit szeret. Egy feszült férfit, egy feszült embert, aki nem tudja feloldalni magában a helyzetet és megnyugvást keres, olyan módon, ahogyan tud. Van, aki kiabál. Van, aki tányért tör. Van, aki leül a konzol elé és lő mindenkire, aki szembe jön vele. A konzol rendben van, a gondolkodás nem? Amikor valami trauma ér bennünket, azt fel kell dolgozzuk. És amikor olyan társadalomban élünk (egy negyven évvel ezelőtti történetről beszélünk), ahol a lélek problémái nem létezhetnek, ahol, ha beszélsz az érzéseidről, azonnal megbélyegeznek, és ahol, éppen emiatt, szinte már szégyen segítséget kérni még a komolyabb lelki problémák esetén is, nem, hogy akkor, amikor a traumát okozó eset nem is közvetlenül velünk történt – akkor mégis, hogyan dolgozzuk fel ezeket a traumákat? Gondolkodunk.

Gondolkodunk, átrágjuk magunkat rajtuk. Átrágjuk kétszer. Ötször. Tízszer, vagy ezerszer, ha kell. Végigjátszuk a forgatókönyveket. Gondolkodunk. Igen, ilyenkor sokszor törnek felszínre azok a belső gondolatok, amiket, még ha nem is veszünk tudomást róluk, belénk plántáltak kicsi korunkban. Mert amikor az ösztöneik diktálnak, akkor a tudatalattinkból is előhoznak rengeteg olyan gondolatot, amiről korábban nem is tudtuk, hogy hozzánk tartoznak, és amit később legszívesebben letagadnánk. De nem ez határozza meg, hogy kik vagyunk. És amikor ez a dühös és feszült férfi végül rádöbbent arra, hogy mennyire értelmetlen és logikátlan a viselkedése, mennyire alaptalan gondolatokkal van tele a feje, mit csinált? Megijedt.

Megijedt saját magától, a gondolataitól, attól, hogy neki személyesen erre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza ezt a történetet. Megijedt, annyira, hogy most, negyven évvel később is bűnösnek érzi magát (ha nem így lenne, most nem lenne botrány, hiszen régen elfelejtette volna). A gondolataiért. Pedig nem történt semmi. Ha kibaszott volna (már bocsánat) egy tévét az ablakon idegességében, ami eltalál egy csókát, aki épp arra jár, az jobb lett volna? Pláne, ha fehérbőrű az áldozat.

Mert, ahogy olvasom, senki nem azon akadt ki, hogy megfordult a fejében a „legszívesebben megölném” gondolat, hanem azon, hogy fekete fickó volt az, akit legszívesebben megölt volna. De hagy mondjak valamit: nem tette. Ha egy sapkás fickót „akart volna megölni”, vagy egy hosszúhajút, vagy egy pirosnadrágosat, az rendben van? Na, ez az igazi rasszizmus. Jézusom, istentelenül beteg ez a mai társadalom. Politikai korrektségnek álcázva elfelejtünk foglalkozni az egyénnel. Utáljuk a „fehéreket”, akik utálják a „feketéket” (az idézőjelek helyére mehet bármilyen rassz), mert a „feketéket” nem utálhatjuk. A „fehéreket” akor miért utálhatjuk? Politikailag az lenne a korrekt, ha senkit nem utálnánk, nem?

Ráadásul mondok még valamit, válaszolva az előző bekezdésbeli kérdésemre: igenis rendben van. Redben van, hogy az embernek vannak érzelmei. Rendben van, hogy dühös, hogy fél, hogy meg van ijedve. Mindegyik érzelem rendben van, csak fel kell azokat dolgoznunk. Megszámolni sem tudom, hányszor jövök úgy hazafele a metrón, hogy „csak érjen hozzám valaki, csak kössenek belém” – mert feszült vagyok és szeretném valakin levezeni a feszültségemet. Valakin, aki nekem nem számít. Akinek én sem számítok. Általában persze pont ilyenkor nem szoktak nekem jönni. Pech.

De tovább megyek. A minap kutyázni voltunk egy olyan köryezetben, ahol emberek, állatok vegyesen megfordulnak. Én egy kissé félreeső helyen dolgoztam a kutyával, akinek jól láthatóan feladatokat kellett teljesítenie, a másik kutya-gazdi páros pedig, akikkel voltunk, éppen megfigyelők voltak. Egy pár elindult felénk, nagyjából öt lépésre tőlünk megálltak, a nő pedig, anélkül, hogy hozzánk, gazdikhoz egyetlen szót is szólt volna, leguggolt és behívta a kutyámat. Az első pillanatban még próbáltam kulturáltan reagálni rá, de amikor a szerencsétlen kutyán elindult a nő felé, hogy megnézze, hogy mégis mit akar már itt ez a fura alak, elpattant valami. Iszonyatosan mérges voltam a nőre, a kutyámra és megint a nőre – főleg a nőre. Az első „Hé” még a kutyának szólt, de az azt követő „artikulálatlan üvöltések”, a „neked megyek” mozdulatok, majd a végén, hogy úgy léptünk arrébb tőlük Wellával, hogy gyakorlatilag nem vettünk tudomást a létezésükről sem, miközben a másik kutyagazi páros elhajtotta őket – azok már viszont csak látszólag szóltak neki, valójában a pár ellen irányultak. Egészen pontosan az ellen a mértéktelen és pofátlan behatolás ellen a személyes terünkbe, amit tőlük kaptunk és annak, hogy „el akarták rabolni a kiskutyámat”.

Nagyon durván viselkedtem abban a helyzetben. Fizikailag senkinek nem történt semmi baja, és legfeljebb még aznap este, vagy másnap elmondták, hogy találkoztak egy őrült nővel (a legviccesebb az, hogy úgy tűnt, végül nem is tőlem, hanem a kutyáktól ijedtek meg), azóta pedig már a létezésemről is megfeledkeztek. Ám akkor és ott nagyon durván viselkedtem. De szörnyen felszabadító érzés volt, és egyáltalán nem szégyenlem. Pedig nem vagyok egy erőszakos alkat, sőt, inkább beszari vagyok, és nem tartom magam előítéletesnek a párokkal szemben. Vagy a guggoló nőkkel. Vagy a fehérekkel.

A lényeg a lényeg: tudom, miről beszélek akkor, amikor azt mondom, a lehető legtermészetesebb emberi reakció volt az a düh, amit egy férfi érzett akkor, amikor egy szerettét bántották; és mi (érts: a táradalom) követjük el a legnagyobb hibát, amiért keresztre feszítjük egy olyan korban, amikor nagybetűkkel fesjtük fel a falra, hogy a léleknek is szüksége van gyógyítókra.


Borító: Blake Cheek // Unsplash

Színes lufikból BIRTHDAY felirat, világos httér előtt. A betűket kezek tartják.

A születésnap.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Születésnap.
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 15 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

A tortán több gyertya volt a kelleténél. Figyeltem, ahogyan a lángok lassan, táncolva egyre lejjebb haladnak, megolvasztva a vékony gyertyaviaszt. Sokkal több gyertya a kelleténél.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt sem hittem volna, hogy ennyi idősen még élni fogok. Volt kiválasztott szakmám, egy elképzelt lakásom, felfelé ívelő karrierem, két örökbefogadott kis lurkóm… Biztosra vettem, hogy az élet minden területén úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretném, hiszen mindig is keményen dolgoztam érte, hogy így legyen. Elképzelt jövőmben a húszas éveim végére mindent elértem, amit csak lehetett (legalábbis amit egy hatéves szerint lehetett), és onnan nem volt tovább. Hogy valaha elmúlok harminc? Hogy sosem nevelhetek gyerekeket? Elképzelhetetlennek tűnt.

Ahogyan elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az egyetemi diploma után, ahelyett, hogy a szakmámban elhelyezkednék, egy olyan programba jelentkezzek önkéntesnek, amelyben, ha sikerrel járunk, soha nem láthatom többé a szülőhazámat. Igaz, ha nem járunk sikerrel, akkor semmit sem láthatok többé.

Persze sikerrel jártunk. Az első emberkolónia, mindössze ötven ember, akik elhagyták a Tejútrendszert, el a Lokális Galaxis Csoportot és az űrben sodródva figyelték azon bolygókat, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy kiérdemeljék a Föld II nevet.

Az első lehetőséget a vártnál sokkal hamarabb megtaláltuk; a kilövésünk után alig tíz évvel újra szilárd talajt taposhatott a lábunk és fák termelte oxigéndús levegőt lélegezhetett be a tüdőnk. A Föld II valóban a Föld II lett, sokkal jobban, mint azt valaha elképzeltük. Fiatalabb bolygó, a napja is hidegebb még, ami azt eredményezte (ennek magyarázatát magam sem egészen értettem), hogy érkezésünk idején a földihez hasonló növényzettel rendelkezett ugyan a bolygó, de más élet nem volt rajta. Mi pedig elkezdtük a kolonizációt. Lakóhelyet építettünk magunknak, megismertük a helyi viszonyokat, és néhány év alatt belaktunk egy aprócska területet a bolygón. Üzentünk a Földnek, és most várjuk a válaszukat.

Közben múlnak az évek, és a születésnapi tortámon egyre több a gyertya. A kelleténél mindig több.


Borító: rawpixel // Unsplash

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Az utolsó tehén.

Prompt: Figyeld meg a képet és írd le, mi történt!*
Tervezett hossz: 350 szó.
Tényleges hossz: 350 szó.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.A bolygó óriás holdja már lemenőben volt, amikor a férfi feleszmélt. Egy újabb vesztes csata, gondolta magában. Az éjszakai égbolt nyugodt volt, amikor kinyitotta a szemét és felnézett az égre. Ha nem sajgott volna a gerince azon a ponton, ahol ráesett, még azt is megkockáztatja, hogy csak álmodott. Hiszen ki támadná meg a farmot egy ilyen csillagfényes, langyos levegőjű, kora nyári estén?

Körül sem kellett néznie, gondolkodás nélkül tudta a választ. Feltápászkodott, és épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint az utolsó tehenet is felszippantja a birtoka felett lebegő csészealj. Ez ment azóta, hogy az idegenek először feltűntek. És most elvitték az utolsó tehenét is.

Gyerekkori történetek csengtek a fülében. A nagyszüleinek egy hasonló invázió miatt kellett elhagyniuk a szülőbolygójukat. Gyerekek voltak még, amikor az idegenek a Földre érkeztek. A bolygó lakossága eleinte örömmámorral fogadta a közeledésüket: a földönkívüliek végre kapcsolatot teremtettek a Földdel! Ám soha egyetlen emberrel sem kerültek közvetlen kapcsolatba, nem is bántották őket. Ellenben elkezdték begyűjteni az állatokat. Olyan nagyszámban szabadították meg a Földet a halaktól, rágcsálóktól, madaraktól, emlősöktől, sőt még a hüllőktől, bogaraktól is, hogy alig egy évtized alatt teljesen kifogyott a Föld élelmiszer készlete. Sokan megpróbáltak visszatérni a történelemkönyvekből ismert táplálkozási módokhoz: gombákat és növényeket fogyasztottak. Ám a Föld szennyezettsége miatt olyan silány volt ezeknek a tápértéke, hogy sokan, akiknek kevésbé volt ellenálló a szervezete, hamar a föld alatt végezték.

Amikor az idegenek már szinte minden állatot begyűjtöttek, az emberek mellé állt a szerencse: a csészealjak sorra lezuhantak. A hatalmas embertömegek szállítására alkalmas járműveken nem volt személyzet, de ugyanígy az állatoknak is nyoma veszett. Senki sem értette, mi történhetett. Elkezdett terjedni az elmélet, miszerint az idegenek egy másik dimenzióból érkeztek, és most egyszerűen visszatértek a saját dimenzióikba, az immár feleslegessé vált űrhajóikat hátrahagyva.

Bárhogyan is, az űrhajók segítségével a bátrabbak csapatokba tömörülve elhagyhatták a Földet, újabb élhető bolygók után kutatva. A nagyszüleit szállító csészealj a Lokális Galaxiscsoport szélén járt, amikor a csillagászok egy öregedő csillag haláláról számoltak be: a Nap tüze kihúnyt és a hátramaradtak mind odavesztek.

Talán figyelmeztetés volt, gondolta. Talán erről a bolygóról is azért akarnak elüldözni minket, mert jön a vég?

 


*A képen: Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Borítókép: Creative Writing Exercise // WritetoDone.com