Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Amikor nagyapó mesélt, az utca, sőt olykor az egész környék minden gyereke köréje gyűlt és tátott szájjal hallgatta a történeteit. Nagyapó nagyon öreg volt már. A keze remegett, ha felemelte a teáscsészét, a lába csak nehezen vitte előre, ráadásul ilyenkor egy botot hívott segítségül. A gyerekek már megszokták nagyapó különcségeit és már csak akkor merült fel a kérdés, hogy vajon miért nem kér magának új lábat, ha új család költözött a környékre. Ilyenkor a délutáni közösségi munkálatok során összeverődő szülőktől kezdték el kérdezgetni az újak, hogy nagyapó hogyan lehet ilyen öreg, miért nem kapott még átültetést vagy cseréltette le nehezen működő végtagjait már régen robotkarra vagy -lábra.

Érdekes módon a gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek, és a mesedélutánok újoncai csak néhány alkalom után tették fel nagyapónak a kérdést, miután otthon a vacsora asztal mellett hallották, amint a szülei az ő furcsaságairól beszélgetnek.

– Nagyapó, te miért vagy ilyen öreg? – kérdezgették ilyenkor. – Nagyapó, neked miért nincsen vasból a kezed?

– Hogyis ne?! Először a kezem, aztán a lábam, végül a szívem cseréltessem le? Akkor aztán igazán vasszívű lennék, kell az nektek?

A szíve helyett néha a keményfejűségével viccelt, de ennyivel le is rendezte általában. Az igazság az, hogy nagyapó valóban nagyon öreg volt, csak kevesen éltek már a világon az ő generációjából, és még kevesebben fogadták el a mesterségesen megnövelt életkor nyújtotta előnyöket. Bogaras vénember volt, ahogyan néha azt büszkén hangoztatta, de ember volt!

A meséi szinte kivétel nélkül a régmúltról szóltak, az úgy nevezett bolygótörténelem előtti időkről; noha a maga közel négyszáz évével csoda, hogy még emlékezett bármire is a gyerekkorából. Most is vagy 25-30 arcocska gyűlt köré, hogy a mai mesét meghallgassa.

– Mert kékek voltak a fák?

– Mert kék téglákból építkeztek?

– Mert az űr kék és emiatt kéknek látták a bolygót?

A kisebb gyerekek egymás szavába vágva igyekeztek megfelelni a kérdésre. Amikor nagyapó úgy érezte, elég hosszú hatásszünetet tartott a válaszokra várva, mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta.

– Nem, nem, egyikőtöknek sincs most igaza. A vize miatt kapta a bolygó ezt a nevet. Hatalmas területeket borított az óceán, öt óriási szigetre tagolva a bolygó szárazföldjét, a sok víz miatt pedig messziről valóban kéknek látszott a felszíne. A szárazföldek zöld növényekkel voltak tele, az erdeiben ragadozók portyáztak, az égen madarak cikáztak, a vizek pedig szinte túlzsúfolásig megteltek halakkal.

Nagyapó megvárta, amíg a hűhák és váók abbamaradnak, majd folytatta.

– Úgy bizony, az élet idilli volt a Kék bolygón. Ám egy napon megjelent: az ember. Csúcsragadozóként élt az állatok között: amire szüksége volt, azt elvette, amit pedig nem tudott elvenni, azt újrateremtette a maga számára. Eleinte csak kisebb elszigetelt csoportokban élt, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre csak növekedett a számára szükséges terület, és egyre csak csökkent az érintetlen, igazi vadon.

– Dehát nagyapó! Ha az ember ezen a régi bolygón igazi úr volt, hogy lehet az, hogy most itt, a saját bolygónkon be vagyunk zárva a körzeteinkbe? Itt veszélyesebbek a többi fajták?

– Nos, azaz igazság, hogy ha csak egy dolgot tanultunk meg a Kék bolygón, akkor az az, hogy nincsen nálunk veszélyesebb lény az egész világon. Vagy legalábbis még nem találkoztunk vele.

– Hogyhogy veszélyesek vagyunk? Te is ott voltál a Kék bolygón?

– Eleinte nem. Nagyon sok év kellett ahhoz, hogy az ember tönkretegye a Kék bolygót. Amikor én megszülettem, a Kék becenév már csak emlék volt. Ahogyan az ember egyre inkább egyeduralkodóvá vált a bolygón, úgy nőttek a (képzeletbeli) igényei is. Egyre nagyobb erdőket irott ki, egyre nagyobb gyárakat épített, egyre nagyobb városokban lakott. Mire én megszülettem, már csak néhány mesterségesen táplált erdő maradt fenn, állatokat szinte csak fogságban lehetett látni, a kék vizek pedig piszos szürkévé váltak a rengeteg szennyeződéstől. A hatalmas városaink falai egymást érték, a gyárkémények füstjéből álló köd pedig szinte állandó volt.

– Akkoriban már tudtuk, hogy visszafordíthatatlan, amit tettünk, és a felderítő űrhajók folyamatosan rótták az űrt, újabb és újabb lehetőségek után kutatva. Én még gyerek voltam, fiatal kamasz, amikor sikerült otthagynunk a bolygót, majd néhány év utazás után leszállnunk ezen. Az új bolygón szigorú szabályokat alkottunk, hogy még egyszer ne történhessen meg az, hogy az utódainknak kényszerűségből és nem kalandvágyból kell elhagyniuk a szülőbolygójukat. Ezért van többek közöt az is – fordult az imént kérdező kisfiú felé –, hogy be vagyunk zárva ebbe a körzetbe, és csak különleges engedéllyel léphetjük át a falakat. Ahogyan az is, hogy a gyárak csak az év bizonyos hónapjaiban üzemelhetnek, vagy éppen az, hogy bármilyen foglalkozást választunk is végül magunknak, mindnyájan el kell sajátítsunk legalább egy mezőgazdasággal vagy állattartással kapcsolatos szakmát. Tiszteletben kell tartanunk a bolygót, amely otthont ad nekünk, és ezt csak úgy tanulhatjuk meg, ha át kell élnünk néhány olyan évet, amikor bármit is csinálunk, a természeti erők uralkodnak felettünk és nem mi őfelettük. Hogy tudjuk, mi csak megtűrt élőlények vagyunk egy sokkal nagyobb játszmában.


Borítókép: Alexis Antoine // Unsplash

Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

A fiú sokáig hallgatott. Különleges elképzelései voltak az életről, arról, hogyan kellene boldog és tapasztalásokkal teli évekkel a háta mögött majd a másvilágra lépni, ám az elveket nem tudta alátmasztani gyakorlati útmutatással; még magának sem, pláne beteg hugának.

Hogyan is tudta volna? Az évszázadokkal korábbi óriás napkitörés még most is éreztette a hatását. Azt mondják, előtte bőséges és aktív élet volt a Földön, az ég kék volt, a fű zöld, az óceán sós, a tavaszi szellő pedig csiklandozta az arcokat. Legalábbis a könyvek azt mondják. Ám az emberiség – azon kevesek, akiknek sikerült túlélniük – a földfelszín alá költöztek. Ekkoriban alakult ki az a városrendezési forma, amely ma is tartja magát: a lefelé építkezés; a földfelszínen pedig azóta egy lélek sem járt.

Eleinte voltak próbálkozások – ezt Abel a történelem könyvekben olvasta: önjárókat és drónokat próbáltak felküldeni időről időre a felszínre, de a felszín továbbra is lakhatatlannak bizonyult. Egy idő után azonban elmaradtak a felderítések, az emberek megszokták az új otthonaikat, az újonnan születetteknek pedig már ez vált természetessé. Csak néhányan, a nagy álmodozók, mint ő is, gondoldoltak már arra, vajon milyen lehetett az élet régen. Gyermek-álmok. – mondták a szülei – Majd kinövi őket.

Ám Abel nem nőtte ki. Gyerekként és tinédzser korában mindent felfalt, amit a régi időkről találni lehetett, az iskolaválasztásnál pedig csak egy cél lebegett a szemei előtt: fel kell jutnia a felszínre.

A harmincas évei elejére sikerült összeállítani egy csapatot és találni – csodával határos módon – néhány szponzort, akik mind anyagilag, mind politikailag hajlandóak voltak kiállni az ügye mellett és egyengetni a csapat útját. Az expedíció előkészítése évekig tartott, az út a felszínre heteket vett igénybe.

Amikor megérkeztek a kihalt felszínre, szmogos, de belélegezhető levegő fogadta őket, a sugárzás mértéke pedig kimutathatatlanul alacsony volt a műszereik szerint. Ahogy elindultak a felderítésre, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy füstokádó kéményekkel teli, kietlen tájon találták magukat, se egy szál fű, se egy darab kék égbolt. Abel csalódott volt; másban reménykedett. Már-már visszaindultak a mélybe, amikor valamelyikük egy nagyobb, sötét foltot szúrt ki a távolban. Arra indultak, és ahogy közeledtek, a remény újra élni kezdett bennük, odaérve pedig leesett az álluk.

Lassan összerakták a képet a fejükben. A város feletti földfelszínt maga a város tartja halottnak, a szemetével, amit a felszínre halmoz, az elhasznált levegővel, a kiáramló káros anyagokkal. Ám ahogy elhagyták a városhatárt, dús lombú, élettel teli zöld erdőre bukkantak. Minden, amit Abel a könyvekben olvasott, valósággá vált számukra. Szájtátva bámultak, egy szó sem jött ki a torkukon. Végül hosszú idő után Abel szólalt meg:

– Hát szervusz, öreg lány. Vicky lesz a neved. A húgom emlékére.


Borítókép: cocoparisienne // Pixabay

Két barna nyuszi a fűben.

A húsvéti nyúl.

Promt: Itt a húsvét.
Tervezett hossz: 3000 ch
Tényleges hossz: 4010 ch
Olvasási idő: 4 perc

Kicsi koromban sosem mertem feltörni a tojásokat, mert attól féltem, hogy egyszer egy kiscsibe fog kicsipogni belőle. Amikor aztán a szüleim felvilágosítottak róla, hogy a kiscsibének kell a tyúkmeleg, hogy megnőjön és előbújjon a tojásból, akkor meg már attól féltem, hogy egy halott kiscsibe fog kipottyanni a felrepedő tojáshéjból. Amikor aztán bejött a húsvéti nyuszi is a képbe, aki tojásokat tojik (tehát nyilvánvaló, hogy tojásból is bújik elő), akkor már teljes volt a káosz, és rosszabb napjaimon omlettként felszolgált tyúk-nyuszi mutáns múmiákkal álmondtam.

Kész csoda, ha ennek ellenére viszonylag nagy tojásfogyasztó maradtam – gondolod most, kedves olvasó (egyébként tényleg az maradtam); pedig az a történet, amit most el szeretnék mesélni neked, még ennél is cifrább. Legyőzve a tojásfeltörő fóbiámat egyre kényelmesebben mozogtam a konyhában, és nem kerülték el az étlapot a tojásos pite, a madártej vagy a zöldséges omlett sem. Már-már teljesen megfeledkeztem gyerekkori félelmeimről, amikor egy napon (ez is jó régen történt már, de éppen húsvét tájékán) kikaptam egy különös, furcsa tojást a dobozából. Csupa ragya volt, mint amivel a tyúk jól megszenvedett, úgyhogy el is morzsoltam egy gondolatbeli könnycseppet a kotlósért; de ennél érdekesebb volt a fogása.

Amikor kézbe veszünk egy tojást, ha picit forgatjuk a tenyerünkben, érezni, ahogyan a nehézkes sárgája ide-odagörög benne, meg-megváltoztatva ezzel a tojás súlypontjánek helyét. Nos, ez a tojás, amiről most mesélni akarok, nem csinált ilyet. A súlya megvolt a méretéhez képest, de belül semmi nem mozgott, sőt, valahogy üregesnek tűnt. Nem tudom elmagyarázni, de remélem nagyjából érted, hogy mire gondolok. Minden, a tojásokhoz kapcsolódó gyerekkori rémálmom hirtelen visszatért.

– Egy döglött csibe – gondoltam.
– Nem. Az mozogna. Ide-odapuffanna a héjban – vitatkoztam saját magammal.

Rémületemben már-már a szemetesbe dobtam – mit dobtam, lendületes mozdulattal hajítottam – a tojást, ám végül győzött a kíváncsiság. Mi lehet benne?

Óvatosan egy tiszta pohár széléhez ütögettem, hogy a héj megrepedjen, majd amilyen messzire csak tudtam, eltartottam magamtól, így bontottam ketté. Nem esett ki belőle semmi. Ezt jó jelnek tartottam, úgyhogy óvatosan – még mindig jó messzire eltartva – magam felé fordítottam a két héjfelet. Nagyon lassan, hogy a legkisebb jelre is felsikolthassak és teljes erőből a mosogatóba vághassam, bármi is rejtőzik benne – ám mikor már beleláttam, a csodálkozástól elakadt a szavam és tátva maradt a szám.

Közelebb húztam a héjakat, hogy jobban megszemlélhessem a tartalmukat: egy miniatűr kis világ két felét. Mintha egy ódon kastély útvesztőibe nyerem volna bepillantást – ablakok, lépcsők, falak, erkélyek – rózsákkal beültetett erkélyek! – tárultak a szemem elé. És mintha ez nem lett volna elég: a kastélyka tele volt élettel. Fehér, barna és szürke nyuszik szaladgáltak ide-oda (ki két, ki négy lábon), mint akiknek még rengeteg a dolguk. Tán estély lesz?

Egy barna nyuszi az egyik erkélyt sepregette épp, két szürke pedig egy szőnyeget porolt ki az udvaron. Egy kéményen keresztül füst vagy gőz tört elő.

– Az lehet a konyha – gondoltam ámulva, és mintha csak a gyanúmat akarta volna igazolni, a következő pillanatban egy szakácskalapos nyuszi lépett ki az ajtón, répát lóbálva a kezében.

Az egyik ablakban festőállványt véltem felfedezni, és hamarosan meg is jelent előtte egy svájci sapkás nyuszi, ecsettel a kezében. Minél tovább néztem, annál többeket fedeztem fel, amint dolgukra siettek egy-egy folyosón vagy a lépcsőkön rohantak fel vagy le. Nem tudom, meddig állhattam ott szájtátva, amikor a töréshez legközelebbi lépcsőn egy fehér nyuszit vettem észre, aki vadul integetett felém.

– Igen? – hajoltam önktelenül is közelebb, amikor halkan megszólítottam.
– Megtennéd, hogy visszacsukod a fedelet? Közeledik a húsvét, és rengeteg még a dolgunk.

Hát így esett, hogy egyszer sikerült meglesnem a húsvéti nyulat – pontosabban nyúl sereget, hiszen ennyi munkát egy nyuszi magában nem tudna elvégezni.


Borítókép: Fidel Fernando // Unsplash

Erdő éjjel, kékfényben, világos kék pillangókkal egy korhadt fatörzsön.

A versészeti nap margójára.

Fényes, derűs hajnalon,
Ezüst színű avaron,
Ott megtalálsz.

Az ébrenlét peremén,
Képzelet csapongó tengerén,
Ott megtalálsz.

Hol vagyok, ha nem leled,
Keress mesés réteket,
Ott megtalálsz.

Erdőn, hol a madár dalol,
állat sok, de ember sehol,
Ott megtalálsz.

Gyík, ha beszél, mókus mesél,
S dalolva fütyül a szél,
Ott megtalálsz.

Csodálkozol, vajh’ ki regél?
Más nem lehet, tán rájöttél:
A képzelet.

A képzelet, vn. © 2020.04.11.


Borítókép: Unknown // Pexels

Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

A frontvonalban voltam, amikor a baj megtörtént. Alig kezdtem az egyetemet, amikor meghallottam az első pletykákat, az egyik tanszék felállított egy kutatócsoportot, mert egy addig ismeretlen, alvó vulkán nyomaira bukkant. Már első hallásra lenyűgözött a gondolat, és rögtön tudtam, hogy ennek a projektnek a részesévé kell vállnom. Egy vulkán! Napokig szinte csak ez az egy szó járt a fejemben. Akkoriban nem volt divat, hogy valaki azért menjen egyetemre, mert tanulni akar. A végzettség egyszerűen csak egy papír volt, amit meg kellett szerezned, ha boldogulni akartál az életben. Mint az általános iskola; soha senki nem kérdezi meg tőled, hogy tudod-e, mennyi háromszor hat, de meg kell tanulnod.

Mivel 100 tanulból 98 csak azért járt egyetemre, mert muszáj volt, és végzős korára is legfeljebb a hallgatók 10%-a érezte úgy, hogy hasznos tudást szerzett, gólyaként nagy feltűnést keltettem az érdeklődésemmel. Minden tudni akartam a kutatásról, noha sokan próbáltak lebeszélni róla, hogy belefolyjak. Igazából mindenki próbált lebeszélni róla. Időfecsérlés. Hasztalan. – ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbáltak lebeszélni a barátaim és a családtagjaim, de nem hallgattam rájuk.

– Nem érdekel. Ott a helyem. – volt a már unalomig ismételgetett válaszom.

Az egyetemen is hasonló volt a lelkesedésem fogadtatása. Tanáriam kitérő válaszokat adtak a kérdéseimre, és a legtöbben úgy viselkedtek, mintha az egész projekt nem is létezett volna. Sokat elárul az akkori oktatási rendszerről, hogy még a benne dolgozók is szégyellték felvállalni azokat a kollégákat, akik lelkesedtek a kutatási területükért – sőt, azokat is, akiknek egyáltalán volt kutatási területe. Rossz értelemben vett csodabogárnak tartották az olyan zöldfülűeket, mint én, akik valóban tanulni, kutatni és tudni akartak. Utólag belátom, talán igazuk volt, de ezt sosem gondolom komolyan, hiszen nem tudhatták, mit szabadítunk majd a világra évekkel később.

Ahogyan én sem tudtam, ezért addig nyomoztam, amíg meg nem találtam a pletyka forrását: egy olyan harmadéves hallgatót, aki egy rövid ideig benne volt a kutatócsoportban. Mint kiderült, csak viccből csatlakozott a különcök ezen fura csapatához.

– Mint a sátánisták, érted? – magyarázta nekem. – Csak tartozni akartam valahová, de amikor kiderült, hogy komolyan gondolják ezt az őrültséget, akkor magamhoz tértem és otthagytam őket.

Tőle sikerült megtudnom, hogy melik tanszékhez tartozik ez a szégyenletes projekt és, hogy ki a kutatócsoport vezetője. Goron professzor eleinte szkeptikusan fogadott, ám hajthatatlan voltam, így sikerült meggyőznöm róla: adjon nekem egy esélyt. Hogy megértsék, kedves olvasók, mennyire lehetetlen küldetés volt akkoriban a tanulás és a tudni akarás, tudniuk kell, hogy mire eddig eljutottam, már gólyaévem végénél jártam. A professzor azt kérte, hogy a vizsgaidőszakban koncentráljak a tanulmányaimra, és ha még utána is érdekel a dolog, a nyári szünetben keressem meg. Talán azt gondolta, én is csak egyetemi unaloműzőként tekintek egy ilyen projektre. Mindenesetre miután kiléptem az utolsó vizsgám után az ajtón, az első után ismét hozzá vezetett. Pár nappal később pedig a csoport megbeszélésén találtam magam.

Sajnos – vagy inkább szerencsére, ha az én szemszögemből nézzük – a kutatásoknak nem csak az egyetemeken volt rossz a renoméja; szponzort találni egy vulkánkutató projekthez, pláne egy alvó vulkánhoz egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt. A befektetőkkel egy kicsit nagyobb szerencsénk lehetett volna, ám nem volt mit felajánljunk cserébe – ha csak azt nem, hogy örökre elfelejtjük ezt az őrültséget, bár befektetésnek még ez sem lett volna nagyon jövedelmező.

A következő közel két évben csak megfigyeltünk és elemeztünk. Az egyetem rektora engedélyezte, hogy használjuk az ezeréves felszereléseket, hiszen úgyis csak érintetlenül állnának a raktárban, de figyelmeztettek minket, hogy amennyiben túlsok áramot használunk el az egyetemi kvótából, ezeket is elveszik. Ígyhát méginkább csak elemeztünk. Két (a projekt többi tagja számára négy) hosszú év után végül találtunk egy szponzort: egy bogaras öreg urat, akinek a fia nem sokkal korábban csatlakozott a projektcsapatunkhoz. Karl késői gyerek volt, az apja pedig, egy több világvállalkozást megalapító üzletember bármit megadott a fiának.

Az előkészületekkel több hónapig tartottak, végül tíz fős csapatunk egy szeptember eleji, csípős hajnalon útrakelt, három nappal később pedig már a terepen vizsgálhattuk a vulkánunkat. A mi vulkánunkat, igen, magunk között ma mai napig így hivatkozunk rá. Kutatásaink szerint több tízezer éves lehetett, a mélyben még fortyogott, ám a felszínen mindössze csak egy barátságos kis dombocska volt. Hamarosan megérkeztek a nagygépek, és egy héttel később már elkezdtük a fúrást is. A távoli megfigyelések hosszú évei után mindössze két, nagyon rövidnek tűnő hónapot töltöttünk a helyszínen mielőtt a baj bekövetkezett.

Ahogy egyre lejjebb ástunk, a vulkánunk egyre nyugtalanabb lett – mintha csak éreztetni akarná velünk, hogy nem örül, amiért fel akarjuk rázni évtízezredes álmából. Persze eszünkbe sem jutott, hogy felrázhatnánk. Naívak voltunk.

A két hónap leteltével hazajöttünk, hogy az adatainkat kielemezzük. Néhány napig rá sem néztünk az egyetemi műholdakkal a területre – bár az a pár nap már valószínűleg nem sokat számított volna. Amikor aztán újra ráálltunk a távoli megfigyelésre, azonnal észrevettük, hogy valami megváltozott: valóban felráztuk a vulkánt. Jéggédermedve álltunk az új adatok felett, napokig tartott, míg felocsúdtunk. A következő hetekben megpróbáltuk felbecsülni a lehetséges károkat, és mire a vulkán füstölni kezdett, már kész akciótervvel álltunk elő. Humbug! – mondták, amikor a vezetőket figyelmeztetni próbáltuk.

A többit pedig már tudják. A vulkán kitört – minden idők legnagyobb feljegyzett kitörését regisztráltuk akkor. A hónapokig tartó lávafolyam megállíthatatlanul tört a felszínre, mintha a  Föld magja akarna elúbújni a kürtőn keresztül. A sziget, ahol állt (illetve ekkora már mondhatni tombolt) nagy kiterjedésű volt, de a növény- és állatvilágot leszámítva lakatlan. A láva, ha el is érte volna az óceánt, a vízben megkövülve csak a maga relatíve szűk területén okozott volna jelentős károkat. A világkormány mégis úgy döntött, a kitörést meg kell állítani. A kürtőt a magasból, katonai vadászgépek összehangolt munkája eredményeként – minden tiltakozásunk ellenére – eldugaszolták egy, a katonai titkosszolgálat számára kifejlesztett, tűzálló anyaggal. Ez néhány hétre megállította a lávafolyamot, ám ami azután történt… Az egyre emelkedő nyomás kirobbantotta a kürtőt, a világméretű robbanás pedig hosszú évekre füsttel, korommal és porral töltötte meg a földi atmoszférát. Azóta nem is láttuk a napot. Egészen tegnapig.


Borítókép: Kristen Morith // Unsplash

Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

A konyha szerény – az egész lakás szerény. Egy lyuk méretű hálószoba, benne egy kopott, kétszemélyes ágy, rajta kifeküdt matraccal, ám a dunyha rajta jó vastag. Mellette egy apró asztalka éjjeli szekrény gyanánt és egy öreg szék ruhaállványnak. A dolgozó szoba valamivel nagyobb; itt egy méretes íróasztal kapott helyet, rajta magas tornyokban papírhalmok állnak, tintatartók és néhány penna. Az asztal kissé viseltes, látszik, hogy sokat ültek mellette: gyertyaviasz maradékok és megszáradt tintafoltok árulkodnak a sokszor késő estig tartó munkáról. Ebbe a szobába két régi fotelt és még egy kis asztalt is besúvasztottak, valamint ennek a szobának az éke az említett kandalló. A lakáska harmadik helyisége a konyha, ahová az öregember éppen tart. Az apró tűzhely mellett egy rövidke konyhapult, szélén lavór a mosogatáshoz, felül pedig az egész falat betöltő szekrénysor. A két személynek éppen megfelelő méretű étkezőasztal a konyhapultra merőleges falon foglal helyet, két egyszerű székkel, pár lépéssel mögötte pedig függyönnyel leválasztva a vizesblokk.

Az öreg, nevezzük Soundersnek, a konyhaszekrényt veszi célba. Kinyitotja a középső ajtót, és leemel a felső polcról egy henger alakú kávés dobozt. Ebben tartja a Sounders házaspár a pénzencskéjét, ám most alig-alig csörgedezik valami kis penny az alján, talán pár shilling, ha mindet összeteszi. Fejben gyors számvetést végez. Fizetést ő csak bő egy hét múlva kap, a felesége minden pénteken gyarapítja a családi kasszát. Ha ebből leveszi a napi betevő árát és azt az összeget, amivel a tűzifáért még tartoznak a mindenesnek, nem sok marad, a gyufa ára pedig mérhetetlenül felszökött az utóbbi időkben. Fát bárki tud vágni magának az erődben, mondták a parlamentben, de gyufát vesz minden családnak, ha fűteni akar. Már pedig fűteni kell, ha túl akarják élni ezt a különösen fagyos telet. Így a kormány központosította a gyufa árát és magasan megadóztatott minden skatulyát.

Mr. Sounders lyukas zoknijára és szakadt nadrágjára néz. Ha szólna róluk a feleségének, azonnal megstoppolná a zoknit és szaladna pár rőf textilért a vegyesbe, hogy munka után, éjjel, gyertyafény mellett új nadrágot varrjon a férjének – még ha utána napokig nem esznek is. Egy tanár nézzen ki valahogy! – mondogatta mindig. Most ráadásul fagyoskodhatnak is, ha nincs mivel begyújtani a kandallóban. Mr. Sounders ezt nem hagyhatja: Mrs. Sounders kicsit gyengélkedik mostanában, melegre, élelemre és pihenésre van szüksége. Előveszi a felesége varrósdobozás és szedett-vedett módon megstoppolja a zoknit, girbegurba vonalakkal és gyengécske öltésekkel pedig megvarrja a nadrágot.

Az így rendbehozott ruházatában lesétál a mindeneshez, hogy vegyen nem egy, hanem mindjárt két doboz gyufát. Hazamegy, de nem gyújt be egyből, inkább sálban és kabátban ül le dolgozatokat javítani. A felesége munkaidejének végén ő is feláll, feltesz egy kanna vizet a tűzhelyre, és míg a víz felforr, megteríti az asztalt. Kenyeret, vajat és a különleges alkalomra való tekintettel kolbászt rak az asztalra. Mrs. Sounders éppen abban a pillanatban nyit be az ajtón mosolyogva, amikor felforr a teavíz.

– Boldog évfordulót, John! – mondja, kezében egy pár új gyapjúzoknival.

Mr. Sounders szélesen elmosolyodik, és fejét csóválva feddi önmagát: hiába, az asszonyok mindig tudják, ha a háztartásban tönkremegy valami.


Borítókép: Craig Adderley // Pexels

Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Az aznap reggel sem indult másképp. Az ébresztőm előtt keltem – bár a biztonság kedvéért azért beállítottam, de mindig felébredtem, mielőtt megszólalt volna –, majd egy kis lustálkodás után kimásztam az ágyból. Lefőztem a reggeli teámat, és amíg a teafű ázott, felöltöztem az akkorra már rutinszerűvé vált reggeli sétámhoz. Sok rétegben, hogy ha kisüne a nap, legyen mit levetni. Amíg a teámat kortyoltam (forrón, hogy átmelegítsen a nyirkos séta előtt), a ködöt bámultam; egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a természet ezen titokzatos tejfüggönyéről, ami mögött bármi rejtőzhet. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy egy nap esetleg olyasmit találok mögötte, ami addig nem volt ott – vagy épp olyasmit nem találok, aminek ott kellene lennie.

Elindultam a szokásos köreim egyikén. Bekukkantottam a malac ólba, ahol a lakók vidám röfögéssel adták a tudtomra, hogy már túl vannak a reggelijükön; beintegettem a tyúkoknak, akik amúgy soha rám se hederítettek, amíg a tojások közelébe nem merészkedtem; elsétáltam a nagy mező mellett, ahol a bárányainkat sejtettem – ketten közülük meg is voltak, a többiekben csak reménykedhettem. Amikor aztán átléptem a birtokunk határát, a köd mintha hirtelen megsűrűsödött volna; az addigi néhány méter látótávolságom hirtelen alig másfél méteresre csökkent. Nem mondom, hogy nem lassította lépteimet ez a hirtelen jött vakság, de az utat ismertem, mint a tenyeremet, így ha lassan is, de nagyjából magabiztosan vágtam neki a szokásos körnek.

Nagyjából a második kilométeren lehettem túl, amikor valami neszezésre lettem figyelmes, majd tovább fülelve a nesz inkább csilingelő nevetéssé erősödött. Köd lévén nagyon nehezen tudtam megállapítani, merről jön a hang vagy, hogy milyen messziről sodorta oda nekem az a gyenge kis szellő, ami az imént még sehol sem volt. Ám a hang mégis annyira megigézett, hogy nem bírtam ellenállni neki, és miután megtippeltem, hogy vajon merről jöhet, elindultam az irányába. Letértem az ismert ösvényről anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem, vagy hogy felmértem volna a kockázatát: mi van akkor, ha a köd aznap egyáltalán nem száll fel és teljesen elveszek az erőben. Akkor aztán napokig keringhettem volna a tanyától talán csak néhány méterre, anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok. De a hang, mint mondtam, annyira megigézett, hogy nem törődtem ilyesmivel, csak elindultam az irányába. Valami pedig belülről azt súgta, hogy jó irányba tartok. Ahogy haladtam előre, a hang egyre hangosabb, egyre igézőbb lett, engem pedig már az sem zavart – észre sem vettem szinte –, hogy minden járt ösvényt elhagyva, árkon-bokron haladok az irányába.

Fogalmam sincs, hogy mikor tűnt el a köd, ám egyszercsak azt vettem észre, hogy már tisztán hallom a hangot és bármelyik fa mögött megpillanthatom annak tulajdonosát – és valóban, amikor a következő bokron átbújtam, megpillantottam őt. A nagyanyátokat.”

„A nagyit! A nagyit!” ugrándozták körül a négy-nyolc év forma lurkók a hintaszékében a múltba révedő szemmel mesélő, őszhajú, szakállas öregembert.

„De nagypapa!” vetette közbe a legidősebb unoka. „Hogy láthattad a nagyit, ha egyszer köd volt?”

„Nem-nem-nem!” szólt közbe az egyik apróság. „Hogy lehet az, hogy hallottad a tündérkacajt, ha egyszer te emberből vagy?”

„Emberből volt!” torkolta az imént közbeszólót a harmadik unoka. „Amikor egymásba szerelmesedtek, ő is átlényegült. Igaz, nagyapa?”

Az öregember mosolyogva nézett végig unokái hadán. Sokszor mesélte már el ezt a történetet nekik, és ők mindannyiszor áhítattal halgatták végig, és szinte mindig ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Persze mindig másik unokán volt a sor, hogy erre vagy arra rákérdezzen, de a mese és az azt követő szertartásosság mindig örömmel töltötte el a szívét.

„Amikor a nagyit megláttam, akkor egyszerre már nem volt köd. Mintha csak elfújták volna. Olyan tisztán láttam, hogy nem is lehetett kérdés, hogy ő az életem valódi célja. Az ő boldogsága.” Az öregember ezt az első kérdezőhöz címezte, majd a másodikhoz fordult. „A tündérkacajt pedig, úgy mondják, bárki meghallhatja, akinek tiszta a szíve, ha neki szól. Azt hiszem” itt már ismét a teljes siserehadhoz beszélt „nagyanyátokkal minket egymásnak szánt az ég, így meg volt írva a sors könyvében, hogy meg kell hallanom a hangját, akár a legnagyobb ködön, vagy a legnagyobb zajon át is.”

Erre a végszóra belépett a szobába egy idős asszony. Sugárzó szépsége egyértelművé tette, csakis ő lehet az a bizonyos tündérnagymama, akiről a mese szólt. Lágyan, tele szeretettel rámosolygott az öregemberre, majd gyengéd határozottsággal véget vetett az esti mesének és ágyba tessékelte az unokák seregletét.


Borítókép: Lum3n.com // Pexels

Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?

Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.

Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.

Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.

Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.

Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!


Borítókép: csacsiga fotó © 2020

Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash

Asztalon egy kockás füzet, rajta színes filccel (angolul) az Újévi fogadalmak címsor alatt egyetlen fogadalom: Nem megfogdani semmit újév alkalmából.

Az újévi fogadalom.

Prompt: Újév.
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 5 perc.


Az a fajta lány volt, aki hitt a nagy dolgokban. Hitt a csodákban, hitt az igaz szerelemben, a kívánságok erejében; hitt mindenben, amitől az életnek nevezett átmeneti váróterem egy kalandos vidámparkká változik, ahol minden percet élvezet eltölteni. Hitt bennük, épp csak vele sosem történtek meg ezek a dolgok.

Nem volt naiv. Tudta, hogy a csodákért keményen meg kell dolgozni, és sosem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ám mégis, évek kemény munkája árán sem tudott előrrébbjutni az életben. Valami mindig visszatartotta – legalábbis eleinte erre fogta. Később már erre sem, egyszerűen csak beletörődött, hogy ő csak egy átlagos lány, átlagos élettel és a tündérmesék – bár sosem szűnt meg hinni bennük – nem róla szólnak. Néha azért még most is próbálkozott, de inkább csak a látszat kedvéért, semmint szívből, hitből és elhivatottságból.

Többször nekidurálta magát az évek folyamán (Na most már aztán tényleg elég ebből!), de támogató szavak, bíztató beszélgetések és valódi támasz nélkül lassan minden projektjébe bele bukott. Pontosabban egyetlen projektjébe bukott bele többször, hiszen a nagy cél, a bakancslista éle nem változott.

Ahogyan az évek múltak, a csodák pedig továbbra is csak várattak magukra, a lelke lassan összezsugorodott, és annyit hallgatta már a családjától, hogy nekik csak ennyi jutott, és hogy a dolgokon nem lehet változtatni, hogy lassan-lassan beletörődött, és a próbálkozásai egyre felszínesebbek lettek. Egy dologtól azonban nem tudta senki eltántorítani: amikor végre egyedül maradt és csak magára figyelt, mindig ráébredt, hogy még mindig hisz a csodákban. Hitte, hogy negyvenen túl is kezdhet új életet, hogy rátalálhat a valódi hivatására és találkozhat még az igazival. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szentül meg volt győződve róla, hogy a tündérmesék igenis léteznek.

Történt egyik évben, hogy a közös családi karácsony után hazaérvén bevackolta magát az otthonába, és hogy elgyötört lelkét összekaparja, sorra nézte a karácsonyi filmeket, olvasta a karácsony csodáiról szóló könyveket és újra szerelembe esett, igen, régi kedveseivel, a tündérmesékkel.

A csodáknak márpedig létezniük kell! – döntötte el ismét magában.

Abban az évben úgy alakult, hogy egyedül maradt szilveszter éjszakájára. A baráti társasága szétszéledt, a családból elég volt a karácsonyi adag, ráadásul az az év amúgy is nagyon kifacsarta, így nem bánta a dolgot. Hatalmas tervei voltak: vacsora után kibont egy üveg bort, felcsapja a kedvenc regényét és le sem teszi a könyvet, amíg ki nem olvasta mind a 414 oldalt. Végtére is nem lehet olyan rossz, ha az embert Pemberlyben éri az újév hajnala. A vacsoráig el is jutott, sőt, a regénybe is belekezdett, ám Darcy levele után letette a könyvet és gondolatai megint visszatértek ahhoz az ideális világhoz, amelyben a tündérmesék csak egyszerű, mindennapi történetek.

Az nem lehet, hogy az élet tényleg csak ennyi legyen! Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, lefekszem. Néha megiszok egy pohár bort a barátaimmal, de a vége ugyanaz; ott vagyok, ahol a part szakad. – Nem voltak ezek új gondolatok a számára, de valahányszor annyira komolyan gondolta őket, hogy hangosan ki is mondja, valaki ott állt mellette, hogy visszarántsa a földre: márpedig ez az élet rendje, mindenki ezt csinálja. Dolgozni jár, hogy legyen miből kifizetnie a számlákat. Ez a normális. Más élet csak azoknak jut, akik máshová születnek.

Gazdagnak – értette ez alatt az anyja. Ő pedig ezen a ponton mindig feladta. Nem a pénzről és a gazdagságról beszélek, gondolta magában, de érezte, kimondani már teljesen felesleges.

Ám most nem volt mellette senki, hogy kipukkassza a láthatatlan légballont, ami a magasba emeli és levegye a fejéről a szivárványszínű napszemüveget. Tudta, a csontvelejéig hatolóan érezte: lehet ez másképp.

Hirtelen felpattant, papírt vett elő, borítékot és egy töltőtollat – közben gondosan újratöltötte a poharát –, és leírta az újévi fogadalmát. Egyetlen fogadalmat; nem is fogadalom volt az, inkább egy parancs önmagának. A papírdarabot a borítékba tette, a borítékot lezárta, és talán a bor, talán az imént olvasott regény milliője miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert ezis ő volt, pecsétviaszt csöpögtetett a hátoldalára. Pecsétgyűrű helyett a kedvenc nyaklánca medálját használta. A boríték elején utasította magát, hogy kerek egy év múlva bontsa fel és olvassa vissza, amit most leírt, ennek tükrében értékelje majd az akkorra már mögötte álló évet. A borítékot az íróasztala fölött helyezte el úgy, hogy mindig rálásson és emlékeztesse az éves céljára.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Valahányszor elbizonytalanodott, a borítékra pillantva gyűjtött erőt a következő döntéséhez. Így jutott el rengeteg előadásra, két tanfolyamra, Izlandra (pedig nem is tervezte), önkénteskedett két hetet Zamárdiban és négyet Indiában, kezdett bele a munkája mellett az új hivatásába – egyelőre hobbiszerűen – és így talált rá arra a társra, aki többé nem akarta lerángatni a földre, hanem vele együtt lebegett a fellegekben, őrült álmokat kergetve és gyakran meg is találva őket.

Az egy év letelvén a következő szilveszter sokkal vidámabban érte. Még mindig hitt a csodákban, még mindig ébren álmodott és tudta, hogy a tündérmesék mind valóra válnak, de visszaemlékezvén az évre megértett valamit.

Hiszen mit csinált ebben az évben? Tanult. De korábban is volt már tanfolyamokon, ha érdekelte valami. Utazott. De korábban is járt már sok-sok országban. Kirándult, színházba járt, írt, olvasott – csupa olyan dolgot csinált ebben az esztendőben is, mint korábban. Miben volt hát más ez az év? Csupán egyetlen egy dologban: a túlgondolás helyett egyszerűen igent mondott minden lehetőségre, és ahelyett hogy azt latolgatta volna, mit veszíthet egy-egy döntéssel, arra koncentrált, hogy mit nyerhet vele.  És kiderült, hogy a tündérmesét nem valóra váltania, csak meglátnia kellett a mindennapjaiban.

Csodálatos dolog az emberi elme; bármennyire is meggyötörte már az élet, igenis benne van mindenkiben még néhány új kaland, még pár új ismeretség, még egy hobbi – és legfőképp minden életben ott van még egy tündérmese lehetősége, a kérdés csak az, hogy segít-e neki előbújni, vagy hagyja magában kókadozni és örökre elsorvadni. 

Kibontotta a borítékot és mosolyogva nézett a saját magának írt üzenetre: Váltsd valóra!


Borítókép: Ismeretlen // Pexels

Esős ablaktábla, mögötte zöld. Esik.

Az eső.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Odaát esik? Ideát is esik.
Tervezett idő: Hát már csak kipréselem magamból.
Tényleges idő: Kipréseltem magamból.
Olvasási idő: 10 perc.

Esik. Már hetek óta.

Emlékszem, amikor az első cseppek lehullottak, senki nem hit a szemének. Mind azt gondoltuk, ez valami káprázat, netalán a megszállóink űznek velünk nagyon rossz ízű tréfát. Ki voltunk éhezve az esőre. Nem csak mi. Az egész bolygónak szüksége volt már rá. A nagy folyóink először patakokká szelídültek, majd szép lassan kiszáradtak; az óceánjaink egyre csak apadtak. Addigra már, ha egy ember át akart kelni a másik kontinensre, csak egy közepes méretű csónakra és egy evezőlapátra volt szüksége, egy nap alatt így is átért. Eleinte az apadó vízben megfeneklett nagy óceánjárók nehezítették az átjutást, de egy csoport a világ másik feléről megszervezte, hogy egy helyre hordjuk a legnagyobb hajóinkat. Roncstemető. Így hívják most azt a területet.

Talán most majd újra jók lesznek valamire. Talán az évekig tartó szárazág után most évekig tartó esőzés következik.

Amikor a csapadék megérkezett, az utcák egyszeriben megteltek. A legkisebbek azt sem tudták, mi ez, csak állatak csodálkozva. Még soha nem találkoztak vele, vagy olyan fiatalok voltak még, amikor utoljára esett, hogy nem emlékezhettek rá. Az idősebbek közül sokan sírva fakadtak, mások hangos kurjongatások közepette hosszú percekig, talán órákig is tartó örömtáncot lejtettek. Megint mások pedig csak álltak, arcukat az ég felé tartva, lehunyt szemmel, nyitott szájjal, mint akik a váratlan ajándék egyetlen cseppjét sem szeretnék kárbaveszejteni.

Aztán lassan elkezdtük megérteni, mi történik. Esik az eső. Évekkel ezelőtt esett utoljára. A vízkészleteink elfogytak. Napi kvóta van, ami éppen csak arra elég, hogy ne halljunk szomjan. A fiatalok, akik ebben születtek vagy könnyen adaptálódtak, még egész jól bírták, de én abba a korosztályba tartozom, amelyik még emlékszik az invázió előtti időkre. Én még emlékszem, milyen érzés meginni egy pohár vizet csak úgy, vízben kimosni a ruháidat, és megmártózni egy kád vízben. Persze, ha az ember rákényszerül, tudja, hogy nem koszos még az a ruha, vagy hogy a homokkal is remekül le lehet dörzsölni a koszt a bőrünkről.

Nem is emlékszem, már hogyan kezdődött. Nem esett, de ilyen máskor is előfordult már. Csakhogy a múló napokból hetek lettek, azokból hónapok, majd évek. És továbbra sem esett. Egy idő után már nem tartottuk számon a rekordalacsony vízállásokat, mert nem számított. Azon kellett dolgoznunk, hogy bármiből, aminek a legcsekélyebb víztartalma van, kinyerjük, amit lehet. Port köptünk és port köhögtünk, enni csak sült ételeket tudtunk, bár mivel az élővilágra is hatással volt a víz hiánya, azt is egyre jobban be kellett osztanunk. Az időseink legyengültek, a gyerekeink betegesek lettek, és a középkorosztály is egyre rosszabbul bírta.

Aztán egy napon esni kezdett. Nem tudjuk, mi történhetett. A megszállóink néma csendbe burkolóznak, csak a hatalmas őrhajóik lebegnek az égen. A bolygóról se ki, se be, és fogalmunk sincs, miért. De a szárazság is velük kezdődött, így biztosan az esőhöz is közük van.

De legalább esik. Most már hetek óta.


Borító: Suhyeon Choii // Unsplash

Boldog névnapot, Szasza!

Egy rendhagyó ünnepi köszöntő.

Van nekem egy ‘ugicám. A családi legendárium megszámlálhatatlan története között megbújik egy, amely úgy tartja, már a születésekor büszke voltam rá. A kórházban akkoriban még nem lehetett csak úgy odatotyogni az újszülöttekhez, másfél évesen pedig nem voltam elég rafkós, hogy ki tudjam cselezni a rendszert, így egy monitoron keresztül láttam őt először, a kórházi váróteremben. A (képzeletbeli) családi összejöveteleken a mai napig emlegetik az ekkor elhangzó, nővéri büszkeségtől dagadó mondataimat1: “Ott a ‘ugicám. Az én ‘ugicám.”

Ha majd idősebb leszek, és én mesélem a családi legendárium történeteit a porontyoknak, akkor ehhez a történethez mindig csatolni fogom azt is, hogy fiatal felnőtt korunkban, amikor érzelmiviharok és -hurrikánok váltották egymást az életünkben, ő akkor is ott volt nekem és sokszorosan rászolgált a gyerekkori büszkeségemre. Hogy bármi történt, ő ott volt nekem. Ő azt mondta, megcsináljuk. Ő azt mondta, itt vagyok. Ő azt mondta: szeretlek.


És hogy milyen ő?

Bolondos csaj, aki
Oda van a filmekért.
Lelkes sültkrumpli faló, akinek
Diétája a sok alvás – noha
Olykor ébren találja a hajnal. És igazi
Grill fan.

Nagyon szereti a könyveket, és
Érti a könyvelést – sőt azt is, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Van, hogy naívnak tartja magát, de valójában csak
Nagyon nagy szíve van.
Amerikai
Palacsintát kapott reggelire.
Ontja magából a szavakat, ha jó kedve van,
Többnyire azonban inkább csendes – vagy inkább cserfes?

Szépen formált betűket vet a papírra,
A tésztás kaja nagy haverja, és
Szeretne egy házi vizilovat
A már meglévő állatfarmunk mellé.

Szeretlek ‘ugica. Évről évre, névnapról névnapra egyre jobban. Büszke vagyok arra, aki lett belőled.


1: A büszkeség érthető, végülis rengeteg mindent tettem érte, hogy a tesóm megszülessen.

Borítókép: csacsiga fotó © 2017

Almák közeliről, három darab. A közéspőn egy papír centi.

A fogyókúrám, és ami mögötte van.

Azok kedvéért, akik nem szeretnek sokat olvasni, előre lelövöm a poént: félelem van mögötte. Többrétű és érthetetlen félelem. Na de hogyan is jutottam el ide?

Világ életemben gömbölyded alkatú voltam. Bár átlagos méretekkel születtem, valahogy nagyon hamar elkezdtem kikerekedni; már az egészen kiskori képeimről is egy kerekded kislány mosolyog vissza huncutul. Ahogy teltek az évek, a molettságomból duciság, abból pedig, mondjuk ki: kövérség lett. Persze a kövér szót annyi, de annyi negatív beltartalommal kötöm össze a mai napig (amik közül a legbántóbb a beszélő szándékos gorombasága), hogy sohasem használtam magamra nézve (eltekintve a depressziós mélypontoktól, amikor az önostorozásnak igazi csúcspontjaira értem fel), de ettől még így volt. Van. Mondták rám csoporttársak, évfolyamtársak, gonosz fiúk, mérges lányok… nagyon sokan, egészen addig, amíg nem tanultam meg köddéválni. Szerintem még anyukám is használta rám ezt a cseppet sem kedves jelzőt, és persze ki más még: orvosok. Na jó, egy orvos.

Szerintem kár lenne mondanom is, de amikor orvosnál járván az amúgy is seggfej doki ezzel a szóval támadt rám, bezártam és akkora falat építettem egy pillanat alatt magam köré, hogy a Kínai Nagy Fal vékony vonalrajznak tűnik mellette az űrből.

A lényeg a lényeg: a testtömeg indexem mindig is a kívánatos 23 körüli érték helyett 30, de olykor talán 35 fölött is volt.

Persze nőből vagyok. Próbálkoztam fogyókúrával, vagy ezer félével az életem során, de ha volt is eredménye, mindig csak néhány kilóról volt szó, és sohasem tartósan. Az a bizonyos jojó mindig befigyelt. Ahogy gyűjtöttem az őszhajszálakat, mint fa az évgyűrűket, (számomra) nagyobb és más jellegű problémáim lettek, amik mellett a súlyom és az alkatom (pláne, hogy sosem kapkodtam a levegőt, nem kellett megállítanoom kiránduló társaimat az erdő közepén, hogy pihenjünk stb.) egészen semmiség lett. Sokáig bosszantott még ekkor is persze, de úgy a húszas éveim közepétől anniyra már nem, hogy fogyókúrázni kezdjek miatta, és ha be is figyelt néha-néha egy-egy diéta dilim, azok már nem arról szóltak, hogy lefogyjak, hanem hogy egészségesebben egyek, eltűnjenek a pattanásaim, összemenjenek a prósuaim, kitisztuljon a bélrendszerem stb. Sokáig én sem eszméltem rá, de végül megbékéltem az alkatommal. Vagy legalábbis megtanultam úgy együttélni vele, hogy már nem az bosszantott, hogy van rajtam némi súlyfelesleg, hanem az, hogy miért olyan kicsit a székek a repülőn.

Aztán jött egy hidegzuhany. Itt hagy tegyek egy kis kitérőt, ígérem, hamar visszakanyarodunk az eredeti témánkhoz. Úgy a húszas éveim elején lehettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy vastagabb szőrszálak kezdtek el nőni az államon. Az évek során ezek csak rosszabbodtak, és eljutottunk arra a szintre, amikor már a családom is szakállként hivatkozott az állszőrzetemre. Ez amúgy brutál érzékeny téma nálam, úgyhogy ha valaha valaki szemtől szemben meg meri említeni, az számomra megszűnik létezni és bedobom a korábban említett fal mögé. De meg kellett említenem, mert ebből az irányból ömlött a nyakamba az a bizonyos hidegzuhany. Történt ugyanis, úgy 10 hónappal a harmadik X előtt, hogy ez a probléma olyan szintet ért el, hogy nem tudtam már mit csinálni, így elmentem a háziorvosomhoz, hogy adjon beutalót bárhová, ahol ezen segíteni tudnak. Nőgyógyásznál korábban már próbálkoztam, lévén hormon problémának sejtettem, de ő elhajtott azzal, hogy menjekel végleges szőrtelenítésre, ha annyira zavar. (Ugyan, már hogy zavarna, végülis csak emberekkel nem merek beszélgetni miatta, nehogy elkezdjenek csúfolódni, dehogyis zavar, hová tetszik gondolni.) Szóval most elmentem a háziorvoshoz, felkészülve arra, hogy esetleg a nőgyógyászt ajánlja, így amikor beléptem az ajtón, elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, hogy nehogy benyomjak neki egyet mérgemben, ha úgy alakul. Itt megjegyezném egyébként, hogy eleve az orvos felkeresése is kész tortúra volt. Először be kellett menni a nővérhez és beszámolni neki egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört (ugyanis nálunk az orvoshoz a nővéren keresztül vezet az út, aki eldönti, hogy érdemesnek talál-e a rendelőbe való bejutásra vagy sem), majd az ő beleegyezése után átsétálni az orvosi rendelőbe és ismét beszámolni egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört. A háziorvosunk azonban szerencsére nem a nőgyógyászhoz küldött (biztos félt, hogy benyomok neki egyet), hanem az endokrinológiára, ahová fél évvel a harmadik X előtt sikerült bejutnom. (Igen, az testvérek között is négy hónap.)

Az endokrinológus végül gyorsan meghozta az ítéletet: inzluin rezisztencia és potenciális PCOS. Szedjek gyógyszert, diétázzak és mozogjak rendszeresen, ha lefogytam, akkor talán, talán eltekinthetünk majd a későbbekben a gyógyszertől. Másnap el is mentem egy dietetikushoz, hogy ugyan magyarázza már el nekem, mi is ez a 160 grammos diéta, mert az orvos arra kárhoztatott, harmadnap pedig megkezdtem az életmódválást. Persze szépen kiszámoltam, hogy ha ilyen és ilyen ütemben fogyok, akkor két strandszezon múlva már felvehetek kétrészes fürdőruhát, a második karácsonyra elérem az ideális súlyt és hasonló finomságok – csak épp egy dolgot nem számoltam bele: nem voltam felkészülve a fogyókúrára. Lelkileg nem. A mozgás még csak hagyján, bár az amúgy is nagyon kevés szabadidőmből sajnáltam a mindennapi testmogásra időt pazarolni (ne mondjatok semmit!), de a kalória és szénhidtrát számolgatás teljesen felemésztett. Egyik depresszió hullámból a másikba estem (nem orvosi értelemben, hanem a hétköznapi nagyon magam alatt vagyok és nem hiszek magamban értelemben), sírva raktam a mérlegre a paradicsomot, mérges voltam a rengeteg kenyér miatt, amit ennem kellett, és émelyegtem a gondolattól, hogy már megint kajálni kell. Mert hogy azt éreztem, hogy sokkal többet kell egyek most, mint egyébként, és pláne sokkal több szénhidrátot, mint amennyi jól esik. Pár hónapig tartott az egész. Na nem a depresszió, hanem a diéta. Egyedül kellett csinálnom, és amúgy sem hittem magamban. Más sem hitt bennem. Az orvos ítéletét is kétségbe vonták többen. Én pedig nem az az alkat vagyok, aki bármit is végig csinálna, ami mindenki szerint halálra van ítélve. Sajnos.

Azóta több ízben is újra kezdtem kisebb rövidebb időszakokra az orvos által előírt diétát, bár legtöbb esetben a számolás nélkül, csak arra figyelve, hogy naponta elég alkalommal és megfelelő minőségű szénhidrátokat fogyasszak. De sohasem gondoltam elég komolyan, és mindig volt valami, amire ráfoghattam, hogy kizökkentett.

Volt azonban egy gondolat, ami munkált bennem, és a tovatűnő hónapok ahelyett, hogy meggyengítették volna, inkább megerősítették: a cukorbetegségtől való félelem. Az inzulin rezisztencia ugyanis, akárcsak a cukorbetegség, a szénhidrát anyagcsere zavara. A II. típusú diabétesz előszobájának is nevezik. Az egészre az tette fel a koronát, amikor lett egy diagosztizált cukorbeteg a családban. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez kiderült hétőn, én meg kedden már az orvosnál ültem. Közel egy év telt el a hétfő és a kedd között, és így is nagyon kacifántosra sikerült, de végre úgy ültem le az orvossal szemben, hogy akarok tenni az egészségemért. Így aztán idén februárban újra kezdődött a gyógyszeres kezelés és a számolós diéta, annyi könnyítéssel, hogy a kalóriaszámlálást ezúttal nem írta elő az orvos.

Megint a méregetés, megint a regeteg kajálás és megint a frusztráció (amin, higyjétek el, nem segít, ha a családtagok random megjegyzik egy ruhavásárlás alkalmával, hogy úgyse fogsz belefogyni abba a cuki ruhába, ami úgy tetszik, de nincs belőle méret; vagy amikor a barátaitok viccesnek találják megjegyezni, hogy milyen sokat zabálsz, miközben ismét a depresszió szélére sodor a tény, hogy néha annyira nincs kedved már megint enni, hogy csak rágsz, de nem érzed az étel ízét). Most is nagyon nehéz, most is nagyon sokszor megbotlok és a kelleténél sokkal többször engedek a csábításnak, amikor a családban valakibeállít egy doboz bonbonnal, amit a munkahelyén kapott, de sokkal könnyebb, mint legutóbb, mert munkál bennem a gondolat, hogy nem leszek cukorbeteg. Az étrendem amúgy nagyban egyezik az értékrendemmel: sok zöldség (nem a vitamin miatt, egyszerűen csak szeretem), nagyon magas százalékban magam által előállított ételek (ezt úgy kell elképzelni, hogy legszívesebben olyan dolgokat pakolok a bevásárló kosárba, aminek a csomagolásán nem kell feltűntetni az összetevők listáják), változatos étrend – és mostanában egyre kevesebb hús (félreértés ne essék: meg sem fordul a fejemben, hogy vegetáriánus legyek, inkább a jelentősen megnövekedett szénhidtrát bevitel következménye lehet ez), amit, hogyha sikerülne átültetni a család többi tagjának a fejben is, akkor okozhtaná azt, hogy csak a jobb minőségű (organic, farm) húsokra megyünk, ami viszont már megint csak az én értékrendemnek kedvezne, ha eljutánk ide. Ez megint csak hajtóerő. Pszichológiai hadviselésem harmadik pillére a diéta mellett pedig a sorsközösség általi önmegerősítés. Emberi kifejezéssel élve: csatlakoztam egy IR-es Facebook csoporthoz, hogy a sok másik IR-es (nem beteg! Az IR állapot, nem betegség) eseteiből erőt merítsek.

Csakhogy nem vagyunk egyformák: a sok IR-es, meg én. Vannak a csoportban néhányan, akiknél a babavállalás miatt derült ki az IR, de a legtöbben egyszerűen csak le akarnak fogyni. Itt megjegyezném, amit eddig elfelejtettem megemlíteni: az IR kétféle képpen alakulhat ki. Egyrészt hajlamod van rá, és a nem megfelelő táplálkozás miatt kialakul a betegség, ami miatt elhízol, másrészt pedig a helytelen táplálkozás miatt elhízol, és a szervezeted nem tudja feldolgozni a kialakult állapotokat, így kialakul az IR. Bárhogyis van, a végeredmény egy túlsúlyos beteg (helyesbítés: szinte(!) mindig egy túlsúlyos beteg), aki azért kereste fel az orvosát, mert nem tud lefogyni. Ennek megfelelően, amikor megvan a diagnózis, roppant boldog, hiszen nem az ő hibája volt, hogy nem tud lefogyni, és az étkezés megfelelő beállításával, valamint a rendszeres mozgás bevezetésével végre elkezdenek lemenni azok a fránya kilók. Hogy ez miért érdekes? Mert az IR-esek elsődleges célja, ennek megfelelően a fogyás. Ez persze nem baj. Félre ne értsétek, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy olyan célt és motivációt találjon magának, ami segít rátalálni az igazi énjére. De a csoportban azt látom, hogy az egyetlen igazi eredmény az, ha óriás léptékben megindul a fogyás. Amiben én viszont nem hiszek.

Nem hiszek benne, mert így jött vissza mindig több kiló az elmúlt évtizedekben, mint amennyi lement.

Nem hiszek benne, mert a gyors fogyáshoz nem tud megfelelően gyorsan alkalmazkodni a már jelentős túlsúlyban felnevelkedett szervezet.

Nem hiszek benne, mert a kitágult bőr csak ráncos lesz, nem feszes, ha egyik napról a másikra elveszik belőle a töltőanyag.

És nem hiszek benne, mert az alakom, a körvonalaim hozzám tartoznak, hozzájárultak a személyiségemhez, a gondolkodásmódomhoz és ahhoz, ahogyan látom magam – képletesen és szószerint is.

És igen, itt van a kutya elásva. Egészséges akarok lenni, amennyire lehetséges, el akarom kerülni azt, hogy naponta kelljen szúrnom az inzulint a hasamba, pláne meg akarom őrizni minden végtagomat és érzékszervemet idős koromra – bárhány évesen érjen is utol a vég. De nem akarok vékony lenni, nem akarok lefogyni. Mert a normál súlyú csacsiga már nem ugyanaz a csacsiga lesz.

Emiatt a kettős hozzállás miatt nincs támogatásom. Nincs, aki mellettem álljon, aki megértsen. A tervezett „sorsközösség általi önmegerősítésem” így csak egy plusz teherré kezd válni, hiszen nem, hogy az én fogyókúrám sokkal lassabban halad, mint a többi csoporttagé (akik túl lassúnak tartják a havi 4-6 kilót; összehasonlításként én max 1-2 kilóval számolok), egyszerűen kilógónak érzem magam azok közül is, akiktől a segítséget reméltem, mert (látszólag) különbözőek a céljaink.

Így egedül maradtam, mind a családban, mind a neten. És, amint azt már korábban említettem, én nem vagyok az a típus, aki képes segítség nélkül végigmenni egy olyan úton, amire eleve vesztesként lép rá.

Félek. Félek, hogy megint nem fog sikerülni. Félek, hogy ha ezúttal (lassan, de) sikerül, akkor az már nem én leszek. Félek, hogy nem ismerek majd magamra. Félek, hogy egy idegen néz majd vissza a tükörből. Félek.

Félek a diétámtól, és az eltűnő kilók és elfogyó centik sem dobnak fel. Vajon egy esetleges betegségtől való félelem elég erőt ad ahhoz, hogy ezúttal legyőzzem önmagamat?


Forrás: Unknown // Pexels

Vászonzsák anyagból készített terítőn egy bőrkötéses, csukott napló, mellette ceruza és a felirat: A második fejezet.

Blogdog születésnapot nekem.

Némi tudatossággal, magamnak is jelezvén, hogy ismerem magamat, éppen ma egy éve, hogy elindítottam az Író leszek alcímmel is illethető csacsiga blogot. Nem titok, ez az év nem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztem. Bár előfordult, hogy ténylegesen nem volt időm ezzel a projekttel foglalkozni, gyakran megesett, hogy egyszerűen csak lusta voltam időt szakítani az írásra, mert szellemileg annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy biztos voltam benne, hogy egyetlen gondolat sem fog kijönni a fejemből, amit képernyőre vethetek.

Hogy tényleg így volt-e, hónapok, de még csak hetek távlatából is nehéz lenne megmondani; egyetlen támpontom, hogy ismerem magamat. Szóval valószínűleg nem. Végülis, akárhányszor nekiültem tavaly a havi kihívásoknak, mindig jöttek a gondolatok. És idén is, csak egy „novellába” (bár műfaját tekintve valóban idesorolhatóak a novellának címkézett bejegyzéseim, az igazi novellákra való tekintettel úgy érzem, kénytelen vagyok használni az idézőjelet) tört bele a bicskám, és arról sem tudom, hogy miért, hiszen a történet a fejemben volt. Mondjuk.

Arról nem is beszélve, hogy a ritka blogbejegyzésekkel megszakított hosszabb szünetekben is rengetegszer lett volna mondanivalóm, de ezeket majdnem minden esetben úgy ítéltem meg, hogy nincs itt helyük. De miért is? Hiszen ez az én blogom, és ez a blog én vagyok. Nem vagyok újságíró, akit mind témában, mind formátumban kötnek a szerkesztőségi szabályok. És író sem vagyok, akitől a kiadó várja a következő, szigorúan ilyen vagy olyan műfajba és tematikába tartozó „leadandót”. Akkor vajon miért is nem fér néha az is a mondanivalóim közé, hogy láttam az erdőben, amint egy mérgesgomba a földhöz vágja a kalapját, vagy, hogy egyik szombaton olyan hosszan üldögéltem a rét szélén, hogy egy erdei manó egészen közel merészkedett hozzám?

Szuper dolgokat tudok sütni, ráadásul az elmúlt hónapokban önmagam mellett a diétámmal is meg kell küzdenem. Tény, hogy nem véletlenül nem akartam egy újabb receptblogot indítani (ha indítanék, biztosan valami olyasmi lenne a címe amúgy, hogy egy újabb receptblog, vagy még párszáz recept IR témakörben), de vajon nem ér meg egy-egy bejegyzést néha az is, hogy egy khm… renesszánsz alkatú fiatal nő hogyan küzd meg azzal a problémával, hogy túl sokat kell ennie?

És még egy érv a fentiek mellett (bár tudom, nem téged kell meggyőzzelek), ami mindig ott motoszkált valahol a mélyben, de sosem hagytam felbukkanni: non fictionben sokkal jobb vagyok. Igaz, jelenlegi formájában éppen azért indult el a blog, hogy ez változzon, de ahhoz egy kicsit több kell, mint hogy havonta egyszer leülök kitalálni negyvenkét képtelen dolgot, vagy, hogy hetente egyszer írok egy, olykor elég kényszeredettre sikerült novellát. Igaz, olvasok a témában, képzem magam, de csak nagyon lassan és sokszor úgy érzem, igen felszínesen. Attól, hogy szeretek olvasni egy-egy műfajt, még nem biztos, hogy írásban is abban teljesedek ki igazán. Nem szabadna elzárkóznom azoktól a témáktól (és persze műfajoktól, ha már itt tartunk), amik nem csak befogadásban, de kifejezésmódban (és persze műfajban, ha már itt tartunk) is közel állnak hozzám.

Levontam hát az elmúlt egy év tanulságát; íme a születésnapi ajándékom tőlem, nekem (és neked): az Író leszek magazin. Vagyis igazából csacsiga magazin, hiszen én leszek író és nem téged tanítalak meg arra, hogyan vetheted a gondolataidat papírra vagy képernyőre. Sütés-főzés, természetjárás, írás, olvasás, színházlátogatás – és persze az everyday struggle, amiről csak gondolatokat sodor elém az élet. Alán így jobban fog menni.

Oh, és plusz egy feladat az évre: a negatív mellett pozitív kritikát is gyakorolni önmagam felett, mert a fenti sorok után nem valószínű, hogy bárki kattintana a korábbi bejegyzéseimre. Pedig higyétek el: érdemes.

BLOGdog születésnapot nekem!


Borítókép: rawpixel.com // Pexels