Sokszor még most sem tudom, mit kezdjek magammal nélküled. Járok olyan helyeken, ahova te nem jöhetnél, de tudom, hogy azért ezeken a helyeken járok, hogy ne azon gondolkodjak folyamatosan, hogy te nem vagy itt – ez a tudás pedig arra késztet, hogy azon gondolkodjak folyamatosan, hogy csak azért jöttem erre, mert te már nem vagy itt. Van ennek így értelme?
Elszomorodok. Emlékszel? Régen, ha szomorú voltam a nyakunkba vettük a lábunkat és a talpunk alá csavartuk a földet. Mennyit mentünk!
Ezt csináltuk már az ősidők óta, vagy még régebben. A Föld még egyhelyben állt, amikor elkezdtük. Csak mi ketten, meg a fák. Mentünk, ha rossz kedvünk volt, mentünk, ha jó kedvünk volt. Mentünk, mert menni akartunk. Ma már furcsának tűnik, ahogyan akkor voltak a dolgok: a nagy kontinensen mindig nappal volt, a szélén mindig szürkület. Ritkán szálltunk hajóra, mert nem szeretted, de ha mégis, akkor az örök éjszakába eveztünk bele. Csak te meg én.
Aztán valahogy lettek körülöttünk. Eleinte csak a vízben láttuk, hogy valami mozog. Aztán kijöttek a partra. Kíváncsian guggoltunk körülöttük: vajon kik ők és hogyan kerültek ide? A bolygó lassan elkezdett megtelni élettel: a nullától a hatlábúig, a csupasztól a tollason át a szőrösig mindenféle lények érkeztek. Lassan nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna legalább egy vagy két lénnyel a sétáink során. Már ekkor azt gondoltuk, milyen sokan lettünk – pedig hol voltak ekkor még az emberek!
Aztán egyszer csak itt voltak. Ki tudja, honnan és milyen messziről, de megérkeztek – és minden megváltozott. Persze nem egyből; eleinte még harmóniában élt a semmiből lett sokadalom, és lassan mi is megszoktuk, hogy nem kerülhetjük el a többieket. Megtanultunk osztozni azon, ami korábban csak a miénk volt.
Emlékszem, eleinte a napos oldalra tömörült minden és mindenki, és ahogyan egyre többen lettünk, végül kibillentettük nyugalmi helyzetéből a bolygót. Nagy volt az ijedelem: mit teszünk, ha a Föld nem bír el minket? Az örök éjszakába persze szinte senki nem akart beköltözni, mit tegyünk hát?
– Túl sokan vagyunk! – kezdték mondani az emberek. – Ha kevesebben lennénk, nem lenne gond!
Milyen érdekes, hogy pont azoknak volt a legnagyobb a szája, akik utolsóként érkeztek. Nem értetted – ahogyan a legtöbben nem értettük –, miért másokat hibáztatnak ahelyett, hogy megoldást keresnének. Végül támadt egy ötleted. Nem merted hangosan kimondani, mert féltél tőle, hogy nem hallanak meg: az okos gondolatoknál már akkor is többre tartotta a többség a nagy hangot. De minél többen lettünk, annál rosszabbul éreztük magunkat, te meg én, így valamit muszáj volt tennünk.
Megtaláltuk azokat, akik meghallanak minket és elkezdtünk tervezgetni. Hamarosan mindenki rólunk beszélt és úgy emlegették A Tervet, mintha az enyém lenne. Hiába mondtam el mindenkinek, hogy a te érdemed, meg se hallották. Téged nem zavart, de én akkor haragudtam meg először igazán az emberekre. Te azt mondtad, mindegy, csak sikerüljön a dolog és oszoljon el bolygó szerte ez az akkora már hatalmasnak tűnő tömeg.
Végül eljött a nap. Sorba álltunk a bolygó legszélesebb pontján, mind egy irányba (ma már úgy mondanánk, nyugat felé) fordultunk és elkezdtünk sétálni. A sétából gyaloglás lett, a gyaloglásból kocogás, abból futás – és a terv bevált: a Föld elindult.
Nem volt többé örök sötétség, nem volt örök nappal és örök alkonyzóna sem. A mozgásba lendült Föld forogni kezdett. Nem tudni, hogy ettől vagy az egyre növekvő súlyunktól, de a kontinens megrepedt, a darabok távolodni kezdtek, az emberek és állatok elszakadtak egymástól.
Azóta persze rengeteg idő eltelt és már csak alig páran vagyunk, akik még emlékeznek az utolsó alkalomra, amikor emberek és állatok mind összefogtak egyetlen közös célért. Nélküled még egyel kevesebben.
Borítókép: csacsiga © 2020
