52 novella. 2020#1
Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő: –
Tényleges idő: –
Olvasási idő: 10 perc.
Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.
Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?
Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.
Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.
Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.
Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.
Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.
Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!
Borítókép: csacsiga fotó © 2020