Na, húzzál innen!

Egy csukott ajtó egy üres lépcsőházban.

Az egész csak egy apró viccnek indult közöttünk. Már nem is emlékszem, hogyan kavarodtunk össze. Persze, ez nem igaz. Mutass nekem egyetlen nőt, aki nem emlékszik rá, hogyan kavarodott össze a pasival, akivel aztán másfél évig összejártak. De a történetem szempontjából a már nem is emlékszem rá is pont annyira megteszi, hiszen ez a része nem lényeges.

Még egészen az elején voltunk ennek a történetnek. Nevezzük kapcsolatnak? Utólag már tudom, hogy akár így is felcímkézhetnénk, ami köztünk volt, de akkoriban, mármint az elején, ha beszéltem is róla valakinek, csak úgy emlegettem őt, hogy a pasi, akivel kavarok. De többnyire inkább nem is beszéltem róla. Nem vertük nagydobra – egyrészt, mert nem is nagyon volt mit, másrészt pedig azért, mert hasonló területen dolgoztunk és időről időre akadt egy-egy olyan projekt, amiben megbízó-megbízott viszony volt köztünk. Semmi kizárólagosság, de valahogy furcsának tűnt volna. Ebből már kitalálhattad, hogy így ismerkedtünk meg.

Amúgy elég szexi pasi volt. Illetve még most is az – gondolom. Nem az a tipikus szépfiú, de nem néz ki rosszul, és ehhez társul egy magabiztos kisugárzás és egy megnyerő, de nem nyomulós jellem. Eleinte kissé titokzatosnak is tűnt: olyan társalgó, akivel bár sosem érzed úgy, hogy csak rizsázik, végeredményben róla szinte semmit nem tudsz meg. És egy zseni. Rengeteg mindenben nem értettünk egyet és sok vitánk volt – szakmailag és emberként is –, de így is, minden vitánk ellenére el kellett ismernem, hogy egy istenverte zseni a csávó. Megvett kilóra, ahogyan mondani szokás. Aztán egy éjszakába nyúló közös rendezvényünket követően az is kiderült, hogy a kémia is nagyon jól működik köztünk.

Nem aludtam nála. Egy ki nem mondott, de jól működő szabály volt ez köztünk: mindig nála voltunk és sosem maradtam ott. Persze nem arról volt szó, hogy ez csak szex lenne és kész. Imádtam vele beszélgetni, szerettem vele dolgozni, és tényleg nagyon jó volt vele lenni úgy is – de ez mintha három, egymástól független dolog lenne, ha érted, mire gondolok.

Ahogyan azt már említettem, az egész csak poénként indult közöttünk, még ennek a történetnek az elején. Ültem az ágy szélén, épp öltöztem, amikor megjegyezte, hogy sohasem maradok ott.

– Nem, mert ha maradnék, éhes lennék. Neked főznöd kellene, nekem megennem, aztán napokig feküdhetnék ételmérgezéssel a kórházban.

Tényleg híresen rossz szakács volt és egyébként is sokat csípkedtük egymást, így nem vette magára. Nevetve hozzámvágott egy csomóba gyűrt pólót.

– Na, húzzál innen!
– Már itt sem vagyok.

Ekkor mondta először. Szurkálódós volt, laza. Tetszett.

Amíg a cipőmet kötöttem az előszobában, ő is magára vett valamit, hogy kitessékelhessen az ajtón. És ezt követően valahogy a szokásává vált. Valahányszor eljöttem tőle, ezzel a három szóval közönt el: na, húzzál innen!

A találkozóink rendszeresedtek: hetente két-háromszor találkoztunk. Vagy két-három hetente találkoztunk. Változó sűrűségben, de rendszeresen. Néha felemlegette, hogy sosem alszom ott. Néha eszembe jutott, hogy sosem alszom ott. De összességében jó volt és elég; nem vágytam se többre, se másra.

Közben egy újabb projektre sodort össze minket a szakma. Mivel addig sem teregettük ki, és a magánéletünk amúgy is csak ránk tartozik, kimondatlanul is megállapodtunk abban, hogy a projekt kapcsán pusztán szakmai a kapcsolat közöttünk, a magánéletben pedig… hm… szakmaiatlan. Az egyeztetéseken nem beszéltünk magunkról, és magunk között nem beszéltünk a munkáról. Egyszer megpróbálta, de nem hagytam. Már a kabátomért nyúltam, amikor megint felhozta, hogy maradhatnék.

– Mennem kell.
– Rendelhetünk, nem kell enned a borzalmas főztömből.
– Tényleg mennem kell – válaszoltam mosolyogva. Nem egyszer felemlegette azt az első kifogásomat akkoriban.
– Átbeszélhetnénk a ütemtervet, amit a megbízó elé viszünk.
– Erre hozz össze egy meetinget munkaidőben! – A kelleténél talán egy kicsit élesebben vágtam vissza. De munka vagy magánélet, hiszen eddig is így csináltuk.
– Jól van, jól van! – fújt visszavonulót azonnal, majd békülékenyen hozzátette: – Akkor húzzál innen. – mosolygott, amikor becsukta az ajtót mögöttem.

A következő kedden egy nagyobb egyeztetésre ültünk össze: rajtunk kívül neki volt ott két kollégája, plusz nekem két kollégám és a főnököm. Magára a megbeszélésre már nem is igazán emlékszem, csak az maradt meg nagyon, hogy egy kissé elhúzódott, és a többiek még egyeztettek, amikor nekem már ki kellett mentenem magam egy következő találkozó miatt. Kért még két percet, hogy az engem is érintő kérdéseket előre vegyük, és átbeszéljük, hogyan haladjunk tovább, majd a szokásos módon köszönt el.

– Oké, szuper, így lesz. Na, húzzál innen!

Annyira nem számítottam ezekre a szavakra abban a szituációban, hogy egy pillanatra megdermedtem és csak azután kaptam össze a cuccaimat és hagytam el a tárgyalót. Nem esett rosszul, ne érts félre. Szerettem ezeket a szavakat, összekötöttek minket. De ott és akkor nem voltak megfelelőek.

És hogy mennyire nem, arra perceken belül megkaptam az első választ – pontosabban megkaptam volna, ha feltettem volna ezt a kérdést. Mindkét kolléganőm, egymástól függetlenül rámírt, hogy vajon mit képzel magáról ez a faszi?! Amikor a következő megbeszélésről visszaértem, az irodában várt rám.

– Van egy perced?

Kimentünk a teraszra.

– Szerinted térdre boruljak előtted, hogy a kollégáid lássák, ahogy bocsánatot kérek? – kérdeze álszégyenkezve.
– Nem hiszem, hogy arra számítana bármelyikük, hogy egy sajnálom gyanánt megkéred a kezemet – mondtam neki nevetve.
– Azért egy kicsit sajnálom. Nem azt, amit mondtam, hanem azt, hogy nem mondhattam el, miért.

Erre nem tudtam mit mondani. Végülis sosem az volt a cél, hogy hazudjunk, vagy titkolózzunk, egyszerűen csak így volt a legegyszerűbb. De minek zavarjuk most össze a dolgot?

Utólag persze már látom, hogy a dolgok összezavarása nem ezután kezdődött. Sőt, nem is azzal, hogy ez a kis kódolt üzenetünk, a mondat, amit csak mi értettünk úgy, ahogyan kellett, nyilvánosan is elhangzott. A dolgok összezavarása igazából már akkor elkezdődött, amikor először megjegyezte, hogy sosem maradok. Vagy talán még hamarabb.

Mindenesetre akkor úgy éreztem, még ha megfogalmazni nem is tudtam, hogy van valami varázsa annak, hogy ez három szó a lakáson kívül is elhangzott. Mintha most mégjobban összekötne bennünket. Egyre gyakoribbá váltak a találkozóink, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy reggel mellette ébredtem.

– Itt maradtál! – simogatta meg a karom.
– Itt – nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de abban a pillanatban azt sem tudtam volna megmondani, hogy előtte miért nem.

Nem maradtam egész napra, de nem is rohantam haza. A délelőtt kényelmesen eltelt anélkül, hogy bármit is csináltunk volna: egyszerűen csak voltunk. Ezt követően persze többször felejtettem nála magam éjszakára, mint nem. Ha a közös történetünknek csak ezt a szakaszát nézem, valóban ránk illik a kapcsolat címke. Valahogy belejöttünk a dologba. Napokat, sőt, később heteket töltöttem nála úgy, hogy csak azért mentem haza néha, hogy a virágaimat meglocsoljam. A virágaim szó persze talán kicsit túlzó a két darab kaktuszomra, de jobban hagzott erre hivatkozni, mint azt mondani neki, hogy figyi, besokalltam, ki kell pihenjelek.

Jól emlékszem erre az időszakra. A beszélgetéseinkre, az ölelésekre, az elsuttogott szavakra. Egy kapcsolat elején voltunk, mégis olyanok, mint a sokéves házasok: szinte sosem mentünk el otthonról. Legalábbis közösen, bár arra azért gondosan figyeltem, hogy sose maradjak nélküle otthon. És emlékszem minden csókra, amit az ajtóban kaptam. A na, húzzál innen egészen lágyan hangzott ekkoriban, mindig egy bugyinedvesítő mosoly, egy nagy ölelés és egy hosszú csók kísérte.

De talán ez az egész már az elején kudarcra volt ítélve. Talán mi magunk hoztuk a fejünkre a bajt azzal, hogy nem hallgattunk a magunk intésére. Hiszen hányszor is kaptam meg az alatt a másfél év alatt, hogy húzzak el onnan? Hogy húzzak el a lakásából… az életéből?

Onnantól, hogy elkezdtek romlani a dolgok, nem sokat agonizáltunk. Egy hetet, talán kettőt még próbálkoztunk, de ennyi. Már nem is emlékszem, mi váltotta ki az utolsó vitánkat. Persze, ez nem igaz. Mutass nekem egyetlen nőt, aki nem emlékszik rá, miért szakított a pasival, akivel másfél évig együtt voltak. De a történetem szempontjából a már nem is emlékszem rá is pont annyira megteszi, hiszen ez a része nem lényeges. Egy indulatokkal és méreggel teli szóváltás volt a lezárás, amit, ha a szomszédok akartak, szószerint le tudtak volna jegyzetelni. Úgy vágta be utánam a bejárati ajtót, hogy beleremegett a lépcsőház korlátja.

Ennek lassan egy éve. Nem kerestük egymást, nem beszéltünk és a szakma se sodort minket össze. Már-már meggyőződésemmé vált, hogy szándékos a részéről: valahányszor az ő cégükkel dolgoztunk, más került a csapatba tőlük. Persze nem hibázatnám, valószínűleg én is inkább szabira mennék, ha meglátnám a nevét valamelyik megbeszélés meghívottainak listáján – gondoltam magamban, amikor néha-néha mégis eszembe jutott. Ahogyan a hónapok tovaperegtek, meggyőztem magam arról, hogy megbékéltem. Hiszen jól szervezett, kiváló gondolkodó, akivel nagyon könnyű és nagyon jó együtt dolgozni. Ha ő hajlandó lenne rá, hogy bevállaljon egy projektet, amihez a mi cégünkkel kell együttműködnie, akkor nekem sem szabad kisebb embernek lennem ennél.

Elhittem. Tényleg elhittem, hogy így gondolom. Egészen mostanáig, amikoris megláttam a nevét a holnapi meghívottak névsorában, és rámzúdult az egész történet. Itt visszhangzik a fejemben a mondat, amit annyiszor, annyiféleképpen és annyi jelentésben hallottam tőle. Ami az én fejemben már csak az ő mondata lehet. De már csak egyféleképpen tudom hallani. Gyilkos indulatokkal és méreggel, ahogy utoljára üvöltötte felém, mielőtt rámvágta volna az ajtót:

– Na, húzzál innen!

 


Borítókép: Jon Tyson // Unsplash

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük