csacsiga

Csak ült az íróasztalnál és a monitoron villogó kurzort nézte. A szeme már kezdett fáradni ettől a hasztalan, mégis nagyon fókuszált munkától: bármennyire is koncentrált, nem jelentek meg a szavak a képernyőn. A fejében ezer meg ezer gondolat cikázott. Akart írni egy lányról, aki csillogó szemekkel bámul ki a vonat ablakán és a tündérek nyomait kutatja az elsuhanó tájon. Akart írni egy fiúról, aki viszont ismerte a tündéreket és rettegett a naptól, amikor majd elfelejtkezik róluk. Akart írni egy céltudatos nőről, aki annyira belefeledkezett a karrierjébe, hogy nem vette észre, amint elrohan mellette az élet. Vajon időben feleszmél majd? Felismerheti még az igazságot a régi mondásban: az életért kell dolgozni, nem pedig a munkáért élni? Akart írni egy férfiról, aki hagyta, hogy a nagy szerelem kisétáljon az életéből, mert „nem lenne helyénvaló”. Akart írni a kettejük találkozásáról – arról, ahogyan elsétálnak egymás mellett, és talán-talán az utolsó pillanatban mégis megmentené ezt a találkozót. Gyerekek vezette társadalmakról akart írni, és olyan társadalmakról, amikben nincsenek gyerekek. Képtelen találmányokról, másik világokról, a varázslényekről, amik csak akkor kelnek életre, amikor senki sem látja őket. Még a csillagokról és a rendetlenül viselkedő térképekről is akart írni. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejében – a kurzor mégsem mozdult. Mert most nem ezeknek a történeteknek volt itt az ideje.