Nyaral a kertváros.

Saját fotó, amit a kertben a űben fekszem, kezemben könyv, rajtam napszemüveg.

Városszéli jelenetek 2020 nyarából

A kertváros zajos. Nem annyira, mint a vidék, hiszen nem röfög a malac a szomszéd ólban, de azért a kertesházas lét tipikus zajai itt is megvannak: kert- és lakásfelújítás, flex, fűnyíró, gyerekzsivaj és mérges kiabálás, ha a gyerek túl sokáig marad a medencében vagy ha apa átrohant a túloldalra autót szerelni és már megint anyára hagyta a grill felügyeletét, aki viszont ez idő alatt a szomszédasszonnyal vetette össze jegyzetit az elmúlt hét történéseiről, ezért odaégette a húst. Mifelénk onnan lehet tudni, hogy nyár van (ha a csontról a húsodat leolvasztó meleg még lenne elég), hogy ezek a tipikus zajok hétről hétre elhallgatnak egy-egy környékbeli kertben: ilyenkor az adott család nyaralni ment. Esténként kimarad a gyerekzsivaj, hétvégén nem lengi be a környező utcákat is a gyújtós szaga és azon a héten biztos, hogy nem ennek a családnak a feje indítja el a szombati fűnyíró-riadóláncot.

Ám 2020, ahogyan az életben minden más területet, a nyaralásokat is kicsit átrendezte, és még azok is, akik munkáját nem érintette nagyon a válság, kicsit máshogyan töltötték idei szokásos augusztusi szabadnapjaikat: otthon.

Van, aki otthon nyaralt. Anyjuk megbeszélte Apjukkal, hogy a nemzetközi helyzetre való tekintettel elhalasztják a szokásos horvátországi nyaralásukat, de az összehangolt szabadságukat nem variálják meg és úgy töltenek otthon egy hetet, mintha nyaralnának. A benzinpénzen vesznek egy felfújható kerti medencét (Apjuk, gyere, fújjad már föl ezt a szart!), egy matracot és egy úszógumit a gyereknek. Adnak majd a szállodai életérzésre is: a terv az, hogy vesznek egy csomó előre bekevert koktélt a Lidlben és minden este a Netpincéről rendelik a vacsorát. A medence már jó előre megvan – azt azonnal megvették, amit a terv megszületett –, be is üzemelték, és egész nyáron hangos gyereknevetéstől zeng a környék (Áronka, gyere ki a vízből, uzsonna! Nem, nem ehetsz a medencében. Na jó, de csak most az egyszer!), nagyjából délután kettő és este fél kilenc között. Aztán jön a várva várt és jól megtervezett nyaralás hete. Péntek délután elmennek bevásárolni. Úgy döntenek, grilleznek is majd, de csak maguknak, hiszen mégis csak nyaralnak. A grillkolbász, a hagyma meg a mustár mellé máris landol a bevásárló kosárban a tálca sör meg a két kóla (Hagyjad, Anyjuk, azt a flancos koktélt, jó lesz nekünk a sör is!), hús, kenyér, felvágott, száraztészta – mert hát eláll, meg sosem lehet tudni. Másnap megrendezik a szomszédokkal az év legnagyobb grillpartiját. Vasárnap pihenésképpen Anyjuk összedob egy csirkepörköltet, de akkora adagot, hogy az utcát egy hétig etethetné belőle. (Majd holnaptól már tényleg nyaralunk.) Hétfőn pedig kezdetét veszi A Nyaralás: Apjuk hét napon keresztül felváltva nyír füvet, vág sövényt – körfűrésszel – és aprít fát; Anyjuk pedig, ha már úgyis van egy kis ideje otthon, pincétől a padlásig csillogóra takarítja a lakást. Később majd úgy emlékeznek rá, mint életük legpihentetőbb otthon töltött egy hetére.

Van, akinek a szülei nyaralnak az otthonukban. A kéthetes vendégeskedést a következő párbeszéd előzi meg:

– Nem, anya, nem mehetünk hozzátok. Te is hallottad a híreket!

– Ugyan már, hiszen nem vagytok betegek! Vagy tán köhög a kis Franciska?

– Nem vagyunk betegek, de Budapest a legnagyobb gócpont. Lehet, hogy már elkaptuk, csak nem tudunk róla. Nem akarunk felelőtlenül dönteni és mindenkit megfertőzni vidéken.

– Ugyan már, kit fertőznétek meg? A szomszéd Gizit? Annak olyan bivaly szervezete van, hogy egy atomtámadást is túlélne! A múltkor is, hallod, Andikám, leesett a jégeső. Nem viccelek: akkora jégdarabok voltak itt, mint az öklöm. És lett valami baja? Semmi!

– Te jó ég, elkapta a Gizi nénit a jégeső?

– Dehogy kapta! Hisz ezt mondom: otthon volt, bent a házban. Semmi baja nem lett!

– Anya!

– Csak mondom. Itt aztán senki nincs veszélyben tőletek, igazán hazajöhetnétek.

– Idősek vagytok már! Veszélyes rátok nézve, ha megfertőződtök. Franci sportol, vitaminokat szed. Lehet, hogy már régen elkapta, csak erős a szervezete és nem tudjuk, de hozza-viszi!

– Idősek, idősek. Mit vagyunk mi idősek? Tudod, kik az állítólagosan veszélyeztetettek? A hatvanöt felettiek! Én meg csak hatvan három vagyok, és apád is csak novemberben tölti a hatvanötöt!

– Anya…

– Csak mondom, na. Minket aztán nem fog egy kis tüdőgyulladás ledönteni a talpunkról. Itt van nekünk a kert, mit gondol ez a vírus, ki fogja azt gondozni? Majd a Gizi?

– Anya…

– Jól van, jól van! Megértettem. Nem akartok idejönni. Felelősségteljes döntés, hiszen a fővárosiak terjesztik leginkább ezt a nyavaját. Megértelek és elfogadom…

– Köszönöm, anya.

– … úgyhogy holnap összecsomagolunk és mi látgatunk meg titeket. Két hét szerinted elég lesz, angyalom? Nem hiszem, hogy annál hosszabb időre rábízhatnám a Gizire a kertet.

Van, akinél a kertrendezők nyaralnak. Soha nem derült ki, hogy bizonyos kertrendezőket fűzi-e bármilyen rokoni kapcsolat a szomszédsághoz, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a tervezettnél hosszabb időt vett igénybe a zsebkendőnyi kertterület rendbetétele. Hajlok egyébként a rokoni kapcsolatok nem léte felé, mert amíg a hajdúsági tájszólást hallgattuk, a háziak alig-alig kapcsolódtak bele a beszélgetésbe. Eleinte azt hittem, új lakók –  a kertesházas övezetben a nagyhangúak nem maradhatnak titokban –, de két és fél hét után többet nem hallottuk az ízes beszédüket. Ám amíg itt voltak, mosolyt csaltak az arcomra, valahányszor nyitva volt az ablakom vagy kint voltam a kertben. És csak hogy tudjátok: óraátállítástól óraátállításig konstans nyitva van az ablakom. És általában az erkély ajtóm is, ám ezt egyszer sikerült nagyon megszívnom, mert jött a zivatar és a viharos erejű szélben nem vízcseppek potyogtak le az égből, hanem konkrétan a megnyitott csapokból folyt le csíkban a víz felhőkből. Mivel, ahogyan minden jó zivatart, úgy ezt is ezt is több órányi fülledt meleg előzte meg, az első öt perceben kint álltam a teraszon és hagytam, hogy a langymeleg eső olyan érzést keltsen, ahogyan körbevesz, mintha a strandon süllyednék épp le az enyülést adó víz alá. Ám az ötödik percben jött a mindent felülíró gondolat: a teraszajtó. Nem is gondolat volt, csak egy kép, amint a nyitott teraszajtómon bever az esővíz. Alapvetően azt gondolom magamról, hogy egész jó a képzelőerőm, de erre a látványra nem tudtam felkészülni. Íme a jelenet: rólam patakokban folyik a víz, úgy rohanok keresztül a házon, kettesével szedve az emeletre vezető lépcsőfokokat, hogy a szobaajtóban annyira lefagyjak, hogy egy pillanatra azt se tudjam, hogyan kell feltakarítani a befolyt vizet. De tényleg: hogyan kell kilenc négyzetméternyi laminált padlóról percek alatt feltakarítani a félcenti vastag víztakarót? Azt hihetnénk, tanultam belőle, de az ajtóm azóta is niytva van: ezért is tudom, hogy a kertrendezés véget ért és az ízes hajdúsági szavak már nem vesézik ki – szigorúan politikamentesen! – a mindennapok nagy problémáit.

És végül van az a szomszéd, akik valószínűleg idén kezdte meg nyugdíjas pályafutását, ugyanis napközben is nagyon aktív, azt sejtetve, hogy nincs állandó munkája. Persze ki tudja. Ő igazából nem is nyaral – illetve ellenkezőleg: mióta a kertvárosba költözött, az egész élete egy véget nem érő nyár a családi nyaralóban. Nem csak délután jár ki a kertbe, amikor a ház már árnyékot vet a füvesített udvarra: a nap minden szakaszában talál valami tennivalót az elkerített kis birtokon. Füvet locsol, kerítést fest, tavat takarít – és minden tevékenységről büszkén számol be a családnak, a barátoknak. És persze a szomszédságnak, mert harsány büszkélkedéseit nem csak a telefon, de még a szomszédos utca túloldalán is jól lehet hallani.

– Képzeld, ma néztem, hogy az aranyhal a kis kerti tóban, amit még az előző lakó hagyott is, már tizenkét centis. Múlt héten még csak tiezenegy centi volt, de azt olvastam az interneten, hogy ha gyakrabban takarítom a vizet, akkor gyorsabban nő, úgyhogy vettem is gyorsan egy tóápoló szettet. Ilyen probiotikumos cucc, simán be lehet önteni a halak mellé. És ha már ott voltam, rendeltem még ilyen hínár szerű növényt is a liliomok mellé, mert azt állítólag szeretik a halak. Most nézd meg! Még meg sem érkezett a rendelés, de a halak máris jobban néznek ki!*

Ő egyébként valószínűleg a nagyváros forgatagából vonult vissza „vidékre”, hogy itt kipihenhesse a dolgos éveket. A terv egészen jól ment, egsézen addig, míg be nem ütött a COVID-szezon. Akkor aztán nagyon elkezdtek neki hiányozni a barátai, a családja és sajnos a munkája is, így aztán próbált kitalálni valami jó megoldást arra, hogyan üsse el az idejét, amikor a kert nagyjából önfentartóvá vált. Talált is: a munkája során szerzett rengeteg telefonos tapasztalatot hasznosítva, a social distancing és a kapcsolattartás közös égisze alatt minden reggel kiül a teraszra és végighívja a családtagjait. Akkor aztán bentről egy hang figyelmezteti: itt az ebédidő. Ugrik is segíteni: a teraszon megterítenek, elbeszélgetnek színházról, irodalomról, politikáról; majd a délutáni sziesztát követően újra kezdődik a telefonálgatás: most a barátok hogyléte van soron. Hat órakkor aztán visszavonulót fúj, hogy a vacsora és a híradó mellett új erőt gyűjtsön a másnapi küldetéshez.

Hát ebben a víg kakofóniában telnek a koronaterhes nyári napok a városszélen. Ha valaki a szomszdságból hasonló írásra adja a fejét, biztos vagyok benne, hogy abban mi is benne leszünk, mint a környék csípősebb fűszerei. Kommentben, kérlek, hagyd itt a linket, hogy később majd elnosztalgiázhassak rajta, milyen is lehetett mellettünk élned a kétezres évek második évtizedében.

* Hoppá! Ez lehet, hogy én vagyok. 😀


Borítókép: csacsiga © 2020

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük