Rendes éves újraindítás – avagy jógatábor 5.0.

Fiatal nő háttal, fapózban egy stégen.

Alapvetően nem az ilyen történetek elmesélésére született meg ez a blog, de vannak olyan sztorik az életben, amik olyan erős hatással vannak az emberre, hogy alakítják, formálják az életet, a gondolkodást, és a végén kibukik, hogy végülis ez is én vagyok, ebből (is) töltelekezem. Az ilyen történések olykor észrevétlenül (vagy éppen nagyon is észrevehetően) beépülnek az elmesélt történetekbe, új irányt adva a mesélésnek; máskor pedig teljesen önnálló életre kelnek, és önmagukban is mondanivalóvá formálódnak. A “rendes éves újraindítás” ez utóbbi kategóriába tartozik.

***

Légy zümmögés. Valahol távolról hallom, hogy egy légy elszállt a fülem mellett. Kicsit később – vagy talán sokkal, ebben az ellazult állapotban nem tudom eldönteni – lábakat érzek az ujjbegyemen. Egy hangya találta meg magának a mozdulatlanul a matracon heverő testrészeimet. Táncot lejt a kézfejemen, majd kirándulni indul a könyökhajlatomba, ahonnan végül lemászik a matracra, felfedező útra indul a térdem felé. Hallom, ahogyan a lépteivel zajt csap a matracomon. Hívhatja a többieket is, mert hamarosan sokszorosára nő a menetelés zaja és szinte érzem, ahogy döbörög alattam a matrac. De ez a zaj is a semmibe vész lassan, ahogy egyre méllyebb sűllyedek önmagamban.

Egy gondolat próbálja felütni a fejét. Még nem vagyok itt teljesen. Tudom, nem csak a gondolat megjelenéséből, hanem abból az őrült sebességből is, ahogyan átalakul, tovább rohan, átadva a helyét egy újabb, valami teljesen érthetetlen asszociáció mentén felbukkanó társának. Percekig, vagy talán még tovább fekszem mozdulatlanul a matracon, mire egyáltalán észreveszem őket. Annyira beépültek a mindennapjaimba, hoyg észrevétlenül vannak jelen; ám amikor feltűnik a jelenlétük, feszélyezetté válok. Mit csinálnak itt? Hirtelen a mozdulatlanság is kényelmetlenné válik, és erőltetnem kell. Le kéne söpörni azt a hangyát a tárdemről. VIszket a fülem. Valami mászik a mutatóujjamon. Pár másodpercig még küzdök, majd megnyugszom – ha mozdulni kell, hát mozdulni kell. De nem kell. Ahogy az elmém elengedte a feszültséget, a testem is azonnal megnyugszik. Nem görcsölök azon, hogy az agyam dolgozni akar. Meg kell szoknia, hogy it van idő a hallgatásra, van idő a megállásra.

Csend van. Nem tudom, mikor lett csend, sem azt, hogy miért most tűnik fel. Elaludtam volna? Érzem, ahogy a kezem önkéntelenül, kontrollálatlanul megrándul. Egy apró hang hagyja el a torkomat. Az én kezem ez itt mellettem? Az én hangomat hallottam az imént? Ahogy felbukkannak, úgy el is tűnnek ezek a kérdések és visszasűllyedek a külső-belső némaságba. Csend van. Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára a csendet. Talán egy évvel ezelőtt, amikor ugyanezen a matracon, ugyanez alatt a fa alatt kerestem nyugalmat a rohanó hétköznapok elől?

Friss fűszer illata száll a levegőben. Az orrom kezd magához térni, és rántja magával az agyamat. Kész az ebéd. Friss zöldségből, sok fűszerrel, vegetáriánusan, indiai módra, helyben készítve. Így meg ez már évek óta. Amíg mi a földönfekve, ki az árnyékban, ki a napon, a saját csendünket keressük, addog Kriszta mennyei illatokkal telíti meg a levegőt, hogy mire a relaxációból magunkhoz térve, korgó gyomorral felülünk a matracokon, nekünk már csak a kézmosás és a terítés feladata maradjon az ebéd tálalásáig. Valahol a távolban megszólal Istók. A hangja rohamosan közeledik, a második mondat már csak alig pár méterre van tőlem. Újra érzem a lábamon a hangyákat. A kezeim lassan megmozdulnak. Mélyet lélegzem a Duna-kanyar tiszta, civilizációtól távol eső levegőjéből. Kinyitom a szemem és felülök, körülöttem némám pislogó arcok. Megérkeztem.

***

Amikor négy nappal később a tábor végén mélázunk az elmúlt napok tapasztalatairól, egyszerre tűnik szörnyen messzinek és borzalmasan közelinek a egérkezés pillanata. Négy nap végtelen nyugalom után vissza kell térni a térerőbe, a rohanásba, a forgószél sebességű gondolatfolyamokba. De mind viszünk valamit magunkkal. Én néhány új recepet, és idén először nem csak egy, de egyszerre minden eddigi jógatábor tanulságát. Jelen lenni a világon a legnagyobb luxus manapság.


Borítókép: Marion Michele // Unsplash

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük