csacsiga blog: A fehér nyuszi

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő: –
Tényleges idő: –
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?

Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.

Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.

Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.

Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.

Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!

Képzeljétek, fogtam egy tyúkot! De nem ám olyan sárga, sípolós gumicsirkét, amit kutyajáték címen lehet kapni a Freshnapfban – egy igazit. Egy élő, kapirgáló, menekülő, melegvérű, tollas tyúkot, amit a kétlábúja gondatlanul kihajtott az utcára. Nekem.

Egyik délután a család nagyon be volt sózva. Az Emberemnek lett egy új túracipője, amit mindeképp ki kellett próbáljon még a hétvégén – és mit ad Isten, épp hosszúhétvége volt, amibe egy jó, emberes kirándulás is belefér. Másnap felkerekedtünk hát, és irány Verőce. Megjegyzés: ha Verőcéről Verőcére mentek Katalinpusztán át, akkor ne higyjetek a rövid leírásoknak, az nem egy 12 kilis túra lesz! Szóval elindultunk. Borús idő, kellemes hőmérséklet, jó kis sétatempó. Az Embereim meneteltek, én csatangoltam. Aztán kisütött a nap. Nagyon. Azt hittük, majd meghalunk, és akkor még csak az elején voltunk. Erdő szinte sehol.

Amikor először tévedtünk el, még egész vidámak voltunk – beértünk már az árnyékot adó fák közé és nem tettünk meg olyan nagy távot feleslegesen, mert nem rossz irányba fordultunk, csak nem találták az Embereim a turista jelzéseket. Amikor másodszor tévedtünk el, akkor viszont már kezdtek kétségbeesni a kétlábúak. Nekem mondjuk mindegy volt, együtt voltunk, kalandoztunk, de bevallom nektek derekasan: kutyameleg volt, és a kutyatappancsok is kezdtek már nagyon fáradni. Katalinpusztára beérve az Emberem kishíján feladta, kicsit hisztizett is, bár szerintem semmi oka nem volt rá. Lábunk megvolt, vizet is ittunk, és valahol várt ránk a jó meleg otthon, csak a négykerekűhöz kellett visszatalálni. Kis pihenő után, amikor az Emberem túltette magát a hisztirohamon (de légyszi ne mondjátok neki, hogy ezt elárultam, mert szerinte nem is hisztizett, de rajta kívül mindenki tudja, hogy így volt) és elkezdett ésszel gondolkodni, talált egy túrista térkép izét a telefonján – ekkor derült ki, hogy mégsem tévedtünk el. Csak egy nagyon félrevezető útleírást találtunk. E szerint mindössze 13 kilométert kellett volna megtennünk, míg az új térkép izé, és a már eddig megtett 12 kilométer szerint ennél jóval többet.

Éhesen, fáradtan, porosan indultunk tovább az utunkra. Szendehely utcáit róttuk épp, amikor megéreztem A Szagot. A tyúkok elbújtak a szem elől, látni nem lehetett őket, na de a kutyaorrot senki nem csaphatja be. Úgy, ahogy voltam, fáradtan, porosan, éhesen és már szomjasan neki indultam, pár méter futás, egy ugrás, és a friss, meleg pipihusi ott volt a számban! El sem tudjátok képzelni, milyen büszkén vittem oda az Emberemnek. Én fogtam, hallod? Teljesen egyedül! Az Emberem csak nézett. Lehet, letagadja, ha megkérdezitek, de esküszöm, láttam egy könnycseppet a szeme sarkában, és bár egy szót sem szólt, éreztem, hogy nagyon büszke rám! Aztán nagyon sok dolog történt egyszerre. A szárnyas elindult, pedig az Emberemnek segítenie kellett volna végezni vele. Jött viszont egy idegen, aki felkapta a szárnyasunkat, nagyon kiabált és ott hagyott minket. Még távozás közben is sápítozott valamit, valami pórázról, meg gyerekekről, de kit érdekelt?!

Ott álltunk az Emberemmel, én megsemmisülten, ő tétován. Közben megdögönyözött és a szájával mondta, hogy ügyes voltam (még vagy fél órán keresztül csak erről beszélt), meg a viselkedésével is, de mégsem értem: akkor miért kellett odaadjuk a vacsorát az idegennek? Hiszen én megfogtam magunknak. Még az Emberemnek is hajlandó lettem volna adni belőle, de ő elbénázta: amikor a szárnyas megindult, hagyta, hogy az idegen vadássza le. Nem értem, mi történhetett; mindenesetre a vacsoránk odalett. Éreztem az Emberemen is, hogy nagyon odavan, szerintem őt is megviselte a szárnyas elvesztése. Még hosszú tízpercekkel az eset után is próbált jókedvre deríteni. Mondta, hogy gyönyörű volt az ugrás és, hogy szinte repültem. Fel is horzsoltam az államat – én észre sem vettem. Szegény Emberemet nagyon megsajnáltam a végére, szerintem ő sokkal rosszabbul viselte a dolgot, mint én. Pedig ilyen az élet. Dolgok jönnek, dolgok mennek. Ezt most elszalasztottuk, de legközelebb! Legközelebb meglesz! Az Emberem szerint nem lesz legközelebb, mert nyitott szemmel fog járni, de ha a tyúkok megint elbújnak a szem elől, akkor nem tud mit tenni. Én már erre készülök.

Ez után igen eseménytelenül telt a visszaút; mindössze csak egyszer tévedtünk el Verőcéig mostmár – igaz akkor nagyon, megtettünk vagy két kilométert pluszban. A végén összesen egy 25-össel zártuk ezt a kirándulást, vaksötétben botorlkáltuk le az utolsó négy-öt kilit, és alig bírtuk beemelni a fekenünket a kisautóba. Az Emberem lábát feltörte az új cipő, EmberMama alig állt a lábán, én meg csak annyit bírtam tenni, hogy bemásszak a helyemre, és mire indulunk, már el is aludjak, de megérte. Azóta a csirkével álmodom!

_{*Részlet Wella kutya naplójából.}

Címke: Wella

A fehér nyuszi.

Napló töredék.*