A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Amikor nagyapó mesélt, az utca, sőt olykor az egész környék minden gyereke köréje gyűlt és tátott szájjal hallgatta a történeteit. Nagyapó nagyon öreg volt már. A keze remegett, ha felemelte a teáscsészét, a lába csak nehezen vitte előre, ráadásul ilyenkor egy botot hívott segítségül. A gyerekek már megszokták nagyapó különcségeit és már csak akkor merült fel a kérdés, hogy vajon miért nem kér magának új lábat, ha új család költözött a környékre. Ilyenkor a délutáni közösségi munkálatok során összeverődő szülőktől kezdték el kérdezgetni az újak, hogy nagyapó hogyan lehet ilyen öreg, miért nem kapott még átültetést vagy cseréltette le nehezen működő végtagjait már régen robotkarra vagy -lábra.

Érdekes módon a gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek, és a mesedélutánok újoncai csak néhány alkalom után tették fel nagyapónak a kérdést, miután otthon a vacsora asztal mellett hallották, amint a szülei az ő furcsaságairól beszélgetnek.

– Nagyapó, te miért vagy ilyen öreg? – kérdezgették ilyenkor. – Nagyapó, neked miért nincsen vasból a kezed?

– Hogyis ne?! Először a kezem, aztán a lábam, végül a szívem cseréltessem le? Akkor aztán igazán vasszívű lennék, kell az nektek?

A szíve helyett néha a keményfejűségével viccelt, de ennyivel le is rendezte általában. Az igazság az, hogy nagyapó valóban nagyon öreg volt, csak kevesen éltek már a világon az ő generációjából, és még kevesebben fogadták el a mesterségesen megnövelt életkor nyújtotta előnyöket. Bogaras vénember volt, ahogyan néha azt büszkén hangoztatta, de ember volt!

A meséi szinte kivétel nélkül a régmúltról szóltak, az úgy nevezett bolygótörténelem előtti időkről; noha a maga közel négyszáz évével csoda, hogy még emlékezett bármire is a gyerekkorából. Most is vagy 25-30 arcocska gyűlt köré, hogy a mai mesét meghallgassa.

– Mert kékek voltak a fák?

– Mert kék téglákból építkeztek?

– Mert az űr kék és emiatt kéknek látták a bolygót?

A kisebb gyerekek egymás szavába vágva igyekeztek megfelelni a kérdésre. Amikor nagyapó úgy érezte, elég hosszú hatásszünetet tartott a válaszokra várva, mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta.

– Nem, nem, egyikőtöknek sincs most igaza. A vize miatt kapta a bolygó ezt a nevet. Hatalmas területeket borított az óceán, öt óriási szigetre tagolva a bolygó szárazföldjét, a sok víz miatt pedig messziről valóban kéknek látszott a felszíne. A szárazföldek zöld növényekkel voltak tele, az erdeiben ragadozók portyáztak, az égen madarak cikáztak, a vizek pedig szinte túlzsúfolásig megteltek halakkal.

Nagyapó megvárta, amíg a hűhák és váók abbamaradnak, majd folytatta.

– Úgy bizony, az élet idilli volt a Kék bolygón. Ám egy napon megjelent: az ember. Csúcsragadozóként élt az állatok között: amire szüksége volt, azt elvette, amit pedig nem tudott elvenni, azt újrateremtette a maga számára. Eleinte csak kisebb elszigetelt csoportokban élt, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre csak növekedett a számára szükséges terület, és egyre csak csökkent az érintetlen, igazi vadon.

– Dehát nagyapó! Ha az ember ezen a régi bolygón igazi úr volt, hogy lehet az, hogy most itt, a saját bolygónkon be vagyunk zárva a körzeteinkbe? Itt veszélyesebbek a többi fajták?

– Nos, azaz igazság, hogy ha csak egy dolgot tanultunk meg a Kék bolygón, akkor az az, hogy nincsen nálunk veszélyesebb lény az egész világon. Vagy legalábbis még nem találkoztunk vele.

– Hogyhogy veszélyesek vagyunk? Te is ott voltál a Kék bolygón?

– Eleinte nem. Nagyon sok év kellett ahhoz, hogy az ember tönkretegye a Kék bolygót. Amikor én megszülettem, a Kék becenév már csak emlék volt. Ahogyan az ember egyre inkább egyeduralkodóvá vált a bolygón, úgy nőttek a (képzeletbeli) igényei is. Egyre nagyobb erdőket irott ki, egyre nagyobb gyárakat épített, egyre nagyobb városokban lakott. Mire én megszülettem, már csak néhány mesterségesen táplált erdő maradt fenn, állatokat szinte csak fogságban lehetett látni, a kék vizek pedig piszos szürkévé váltak a rengeteg szennyeződéstől. A hatalmas városaink falai egymást érték, a gyárkémények füstjéből álló köd pedig szinte állandó volt.

– Akkoriban már tudtuk, hogy visszafordíthatatlan, amit tettünk, és a felderítő űrhajók folyamatosan rótták az űrt, újabb és újabb lehetőségek után kutatva. Én még gyerek voltam, fiatal kamasz, amikor sikerült otthagynunk a bolygót, majd néhány év utazás után leszállnunk ezen. Az új bolygón szigorú szabályokat alkottunk, hogy még egyszer ne történhessen meg az, hogy az utódainknak kényszerűségből és nem kalandvágyból kell elhagyniuk a szülőbolygójukat. Ezért van többek közöt az is – fordult az imént kérdező kisfiú felé –, hogy be vagyunk zárva ebbe a körzetbe, és csak különleges engedéllyel léphetjük át a falakat. Ahogyan az is, hogy a gyárak csak az év bizonyos hónapjaiban üzemelhetnek, vagy éppen az, hogy bármilyen foglalkozást választunk is végül magunknak, mindnyájan el kell sajátítsunk legalább egy mezőgazdasággal vagy állattartással kapcsolatos szakmát. Tiszteletben kell tartanunk a bolygót, amely otthont ad nekünk, és ezt csak úgy tanulhatjuk meg, ha át kell élnünk néhány olyan évet, amikor bármit is csinálunk, a természeti erők uralkodnak felettünk és nem mi őfelettük. Hogy tudjuk, mi csak megtűrt élőlények vagyunk egy sokkal nagyobb játszmában.


Borítókép: Alexis Antoine // Unsplash

Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

A fiú sokáig hallgatott. Különleges elképzelései voltak az életről, arról, hogyan kellene boldog és tapasztalásokkal teli évekkel a háta mögött majd a másvilágra lépni, ám az elveket nem tudta alátmasztani gyakorlati útmutatással; még magának sem, pláne beteg hugának.

Hogyan is tudta volna? Az évszázadokkal korábbi óriás napkitörés még most is éreztette a hatását. Azt mondják, előtte bőséges és aktív élet volt a Földön, az ég kék volt, a fű zöld, az óceán sós, a tavaszi szellő pedig csiklandozta az arcokat. Legalábbis a könyvek azt mondják. Ám az emberiség – azon kevesek, akiknek sikerült túlélniük – a földfelszín alá költöztek. Ekkoriban alakult ki az a városrendezési forma, amely ma is tartja magát: a lefelé építkezés; a földfelszínen pedig azóta egy lélek sem járt.

Eleinte voltak próbálkozások – ezt Abel a történelem könyvekben olvasta: önjárókat és drónokat próbáltak felküldeni időről időre a felszínre, de a felszín továbbra is lakhatatlannak bizonyult. Egy idő után azonban elmaradtak a felderítések, az emberek megszokták az új otthonaikat, az újonnan születetteknek pedig már ez vált természetessé. Csak néhányan, a nagy álmodozók, mint ő is, gondoldoltak már arra, vajon milyen lehetett az élet régen. Gyermek-álmok. – mondták a szülei – Majd kinövi őket.

Ám Abel nem nőtte ki. Gyerekként és tinédzser korában mindent felfalt, amit a régi időkről találni lehetett, az iskolaválasztásnál pedig csak egy cél lebegett a szemei előtt: fel kell jutnia a felszínre.

A harmincas évei elejére sikerült összeállítani egy csapatot és találni – csodával határos módon – néhány szponzort, akik mind anyagilag, mind politikailag hajlandóak voltak kiállni az ügye mellett és egyengetni a csapat útját. Az expedíció előkészítése évekig tartott, az út a felszínre heteket vett igénybe.

Amikor megérkeztek a kihalt felszínre, szmogos, de belélegezhető levegő fogadta őket, a sugárzás mértéke pedig kimutathatatlanul alacsony volt a műszereik szerint. Ahogy elindultak a felderítésre, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy füstokádó kéményekkel teli, kietlen tájon találták magukat, se egy szál fű, se egy darab kék égbolt. Abel csalódott volt; másban reménykedett. Már-már visszaindultak a mélybe, amikor valamelyikük egy nagyobb, sötét foltot szúrt ki a távolban. Arra indultak, és ahogy közeledtek, a remény újra élni kezdett bennük, odaérve pedig leesett az álluk.

Lassan összerakták a képet a fejükben. A város feletti földfelszínt maga a város tartja halottnak, a szemetével, amit a felszínre halmoz, az elhasznált levegővel, a kiáramló káros anyagokkal. Ám ahogy elhagyták a városhatárt, dús lombú, élettel teli zöld erdőre bukkantak. Minden, amit Abel a könyvekben olvasott, valósággá vált számukra. Szájtátva bámultak, egy szó sem jött ki a torkukon. Végül hosszú idő után Abel szólalt meg:

– Hát szervusz, öreg lány. Vicky lesz a neved. A húgom emlékére.


Borítókép: cocoparisienne // Pixabay

Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?

Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.

Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.

Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.

Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.

Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!


Borítókép: csacsiga fotó © 2020