Színes lufikból BIRTHDAY felirat, világos httér előtt. A betűket kezek tartják.

A születésnap.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Születésnap.
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 15 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

A tortán több gyertya volt a kelleténél. Figyeltem, ahogyan a lángok lassan, táncolva egyre lejjebb haladnak, megolvasztva a vékony gyertyaviaszt. Sokkal több gyertya a kelleténél.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt sem hittem volna, hogy ennyi idősen még élni fogok. Volt kiválasztott szakmám, egy elképzelt lakásom, felfelé ívelő karrierem, két örökbefogadott kis lurkóm… Biztosra vettem, hogy az élet minden területén úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretném, hiszen mindig is keményen dolgoztam érte, hogy így legyen. Elképzelt jövőmben a húszas éveim végére mindent elértem, amit csak lehetett (legalábbis amit egy hatéves szerint lehetett), és onnan nem volt tovább. Hogy valaha elmúlok harminc? Hogy sosem nevelhetek gyerekeket? Elképzelhetetlennek tűnt.

Ahogyan elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az egyetemi diploma után, ahelyett, hogy a szakmámban elhelyezkednék, egy olyan programba jelentkezzek önkéntesnek, amelyben, ha sikerrel járunk, soha nem láthatom többé a szülőhazámat. Igaz, ha nem járunk sikerrel, akkor semmit sem láthatok többé.

Persze sikerrel jártunk. Az első emberkolónia, mindössze ötven ember, akik elhagyták a Tejútrendszert, el a Lokális Galaxis Csoportot és az űrben sodródva figyelték azon bolygókat, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy kiérdemeljék a Föld II nevet.

Az első lehetőséget a vártnál sokkal hamarabb megtaláltuk; a kilövésünk után alig tíz évvel újra szilárd talajt taposhatott a lábunk és fák termelte oxigéndús levegőt lélegezhetett be a tüdőnk. A Föld II valóban a Föld II lett, sokkal jobban, mint azt valaha elképzeltük. Fiatalabb bolygó, a napja is hidegebb még, ami azt eredményezte (ennek magyarázatát magam sem egészen értettem), hogy érkezésünk idején a földihez hasonló növényzettel rendelkezett ugyan a bolygó, de más élet nem volt rajta. Mi pedig elkezdtük a kolonizációt. Lakóhelyet építettünk magunknak, megismertük a helyi viszonyokat, és néhány év alatt belaktunk egy aprócska területet a bolygón. Üzentünk a Földnek, és most várjuk a válaszukat.

Közben múlnak az évek, és a születésnapi tortámon egyre több a gyertya. A kelleténél mindig több.


Borító: rawpixel // Unsplash

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Az utolsó tehén.

Prompt: Figyeld meg a képet és írd le, mi történt!*
Tervezett hossz: 350 szó.
Tényleges hossz: 350 szó.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.A bolygó óriás holdja már lemenőben volt, amikor a férfi feleszmélt. Egy újabb vesztes csata, gondolta magában. Az éjszakai égbolt nyugodt volt, amikor kinyitotta a szemét és felnézett az égre. Ha nem sajgott volna a gerince azon a ponton, ahol ráesett, még azt is megkockáztatja, hogy csak álmodott. Hiszen ki támadná meg a farmot egy ilyen csillagfényes, langyos levegőjű, kora nyári estén?

Körül sem kellett néznie, gondolkodás nélkül tudta a választ. Feltápászkodott, és épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint az utolsó tehenet is felszippantja a birtoka felett lebegő csészealj. Ez ment azóta, hogy az idegenek először feltűntek. És most elvitték az utolsó tehenét is.

Gyerekkori történetek csengtek a fülében. A nagyszüleinek egy hasonló invázió miatt kellett elhagyniuk a szülőbolygójukat. Gyerekek voltak még, amikor az idegenek a Földre érkeztek. A bolygó lakossága eleinte örömmámorral fogadta a közeledésüket: a földönkívüliek végre kapcsolatot teremtettek a Földdel! Ám soha egyetlen emberrel sem kerültek közvetlen kapcsolatba, nem is bántották őket. Ellenben elkezdték begyűjteni az állatokat. Olyan nagyszámban szabadították meg a Földet a halaktól, rágcsálóktól, madaraktól, emlősöktől, sőt még a hüllőktől, bogaraktól is, hogy alig egy évtized alatt teljesen kifogyott a Föld élelmiszer készlete. Sokan megpróbáltak visszatérni a történelemkönyvekből ismert táplálkozási módokhoz: gombákat és növényeket fogyasztottak. Ám a Föld szennyezettsége miatt olyan silány volt ezeknek a tápértéke, hogy sokan, akiknek kevésbé volt ellenálló a szervezete, hamar a föld alatt végezték.

Amikor az idegenek már szinte minden állatot begyűjtöttek, az emberek mellé állt a szerencse: a csészealjak sorra lezuhantak. A hatalmas embertömegek szállítására alkalmas járműveken nem volt személyzet, de ugyanígy az állatoknak is nyoma veszett. Senki sem értette, mi történhetett. Elkezdett terjedni az elmélet, miszerint az idegenek egy másik dimenzióból érkeztek, és most egyszerűen visszatértek a saját dimenzióikba, az immár feleslegessé vált űrhajóikat hátrahagyva.

Bárhogyan is, az űrhajók segítségével a bátrabbak csapatokba tömörülve elhagyhatták a Földet, újabb élhető bolygók után kutatva. A nagyszüleit szállító csészealj a Lokális Galaxiscsoport szélén járt, amikor a csillagászok egy öregedő csillag haláláról számoltak be: a Nap tüze kihúnyt és a hátramaradtak mind odavesztek.

Talán figyelmeztetés volt, gondolta. Talán erről a bolygóról is azért akarnak elüldözni minket, mert jön a vég?

 


*A képen: Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Borítókép: Creative Writing Exercise // WritetoDone.com

Solaris.

A Faber and faber kiadó 2003-ban megjelent Solaris kiadásának borítója.Írta: Stanislaw Lem
Eredeti cím:
Solaris
Megjelenés éve:
1961
Fordította:
Joanna Kilmartin, Steve Cox
Kiadó: Faber & Faber
Kiadás éve: 1970 (2003)

 

Amilyen nehezen haladtam ezzel a könyvvel, olyan nehezen álltam neki ennek a beszámolónak is.

Lem története (mint tőle a[z eddigi] nagy kedvenceim mind) egy olyan bolygón játszódik, amit nem azért nem ismerünk, mert még nem fedeztük fel, hanem azért, mert egyszerűen nem érthetjük meg azt, ahogyan a bolygó egyetlen lakója, az egész bolygó felületét takaró óceán működik. A főhősünk érkezését rengeteg kutatás előzte meg, több emberöltőnyi természettódós, a humán tudományokban jártas professzor és mérnök felfedezéseinek anyaga állt a Solarisra telepített kutatóállomásra érkező Kelvin rendelkezésére, hogy felkészülhessen arra, ami itt fogadja, de a számos megfigyelésből semmilyen, emberi tudattal feldolgozható értelmet nem tudtak kihámozni a kutatók.

A terv szerint a Solarisra való érkezésével Kelvin egy újabb kísérlet végrehajtásában és a kapott eredmények feldogozásában kellene, hogy az itt állomásozó, három fős legénység segítségére legyen, ám csupán pánik és káosz fogadja, valamint a hír, hogy az állomást vezető Gibarian, aki egyébként Kelvin egykori tanára volt, a tudós érkezését megelőző reggelen öngyilkosságot követett el. Kelvin hamarosan maga is megtapasztalja, mi okozza a pánikot, ugyanis amikor az érkezését követő reggelen felébred, egy nőt talál a szobájában; egy nőt, akit már évtiedekkel korábban, még a Földön elveszített.

A következő közel 200 oldalban Kelvin és Rheya kapcsolatának formálódása mellett lopott pillantásokat vethetünk arra, hogyan próbál megbírkózni a legénység további két tagja a látogatók okozta őrülettel, valamint megismerkedhetünk a bolygó (ismert) történelmével; amit a Solarisról tudni lehet, arról Kelvin ilyen vagy olyan formában beszámol az olvasónak.

És ez volt az a vonal, ami miatt annyira lassan haladtam ezzel a könyvvel: tele van (ál)tudományos kifejezésekkel, amik talán még az anyanyelvemen is egy kicsit nehezítették volna az olvasást, de a rengeteg leírással, tudományos felfedezéssel és történelmi ismertetővel angolul nagyon nehezen küzdöttem meg. Sokszor szünetet tartottam, egyszerre mindig keveset olvastam – és igen, bevallom, voltak bekezdések, amiket újra kellett olvassak, pedig nem tartom magam rossz angolosnak. Vagy legalábis ez előtt a könyv előtt nem tartottam magam annak.

És mégis, minden kudarc, szünet és egyéb lassító tényező ellenére is azt mondom: megérte. Mindeg egyes oldal megérte. Lemtől először az Édennel találkoztam, amely hasonló alapokra épül: hogyan boldogul egy csapat ember egy teljesen idegen civilizációban? Itt ugyan a főhőseink nem boldogulni akartak, hanem kifejezetten megérteni, ám az érzést ez a könyv is hozza; egy tőlünk teljesen függetlenül formálódott világban, ahol mi vagyunk az idegenek, gyakorlatilag esélyünk sincs arra, hogy számunkra értékelhető kapcsolatot teremtsünk az ottani civilizációval, mert két, egymástól teljesen független buborékban lebegünk. Nem sok olyan szerzővel találkoztam, aki ezzel a témával ilyen irányból foglalkozik. A nem megértés, a kapcsolat teremtés képtelensége egy nagyon síkos talaj, amin könnyű elcsúszni, mégis, Lemnek ez a megközelítése különösen közel áll a szívemhez. Hiszen sokszor még embertársainkkal is nehezen teremtünk kapcsolatot, sőt, amikor biztosak vagyunk benne, hogy értjük a másikat, akkor derülhet ki a leggyakrabban, hogy fogalmunk sincsen arról, mi lakik a lelke mélyén. Hogyan akarunk hát megismerni (sőt, uralni!) egy olyan civilizációt, amiről semmit nem tudunk?

A Solaris egy olyan történet, ami egyrészt csak egy kiradagott, feldolgozhatatlan csepp az óceánból, másrészt viszont egy teljes történet: a története annak, hogyan boldogulunk akkor, amikor nem boldogulhatunk. Sci-fi rajongóknak, könyvmolyoknak és a lélek pszichológiájával foglalkozóknak már csak ikonikussága miatt is kötelező.

 


Borító: Stanislaw Lem: Solaris // Faber & Faber kiadó, részlet

DSLR hátulról, a kijelzőjén egy éjszakai város látképe.

7×7. Szerda.

Más szavakkal: az érkezés megadott ideje az az időpont, amelyben egyetlen személy megérkezése sem lehetséges.1 Egy űrhajó készül dokkolni az állomáson,  aminek nincsen utasa? Tisztában vagyok vele, hogy egy jól megírt mesterséges intelligencia képes elirányítani egymagában egy űrhajót, de sosem hallottam még, hogy ilyen hosszú és kötetlen útra teljesen megbízhatónak minősítették volna a vezető nélküli járműveket. Ahogy az Apollo XLII közeledett, elfogott a nyugtalanság, de közel sem annyira, mint amennyire meglepett az űrhajóból végül kilépő utas látványa.

– Miáú – mondta, majd látszólag dühösen megnyomott egy gombot a karóráján. – Mindig elfelejtem átállítani a translator-t. 42. Apollo vagyok, a híres brit űrmérnök, Apollo Merlin egyenesági leszármazottja – mutatkozott be a hatalmas, vörös bundájú macska.

***

Minden idegszálammal éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, amikor megfutamodtam, és távolt tartottam Dorától ezt a valamit.2 Iszonyatos nap volt, és még csak a felénél tartottunk. Miután kényelmesen megreggeliztem, elindultam a délelőtti fotózásomra, itt találkoztam Dorával. Eleinte minden rendben ment, ám úgy a tizedik percben már éreztem, hogy a kamerám nem egészen akar engedelmeskedni nekem; emlékszem, még a gépek lázadásáról is elsütöttem egy ócska poént. Ám a dolgok csak nem akartak helyrejönni, és rövidesen egészen odáig fajultak, hogy a gép nem csak, hogy elkezdett magától olyan képeket lőni, amik egészen egyszerűen nem készülhettek abban a műteremben, de a levegőbe emelkedett, amikor nem is fogtam és teljesen önálló életre kelt. Amikor aztán meg is szólalt – a gép, vagy az a valami, ami megszállta, nem tudom -, akkor karon ragadtam Dorát, kiráncigáltam a teremből, bezártam magunk mögött az ajtókat, bepattantam az első taxiba és konkrétan a város másik felébe fuvaroztattam magunkat. Fogalmam sincs, mi történt, hogy történt, hogy vissza merek-e menni még valaha abba a műterembe, de ez biztos: soha többé nem veszek Canont.

***

Az éjszaka mindig a félelem és a bizonytalanság ideje volt és lesz, amikor a szív a lemenő nappal együtt mélyebbre száll.3 Szórakozottan csukta be a könyvet. Ez volna a filozófia? Amikor életre keltették az áramköreit, sok tudás eleve megkapott, még többet azonban csak úgy tápláltak belé, hogy érdekelje a téma és ebből az érdeklődésből tanulás, majd később tudás legyen. A filozófia az egyik ilyen tudományág volt, érdekelte és sokat gondolkozott is rajta, amennyire a mesterséges neuronok ezt lehetővé tették, de valahogy sohasem került közelebb hozzá. Mégis, hogyan érthetné meg a boldogságot, a halált, az élet értelmét, vagy éppen a lelkiismeretet egy robot? Félretette a könyvet, majd felülírta az áramköreit – s noha észre sem vette, ezzel ő maga vált a filozófiai kerekasztal—beszélgetések legújabb kedvencévé: a robot, aki a filozófiáról filozofál.

***

– Gyere csak, fiam, gyere csak – intett neki szórakozottan Piton professzor.4

Seamus bizonytalanul lépett egyet Piton irodájának belseje felé, de nem mert jobban közeledni. Jó jelnek tartotta, hogy a professzor újságot olvas. Talán mégsem lesz akkora a büntetése, bár alaposan megdézsmálta a bájitaltan raktár készletét a legutóbbi, robbanással végződő kísérlete után, mert Fred és George szerint csak egy mérőpohárnyi sárkánynyál segíthet gyorsan rendbehozni a leégett szemöldökét. Persze nem segített – igaz, nem is rontott a dolgon -, így most azt érezte, a semmiért fogják felfüggeszteni. Piton professzor felnézett, majd így szólt:

– Küldd nekem ide Pottert!

***

– Soeur Sandrine.5

– Hogy mi?

– Sandrine nővér. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudsz. Te vagy a világ legpolgáribb kisöccse!

Azzal Artemis beleszürcsölt az ötórai tejecskéjébe, majd otthagyta testvérét a doveri rezidenciájuk átriumában. Sandrine, a francia tanára már várt rá, és a késést a köznép luxusának tartotta.

***

Nyugodtan, szabályosan ver.6 Végülis, mit várhatunk egy szívtől – leszámítva azt, hogy majd kiugorjon a helyéről, amikor az ember a vőlegényével találkozik. Az enyém, mint azt mondtam, teljesen szabályosan dobogott minden ilyen alkalommal. Gyerekkoromban rengeteg romantikus regényt olvastam, ahol a főhősnő véletlenül találkozott élete szerelmével, de nem lehettek egymáséi, mert őt már gyerekkorában másnak ígérték a szülei – ám végül kiderült, hogy a titkos szerelme az, aki a leendő férje is egyben. Velem miért nem történhet ilyen? Ott álltam mellette, családjaink az eljegyzésünket ünnepelték, én pedig még csak arra sem éreztem késztetést, hogy hozzáérjek.

– Sok boldogságot kívánok nektek! – jött oda a következő rokon.


1 Douglas Adams: Az élet, a világmindenség, meg minden; GABO Könyvkiadó, 2003; Ford. Kollárik Péter

2 Anne Rice: Memnoch, a sátán; Dáin 2000 Kft., 2005; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: A csillagok, akár a por (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 2. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska

4 J.K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Dan Brown: A Da Vinci-kód; GABO Könyvkiadó, 2004; Ford. Bori Erzsébet

6 Fehér Klára: Narkózis; Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1986

 

Borítókép: Kaique Rocha / Pexels

Éjszakai fényekben pompázó város a folyó partján. Felette egy fényesen ragyogó aszteroida.

7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay