Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

Két barna nyuszi a fűben.

A húsvéti nyúl.

Promt: Itt a húsvét.
Tervezett hossz: 3000 ch
Tényleges hossz: 4010 ch
Olvasási idő: 4 perc

Kicsi koromban sosem mertem feltörni a tojásokat, mert attól féltem, hogy egyszer egy kiscsibe fog kicsipogni belőle. Amikor aztán a szüleim felvilágosítottak róla, hogy a kiscsibének kell a tyúkmeleg, hogy megnőjön és előbújjon a tojásból, akkor meg már attól féltem, hogy egy halott kiscsibe fog kipottyanni a felrepedő tojáshéjból. Amikor aztán bejött a húsvéti nyuszi is a képbe, aki tojásokat tojik (tehát nyilvánvaló, hogy tojásból is bújik elő), akkor már teljes volt a káosz, és rosszabb napjaimon omlettként felszolgált tyúk-nyuszi mutáns múmiákkal álmondtam.

Kész csoda, ha ennek ellenére viszonylag nagy tojásfogyasztó maradtam – gondolod most, kedves olvasó (egyébként tényleg az maradtam); pedig az a történet, amit most el szeretnék mesélni neked, még ennél is cifrább. Legyőzve a tojásfeltörő fóbiámat egyre kényelmesebben mozogtam a konyhában, és nem kerülték el az étlapot a tojásos pite, a madártej vagy a zöldséges omlett sem. Már-már teljesen megfeledkeztem gyerekkori félelmeimről, amikor egy napon (ez is jó régen történt már, de éppen húsvét tájékán) kikaptam egy különös, furcsa tojást a dobozából. Csupa ragya volt, mint amivel a tyúk jól megszenvedett, úgyhogy el is morzsoltam egy gondolatbeli könnycseppet a kotlósért; de ennél érdekesebb volt a fogása.

Amikor kézbe veszünk egy tojást, ha picit forgatjuk a tenyerünkben, érezni, ahogyan a nehézkes sárgája ide-odagörög benne, meg-megváltoztatva ezzel a tojás súlypontjánek helyét. Nos, ez a tojás, amiről most mesélni akarok, nem csinált ilyet. A súlya megvolt a méretéhez képest, de belül semmi nem mozgott, sőt, valahogy üregesnek tűnt. Nem tudom elmagyarázni, de remélem nagyjából érted, hogy mire gondolok. Minden, a tojásokhoz kapcsolódó gyerekkori rémálmom hirtelen visszatért.

– Egy döglött csibe – gondoltam.
– Nem. Az mozogna. Ide-odapuffanna a héjban – vitatkoztam saját magammal.

Rémületemben már-már a szemetesbe dobtam – mit dobtam, lendületes mozdulattal hajítottam – a tojást, ám végül győzött a kíváncsiság. Mi lehet benne?

Óvatosan egy tiszta pohár széléhez ütögettem, hogy a héj megrepedjen, majd amilyen messzire csak tudtam, eltartottam magamtól, így bontottam ketté. Nem esett ki belőle semmi. Ezt jó jelnek tartottam, úgyhogy óvatosan – még mindig jó messzire eltartva – magam felé fordítottam a két héjfelet. Nagyon lassan, hogy a legkisebb jelre is felsikolthassak és teljes erőből a mosogatóba vághassam, bármi is rejtőzik benne – ám mikor már beleláttam, a csodálkozástól elakadt a szavam és tátva maradt a szám.

Közelebb húztam a héjakat, hogy jobban megszemlélhessem a tartalmukat: egy miniatűr kis világ két felét. Mintha egy ódon kastély útvesztőibe nyerem volna bepillantást – ablakok, lépcsők, falak, erkélyek – rózsákkal beültetett erkélyek! – tárultak a szemem elé. És mintha ez nem lett volna elég: a kastélyka tele volt élettel. Fehér, barna és szürke nyuszik szaladgáltak ide-oda (ki két, ki négy lábon), mint akiknek még rengeteg a dolguk. Tán estély lesz?

Egy barna nyuszi az egyik erkélyt sepregette épp, két szürke pedig egy szőnyeget porolt ki az udvaron. Egy kéményen keresztül füst vagy gőz tört elő.

– Az lehet a konyha – gondoltam ámulva, és mintha csak a gyanúmat akarta volna igazolni, a következő pillanatban egy szakácskalapos nyuszi lépett ki az ajtón, répát lóbálva a kezében.

Az egyik ablakban festőállványt véltem felfedezni, és hamarosan meg is jelent előtte egy svájci sapkás nyuszi, ecsettel a kezében. Minél tovább néztem, annál többeket fedeztem fel, amint dolgukra siettek egy-egy folyosón vagy a lépcsőkön rohantak fel vagy le. Nem tudom, meddig állhattam ott szájtátva, amikor a töréshez legközelebbi lépcsőn egy fehér nyuszit vettem észre, aki vadul integetett felém.

– Igen? – hajoltam önktelenül is közelebb, amikor halkan megszólítottam.
– Megtennéd, hogy visszacsukod a fedelet? Közeledik a húsvét, és rengeteg még a dolgunk.

Hát így esett, hogy egyszer sikerült meglesnem a húsvéti nyulat – pontosabban nyúl sereget, hiszen ennyi munkát egy nyuszi magában nem tudna elvégezni.


Borítókép: Fidel Fernando // Unsplash

Boldog névnapot, Szasza!

Egy rendhagyó ünnepi köszöntő.

Van nekem egy ‘ugicám. A családi legendárium megszámlálhatatlan története között megbújik egy, amely úgy tartja, már a születésekor büszke voltam rá. A kórházban akkoriban még nem lehetett csak úgy odatotyogni az újszülöttekhez, másfél évesen pedig nem voltam elég rafkós, hogy ki tudjam cselezni a rendszert, így egy monitoron keresztül láttam őt először, a kórházi váróteremben. A (képzeletbeli) családi összejöveteleken a mai napig emlegetik az ekkor elhangzó, nővéri büszkeségtől dagadó mondataimat1: “Ott a ‘ugicám. Az én ‘ugicám.”

Ha majd idősebb leszek, és én mesélem a családi legendárium történeteit a porontyoknak, akkor ehhez a történethez mindig csatolni fogom azt is, hogy fiatal felnőtt korunkban, amikor érzelmiviharok és -hurrikánok váltották egymást az életünkben, ő akkor is ott volt nekem és sokszorosan rászolgált a gyerekkori büszkeségemre. Hogy bármi történt, ő ott volt nekem. Ő azt mondta, megcsináljuk. Ő azt mondta, itt vagyok. Ő azt mondta: szeretlek.


És hogy milyen ő?

Bolondos csaj, aki
Oda van a filmekért.
Lelkes sültkrumpli faló, akinek
Diétája a sok alvás – noha
Olykor ébren találja a hajnal. És igazi
Grill fan.

Nagyon szereti a könyveket, és
Érti a könyvelést – sőt azt is, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Van, hogy naívnak tartja magát, de valójában csak
Nagyon nagy szíve van.
Amerikai
Palacsintát kapott reggelire.
Ontja magából a szavakat, ha jó kedve van,
Többnyire azonban inkább csendes – vagy inkább cserfes?

Szépen formált betűket vet a papírra,
A tésztás kaja nagy haverja, és
Szeretne egy házi vizilovat
A már meglévő állatfarmunk mellé.

Szeretlek ‘ugica. Évről évre, névnapról névnapra egyre jobban. Büszke vagyok arra, aki lett belőled.


1: A büszkeség érthető, végülis rengeteg mindent tettem érte, hogy a tesóm megszülessen.

Borítókép: csacsiga fotó © 2017