Egy kislány és egy robot arca a képen.

7×7. Kedd.

– Attól tartok – mondta Marvin -, épp avégett kellett itt maradnom hogy az utadat álljam.1

– Utamat álld? De hisz nem is megyek sehová! – feleltem felháborodottan.

Hát nem lát a szemétől ez az alak? Ott ültem az ágy szélén, begipszelt lábbal, bal kezem az ágytámlához bilincselve, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne dőljek el a fáradtságtól, mert akkor a kezem teljesen kicsavarodik a bilincsben. Hogy képzelheti ezek után bárki azt, hogy az utamat kell állni? Végül kapcsoltam és megkérdeztem:

– Nálad van a bilincs kulcsa, Marvin?

***

Majd csak holnap este kell találkoznom Raglan James úrral.2 Ez a felismerés nagyon feldobott, mert egészen addig, amíg meg nem találtam az íróasztalomon kallódó cetlit, azt hittem, mára beszéltük meg a találkozót – márpedig ma estig biztosan nem végzek itt minden dolgommal, de a fene se akar egy napon belül két hiperűrugrást. Persze ez nem teljesen igaz. A bátyám például odáig van érte. Én viszont minden egyes alkalommal azt érzem, hogy valami a köldökömön keresztül benyúl a hasüregembe, jól megkavarja a belső szerveimet, kirántja, majd visszadobja, ugyancsak a köldökömön keresztül. Így viszont ma és holnap minden papírmunkát elintézek itt, ami a cég felvásárlással jár, és holnap úgy mehetek haza a találkozóra, hogy egy ideig nem kell visszajönnöm ide. A nap ennél jobb hírrel ma már aligha kecsegtethet.

***

Tüstént benyomult az ebédlőbe egy fémalak, majd egy-két percen belül tucatnyi újabb került elő.3 Rogernek fogalma sem volt arról, hogy ebben az útmenti kis koszfészekben is robotokat alkalmaznak már, pláne, hogy ilyen nagy számban. Annál jobb – gondolta -, hamarabb túl leszünk rajta. Intett a többi kísérő tanárnak, hogy ültessék le a gyerekeket az asztalokhoz, majd az elsőként megjelent alakhoz sietett. Feltételezte, hogy ő lesz a főpincér. Míg a robotok főnökével beszélgetett, félfüllel hallotta ugyan, hogy lassan elhal a gyerekzsivaj, de az agya nem dolgozta fel időben az információt. Mire körülnézett, már csak csontvázakat látott ott, ahol egy perccel korábban még a tanítványai és kollégái ácsorogtak.

***

Ő, Ron és Hermione arra készültek, hogy szombat délelőtt meglátogatják Hagridot.4 A terveket mégis keresztül húzta valami. Szombat reggel az étkezőben szokatlanul nagy zsivaly fogadta őket, és mindenki az ő asztaluk körül tömörült, annak is azon a részén, ahol többnyire ülni szoktak. Átnyomakodtak a tömegen, és amint az utolsó ember is ellépett előlük, egy fekete, nagytestű kutya ugrott a nyakukba. Miután mindhármukat jól összenyalta, orrával egy, az étkező asztalra dobott, kissé foglenymatos levélre bökött. Egy igazgatói különengedély volt, amelyben az állt, hogy Ron, elveszett patkánya helyett ebben a tanévben magánál tarthatja a kutyát. Csakhogy Makesz kifogástalan egészségnek örvendett és épp Ron bal zsebében szuszogott csendesen.

***

Téged zavar és nyomaszt az Öröklét fenséges újdonsága.5 Az Öröklété, amely mostantól fogva csak a miénk. Hát nem örülsz talán, hogy mától az idő értelmetlenné válik, és sietnünk sem kell, hogy megértsük egymást és a világot, mert már nem siettet sem betegség, sem halál? Nem te kérted tán, mikor még nem is sejtetted, hogy lehetséges, az örök élet ajándékát? Mitől félsz, mondd, mi rémít meg akkor ennyire, hogy szavad is elakadt, most, hogy miénk az ajándékok ajándéka: egymás örök társasága? Szótlanságod oka csak két dolog lehet: a csodálattól nem jutsz szóhoz, vagy irántam érzett szerelmed lángja rebbent el a mulandóságunkkal együtt. Oh, a szerelmünk – ez volt hát az ár, amit megadál a révésznek, aki átsegített minket a halandóság béklyóiból a végtelen szabadság földjére.

***

Kint a járdán Woolf megszorította a karomat, közben azt mondta, aludjak rá egyet, amitől majd’ szívszélhűdést kaptam, mert épp Sarah fenekét bámultam, amikor mondta.6 Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, amitől meg Woolf esett majdnem hanyatt ijedtében, hiszen úgy értelmezte a fejrázós mozdulatomat, hogy helyben visszautasítottam az ajánlatát. Két margaritámba, egy long islandembe és egy extra erős kávémba tellett, mire meggyőztem az ellenkezőjéről. A long island már nem is kellett volna, de belejöttem a győzködésbe, így egy kicsit túl lőttem a célon – olyannyira, hogy a harmadik koktélja végére Woolf már a közös üzletünket tervezte, amire rá sem bólintottam, csak véletlenségből megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle Sarah fenekének látványát. Miután Woolfal újra megállapodtunk abban, hogy alszok egyet az ajánlatára, nagyon erősen koncentráltam arra, hogy ezúttal sehová se nézzek, amitől valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki épp most esett át egy teljes agymosáson, de szerencsére úgy tűnik, nem sikerült elijesztenem vele Woolfot. Három nappal később, amikor felhívtam, így köszöntem bele a telefonba:

– Látja Woolf, én ilyen keveset alszom.

Nem értette a poént.


1 Douglas Adams: Vendéglő a világ végén; GABO Könyvkiadó, 2006; Ford. Nagy Sándor

2 Anne Rice: A testtolvaj meséje; Dáin 2000 Kft., 2004; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: Mezítelen nap (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. Baranyi Gyula

4 J.K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Edgar Allan Poe: Monos és Una beszélgetése (EAP összes elbeszélései 2.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Nemes Ernő

6 Hugh Laurie: A balek; Kelly Kft., 2004; Ford. Ördögh Bálint

 

Borítókép: Andy Kelly / Unsplash

Éjszakai fényekben pompázó város a folyó partján. Felette egy fényesen ragyogó aszteroida.

7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay

Napraforgó fejek közelről, egy mezőn.

Képtelenségek 6.

Utolsó előtti nap. Már harminc ötlet van mögöttem, és mindössze 12 előttem. Az elején azért nem voltam egészen biztos benne, hogy össze fogok tudni szedni ennyi képtelen gondolatot, de be kell valljam: eddig meglepően könnyen haladtam. Persze azért ne kiabáljuk el, hiszen hátra van még két nap (a maival együtt), úgyhogy jobb, ha belecsapok.*

31. Teleportáció.

Sablon, de ha elmondom, hogyan jutott eszembe, talán mosolyt csalok az arcotokra. A hónap végi hosszúhétvégén a nyakunkba vesszük a világot a húgommal és egy szűk hetet Londonban vendégeskedünk, míg házigazdáink New Yorkban vendégeskednek. Hosszú történet. Az ott töltött napokból viszont kettőn dolgoznom kell majd, mert a szabadnapjaimat nyárra tartogatom. Ezzel egyébként semmi probléma nincs, szerencsére olyan a munkahelyem, hogy a főnökeim tolerálják a távmunkát — viszont ezt ilyen formában elmondani anyukámnak igen kevéssé lett volna izgalmas, ezért a következő magyarázattal álltam elő ara vonatkozóan, hogy miért is mindegy, hogy a nem irodai napokon hol rendezem be a főhadiszállásomat:

Tulajdonképpen a lényeg, hogy legyen nálam laptop, és a közelben internet; hogy most ez az irodától 20 vagy 2000 km-re van, az már lényegében fel sem tűnik senkinek. Csak két nulla a különbség. Egy mellékhelyiség. Olyan, mintha reggel otthon elmennék WC-re és amikor kijövök onnan, már Londonban vagyok.

Szóval így történt, hogy reggel nem egész öt percben sikerült elmagyaráznom, hogy egy WC-ben fogok teleportálni Londonba. Jó, nem olyan menő, mint egy rendőrségi telefonfülke, de ez van — ha egy klotyóban kell beutaznom a világot, hát legyen.

32. Befőttes üvegbe zárt világűr.

Üvegbe zárni a világűrt kétféleképpen lehet. Vagy az unalmas módon: valahogyan feljutunk a csillagok közé, fogunk egy befőttesüveget, merítünk az űrből, a befőttesüvegre rácsavarjuk a tetejét és voilà**. Otthon aztán felcímkézzük (űr, 2018 április, a Stonehenge felett), kitesszük a polcra, és valahányszor vendégünk jön, eldicsekedhetünk vele. Hogy ez miért unalmas? Mert az ilyen módon palackba zárt űr állandó. Nem változik, a történetünk pedig mindig ugyanaz marad. Egy idő után minden vendégünk unni fogja. Egy idő után mi magunk is unni fogjuk. Belegondoltatok már, milyen lehet, ha az embernek életében egyszer megadatik valami különlegesen nagy kaland, ami nem csak neki, de mindenkinek, akit ismer megismételhetetlen élmények tárháza lenne — és aztán ennyi? Szó se róla, vágyom A Nagy Kalandra, de milyen áron? Ha az egész életem utána csak arról fog szólni, hogy erről a rövid időszakról áradozom mindenkinek, s közben elfelejtem, hogy még van jelenem, sőt, jövőm is… ha elvesztegetem az egész hátralévő életemet? Nem. A Kaland legyen megismételhetetlen, mégis visszatérő. Érjen utol itt és érjen utol ott, találjon meg színesben, találjon meg fekete-fehérben és néha hagyja nekem, hogy én találjam meg őt.

Szóval egyszer felmenni az űrbe, begyűjteni egy darabját, majd kitenni a polcra — ez az unalmas formula.*** Izgalmasabb a lehetőség, hogy a világunk (vele a világűrünk) már eleve egy befőttesüvegbe zárt kísérlet, egy nálunknál sokkal hatalmasabb világ apró kis játékszere. Nem több, mint nálunk egy hógömb, amit egyszer megráztak és a világ pontosan addig tart, ameddig a hógömb belsejében mozgás van. Ha egyszer a töltelék örvénylése megszűnik, a mi világunk is megáll a működésben. Amikor majd egyre lassabb és lassabb lesz minden, amikor a percek egyre hosszabban elnyúlnak… akkor tudni fogjuk, hogy közel a vég, a kísérlet — vagy éppen játék — a végéhez közeledik.

33. Lefagyasztott napsugarak.

Nagyon hidegek, nagyon világoskékek és nagyon hegyesek. Egy hideg jeges bolygón, ahol az életnek a leghalványabb esélye sincs kialakulni a rendkívül zord körülmények miatt, még a napsugarak is megfagynak. Ahogy a bolygó napjának (csillagának) sugarai elérik a felszínt, jegesre fagynak és minden további sugárnyaláb csak vastagítja, megszilárdítja ezt a jeges rettenetet. Az erősebb sugarak még képesek arra, hogy a gravitációnak engedelmeskedve elkezdjenek lefele folyni a fősugárról, ám már azelőtt megfagynak, hogy elérnék a talajt. Ahogyan a fagyott nyaláb egyre nő, fel kell vegye a harcot a nap melegével, amihez egyre közelebb kerül a túlsó vége, mígnem végül a halálos jégoszlop nyer és eléri a napot, egy ponton megfagyasztva azt. A kérdés csak az: vajon mennyi ereje van a nap magjának? Ellent tud állni, képes lesz megolvasztani az őt foglyul ejtő halálhozó bolygót, vagy együtt pusztulnak?

34. Nyári hóesés.

Imádom a hóesést. A nyarat már nem annyira, mert túl meleg van, de a tavaszt nem hagyom elrontani, az ősz meg, bár gyönyörű, eleve nagyon latyakos. Marad hát a nyár. Talán a hó egy kicsit lehűti; de persze semmi értelme annak, hogy nyáron essen a hó, ha egyszer ugyanolyan hideg marad, mint télen. A nyári hó tehát nem is félig fagyos vízmolekulákból áll, de akkor miből? És ha egyszer leesik, mi veszi rá, hogy elolvadjon, ha nem a meleg? Ha pedig a meleg, miért nem olvadtan érkezik eleve? És ha sohasem olvad el, mi fog vele történni?

Kérdések, kérdések, kérdések… Jobban belegondolva nem is tetszik annyira a nyári hóesés gondolata, pedig csak Holle anyót kellene megkérjük, hogy rázza ki egy kicsit a dunyháit.

35. Napszemüveget viselő napraforgók.

Bár egy kicsit minden virág napra forgó, de a napraforgók az igaz szerelmesei a Napnak. Reggel, amikor felkel, a csodálói boldogan emelik tekintetüket fényes arcába, és virágfejükön széles mosollyal, rendületlenül követik egész nap ennek az életet adó égitestnek a mozgását. Életük értelme a hajnal és lelkük gyilkosa a napnyugta, amikor el kell váljanak imádottjuktól — a kora esti órákban bárki, aki napraforgó mező közelében jár, megfigyelheti búslakodásukat, ahogyan fejüket szomorúan lógatják a föld irányába, arra fele, ahol a nap eltűnt.

Ezt az imádatot látva valahol megértem, hogy miért nincs szüksége a napraforgóknak napszemüvegre: egyetlen sugarát sem akarják elvesztegetni vagy tompítani életük szerelmének, hogy amíg láthatják, minél többet szívhassanak magukba belőle. Mégis… talán ezen a szűrőn keresztül látnák, hogy a Nap milyen pökhendin, mennyire távolságtartóan viselkedik velük. Szinte rájuk sem néz egész nap. Ha mégis, akkor azt csakis azért teszi, hogy meggyőződjön róla: továbbra is mind az ő kegyeiért esdekel. Hozzájuk sem szól; a növényekkel nem áll szóba. A madarakkal néha vált néhány mondatot, de sok köszönet abban sincs. Egyedül a szél, a felhők és a különböző csapadékok számíthatnak a Nappal való társalgásra, de ők is csak azért, hogy utasításokat kapjanak tőle; merre kell fújni, hol kell eltakarni a szeme elől a Földet, vagy éppen mely földrészeket kell bőségesen ellátni csapadékkal és merre nem hullhat aznap egyetlen csepp sem.

Azt hiszem, a Nap egyszer, nagyon régen hatalmasat csalódhatott az életben, attól lett ilyen rideg a földiekkel kapcsolatban. A legenda úgy tartja: van egy pont a földön, egy egészen apró kis terület, ami mindig árnyékban van, ahová sohasem süt a Nap. Régen, még az emberek megjelenése előtt a Napnak egészen más természete volt: vidám, mindenkihez kedves teremtésként ismerték az égitestek. Aztán jött egy hatalmas aszteroida. A Nap örömmel fogadta és az aszteroida pillanatok alatt elcsavarta a fejét. Egy egészen rövid ideig nagyon boldogok voltak, ám hamarosan kiderült: az aszteroidát azért küldték, hogy elpusztítsa az egyetlen bolygót a Nap sajátjai közül, ahol utat tört magának az élet. A két szerelmes mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, hiszen ez nem csak a földi lét, de a románcuk végét is jelentette volna, ám nem volt visszaút. Sokáig tartó, megfeszített próbálkozásaikkal mindössze annyit sikerült elérniük, hogy a Földbe belecsapódó aszteroida nem az egész bolygót semmisítette meg, csak az élet jelentős részét pusztította ki rajta — s közben ő maga is odaveszett. A csalódott és összetört szívű Nap azóta távolságtartó mindennel és mindenkivel szemben, hiszen nem biztos, hogy a lelke elbírna még egy ilyen fájdalmas megrázkódtatást.

Talán, ha a napraforgók szemüveget viselnének, ők is látnák ezt, és megértenék, hogy bár csodálatuk és próbálkozásaik megindítóak, a saját érdekükben el kellene engedniük őt.

36. Kék fű. Kék világ.

Kinézek az ablakon és zöldet látok. De mi lenne, ha az ablak alatt terpeszkedő kertben növő fű nem zöld, hanem kék lenne. És nem úgy kék, hogy mostantól a zöldet híjuk kéknek, a kéket pirosnak, a pirosat pedig… nem pirosnak. Hanem, hogy olyan színű lenne a fű, amit most kéknek hívunk. Lehetne az egész világunk ilyen; B&W, ahol a rövidítés feloldása black helyett blue and white, vagyis kék-fehér. Ez azért menő, mert egy ilyen világban a kéknek ezerszer több árnyalatát lennénk képesek megkülönböztetni, a sötét és intenzív árnyalatoktól egészen a már-már fehér kékekig. Viszont cserébe minden kék lenne. Én is, ti is, a víz is, az eső is, a napfény is, a pillangó is… Vannak történetek, amik hasonló kiinduló állapotokra alapoznak, csakhogy ott a színek hiánya minden esetben valami másnak a hiányát hívatott jelölni (egyéniség, gondolatok, érzelmek…); az én kék világom azonban tele lenne érzelmekkel, különleges gondolatokkal és nagy gondolkodókkal, világot megváltó tudósokkal, kalandorokkal — egyszóval csupa különleges emberrel, akiknek nem azért nem tűnne fel a színek hiánya, mert ebbe születtek bele, hanem mert annyi más izgalmas történettel tölthetik meg a saját életüket, hogy egy ilyen nagy léptékű dolognak, mint a színek, már nem is jutna hely benne.

 

Azt hiszem, ma néhány témánál elszaladt velem a ló, de nézzétek ezt el nekem: szombat van, esik az eső, emiatt lemondásra került egy programom és felszabadult sok időm. Valahogy el kellett töltenem. Remélem, azért nem adtátok fel és sokan eljutottatok a gondolatok végéig. Holnap várlak benneteket a sorozat befejező részével, az utolsó hat képtelen gondolattal.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Angelika Levshakova / Unsplash

*Egyébként észrevettétek, hogy ezek a bevezetések is egyre furcsábbak és furcsábbak? Legközelebb csak akkor kezdek bele egy sorozat publikálásába, ha minden bevezetőm előre megvan…

**fr., íme

***Itt követek meg minden űrhajóst, aki valaha álmodott róla, keményen dolgozott és tett érte, hogy egyszer valóban odafent lebeghessen a csillagok között. Jelen írás nyilvánvalóan és teljes mértékben fikción alapul, így nem tükrözi azt, amit valójában érzek a űrhajósokkal kapcsolatban, hacsak nem az irigységet próbáltam szarkasztikus csomagolásba rejteni soraimban.