A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Amikor nagyapó mesélt, az utca, sőt olykor az egész környék minden gyereke köréje gyűlt és tátott szájjal hallgatta a történeteit. Nagyapó nagyon öreg volt már. A keze remegett, ha felemelte a teáscsészét, a lába csak nehezen vitte előre, ráadásul ilyenkor egy botot hívott segítségül. A gyerekek már megszokták nagyapó különcségeit és már csak akkor merült fel a kérdés, hogy vajon miért nem kér magának új lábat, ha új család költözött a környékre. Ilyenkor a délutáni közösségi munkálatok során összeverődő szülőktől kezdték el kérdezgetni az újak, hogy nagyapó hogyan lehet ilyen öreg, miért nem kapott még átültetést vagy cseréltette le nehezen működő végtagjait már régen robotkarra vagy -lábra.

Érdekes módon a gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek, és a mesedélutánok újoncai csak néhány alkalom után tették fel nagyapónak a kérdést, miután otthon a vacsora asztal mellett hallották, amint a szülei az ő furcsaságairól beszélgetnek.

– Nagyapó, te miért vagy ilyen öreg? – kérdezgették ilyenkor. – Nagyapó, neked miért nincsen vasból a kezed?

– Hogyis ne?! Először a kezem, aztán a lábam, végül a szívem cseréltessem le? Akkor aztán igazán vasszívű lennék, kell az nektek?

A szíve helyett néha a keményfejűségével viccelt, de ennyivel le is rendezte általában. Az igazság az, hogy nagyapó valóban nagyon öreg volt, csak kevesen éltek már a világon az ő generációjából, és még kevesebben fogadták el a mesterségesen megnövelt életkor nyújtotta előnyöket. Bogaras vénember volt, ahogyan néha azt büszkén hangoztatta, de ember volt!

A meséi szinte kivétel nélkül a régmúltról szóltak, az úgy nevezett bolygótörténelem előtti időkről; noha a maga közel négyszáz évével csoda, hogy még emlékezett bármire is a gyerekkorából. Most is vagy 25-30 arcocska gyűlt köré, hogy a mai mesét meghallgassa.

– Mert kékek voltak a fák?

– Mert kék téglákból építkeztek?

– Mert az űr kék és emiatt kéknek látták a bolygót?

A kisebb gyerekek egymás szavába vágva igyekeztek megfelelni a kérdésre. Amikor nagyapó úgy érezte, elég hosszú hatásszünetet tartott a válaszokra várva, mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta.

– Nem, nem, egyikőtöknek sincs most igaza. A vize miatt kapta a bolygó ezt a nevet. Hatalmas területeket borított az óceán, öt óriási szigetre tagolva a bolygó szárazföldjét, a sok víz miatt pedig messziről valóban kéknek látszott a felszíne. A szárazföldek zöld növényekkel voltak tele, az erdeiben ragadozók portyáztak, az égen madarak cikáztak, a vizek pedig szinte túlzsúfolásig megteltek halakkal.

Nagyapó megvárta, amíg a hűhák és váók abbamaradnak, majd folytatta.

– Úgy bizony, az élet idilli volt a Kék bolygón. Ám egy napon megjelent: az ember. Csúcsragadozóként élt az állatok között: amire szüksége volt, azt elvette, amit pedig nem tudott elvenni, azt újrateremtette a maga számára. Eleinte csak kisebb elszigetelt csoportokban élt, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre csak növekedett a számára szükséges terület, és egyre csak csökkent az érintetlen, igazi vadon.

– Dehát nagyapó! Ha az ember ezen a régi bolygón igazi úr volt, hogy lehet az, hogy most itt, a saját bolygónkon be vagyunk zárva a körzeteinkbe? Itt veszélyesebbek a többi fajták?

– Nos, azaz igazság, hogy ha csak egy dolgot tanultunk meg a Kék bolygón, akkor az az, hogy nincsen nálunk veszélyesebb lény az egész világon. Vagy legalábbis még nem találkoztunk vele.

– Hogyhogy veszélyesek vagyunk? Te is ott voltál a Kék bolygón?

– Eleinte nem. Nagyon sok év kellett ahhoz, hogy az ember tönkretegye a Kék bolygót. Amikor én megszülettem, a Kék becenév már csak emlék volt. Ahogyan az ember egyre inkább egyeduralkodóvá vált a bolygón, úgy nőttek a (képzeletbeli) igényei is. Egyre nagyobb erdőket irott ki, egyre nagyobb gyárakat épített, egyre nagyobb városokban lakott. Mire én megszülettem, már csak néhány mesterségesen táplált erdő maradt fenn, állatokat szinte csak fogságban lehetett látni, a kék vizek pedig piszos szürkévé váltak a rengeteg szennyeződéstől. A hatalmas városaink falai egymást érték, a gyárkémények füstjéből álló köd pedig szinte állandó volt.

– Akkoriban már tudtuk, hogy visszafordíthatatlan, amit tettünk, és a felderítő űrhajók folyamatosan rótták az űrt, újabb és újabb lehetőségek után kutatva. Én még gyerek voltam, fiatal kamasz, amikor sikerült otthagynunk a bolygót, majd néhány év utazás után leszállnunk ezen. Az új bolygón szigorú szabályokat alkottunk, hogy még egyszer ne történhessen meg az, hogy az utódainknak kényszerűségből és nem kalandvágyból kell elhagyniuk a szülőbolygójukat. Ezért van többek közöt az is – fordult az imént kérdező kisfiú felé –, hogy be vagyunk zárva ebbe a körzetbe, és csak különleges engedéllyel léphetjük át a falakat. Ahogyan az is, hogy a gyárak csak az év bizonyos hónapjaiban üzemelhetnek, vagy éppen az, hogy bármilyen foglalkozást választunk is végül magunknak, mindnyájan el kell sajátítsunk legalább egy mezőgazdasággal vagy állattartással kapcsolatos szakmát. Tiszteletben kell tartanunk a bolygót, amely otthont ad nekünk, és ezt csak úgy tanulhatjuk meg, ha át kell élnünk néhány olyan évet, amikor bármit is csinálunk, a természeti erők uralkodnak felettünk és nem mi őfelettük. Hogy tudjuk, mi csak megtűrt élőlények vagyunk egy sokkal nagyobb játszmában.


Borítókép: Alexis Antoine // Unsplash

Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

A fiú sokáig hallgatott. Különleges elképzelései voltak az életről, arról, hogyan kellene boldog és tapasztalásokkal teli évekkel a háta mögött majd a másvilágra lépni, ám az elveket nem tudta alátmasztani gyakorlati útmutatással; még magának sem, pláne beteg hugának.

Hogyan is tudta volna? Az évszázadokkal korábbi óriás napkitörés még most is éreztette a hatását. Azt mondják, előtte bőséges és aktív élet volt a Földön, az ég kék volt, a fű zöld, az óceán sós, a tavaszi szellő pedig csiklandozta az arcokat. Legalábbis a könyvek azt mondják. Ám az emberiség – azon kevesek, akiknek sikerült túlélniük – a földfelszín alá költöztek. Ekkoriban alakult ki az a városrendezési forma, amely ma is tartja magát: a lefelé építkezés; a földfelszínen pedig azóta egy lélek sem járt.

Eleinte voltak próbálkozások – ezt Abel a történelem könyvekben olvasta: önjárókat és drónokat próbáltak felküldeni időről időre a felszínre, de a felszín továbbra is lakhatatlannak bizonyult. Egy idő után azonban elmaradtak a felderítések, az emberek megszokták az új otthonaikat, az újonnan születetteknek pedig már ez vált természetessé. Csak néhányan, a nagy álmodozók, mint ő is, gondoldoltak már arra, vajon milyen lehetett az élet régen. Gyermek-álmok. – mondták a szülei – Majd kinövi őket.

Ám Abel nem nőtte ki. Gyerekként és tinédzser korában mindent felfalt, amit a régi időkről találni lehetett, az iskolaválasztásnál pedig csak egy cél lebegett a szemei előtt: fel kell jutnia a felszínre.

A harmincas évei elejére sikerült összeállítani egy csapatot és találni – csodával határos módon – néhány szponzort, akik mind anyagilag, mind politikailag hajlandóak voltak kiállni az ügye mellett és egyengetni a csapat útját. Az expedíció előkészítése évekig tartott, az út a felszínre heteket vett igénybe.

Amikor megérkeztek a kihalt felszínre, szmogos, de belélegezhető levegő fogadta őket, a sugárzás mértéke pedig kimutathatatlanul alacsony volt a műszereik szerint. Ahogy elindultak a felderítésre, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy füstokádó kéményekkel teli, kietlen tájon találták magukat, se egy szál fű, se egy darab kék égbolt. Abel csalódott volt; másban reménykedett. Már-már visszaindultak a mélybe, amikor valamelyikük egy nagyobb, sötét foltot szúrt ki a távolban. Arra indultak, és ahogy közeledtek, a remény újra élni kezdett bennük, odaérve pedig leesett az álluk.

Lassan összerakták a képet a fejükben. A város feletti földfelszínt maga a város tartja halottnak, a szemetével, amit a felszínre halmoz, az elhasznált levegővel, a kiáramló káros anyagokkal. Ám ahogy elhagyták a városhatárt, dús lombú, élettel teli zöld erdőre bukkantak. Minden, amit Abel a könyvekben olvasott, valósággá vált számukra. Szájtátva bámultak, egy szó sem jött ki a torkukon. Végül hosszú idő után Abel szólalt meg:

– Hát szervusz, öreg lány. Vicky lesz a neved. A húgom emlékére.


Borítókép: cocoparisienne // Pixabay

Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

A frontvonalban voltam, amikor a baj megtörtént. Alig kezdtem az egyetemet, amikor meghallottam az első pletykákat, az egyik tanszék felállított egy kutatócsoportot, mert egy addig ismeretlen, alvó vulkán nyomaira bukkant. Már első hallásra lenyűgözött a gondolat, és rögtön tudtam, hogy ennek a projektnek a részesévé kell vállnom. Egy vulkán! Napokig szinte csak ez az egy szó járt a fejemben. Akkoriban nem volt divat, hogy valaki azért menjen egyetemre, mert tanulni akar. A végzettség egyszerűen csak egy papír volt, amit meg kellett szerezned, ha boldogulni akartál az életben. Mint az általános iskola; soha senki nem kérdezi meg tőled, hogy tudod-e, mennyi háromszor hat, de meg kell tanulnod.

Mivel 100 tanulból 98 csak azért járt egyetemre, mert muszáj volt, és végzős korára is legfeljebb a hallgatók 10%-a érezte úgy, hogy hasznos tudást szerzett, gólyaként nagy feltűnést keltettem az érdeklődésemmel. Minden tudni akartam a kutatásról, noha sokan próbáltak lebeszélni róla, hogy belefolyjak. Igazából mindenki próbált lebeszélni róla. Időfecsérlés. Hasztalan. – ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbáltak lebeszélni a barátaim és a családtagjaim, de nem hallgattam rájuk.

– Nem érdekel. Ott a helyem. – volt a már unalomig ismételgetett válaszom.

Az egyetemen is hasonló volt a lelkesedésem fogadtatása. Tanáriam kitérő válaszokat adtak a kérdéseimre, és a legtöbben úgy viselkedtek, mintha az egész projekt nem is létezett volna. Sokat elárul az akkori oktatási rendszerről, hogy még a benne dolgozók is szégyellték felvállalni azokat a kollégákat, akik lelkesedtek a kutatási területükért – sőt, azokat is, akiknek egyáltalán volt kutatási területe. Rossz értelemben vett csodabogárnak tartották az olyan zöldfülűeket, mint én, akik valóban tanulni, kutatni és tudni akartak. Utólag belátom, talán igazuk volt, de ezt sosem gondolom komolyan, hiszen nem tudhatták, mit szabadítunk majd a világra évekkel később.

Ahogyan én sem tudtam, ezért addig nyomoztam, amíg meg nem találtam a pletyka forrását: egy olyan harmadéves hallgatót, aki egy rövid ideig benne volt a kutatócsoportban. Mint kiderült, csak viccből csatlakozott a különcök ezen fura csapatához.

– Mint a sátánisták, érted? – magyarázta nekem. – Csak tartozni akartam valahová, de amikor kiderült, hogy komolyan gondolják ezt az őrültséget, akkor magamhoz tértem és otthagytam őket.

Tőle sikerült megtudnom, hogy melik tanszékhez tartozik ez a szégyenletes projekt és, hogy ki a kutatócsoport vezetője. Goron professzor eleinte szkeptikusan fogadott, ám hajthatatlan voltam, így sikerült meggyőznöm róla: adjon nekem egy esélyt. Hogy megértsék, kedves olvasók, mennyire lehetetlen küldetés volt akkoriban a tanulás és a tudni akarás, tudniuk kell, hogy mire eddig eljutottam, már gólyaévem végénél jártam. A professzor azt kérte, hogy a vizsgaidőszakban koncentráljak a tanulmányaimra, és ha még utána is érdekel a dolog, a nyári szünetben keressem meg. Talán azt gondolta, én is csak egyetemi unaloműzőként tekintek egy ilyen projektre. Mindenesetre miután kiléptem az utolsó vizsgám után az ajtón, az első után ismét hozzá vezetett. Pár nappal később pedig a csoport megbeszélésén találtam magam.

Sajnos – vagy inkább szerencsére, ha az én szemszögemből nézzük – a kutatásoknak nem csak az egyetemeken volt rossz a renoméja; szponzort találni egy vulkánkutató projekthez, pláne egy alvó vulkánhoz egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt. A befektetőkkel egy kicsit nagyobb szerencsénk lehetett volna, ám nem volt mit felajánljunk cserébe – ha csak azt nem, hogy örökre elfelejtjük ezt az őrültséget, bár befektetésnek még ez sem lett volna nagyon jövedelmező.

A következő közel két évben csak megfigyeltünk és elemeztünk. Az egyetem rektora engedélyezte, hogy használjuk az ezeréves felszereléseket, hiszen úgyis csak érintetlenül állnának a raktárban, de figyelmeztettek minket, hogy amennyiben túlsok áramot használunk el az egyetemi kvótából, ezeket is elveszik. Ígyhát méginkább csak elemeztünk. Két (a projekt többi tagja számára négy) hosszú év után végül találtunk egy szponzort: egy bogaras öreg urat, akinek a fia nem sokkal korábban csatlakozott a projektcsapatunkhoz. Karl késői gyerek volt, az apja pedig, egy több világvállalkozást megalapító üzletember bármit megadott a fiának.

Az előkészületekkel több hónapig tartottak, végül tíz fős csapatunk egy szeptember eleji, csípős hajnalon útrakelt, három nappal később pedig már a terepen vizsgálhattuk a vulkánunkat. A mi vulkánunkat, igen, magunk között ma mai napig így hivatkozunk rá. Kutatásaink szerint több tízezer éves lehetett, a mélyben még fortyogott, ám a felszínen mindössze csak egy barátságos kis dombocska volt. Hamarosan megérkeztek a nagygépek, és egy héttel később már elkezdtük a fúrást is. A távoli megfigyelések hosszú évei után mindössze két, nagyon rövidnek tűnő hónapot töltöttünk a helyszínen mielőtt a baj bekövetkezett.

Ahogy egyre lejjebb ástunk, a vulkánunk egyre nyugtalanabb lett – mintha csak éreztetni akarná velünk, hogy nem örül, amiért fel akarjuk rázni évtízezredes álmából. Persze eszünkbe sem jutott, hogy felrázhatnánk. Naívak voltunk.

A két hónap leteltével hazajöttünk, hogy az adatainkat kielemezzük. Néhány napig rá sem néztünk az egyetemi műholdakkal a területre – bár az a pár nap már valószínűleg nem sokat számított volna. Amikor aztán újra ráálltunk a távoli megfigyelésre, azonnal észrevettük, hogy valami megváltozott: valóban felráztuk a vulkánt. Jéggédermedve álltunk az új adatok felett, napokig tartott, míg felocsúdtunk. A következő hetekben megpróbáltuk felbecsülni a lehetséges károkat, és mire a vulkán füstölni kezdett, már kész akciótervvel álltunk elő. Humbug! – mondták, amikor a vezetőket figyelmeztetni próbáltuk.

A többit pedig már tudják. A vulkán kitört – minden idők legnagyobb feljegyzett kitörését regisztráltuk akkor. A hónapokig tartó lávafolyam megállíthatatlanul tört a felszínre, mintha a  Föld magja akarna elúbújni a kürtőn keresztül. A sziget, ahol állt (illetve ekkora már mondhatni tombolt) nagy kiterjedésű volt, de a növény- és állatvilágot leszámítva lakatlan. A láva, ha el is érte volna az óceánt, a vízben megkövülve csak a maga relatíve szűk területén okozott volna jelentős károkat. A világkormány mégis úgy döntött, a kitörést meg kell állítani. A kürtőt a magasból, katonai vadászgépek összehangolt munkája eredményeként – minden tiltakozásunk ellenére – eldugaszolták egy, a katonai titkosszolgálat számára kifejlesztett, tűzálló anyaggal. Ez néhány hétre megállította a lávafolyamot, ám ami azután történt… Az egyre emelkedő nyomás kirobbantotta a kürtőt, a világméretű robbanás pedig hosszú évekre füsttel, korommal és porral töltötte meg a földi atmoszférát. Azóta nem is láttuk a napot. Egészen tegnapig.


Borítókép: Kristen Morith // Unsplash