Részlet az előadás plakátjából: a két főszereplő (Udvaros Dorottya, apáca ruhában és Fekete Ernő papi ruhában) ül egymás mellett egy metrószerelvényen, tekintetük egymástól elfele vezet.

A kétely épp oly erős kötelék, mint a bizonyosság.

Minden összefügg. Ha az ember elkezd unatkozni a mindennapjaiban, akaratlanul is hajlamos elkezdeni figyelni a jelekre, üzenetekre, véletlenekre és összefüggésekre. Ugyanez a jelenség megfigyelhető akkor is, amikor az ember bár nem unatkozik, ráér a saját dolgaival fogalkozni és mondjuk annak érdekében, hogy ihletet merítsen a hétköznapok történéseiből, elkezd figyelni azokra. Én szélsőségesen hajlamos vagyok rá, hogy ne foglalkozzak azzal, mi történik velem, körülöttem, ezért ha elkezdek figyelni, az amúgy extrém információhiány miatt ilyenkor különösen érzékeny leszek ezekre az egyébként jelentéktelen dolgkra.

Múlt héten egy Karinthy válogatás akadt a kezembe. Volt benne egy, 1930-ban, a Pesti Napló tárcarovatában megjelent írás, a Két szereplő a színpadon, amely a(z akkori) színház hanyatlásáról mesélt egy kétszereplős darab, a Lamberthier úr kapcsán. Karinthy azt vetette fel, hogy vajon a színházi előadások végét jelenti-e az, hogy egyre gyakrabban tűznek a színházak olyan darabokat műsorra, amelyek alig néhány szereplőt vonultanak fel. A (színház)világ nagyot változott azóta, és nyilván rengeteget változtak maguk az emberek is, hiszen ez elkerülhetetlen az egyre újabb és újabb technikai vívmányoknak, a megnyíló (és egyben beszűkülő) világnak, a növekvő embertömegnek és ezáltal az ingerküszöb jelentős megemelkedésének köszönhetően. Talán emiatt a növekvő tömeg miatt tűnt nekem, Karinthyvel ellentétben, üdítőnek az, hogy a keddi Kétely című előadás alatt mindössze négy szereplő jelent meg a színpadon.

A hatvanas évek Amerikájának egy koedukált egyházi iskolájában játszódó darab középpontjában az iskolaigazgató, Aloysius nővér (Udvaros Dorottya) és az iskola új tanára és prédikátora, Flynn atya (Fekete Ernő) közt feszülő ellentét áll. A nővér gyanakodva fogadja az új tanárt, és, ahogyan az lenni szokott: ahol bajt remélünk, ott bekövetkezik a baj. Vagy csak belemagyarázzuk? Ezt a kérdést feszegeti a darab is, ugyanis miután a fiatal James nővér (Simkó Katalin) jelenti az igazgatóasszonynak, hogy Flynn atya különös figyelemmel viseltetik az egyik új diák iránt, elkezdődik a harc. Az igazgatóasszony próbálja kiszedni az atyából a maga igazát, míg a atya csak a saját verzióját hajtja. Bizonyítéka egyiküknek sincs, így maradnak az érvek. De vajon ki nyeri a csatát? Az, akinek igaza van, vagy az, aki jobban érvel? Kiderülhet-e egyáltalán egy ilyen helyzetben az igazság?

Egy ütős darab, egy helyszínnel, és olyan remek színészekkel, akiknek köszönhetően a darab rádiójátékként is könnyen értelmezhető. Még szerencse, mert a színad egy részét egyáltalán nem láttam, köszönhetően annak, hogy alacsonynak születtem, a nézőtérre pedig nem tornasorban adják a jegyeket. Az Aloysius nővért játszó Udvaros Dorottyának például csak a hangját hallottam a jelenteinek mintegy 85%xban láttam, de ennek ellenére is tökéletesen átjött a szerep. Igazából mindhárom színész alakításával elégedett voltam – ha nem is játszották le a csillagokat az égről (mert azt azért nem), remekül hozták a szerepüket és nem estek ki belőle percekre sem.

Összességében ajánlom a darabot mindenkinek, aki egy gondolkodós, mégis kikapcsolódós estére vágyik, egyszer mindenképp érdemes megnézni.


Borítókép: Kétely, plakát // Belvárosi Színház

Üres színházi nézőtér, nem túl erős, meleg fénnyel megvilágítva. A székek vörös bársonnyal vannak bevonva, a zsöllye felett, hátuk a páholyok és erkélyek is látszanak.

7 óra 5.

Hét óra múlt öt perccel. A szokásjog diktálta késést követően, két perc múlva kezdőik az előadás a Belvárosi színházban. Nagy az izgalom, mert megint nem egy egyszerű darabot sikerült kifogni: az egyházi személyek gyermekmolesztálásával foglalkozó Kétely kezdésére várunk. Lopva – vagy talán nem is olyan lopva – körülnézek, és akaratlanul is belelesek nézőtársaim életébe.

Jobbra elöl egy tanárnő ül. A megjelenése legalábbis erre enged következtetni. Térd alá érő cerzuaszoknya, világos színű blúz, szigorú konytba kötött haj. A negyvenes évei elején járhat, de az is lehet, hogy csak leharcolta a középiskolások nemtörődömsége és neveletlensége. Mellette egy hasonló megjelenésű, ám kissé idősebb asszony – a kollégája lehet. Eljöttek, hogy felmérjék, érdemes-e az osztályaikat, vagy ki tudja, talán a magyar szakkörösöket elhozni erre az előadásra. Nincs sok közös témájuk, de legalább nem is erőltetik a jópofizós beszélgetést; a fiatalabb olvas, az idősebb rejtvényt fejt. Felkészültek, cseppet sem izgulnak. Lehet, hogy nem tudják, hogy a színházban a néző is vizsgázik, nem csak a színész?

Balra elöl egy fiatal pár. Talán nem is annyira fiatalok, de még nem is középkorúak. Megadták a módját a színházlátogatásnak; a nőn egy elegánsabb nyári ruha, a férfin szövetnadrág és zakó van. Nagy dolog ez a színház náluk. Hosszú idő óta ez az első közös estéjük kettesben, de ez is majdnem kútbafulladt, amikor a nagynéninek le kellett mondania a bébiszitterkedést. Szerencsére a nagymama beugrott (ma pont ráér az unokával foglalkozni), így itt vannak. Most azon izgulnak, hogy vajon időben megérkezik-e a sor közepén ülő pár, vagy miattuk lemaradnak majd az előadás néhány percéről. Próbálnak nem gondolni a lakáshitelre, az elromlott hűtőre és a befizetetlen vízszámlára. Hangosan nevetnek a közös vicceiken és próbálják megtalálni a közös hangot a szomszedszéken ülőkkel. Tőlük balra nyitottak is az ismerkedéssel járó felszínes eszmecserére, de jobbra, előttem csak kínosan bólogatnak, majd folytatják maguk közt halkszavú beszélgetésüket.

Ők egy kicsit sznobok. A férfin öltöny, a nőn kiskosztüm, és ez feljogosítja őket arra, hogy kissé lenézően gondoljanak a mellettük ülőkre. Halkan, szinte suttogva beszélgetnek, zártan, egymásfelé fordulva. Nem az én világom, elképzelni sem tudom, hogy vajon milyen témáik lehetnek. Otthon? Munkahely? Talán inkább ez utóbbi. Kicsit karrieristák.  Vagy nem? Egy biztos: a férfi olyan magas; hogy magabiztosan kitakar egy darabot a színpadképből. Ekkor még nem tudom, de Udvaros Dorottya a színpadi jeleneteinek 80%-ban ezen a részen fog ülni vagy állni, ezért az ő esetében nekem különösen fontos lesz, hogy ne csak a megjelenésével, de a hangszínével, hanghordozásával és hanglejtésével is eljátssza a szerepet. Sikerülni fog neki.

Tőlünk balra azok a nézők, akik rosszul vizsgáznak. Nem tudják a darab címét, szereplőit, történetét, se műfaját. Hárman vannak, egy férfi és két nő. Rajta öltöny, a hozzá közelebb álló nőn (az élettársa lehet) egy nyári ruha, a másikon ceruzaszoknya, blúz, blézer. Harsányak. A férfi abbéli reményét fejezi ki, hogy a darab vicces lesz, mire az élettársa rávágja, hogy majd viccessé teszi, ha nem lenne az. A férfi kijelenti, hogy bárhogyan legyen is, ő nevetni fog. Nem nevetett, noha a rendező, feszültségoldás gyanánt próbált néhány megmosolyogtató pillanatot is a darabba csempészni. A csapat harmadik tagja, a blézeres fiatal lány feszülten hallgat és néha zavarában elmosolyodik.

Tőlünk jobbra ül az ötyeklubb. Amióta nyugdíjba mentek és nincs velük egyháztartásban élő eltartottjuk, rengeteg a szabadidejük, unaloműzésként programokat szerveznek maguknak. Rendszeresen járnak színházba. Élvezik, de már nincs rózsaszín köd. Egy színdarab számukra olyan, mint egy tévéfilmet megnézni, csak ide a barátnőikkel jönnek. Ki is használnak minden szabad percet arra, hogy kitárgyalják, kivel mi történt a legutóbb találkozásuk óta, azonban amint felgördül a (kézeletbeli) függöny, minden figyelmüket a darabra szentelik és teljes daadással hallgatják a történéseket. Ez az áhíttat azonban, amint lemegy a tapsrend, megszűnik, mintha elvágták volna, és megy tovább az ötye.

Ül aztán még egy érdekes páros a közelünkben. A stréberek. Fekete szoknya, fehér blúz, copfba kötött haj, szolid smink. A kezdés előtti utolsó percben is a szereposztást tanulmányozzák, és a darab alapjául szolgáló film eseményeit idézik fel magukban. Összebújva, sugdolózva beszélnek, mint a középiskolások egy komolyabb témazáró előtti utolsó pillanatokban, becsöngetés után, amikor a tanár még nem érkezett meg. Eleinte a darab alatt is össze-össze hajolnak, ha a filmben valami nagyon, vagy nagyon nem így történt, de aztán annyira beleméllyednek a történetbe, hogy meg is feledkeznek arról, hogy ők igazából a színházat jöttek vizsgáztatni.

Kíváncsi vagyok, aki ránk néz, vajon rólunk mit gondolhat? A lány, aki nyugodt felsőbbrendűséggel tekint körbe, és az elmúlt napok eseményeiről izgatottan csevegő családja? Vagy netalán mi azok vagyunk, akik elvitték az anyukájukat színházba, közös program gyanánt, esetleg azok a gyerekek, akiket az anyukájuk egy színházjeggyel lepett meg?

Bárminek is látszunk, mostmár senki nem figyel ránk. 7 óra 7 van, Fekete Ernő hangján megszólal Flynt atya. A darab elkezdődött.


Borítókép: Donald Tong // Pexels