Solaris.

A Faber and faber kiadó 2003-ban megjelent Solaris kiadásának borítója.Írta: Stanislaw Lem
Eredeti cím:
Solaris
Megjelenés éve:
1961
Fordította:
Joanna Kilmartin, Steve Cox
Kiadó: Faber & Faber
Kiadás éve: 1970 (2003)

 

Amilyen nehezen haladtam ezzel a könyvvel, olyan nehezen álltam neki ennek a beszámolónak is.

Lem története (mint tőle a[z eddigi] nagy kedvenceim mind) egy olyan bolygón játszódik, amit nem azért nem ismerünk, mert még nem fedeztük fel, hanem azért, mert egyszerűen nem érthetjük meg azt, ahogyan a bolygó egyetlen lakója, az egész bolygó felületét takaró óceán működik. A főhősünk érkezését rengeteg kutatás előzte meg, több emberöltőnyi természettódós, a humán tudományokban jártas professzor és mérnök felfedezéseinek anyaga állt a Solarisra telepített kutatóállomásra érkező Kelvin rendelkezésére, hogy felkészülhessen arra, ami itt fogadja, de a számos megfigyelésből semmilyen, emberi tudattal feldolgozható értelmet nem tudtak kihámozni a kutatók.

A terv szerint a Solarisra való érkezésével Kelvin egy újabb kísérlet végrehajtásában és a kapott eredmények feldogozásában kellene, hogy az itt állomásozó, három fős legénység segítségére legyen, ám csupán pánik és káosz fogadja, valamint a hír, hogy az állomást vezető Gibarian, aki egyébként Kelvin egykori tanára volt, a tudós érkezését megelőző reggelen öngyilkosságot követett el. Kelvin hamarosan maga is megtapasztalja, mi okozza a pánikot, ugyanis amikor az érkezését követő reggelen felébred, egy nőt talál a szobájában; egy nőt, akit már évtiedekkel korábban, még a Földön elveszített.

A következő közel 200 oldalban Kelvin és Rheya kapcsolatának formálódása mellett lopott pillantásokat vethetünk arra, hogyan próbál megbírkózni a legénység további két tagja a látogatók okozta őrülettel, valamint megismerkedhetünk a bolygó (ismert) történelmével; amit a Solarisról tudni lehet, arról Kelvin ilyen vagy olyan formában beszámol az olvasónak.

És ez volt az a vonal, ami miatt annyira lassan haladtam ezzel a könyvvel: tele van (ál)tudományos kifejezésekkel, amik talán még az anyanyelvemen is egy kicsit nehezítették volna az olvasást, de a rengeteg leírással, tudományos felfedezéssel és történelmi ismertetővel angolul nagyon nehezen küzdöttem meg. Sokszor szünetet tartottam, egyszerre mindig keveset olvastam – és igen, bevallom, voltak bekezdések, amiket újra kellett olvassak, pedig nem tartom magam rossz angolosnak. Vagy legalábis ez előtt a könyv előtt nem tartottam magam annak.

És mégis, minden kudarc, szünet és egyéb lassító tényező ellenére is azt mondom: megérte. Mindeg egyes oldal megérte. Lemtől először az Édennel találkoztam, amely hasonló alapokra épül: hogyan boldogul egy csapat ember egy teljesen idegen civilizációban? Itt ugyan a főhőseink nem boldogulni akartak, hanem kifejezetten megérteni, ám az érzést ez a könyv is hozza; egy tőlünk teljesen függetlenül formálódott világban, ahol mi vagyunk az idegenek, gyakorlatilag esélyünk sincs arra, hogy számunkra értékelhető kapcsolatot teremtsünk az ottani civilizációval, mert két, egymástól teljesen független buborékban lebegünk. Nem sok olyan szerzővel találkoztam, aki ezzel a témával ilyen irányból foglalkozik. A nem megértés, a kapcsolat teremtés képtelensége egy nagyon síkos talaj, amin könnyű elcsúszni, mégis, Lemnek ez a megközelítése különösen közel áll a szívemhez. Hiszen sokszor még embertársainkkal is nehezen teremtünk kapcsolatot, sőt, amikor biztosak vagyunk benne, hogy értjük a másikat, akkor derülhet ki a leggyakrabban, hogy fogalmunk sincsen arról, mi lakik a lelke mélyén. Hogyan akarunk hát megismerni (sőt, uralni!) egy olyan civilizációt, amiről semmit nem tudunk?

A Solaris egy olyan történet, ami egyrészt csak egy kiradagott, feldolgozhatatlan csepp az óceánból, másrészt viszont egy teljes történet: a története annak, hogyan boldogulunk akkor, amikor nem boldogulhatunk. Sci-fi rajongóknak, könyvmolyoknak és a lélek pszichológiájával foglalkozóknak már csak ikonikussága miatt is kötelező.

 


Borító: Stanislaw Lem: Solaris // Faber & Faber kiadó, részlet