Egy ideje már lógok ezzel a bejegyzéssel – magamnak. A könyvet még szeptemberben olvastam, ez a félig megírt kritika (recenzió? beszámoló?) pedig azóta várja, hogy a nyilvánosság elé tárjam. Most újraolvasva, kiegészítve, friss és több hónapos benyomások keverékeként végre összeállt és napvilágot láthat.
Írta: Szurovecz Kitti
Megjelenés éve: 2020
Kiadó: magánkiadás
Kiadás éve: 2020 Continue reading “Lilla titka.”
No, lássuk, sikerül-e még. Ezer éve nem csináltam ilyet, főleg mert régi könyveket olvasok – hiszen még a klasszikusokon sem vagyok túl! –, de most talán jön egy kortárs(abb) hullám, kezdve a címben is jelzett Hajdan varázslóival Cressida Cowelltől.
Írta: Cressida Cowell
Eredeti cím: The Wizards of Once
Megjelenés éve: 2017
Fordította: –
Kiadó: Hodder Children’s Books
Kiadás éve: 2018
Írta: Bíró Szabolcs
Kiadó: Historium Kiadó
Megjelenés éve: 2014
Kiadás éve: 2014
Próbálok valahogyan elindulni az ennek a beszámolónak kitaposandó úton, de nem tudom merre felé tegyem meg az első lépést. Nem mondhatom, hogy rossz volt, mert akkor el sem olvasod a könyvet; de azt sem mondhatom nyugodt szívvel, hogy jó kis történet ez, mert akkor becsaplak. Az igazság valahol a kettő között van, de ahhoz, hogy el tudjam mondani, mi bántja a kis szívemet, le kell lőnöm benne a regény néhány meglepetésnek szánt fordulatát. Igyekszem ezt a lehető leghumánusabban tenni, de ha az álalános ismeretetőn túl nem szeretnél többet tudni a könyvről elolvasás előtt, akkor két bekezdés múlva állj meg, és készülj fel egy közepes regényélményre.
A szerzőt a húgom ajánlotta, több könyvét olvasta már, amikkel az aktuális kedvencei közé kúszott fel. A konkrét kötetre pedig a cím alapján esett a választásom. Mitológia, istenek, háború, világvége – ilyen rejtett ígéretekkel a Ragnarök különösen magasra tette a lécet. És innen lehet a legnagyobbat zuhanni.
A történet egyébként gyorsan és pörgősen indult: Eldhärdot, a kis partmenti viking falut már megkérkezésünk éjjelén elpuszítja egy hatalmas, fekete, tűzokádó sárkány. A lényre a maroknyi túlélő hamar ráragasztja a Nídhögg* nevet, a mi feladatunk pedig az, hogy amikor bosszúszomjasan útrakelnek, szurkoljunk nekik, hogy szerencsésen alakuljon minden, és ráleljenek a szörnyetegre.
Az olvasmányos szövegszerkesztés eleinte kellemessé teszi a viking hőseink körében eltöltött időt, ám a regény eleji felületesség sajnos a történet végéig megmarad. A klasszikus, bosszúszomjas vikingek végig klasszikus, bosszúszomjas vikingek maradnak, és nem csak a személyiségfejlődés (hiszen tényleg van, hogy az ember semmit sem változik), de a valódi személyiségek is rejtve maradnak a sorok között. Nem ismerjük és nem értjük a karakterek motivációit (illetve de: bosszúvágy, harc, gyilkosság), amitől mindenki egyformán távoli marad számunkra még az utolsó oldalakon is. Persze ez még nem akadályozna meg abban, hogy élvezettel olvassak végig egy történetet, akár 200 oldalon keresztül is; egy kellemes kis limonádé kötet is kellemesen ki tud olykor kapcsolni a rohanó hétköznapok fárasztó délutánjain.
De mit is írtam három bekezdéssel ezelőtt? „(…) a Ragnarök különösen magasra tette a lécet.” Egy ilyen címet viselő regénytől én azt vártam, hogy beletesz és beleszögez a skandináv mitológiába, és Odin minden bölcsessége sem lesz elég arra, hogy kiüldözzön onnan. De nem kaptam mitológiát. Kaptam huszon néhány férfit, akiről megtudtam, hogy csecsemőkorukban már mindent tudtak, amit a hitről tudni kell, és akiktől megtudtam, hogy csak az lehet igazi viking, akinek a háború és a sör az egyetlen örömforrása. Kaptam ezenkívül egy hamis ígéretet arra, hogy egy brutális vikingregényt tartok a kezemben, amiben csak az igazi hősök diadalmaskodhatnak – és közben kaptam egy ál-vikingregényt, amit térben és időben is bárhová helyezhetnénk, ugyanúgy megállná a helyét. Vagy inkább ugyanúgy nem állná meg a helyét, mert az írónak nem ez az igazi terepe, és csak felületes a tudása ebben a témában. Nem baj. De ha egy blogot elnevezek csacsigának, akkor az nem nyomokban fog csacsigát tartalmazni. Ha egy regényt elnevezek Ragnaröknek, az pedig nem egy egyszerű vándortáborról fog szólni.
Volt azért benne jó is; a mondatszerkesztése kifejezetten gördülékeny volt, szívesen olvastam. De a történet nagyon felületes és kissé összecsapott. Igazából a saját munkámra emlékeztet, amikor a fejemben lévő aprócska tudást próbálom nagyon komoly szakértelemnek eladni, mert nincs kedvem egy pároldalas dolgozat miatt ezer meg ezer oldalakat átnyálazni és kijegyzetelni. Lehet, hogy a saját magammal szembeni elégedetlenségem csattant most ekkorát Bíró Szabolcson?
Bízom benne, hogy a „szakterületének” tartott magyar történelmi regényei alaposabban kidolgozott művek – a húgom unszolására és az olvasmányos mondatszerkesztés miatt egy kis pihenő után talán majd azokkal is teszek egy próbát.
*Nídhögg a viking mitológia szerint az életfa gyökereiben élő kígyó-sárkány, aki elhozza magával a világvégét, amikor előbújik a föld alól.
Borító: Bíró Szabolcs: Ragnarök // Historium Kiadó
„Az emberek és a tények elmúlnak, de a legenda, az örök!” Fekete István
119 évvel ezelőtt ezen a napon születet Fekete István, az író, aki megtanított olvasni. Az első regényemet még harmadikos koromban olvastam el. Szabadon választhattunk, hogy miből szeretnénk olvasónaplót írni, én pedig a Vuk mellett kötöttem ki (nyilván akkor még enyhe szülői unszolásra, nincs előttem ugyanis az a kép, amint a harmadikos énemnek rajtuk kívül bárki más könyvet ajánlgat). Azt hiszem, hogy a Vuknak és Fekete Istvánnak köszönhető, hogy egy kivételével minden kötelező olvasmányomat elolvastam, és hogy minden kötelezőre jutott 10 nem kötelező könyv is, már általános iskolás koromban is. Azóta pedig egyre csak gyarapodik a könyvespolcom.
Isten éltessen a saját Mennyországodban, nagy mesélő!
Borítókép: Fekete István // Jó reggelt!
Írta: Stanislaw Lem
Eredeti cím: Solaris
Megjelenés éve: 1961
Fordította: Joanna Kilmartin, Steve Cox
Kiadó: Faber & Faber
Kiadás éve: 1970 (2003)
Amilyen nehezen haladtam ezzel a könyvvel, olyan nehezen álltam neki ennek a beszámolónak is.
Lem története (mint tőle a[z eddigi] nagy kedvenceim mind) egy olyan bolygón játszódik, amit nem azért nem ismerünk, mert még nem fedeztük fel, hanem azért, mert egyszerűen nem érthetjük meg azt, ahogyan a bolygó egyetlen lakója, az egész bolygó felületét takaró óceán működik. A főhősünk érkezését rengeteg kutatás előzte meg, több emberöltőnyi természettódós, a humán tudományokban jártas professzor és mérnök felfedezéseinek anyaga állt a Solarisra telepített kutatóállomásra érkező Kelvin rendelkezésére, hogy felkészülhessen arra, ami itt fogadja, de a számos megfigyelésből semmilyen, emberi tudattal feldolgozható értelmet nem tudtak kihámozni a kutatók.
A terv szerint a Solarisra való érkezésével Kelvin egy újabb kísérlet végrehajtásában és a kapott eredmények feldogozásában kellene, hogy az itt állomásozó, három fős legénység segítségére legyen, ám csupán pánik és káosz fogadja, valamint a hír, hogy az állomást vezető Gibarian, aki egyébként Kelvin egykori tanára volt, a tudós érkezését megelőző reggelen öngyilkosságot követett el. Kelvin hamarosan maga is megtapasztalja, mi okozza a pánikot, ugyanis amikor az érkezését követő reggelen felébred, egy nőt talál a szobájában; egy nőt, akit már évtiedekkel korábban, még a Földön elveszített.
A következő közel 200 oldalban Kelvin és Rheya kapcsolatának formálódása mellett lopott pillantásokat vethetünk arra, hogyan próbál megbírkózni a legénység további két tagja a látogatók okozta őrülettel, valamint megismerkedhetünk a bolygó (ismert) történelmével; amit a Solarisról tudni lehet, arról Kelvin ilyen vagy olyan formában beszámol az olvasónak.
És ez volt az a vonal, ami miatt annyira lassan haladtam ezzel a könyvvel: tele van (ál)tudományos kifejezésekkel, amik talán még az anyanyelvemen is egy kicsit nehezítették volna az olvasást, de a rengeteg leírással, tudományos felfedezéssel és történelmi ismertetővel angolul nagyon nehezen küzdöttem meg. Sokszor szünetet tartottam, egyszerre mindig keveset olvastam – és igen, bevallom, voltak bekezdések, amiket újra kellett olvassak, pedig nem tartom magam rossz angolosnak. Vagy legalábis ez előtt a könyv előtt nem tartottam magam annak.
És mégis, minden kudarc, szünet és egyéb lassító tényező ellenére is azt mondom: megérte. Mindeg egyes oldal megérte. Lemtől először az Édennel találkoztam, amely hasonló alapokra épül: hogyan boldogul egy csapat ember egy teljesen idegen civilizációban? Itt ugyan a főhőseink nem boldogulni akartak, hanem kifejezetten megérteni, ám az érzést ez a könyv is hozza; egy tőlünk teljesen függetlenül formálódott világban, ahol mi vagyunk az idegenek, gyakorlatilag esélyünk sincs arra, hogy számunkra értékelhető kapcsolatot teremtsünk az ottani civilizációval, mert két, egymástól teljesen független buborékban lebegünk. Nem sok olyan szerzővel találkoztam, aki ezzel a témával ilyen irányból foglalkozik. A nem megértés, a kapcsolat teremtés képtelensége egy nagyon síkos talaj, amin könnyű elcsúszni, mégis, Lemnek ez a megközelítése különösen közel áll a szívemhez. Hiszen sokszor még embertársainkkal is nehezen teremtünk kapcsolatot, sőt, amikor biztosak vagyunk benne, hogy értjük a másikat, akkor derülhet ki a leggyakrabban, hogy fogalmunk sincsen arról, mi lakik a lelke mélyén. Hogyan akarunk hát megismerni (sőt, uralni!) egy olyan civilizációt, amiről semmit nem tudunk?
A Solaris egy olyan történet, ami egyrészt csak egy kiradagott, feldolgozhatatlan csepp az óceánból, másrészt viszont egy teljes történet: a története annak, hogyan boldogulunk akkor, amikor nem boldogulhatunk. Sci-fi rajongóknak, könyvmolyoknak és a lélek pszichológiájával foglalkozóknak már csak ikonikussága miatt is kötelező.
Borító: Stanislaw Lem: Solaris // Faber & Faber kiadó, részlet