Hosszú szőrű, cirmos színű szibériai macska fekszik az asztalon.

Az angyal

– Itt az idő – szólt az angyal. A hangja puha volt, kellemes. Az a fajta hang volt ez, amitől megnyugszik a lélek.

– Ne! Még nem mehetek! Meg kell várnom Őt!

Az angyal nem szólt semmit. Lassan lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Közben alig észrevehetően bólintott és a rábízott kis lélek szívére tette a kezét. A szabálytalanul zakatoló szív kicsit megnyugodott, a kis lélek pedig elbóbiskolt.

Amikor ennyire közel vagy az utolsó utadhoz, az idő valahogy megváltozik. Csak az ég a megmondhatója, hogy öt perc telt el vagy két óra, mire a kis lélek újra felébredt. Az angyal most is ott ült mellette. Érezte a szív szabálytalan kalapálását és könny gyűlt a szemében. De nem ismételte meg a korábbi felszólítást, inkább igyekezett átvenni a fájdalomból, amennyit csak lehetett. Meg kellett várniuk Őt.

Tudta, hogy a kis lélek is Őrá gondol. Sokáig csak szótlanul merengett, majd erőtlenül az angyalra nézett és nagyon halkan megszólalt.

– Tudod, csak egyhetes kis szőrcsomó voltam még, amikor először találkoztunk.

Hosszú szünet következett, az angyal kivárt. Nagy sokára a kis lélek folytatta:

– Sokszor mondta, hogy nem is rám gondolt eredetileg, de szerintem egyből beleszeretett a csíkos pizsamámba. Nagyon szereti a csíkokat, tudod? És valahányszor eljött meglátogatni, játszott velem. A többiek egy kicsit féltek tőle eleinte, különösen a lányok, de majd meglátod, ha megjön, hogy Ő egyáltalán nem félelmetes. Mondjuk az igaz, hogy egyszer rám is a frászt hozta. Tudtad ezt?

Az angyal elmosolyodott. Tudta. Hogyne tudta volna, hiszen a kis lélek minden pillanatáról tudott. Ott ült a vállán már akkor is, amikor ő még nem is láthatta az angyalt: születésétől fogva vigyázott rá.

– Otthon laktam a mamával még, meg a testvéreimmel – folytatta a kis lélek. – Beugrottak hozzánk, mert ott jártak a környéken. Amikor meghallottam a hangját, egyből kiabáltam: engedjenek ki hozzá! De nem volt egyedül. Vele volt még egy kétlábú (nagy szerelmem lett ő is később) és velük volt még egy nagy behemót szőrös jószág is. Te, Angyal, én úgy megijedtem, amikor azzal a hatalmas orrával felém szaglászott, hogy ijedtemben egy nagy cicapofont kevertem le neki. Mindig úgy mesélték a törétnetet, hogy milyen vagány voltam, úgyhogy kérlek, ezt ne add tovább senkinek, de az az igazság, hogy egy kicsit betojtam.

A kis lélek megint sokáig hallgatott. Megerőltette magát és fájt a szíve, de még nem volt hajlandó feladni. A nagy szerelemtől már elköszönt, de Tőle még nem. Kicsit el is bóbiskolt megint, talán el is aludt. Zaklatott álmából az angyal finom érintése segítette át az ébrenlétbe. Vonatokkal álmodott – pedig valószínűleg csak a saját szívverését hallotta még az álomvilágban is.

– Nem szeretem a vonatokat. Mondjuk sosem próbáltam, de biztosan nem szerettem volna. A kocsit is épp csak kezdtem megszokni, pedig öt éve gyűrnek vele. Amikor ideköltöztem, akkor is kocsival jöttünk. Akkor a másik kétlábút hozta magával. Később magamban mindig nasi nagyinak hívtam, mert mindig esett nála egy finom falat. Mire megérkeztek, én már összecsomagoltam a bőröndömet, és amikor letették a hordozómat, egyből bele is másztam, de ők egy örökkévalóságig beszélgettek még. Azt hittem, más sosem indulunk. Két testvéremet ki is kellett zavarnom a hordozóból, mert betolakodtak mellém. Akkor még azt hittem, hogy alig várom, hogy elinduljunk, de kiderült: alig várom, hogy megérkezzünk. A kocsiban semmit nem látni. Buda egyik sarkából Pest másik végébe végig kellett kiabálnom az utat. Ezt egyébként egy félévvel ezelőttig minden úton megtettem. Az utazás nem nekem való…

A mesélő hang ismét elhalkult. Szaporán kapkodva próbálta pótolni az elfogyott levegőjét. Az angyal egy kicsit igazított a keze helyzetén, amely még most is az aprócska szívet nyugtatta.

– Szédülök – monda erőtlenül a kis lélek.

– Mert nem kapsz rendesen levegőt – felelte az angyal puhán. – Mindjárt jobb lesz.

– A műtét után voltam ilyen rosszul. Amitől többé már nem voltam kandúr. De az hamar elmúlt. Na, nem a kandúrtalanság, de az nem is baj. Úgyis csak egy kis suhanc akartam lenni mindig. Rosszcsont, így hívtak. A műtét amúgy nem volt rossz, de az ébredés… Azt sem tudtam, hol vagyok, a lépcső ide-ode ugrált a szemem előtt, és folyton elkaptak és visszafektettek a pokrócomra, amikor fel akartam ugrani a kanapéra. A fejem az egyik, a lábam a másik irányba ment, de nem bírtam volna még öt percre sem megmaradni a fenekemen. Ők meg csak kinevettek, és a mi a legrosszabb volt: nem akartak vacsorát adni! Hallottál már ilyet, Angyal, hogy ne adjanak vacsorát a macska fiának? Bár igaz, most sem vagyok éhes.

A kis lélek feje erőtlenül lebukott és a szeme újra lecsukódott. Még alig hallhatóan motyogott valamit, de a teste már parancsba adta: újabb pihenőre van szükség. Hagyta magát az öntudatlanságba sodródni. Addig se fáj. Talán, mire legközelebb felébred, már Ő is itt lesz. Az angyal mélyet sóhajtott. Nagyon fogytán volt már az idő. Amikor a kis lélek megint magához tért, még mindig az ivartalanítás járt a fejében.

– Tudod, próbáltam nem hagyni, hogy meghallgassák a szívemet. Nem akartam, hogy Nekik fájjon, ezért mindig doromboltam, ha orvosnál jártunk. De a műtétnél altattak. Nem tudtam mit tenni. És akkor meghallotta a doki, hogy valami nincs rendben. Pár hónappal később már az ultrahang specialistánál monitoron néztük, hogy néz ki a szívem. És akkor összetörtek. Ketten voltak velem (Ő és nasi nagyi), és próbáltak nem sírni előttem, de láttam az arcukat. Ritka, nem műthető, nem gyógyítható. Akartam nekik mondani, hogy ne aggódjanak, minden rendben lesz. Hiszen én eddig is így éltem le minden napomat, és azért választottam Őt, mert tudtam, hogy mellette biztonságban leszek, amíg lehetek. Mondd meg neki, Angyal, mondd meg mindhármunknak, hogy mellettük jó életem volt. Szerettem velük lenni. Szerettem a dobozokat papírfecnikre bonatni és szerettem, hogy szeretik, hogy a dobozokat papírfecnikre bontom. Öt év! Az rengeteg! Tudod, hány halat lophattam el a teknős elől ennyi idő alatt? Vagy, hogy hány bogarat vadásztam le, hány békát kaptam el? Na jó, békát csak egyet, de az igen fürge volt és én mégis elkaptam! Mennyi játék, mennyi kaja, mennyi élmény és szeretet fért ebbe az öt évbe, és én minden percét élveztem! Na jó, a fésüléseket nem, de amikor már bosszút álhattam a régi fésűn… na, azt igenis élveztem! Tökéletes öt év volt. Megmondod ezt nekik, Angyal? Megmondod?

Az ereje ismét elhagyta, és nem hallhatta, ahogyan az angyal szinte csak lehelte a választ: már tudják.

Az alvásból mozgolódásra ébredt. Végre, itt van Ő! Most már nincs visszaút, köszönni kell és menni kell. De hogyan köszönnek el azok, akik soha többé nem találkoznak? Mit mondanak egymásnak? Félek, Angyal! – gondolta.

– Félek, Anya! –  kiáltotta.

Ő sírva térdelt mellé. Nem tudta, mit csináljon, hogyan fogja meg, hogy ne fájjon?Félek, Anya! – kiáltotta ismét a kis lélek.

– Én is félek, bébi – sírta Ő.

– Szeretlek, Anya – mondta a kis lélek.

– Szeretlek, Drazsi! – válaszolta Ő.

Amikor a beteg szív utoljára dobbant, az angyal kedvesen kisegítette a kis lelket a beteg testből.

– Most már nem fáj semmi – mondta.

– De Nekik csak most fog igazán – felelte a kis lélek.

Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Amikor nagyapó mesélt, az utca, sőt olykor az egész környék minden gyereke köréje gyűlt és tátott szájjal hallgatta a történeteit. Nagyapó nagyon öreg volt már. A keze remegett, ha felemelte a teáscsészét, a lába csak nehezen vitte előre, ráadásul ilyenkor egy botot hívott segítségül. A gyerekek már megszokták nagyapó különcségeit és már csak akkor merült fel a kérdés, hogy vajon miért nem kér magának új lábat, ha új család költözött a környékre. Ilyenkor a délutáni közösségi munkálatok során összeverődő szülőktől kezdték el kérdezgetni az újak, hogy nagyapó hogyan lehet ilyen öreg, miért nem kapott még átültetést vagy cseréltette le nehezen működő végtagjait már régen robotkarra vagy -lábra.

Érdekes módon a gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek, és a mesedélutánok újoncai csak néhány alkalom után tették fel nagyapónak a kérdést, miután otthon a vacsora asztal mellett hallották, amint a szülei az ő furcsaságairól beszélgetnek.

– Nagyapó, te miért vagy ilyen öreg? – kérdezgették ilyenkor. – Nagyapó, neked miért nincsen vasból a kezed?

– Hogyis ne?! Először a kezem, aztán a lábam, végül a szívem cseréltessem le? Akkor aztán igazán vasszívű lennék, kell az nektek?

A szíve helyett néha a keményfejűségével viccelt, de ennyivel le is rendezte általában. Az igazság az, hogy nagyapó valóban nagyon öreg volt, csak kevesen éltek már a világon az ő generációjából, és még kevesebben fogadták el a mesterségesen megnövelt életkor nyújtotta előnyöket. Bogaras vénember volt, ahogyan néha azt büszkén hangoztatta, de ember volt!

A meséi szinte kivétel nélkül a régmúltról szóltak, az úgy nevezett bolygótörténelem előtti időkről; noha a maga közel négyszáz évével csoda, hogy még emlékezett bármire is a gyerekkorából. Most is vagy 25-30 arcocska gyűlt köré, hogy a mai mesét meghallgassa.

– Mert kékek voltak a fák?

– Mert kék téglákból építkeztek?

– Mert az űr kék és emiatt kéknek látták a bolygót?

A kisebb gyerekek egymás szavába vágva igyekeztek megfelelni a kérdésre. Amikor nagyapó úgy érezte, elég hosszú hatásszünetet tartott a válaszokra várva, mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta.

– Nem, nem, egyikőtöknek sincs most igaza. A vize miatt kapta a bolygó ezt a nevet. Hatalmas területeket borított az óceán, öt óriási szigetre tagolva a bolygó szárazföldjét, a sok víz miatt pedig messziről valóban kéknek látszott a felszíne. A szárazföldek zöld növényekkel voltak tele, az erdeiben ragadozók portyáztak, az égen madarak cikáztak, a vizek pedig szinte túlzsúfolásig megteltek halakkal.

Nagyapó megvárta, amíg a hűhák és váók abbamaradnak, majd folytatta.

– Úgy bizony, az élet idilli volt a Kék bolygón. Ám egy napon megjelent: az ember. Csúcsragadozóként élt az állatok között: amire szüksége volt, azt elvette, amit pedig nem tudott elvenni, azt újrateremtette a maga számára. Eleinte csak kisebb elszigetelt csoportokban élt, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre csak növekedett a számára szükséges terület, és egyre csak csökkent az érintetlen, igazi vadon.

– Dehát nagyapó! Ha az ember ezen a régi bolygón igazi úr volt, hogy lehet az, hogy most itt, a saját bolygónkon be vagyunk zárva a körzeteinkbe? Itt veszélyesebbek a többi fajták?

– Nos, azaz igazság, hogy ha csak egy dolgot tanultunk meg a Kék bolygón, akkor az az, hogy nincsen nálunk veszélyesebb lény az egész világon. Vagy legalábbis még nem találkoztunk vele.

– Hogyhogy veszélyesek vagyunk? Te is ott voltál a Kék bolygón?

– Eleinte nem. Nagyon sok év kellett ahhoz, hogy az ember tönkretegye a Kék bolygót. Amikor én megszülettem, a Kék becenév már csak emlék volt. Ahogyan az ember egyre inkább egyeduralkodóvá vált a bolygón, úgy nőttek a (képzeletbeli) igényei is. Egyre nagyobb erdőket irott ki, egyre nagyobb gyárakat épített, egyre nagyobb városokban lakott. Mire én megszülettem, már csak néhány mesterségesen táplált erdő maradt fenn, állatokat szinte csak fogságban lehetett látni, a kék vizek pedig piszos szürkévé váltak a rengeteg szennyeződéstől. A hatalmas városaink falai egymást érték, a gyárkémények füstjéből álló köd pedig szinte állandó volt.

– Akkoriban már tudtuk, hogy visszafordíthatatlan, amit tettünk, és a felderítő űrhajók folyamatosan rótták az űrt, újabb és újabb lehetőségek után kutatva. Én még gyerek voltam, fiatal kamasz, amikor sikerült otthagynunk a bolygót, majd néhány év utazás után leszállnunk ezen. Az új bolygón szigorú szabályokat alkottunk, hogy még egyszer ne történhessen meg az, hogy az utódainknak kényszerűségből és nem kalandvágyból kell elhagyniuk a szülőbolygójukat. Ezért van többek közöt az is – fordult az imént kérdező kisfiú felé –, hogy be vagyunk zárva ebbe a körzetbe, és csak különleges engedéllyel léphetjük át a falakat. Ahogyan az is, hogy a gyárak csak az év bizonyos hónapjaiban üzemelhetnek, vagy éppen az, hogy bármilyen foglalkozást választunk is végül magunknak, mindnyájan el kell sajátítsunk legalább egy mezőgazdasággal vagy állattartással kapcsolatos szakmát. Tiszteletben kell tartanunk a bolygót, amely otthont ad nekünk, és ezt csak úgy tanulhatjuk meg, ha át kell élnünk néhány olyan évet, amikor bármit is csinálunk, a természeti erők uralkodnak felettünk és nem mi őfelettük. Hogy tudjuk, mi csak megtűrt élőlények vagyunk egy sokkal nagyobb játszmában.


Borítókép: Alexis Antoine // Unsplash

Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

A fiú sokáig hallgatott. Különleges elképzelései voltak az életről, arról, hogyan kellene boldog és tapasztalásokkal teli évekkel a háta mögött majd a másvilágra lépni, ám az elveket nem tudta alátmasztani gyakorlati útmutatással; még magának sem, pláne beteg hugának.

Hogyan is tudta volna? Az évszázadokkal korábbi óriás napkitörés még most is éreztette a hatását. Azt mondják, előtte bőséges és aktív élet volt a Földön, az ég kék volt, a fű zöld, az óceán sós, a tavaszi szellő pedig csiklandozta az arcokat. Legalábbis a könyvek azt mondják. Ám az emberiség – azon kevesek, akiknek sikerült túlélniük – a földfelszín alá költöztek. Ekkoriban alakult ki az a városrendezési forma, amely ma is tartja magát: a lefelé építkezés; a földfelszínen pedig azóta egy lélek sem járt.

Eleinte voltak próbálkozások – ezt Abel a történelem könyvekben olvasta: önjárókat és drónokat próbáltak felküldeni időről időre a felszínre, de a felszín továbbra is lakhatatlannak bizonyult. Egy idő után azonban elmaradtak a felderítések, az emberek megszokták az új otthonaikat, az újonnan születetteknek pedig már ez vált természetessé. Csak néhányan, a nagy álmodozók, mint ő is, gondoldoltak már arra, vajon milyen lehetett az élet régen. Gyermek-álmok. – mondták a szülei – Majd kinövi őket.

Ám Abel nem nőtte ki. Gyerekként és tinédzser korában mindent felfalt, amit a régi időkről találni lehetett, az iskolaválasztásnál pedig csak egy cél lebegett a szemei előtt: fel kell jutnia a felszínre.

A harmincas évei elejére sikerült összeállítani egy csapatot és találni – csodával határos módon – néhány szponzort, akik mind anyagilag, mind politikailag hajlandóak voltak kiállni az ügye mellett és egyengetni a csapat útját. Az expedíció előkészítése évekig tartott, az út a felszínre heteket vett igénybe.

Amikor megérkeztek a kihalt felszínre, szmogos, de belélegezhető levegő fogadta őket, a sugárzás mértéke pedig kimutathatatlanul alacsony volt a műszereik szerint. Ahogy elindultak a felderítésre, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy füstokádó kéményekkel teli, kietlen tájon találták magukat, se egy szál fű, se egy darab kék égbolt. Abel csalódott volt; másban reménykedett. Már-már visszaindultak a mélybe, amikor valamelyikük egy nagyobb, sötét foltot szúrt ki a távolban. Arra indultak, és ahogy közeledtek, a remény újra élni kezdett bennük, odaérve pedig leesett az álluk.

Lassan összerakták a képet a fejükben. A város feletti földfelszínt maga a város tartja halottnak, a szemetével, amit a felszínre halmoz, az elhasznált levegővel, a kiáramló káros anyagokkal. Ám ahogy elhagyták a városhatárt, dús lombú, élettel teli zöld erdőre bukkantak. Minden, amit Abel a könyvekben olvasott, valósággá vált számukra. Szájtátva bámultak, egy szó sem jött ki a torkukon. Végül hosszú idő után Abel szólalt meg:

– Hát szervusz, öreg lány. Vicky lesz a neved. A húgom emlékére.


Borítókép: cocoparisienne // Pixabay