Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc
52 novella. 2020
– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.
A fiú sokáig hallgatott. Különleges elképzelései voltak az életről, arról, hogyan kellene boldog és tapasztalásokkal teli évekkel a háta mögött majd a másvilágra lépni, ám az elveket nem tudta alátmasztani gyakorlati útmutatással; még magának sem, pláne beteg hugának.
Hogyan is tudta volna? Az évszázadokkal korábbi óriás napkitörés még most is éreztette a hatását. Azt mondják, előtte bőséges és aktív élet volt a Földön, az ég kék volt, a fű zöld, az óceán sós, a tavaszi szellő pedig csiklandozta az arcokat. Legalábbis a könyvek azt mondják. Ám az emberiség – azon kevesek, akiknek sikerült túlélniük – a földfelszín alá költöztek. Ekkoriban alakult ki az a városrendezési forma, amely ma is tartja magát: a lefelé építkezés; a földfelszínen pedig azóta egy lélek sem járt.
Eleinte voltak próbálkozások – ezt Abel a történelem könyvekben olvasta: önjárókat és drónokat próbáltak felküldeni időről időre a felszínre, de a felszín továbbra is lakhatatlannak bizonyult. Egy idő után azonban elmaradtak a felderítések, az emberek megszokták az új otthonaikat, az újonnan születetteknek pedig már ez vált természetessé. Csak néhányan, a nagy álmodozók, mint ő is, gondoldoltak már arra, vajon milyen lehetett az élet régen. Gyermek-álmok. – mondták a szülei – Majd kinövi őket.
Ám Abel nem nőtte ki. Gyerekként és tinédzser korában mindent felfalt, amit a régi időkről találni lehetett, az iskolaválasztásnál pedig csak egy cél lebegett a szemei előtt: fel kell jutnia a felszínre.
A harmincas évei elejére sikerült összeállítani egy csapatot és találni – csodával határos módon – néhány szponzort, akik mind anyagilag, mind politikailag hajlandóak voltak kiállni az ügye mellett és egyengetni a csapat útját. Az expedíció előkészítése évekig tartott, az út a felszínre heteket vett igénybe.
Amikor megérkeztek a kihalt felszínre, szmogos, de belélegezhető levegő fogadta őket, a sugárzás mértéke pedig kimutathatatlanul alacsony volt a műszereik szerint. Ahogy elindultak a felderítésre, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy füstokádó kéményekkel teli, kietlen tájon találták magukat, se egy szál fű, se egy darab kék égbolt. Abel csalódott volt; másban reménykedett. Már-már visszaindultak a mélybe, amikor valamelyikük egy nagyobb, sötét foltot szúrt ki a távolban. Arra indultak, és ahogy közeledtek, a remény újra élni kezdett bennük, odaérve pedig leesett az álluk.
Lassan összerakták a képet a fejükben. A város feletti földfelszínt maga a város tartja halottnak, a szemetével, amit a felszínre halmoz, az elhasznált levegővel, a kiáramló káros anyagokkal. Ám ahogy elhagyták a városhatárt, dús lombú, élettel teli zöld erdőre bukkantak. Minden, amit Abel a könyvekben olvasott, valósággá vált számukra. Szájtátva bámultak, egy szó sem jött ki a torkukon. Végül hosszú idő után Abel szólalt meg:
– Hát szervusz, öreg lány. Vicky lesz a neved. A húgom emlékére.
Borítókép: cocoparisienne // Pixabay
