Bíró Szabolcs: Ragnarök. Borító részlet.

Ragnarök

Írta: Bíró Szabolcs
Kiadó:
Historium Kiadó
Megjelenés éve: 2014
Kiadás éve: 2014

Próbálok valahogyan elindulni az ennek a beszámolónak kitaposandó úton, de nem tudom merre felé tegyem meg az első lépést. Nem mondhatom, hogy rossz volt, mert akkor el sem olvasod a könyvet; de azt sem mondhatom nyugodt szívvel, hogy jó kis történet ez, mert akkor becsaplak. Az igazság valahol a kettő között van, de ahhoz, hogy el tudjam mondani, mi bántja a kis szívemet, le kell lőnöm benne a regény néhány meglepetésnek szánt fordulatát. Igyekszem ezt a lehető leghumánusabban tenni, de ha az  álalános ismeretetőn túl nem szeretnél többet tudni a könyvről elolvasás előtt, akkor két bekezdés múlva állj meg, és készülj fel egy közepes regényélményre.

A szerzőt a húgom ajánlotta, több könyvét olvasta már, amikkel az aktuális kedvencei közé kúszott fel. A konkrét kötetre pedig a cím alapján esett a választásom. Mitológia, istenek, háború, világvége – ilyen rejtett ígéretekkel a Ragnarök különösen magasra tette a lécet. És innen lehet a legnagyobbat zuhanni.

A történet egyébként gyorsan és pörgősen indult: Eldhärdot, a kis partmenti viking falut már megkérkezésünk éjjelén elpuszítja egy hatalmas, fekete, tűzokádó sárkány. A lényre a maroknyi túlélő hamar ráragasztja a Nídhögg* nevet, a mi feladatunk pedig az, hogy amikor bosszúszomjasan útrakelnek, szurkoljunk nekik, hogy szerencsésen alakuljon minden, és ráleljenek a szörnyetegre.

Az olvasmányos szövegszerkesztés eleinte kellemessé teszi a viking hőseink körében eltöltött időt, ám a regény eleji felületesség sajnos a történet végéig megmarad. A klasszikus, bosszúszomjas vikingek végig klasszikus, bosszúszomjas vikingek maradnak, és nem csak a személyiségfejlődés (hiszen tényleg van, hogy az ember semmit sem változik), de a valódi személyiségek is rejtve maradnak a sorok között. Nem ismerjük és nem értjük a karakterek motivációit (illetve de: bosszúvágy, harc, gyilkosság), amitől mindenki egyformán távoli marad számunkra még az utolsó oldalakon is. Persze ez még nem akadályozna meg abban, hogy élvezettel olvassak végig egy történetet, akár 200 oldalon keresztül is; egy kellemes kis limonádé kötet is kellemesen ki tud olykor kapcsolni a rohanó hétköznapok fárasztó délutánjain.

De mit is írtam három bekezdéssel ezelőtt? „(…) a Ragnarök különösen magasra tette a lécet.” Egy ilyen címet viselő regénytől én azt vártam, hogy beletesz és beleszögez a skandináv mitológiába, és Odin minden bölcsessége sem lesz elég arra, hogy kiüldözzön onnan. De nem kaptam mitológiát. Kaptam huszon néhány férfit, akiről megtudtam, hogy csecsemőkorukban már mindent tudtak, amit a hitről tudni kell, és akiktől megtudtam, hogy csak az lehet igazi viking, akinek a háború és a sör az egyetlen örömforrása. Kaptam ezenkívül egy hamis ígéretet arra, hogy egy brutális vikingregényt tartok a kezemben, amiben csak az igazi hősök diadalmaskodhatnak – és közben kaptam egy ál-vikingregényt, amit térben és időben is bárhová helyezhetnénk, ugyanúgy megállná a helyét. Vagy inkább ugyanúgy nem állná meg a helyét, mert az írónak nem ez az igazi terepe, és csak felületes a tudása ebben a témában. Nem baj. De ha egy blogot elnevezek csacsigának, akkor az nem nyomokban fog csacsigát tartalmazni. Ha egy regényt elnevezek Ragnaröknek, az pedig nem egy egyszerű vándortáborról fog szólni.

Volt azért benne jó is; a mondatszerkesztése kifejezetten gördülékeny volt, szívesen olvastam. De a történet nagyon felületes és kissé összecsapott. Igazából a saját munkámra emlékeztet, amikor a fejemben lévő aprócska tudást próbálom nagyon komoly szakértelemnek eladni, mert nincs kedvem egy pároldalas dolgozat miatt ezer meg ezer oldalakat átnyálazni és kijegyzetelni. Lehet, hogy a saját magammal szembeni elégedetlenségem csattant most ekkorát Bíró Szabolcson?

Bízom benne, hogy a „szakterületének” tartott magyar történelmi regényei alaposabban kidolgozott művek – a húgom unszolására és az olvasmányos mondatszerkesztés miatt egy kis pihenő után talán majd azokkal is teszek egy próbát.


*Nídhögg a viking mitológia szerint az életfa gyökereiben élő kígyó-sárkány, aki elhozza magával a világvégét, amikor előbújik a föld alól.

Borító: Bíró Szabolcs: Ragnarök // Historium Kiadó

Solaris.

A Faber and faber kiadó 2003-ban megjelent Solaris kiadásának borítója.Írta: Stanislaw Lem
Eredeti cím:
Solaris
Megjelenés éve:
1961
Fordította:
Joanna Kilmartin, Steve Cox
Kiadó: Faber & Faber
Kiadás éve: 1970 (2003)

 

Amilyen nehezen haladtam ezzel a könyvvel, olyan nehezen álltam neki ennek a beszámolónak is.

Lem története (mint tőle a[z eddigi] nagy kedvenceim mind) egy olyan bolygón játszódik, amit nem azért nem ismerünk, mert még nem fedeztük fel, hanem azért, mert egyszerűen nem érthetjük meg azt, ahogyan a bolygó egyetlen lakója, az egész bolygó felületét takaró óceán működik. A főhősünk érkezését rengeteg kutatás előzte meg, több emberöltőnyi természettódós, a humán tudományokban jártas professzor és mérnök felfedezéseinek anyaga állt a Solarisra telepített kutatóállomásra érkező Kelvin rendelkezésére, hogy felkészülhessen arra, ami itt fogadja, de a számos megfigyelésből semmilyen, emberi tudattal feldolgozható értelmet nem tudtak kihámozni a kutatók.

A terv szerint a Solarisra való érkezésével Kelvin egy újabb kísérlet végrehajtásában és a kapott eredmények feldogozásában kellene, hogy az itt állomásozó, három fős legénység segítségére legyen, ám csupán pánik és káosz fogadja, valamint a hír, hogy az állomást vezető Gibarian, aki egyébként Kelvin egykori tanára volt, a tudós érkezését megelőző reggelen öngyilkosságot követett el. Kelvin hamarosan maga is megtapasztalja, mi okozza a pánikot, ugyanis amikor az érkezését követő reggelen felébred, egy nőt talál a szobájában; egy nőt, akit már évtiedekkel korábban, még a Földön elveszített.

A következő közel 200 oldalban Kelvin és Rheya kapcsolatának formálódása mellett lopott pillantásokat vethetünk arra, hogyan próbál megbírkózni a legénység további két tagja a látogatók okozta őrülettel, valamint megismerkedhetünk a bolygó (ismert) történelmével; amit a Solarisról tudni lehet, arról Kelvin ilyen vagy olyan formában beszámol az olvasónak.

És ez volt az a vonal, ami miatt annyira lassan haladtam ezzel a könyvvel: tele van (ál)tudományos kifejezésekkel, amik talán még az anyanyelvemen is egy kicsit nehezítették volna az olvasást, de a rengeteg leírással, tudományos felfedezéssel és történelmi ismertetővel angolul nagyon nehezen küzdöttem meg. Sokszor szünetet tartottam, egyszerre mindig keveset olvastam – és igen, bevallom, voltak bekezdések, amiket újra kellett olvassak, pedig nem tartom magam rossz angolosnak. Vagy legalábis ez előtt a könyv előtt nem tartottam magam annak.

És mégis, minden kudarc, szünet és egyéb lassító tényező ellenére is azt mondom: megérte. Mindeg egyes oldal megérte. Lemtől először az Édennel találkoztam, amely hasonló alapokra épül: hogyan boldogul egy csapat ember egy teljesen idegen civilizációban? Itt ugyan a főhőseink nem boldogulni akartak, hanem kifejezetten megérteni, ám az érzést ez a könyv is hozza; egy tőlünk teljesen függetlenül formálódott világban, ahol mi vagyunk az idegenek, gyakorlatilag esélyünk sincs arra, hogy számunkra értékelhető kapcsolatot teremtsünk az ottani civilizációval, mert két, egymástól teljesen független buborékban lebegünk. Nem sok olyan szerzővel találkoztam, aki ezzel a témával ilyen irányból foglalkozik. A nem megértés, a kapcsolat teremtés képtelensége egy nagyon síkos talaj, amin könnyű elcsúszni, mégis, Lemnek ez a megközelítése különösen közel áll a szívemhez. Hiszen sokszor még embertársainkkal is nehezen teremtünk kapcsolatot, sőt, amikor biztosak vagyunk benne, hogy értjük a másikat, akkor derülhet ki a leggyakrabban, hogy fogalmunk sincsen arról, mi lakik a lelke mélyén. Hogyan akarunk hát megismerni (sőt, uralni!) egy olyan civilizációt, amiről semmit nem tudunk?

A Solaris egy olyan történet, ami egyrészt csak egy kiradagott, feldolgozhatatlan csepp az óceánból, másrészt viszont egy teljes történet: a története annak, hogyan boldogulunk akkor, amikor nem boldogulhatunk. Sci-fi rajongóknak, könyvmolyoknak és a lélek pszichológiájával foglalkozóknak már csak ikonikussága miatt is kötelező.

 


Borító: Stanislaw Lem: Solaris // Faber & Faber kiadó, részlet

Részlet az előadás plakátjából: a két főszereplő (Udvaros Dorottya, apáca ruhában és Fekete Ernő papi ruhában) ül egymás mellett egy metrószerelvényen, tekintetük egymástól elfele vezet.

A kétely épp oly erős kötelék, mint a bizonyosság.

Minden összefügg. Ha az ember elkezd unatkozni a mindennapjaiban, akaratlanul is hajlamos elkezdeni figyelni a jelekre, üzenetekre, véletlenekre és összefüggésekre. Ugyanez a jelenség megfigyelhető akkor is, amikor az ember bár nem unatkozik, ráér a saját dolgaival fogalkozni és mondjuk annak érdekében, hogy ihletet merítsen a hétköznapok történéseiből, elkezd figyelni azokra. Én szélsőségesen hajlamos vagyok rá, hogy ne foglalkozzak azzal, mi történik velem, körülöttem, ezért ha elkezdek figyelni, az amúgy extrém információhiány miatt ilyenkor különösen érzékeny leszek ezekre az egyébként jelentéktelen dolgkra.

Múlt héten egy Karinthy válogatás akadt a kezembe. Volt benne egy, 1930-ban, a Pesti Napló tárcarovatában megjelent írás, a Két szereplő a színpadon, amely a(z akkori) színház hanyatlásáról mesélt egy kétszereplős darab, a Lamberthier úr kapcsán. Karinthy azt vetette fel, hogy vajon a színházi előadások végét jelenti-e az, hogy egyre gyakrabban tűznek a színházak olyan darabokat műsorra, amelyek alig néhány szereplőt vonultanak fel. A (színház)világ nagyot változott azóta, és nyilván rengeteget változtak maguk az emberek is, hiszen ez elkerülhetetlen az egyre újabb és újabb technikai vívmányoknak, a megnyíló (és egyben beszűkülő) világnak, a növekvő embertömegnek és ezáltal az ingerküszöb jelentős megemelkedésének köszönhetően. Talán emiatt a növekvő tömeg miatt tűnt nekem, Karinthyvel ellentétben, üdítőnek az, hogy a keddi Kétely című előadás alatt mindössze négy szereplő jelent meg a színpadon.

A hatvanas évek Amerikájának egy koedukált egyházi iskolájában játszódó darab középpontjában az iskolaigazgató, Aloysius nővér (Udvaros Dorottya) és az iskola új tanára és prédikátora, Flynn atya (Fekete Ernő) közt feszülő ellentét áll. A nővér gyanakodva fogadja az új tanárt, és, ahogyan az lenni szokott: ahol bajt remélünk, ott bekövetkezik a baj. Vagy csak belemagyarázzuk? Ezt a kérdést feszegeti a darab is, ugyanis miután a fiatal James nővér (Simkó Katalin) jelenti az igazgatóasszonynak, hogy Flynn atya különös figyelemmel viseltetik az egyik új diák iránt, elkezdődik a harc. Az igazgatóasszony próbálja kiszedni az atyából a maga igazát, míg a atya csak a saját verzióját hajtja. Bizonyítéka egyiküknek sincs, így maradnak az érvek. De vajon ki nyeri a csatát? Az, akinek igaza van, vagy az, aki jobban érvel? Kiderülhet-e egyáltalán egy ilyen helyzetben az igazság?

Egy ütős darab, egy helyszínnel, és olyan remek színészekkel, akiknek köszönhetően a darab rádiójátékként is könnyen értelmezhető. Még szerencse, mert a színad egy részét egyáltalán nem láttam, köszönhetően annak, hogy alacsonynak születtem, a nézőtérre pedig nem tornasorban adják a jegyeket. Az Aloysius nővért játszó Udvaros Dorottyának például csak a hangját hallottam a jelenteinek mintegy 85%xban láttam, de ennek ellenére is tökéletesen átjött a szerep. Igazából mindhárom színész alakításával elégedett voltam – ha nem is játszották le a csillagokat az égről (mert azt azért nem), remekül hozták a szerepüket és nem estek ki belőle percekre sem.

Összességében ajánlom a darabot mindenkinek, aki egy gondolkodós, mégis kikapcsolódós estére vágyik, egyszer mindenképp érdemes megnézni.


Borítókép: Kétely, plakát // Belvárosi Színház

Részlet az előadás plakátjából: Szabó Tamás Kimmel, Péterfi Bori és Kocsis Pál (balról jobbra) arcai, közelről, fekete-fehérben. A hosszúkás kép baloldalán a teljes plakát kicsiben, rajta a három főszereplő (fekete-fehérben) és néhány információs felirat az előadásról (pirossal).

Száll a kakukk fészkére.

Ülök a vonaton és a múlt vasárnapi előadáson merengek. Valamit írnom kell róla, hiszen megígértem nektek, de valahogy nem jön az ihlet. Lehet, hogy ez a bejegyzés mégsem annyira a darabról fog szólni. Végülis egy jó kritika sosem a szóban forgó műről szól, sokkal inkább arról, hogy a szerző (a kritikáé) hogyan élte meg az azzal való találkozást. Erre a kérdésre pedig, az én és a Belvárosi Színházban műsorra tűzött Száll a kakukk fészkére című darab esetében, van egy egyszavas válasz: könnyen. És ahogyan azt a szakállas viccből már tudjuk, ezt hosszabban kifejtve azt kell, hogy mondjam: nem könnyen.

Könnyen azért, mert bár már régen olvastam a könyvet és csak nem sokkal utána, tehát szintén régen láttam a filmet, elég mély nyomokat hagyott bennem ahhoz, hogy tudjam, egy nyomasztó hangulatú, erős érzelmekkel átitatott darabra számítsak, ami az emberi természet küzdeni (nem) akarását veszi górcső alá egy kifejezetten elnyomó környezetben, és ehhez képest egy könnyen emészthető, a vártnál sokkal felületesebb darabot kaptam. És nem könnyen pontosan ugyanezek miatt: rákészültem egy igazi drámára, ami két felvonásban úgy kifacsar, mint a citromprés a citromot, ehhez képest viszont kaptam egy bögre teát. Igaz feketét és citrommal, de bármilyen erős is volt az a tea, csak tea marad, nem citromprés. Persze a tea is jó. Ha teára készülsz és kapsz egy bögre igazán jó fekete teát, akkor elismerően bólintasz, és minden kortyot elismerő hümmögéssel nyelsz le. De ha a citromprésre készülsz…

A történet szerint a főszereplő, Randle Patrick McMurphy (Szabó Kimmel Tamás), a vádeljárás alatt elmezavart színlelve, egy eseménytelen napokkal teli elmegyógyintézetbe érkezik, ahol a kezeltek, bár többen önszántukból vannak itt, nem mernek fellépni a szigorú főnővér (mind emberi, mind szakmai szempontból) elnyomó viselkedése ellen, és megalázkodva fogadnak el mindent úgy, ahogy azt Ratched főnővér (Péterfy Bori) elrendeli. Mac azonban nem áll be a sorba, sőt, nem csak ő maga lázad a főnővér ellen, de próbál életet lehelni a betegtársaiba is, hogy (újra) legyen erejük és merszük kiállni önmagukért, hogy újra éljenek egy kicsit. Maga a történet nem egy túlgondolt valami, és ha csak ennyi lenne az egész, nem is várnám a citromprést, de Kesey, az eredeti könyv írója remekül játszik az emberi jellemek bemutatásával, a megnyomorított emberi sorsok ismertetésével, valamint azzal, hogyan tör elő apránként az amúgy már-már apatikus betegekből az életigenlés. És ez, megspékelve egy izgalmas, olykor drámai fordulatokban sem szegény történetvezetéssel, brutálisan magába tudja szippantani az embert. Valószínűleg túl nagy elvárás egy két felvonásos darabtól ugyanezt remélni.

A kezdeti hangulatot egyébként nagyon jól megteremtette a színpadkép. A zártosztály rácsokkal elkerített közös helyisége fogadta a nézőtérre érkezőket, az egész darabnak ez a helyiség szolgált helyszínéül. Az egyszerűsége plusz pontot érdemel. Az első jelenetekből tökéletesen visszajött a nyomasztó hangulat: unatkozó betegek az osztályon, embertelenül viselkedő személyzet, a Főnök (a mesélőnk, Kocsis Pál) már elhunyt apjának címzett levelei, valamint ezen jelenetek lélektana telitalálat. Majd megérkezett a főszereplőnk és borult az egész. Nem azt mondom, hogy rosszul játszotta volna a szerepét, inkább úgy tűnt, rosszul adaptálta a rendező a karaktert. A darab alapján Mac lázadó ugyan, de messze nem annyira őrült módon, mint a könyvben. A modora kissé tenyérbemászó, a stílusa alpári, összességében inkább egy kicsit idegesítő figura, aki olykor érthetetlenül szélsőségesen reagál a történtekre. Ráadásul az első felvonást annyira elviszik az ő rendbontó jelenetei és a ráépülő poénok, hogy szinte semmi nem marad meg a kezdeti nyomasztó hangulatból. Az első felvonásról úgy jöttem ki, hogy szódával elmegy.

A második felvonás viszont rengeteget hozott vissza az elsőben elveszített pontokból, Macnek ugyanis itt már önmagával, a saját sorsával is meg kellett küzdenie, amikor valóban megértette, hogy a bőrére megy a játék. És jött a citromprés, mert itt már minden arról szólt, amiről szólnia kellett. Vajon helyrehozhatók-e az összetört emberek? Vajon segítség-e az, ha hirtelen nagy dózisban kapják az életet azok, akik korábban még sosem éltek igazán? Vajon tisztában vannak-e a tetteik következményével azok, akiknek évek óta nem hagyták, hogy tetteik legyenek? Vajon tudja-e, hogy mit csinál az, aki látszólag mindent kézben tart? Amikor ezek a kérdések ott lebegnek a levegőben, arra várva, hogy a legváratlanabb pillanatban, egy jelenet kellős közepén, oda nem illő módon csapjanak le a nézőkre, akkor már a poénokon is érezzük, hogy nem lágyítani akarják a darabot, csak a nézőre vigyáznak, hogy ne egyszerre facsaródjon ki mindene. Olyankor már a poén is nyomasztóan hat. A második felvonás volt olyan, amilyennek az egész darabnak lennie kellett volna. Citromprés.

Van egy olyan érzésem, hogy ma a színházban nem mernek úgy odacsapni. Talán attól félnek, hogy az első felvonás után kiürül a nézőtér, ha egyből elkezdik adagolni a citromprést? Talán az emberek is csak arra vágynak, hogy egy könnyed kis vasárnap délutánt töltsenek el az elmegyógyintézet vicces kis lakói között?

Nem mondom, hogy teljes csalódás lett volna a darab. A színészi játékok jók voltak, a díszlet épp csak annyi, hogy ne vigye el a figyelmet – a Belvárosi Színház kis színpadán ebben valószínűleg nagy gyakorlata lehet a díszletezőknek, de le a kalappal – és végülis a citromprés is megérkezett az est végére. Szóval azt mondom, nézzétek meg, mert átlagban a Száll a kakukk fészkére egy igen kellemes fekete tea, csak elfelejtették felkeverni és a tetején maradt a sok cukor.


Borítókép: Száll a kakukk fészkére, plakát // Belvárosi Színház