Saját fotó, amit a kertben a űben fekszem, kezemben könyv, rajtam napszemüveg.

Nyaral a kertváros.

Városszéli jelenetek 2020 nyarából

A kertváros zajos. Nem annyira, mint a vidék, hiszen nem röfög a malac a szomszéd ólban, de azért a kertesházas lét tipikus zajai itt is megvannak: kert- és lakásfelújítás, flex, fűnyíró, gyerekzsivaj és mérges kiabálás, ha a gyerek túl sokáig marad a medencében vagy ha apa átrohant a túloldalra autót szerelni és már megint anyára hagyta a grill felügyeletét, aki viszont ez idő alatt a szomszédasszonnyal vetette össze jegyzetit az elmúlt hét történéseiről, ezért odaégette a húst. Mifelénk onnan lehet tudni, hogy nyár van (ha a csontról a húsodat leolvasztó meleg még lenne elég), hogy ezek a tipikus zajok hétről hétre elhallgatnak egy-egy környékbeli kertben: ilyenkor az adott család nyaralni ment. Esténként kimarad a gyerekzsivaj, hétvégén nem lengi be a környező utcákat is a gyújtós szaga és azon a héten biztos, hogy nem ennek a családnak a feje indítja el a szombati fűnyíró-riadóláncot.

Ám 2020, ahogyan az életben minden más területet, a nyaralásokat is kicsit átrendezte, és még azok is, akik munkáját nem érintette nagyon a válság, kicsit máshogyan töltötték idei szokásos augusztusi szabadnapjaikat: otthon.

Continue reading “Nyaral a kertváros.”
Barna ujfundlandi kutyus feje, közelről.

Olyan ember lettem.

Hát megtörtént. A mai nappal én is olyan ember lettem, aki hazafele menet leparkol az autóval az út szélén, és kiszáll, csak azért, hogy egy kutya gazdijától – majd persze magától a kutyától is -engedélyt kérjen arra, hogy egy picit megtapizhassa és megdögönyözhesse.

Régebben mindig megmosolyogtam az ilyen embereket, hiszen egy idegen kutyáról van szó. Nem ismerős sem ő, sem a gazdija, és otthon is vár egy berni pásztor, minek álljak félre egy másikért az út szélén?!

Na de az én tegnapi simi alanyom nem is ám egy berni volt – berniből Wellánál jobb úgy sincs, és felérni is csak egy valaki tud vele -, hanem egy újfundlandi. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne álljak meg. Annyira imádom őket és olyan ritkán lehet velük találkozni, hogy még egyet sem volt alkalmam összetapizni, hogy megtudjam, milyen a szőrük. Jelentem, még vedlési időszak közepén, kócosan, fésületlenül és öregesen is olyan puha, mintha csak egy élő, óriási plüsskutyát simogatnék.

Innen is köszönöm a gazdinak a lehetőséget, és azt, hogy ha lököttnek nézett is, nem hajtott el, és pláne köszönöm a mackókutyának, hogy hagyta, hogy egy kicsit megvakargassam. Feltöltött egy kimerítő nap után ez az összetalálka.

 

Borítókép: https://wallhere.com/hu/wallpaper/792064

Kertes házas, sorházas lakóövezet, felülről fotózva.

Kertvárosi pillanatkép.

Imádom a kertvárost. Nyugalom van, madárcsicsergés. Délben, a legnagyobb melegben pedig néma csend, csak a szél dalol néha, mert ilyenkor még az állatok is elbújnak egy sziesztára az árnyékban.

De hopp, mi fény jön ott az ablakon? Napkelte az – vagy inkább az egyik szomszéd, aki teli torokból üvöltözik a gyerekével. És ha ez nem volna elég, hogy kibillentsen a tökéletes nyugalom állapotából, a szembe szomszédja most megirigyelte, és már ketten szinkronban kiabálnak a kicsikkel.

Az egyik elhallgat, s egy percre a másik is – de a csend csak megtévesztés, az első újra rákezd, és ha valaha felmerült volna az emberben, hogy honnan szedi a gyerek a játszótéren azt a rengeteg káromkodást, amit haza hoz, hát itt a válasz: Niki szomszédja sulykolja bele a saját gyerekébe azokat, hogy a kicsi majd lelkiismeretesen tovább adhassa a tanultakat.

Imádom a kertvárost.

Borítókép: João Silas // Unsplash