Egy csacsiga blog feliratú, sötét színű fejléckép, szögletes betűkből, az O-ban egy lány (én) ül.

Így írtam én.

Felbukkant Instagramon a #10yearschallenge. Arra gondoltam, hogy ez remek alkalom arra, hogy megnézzem, hogyan is írtam 10 évvel ezelőtt. Az volt a tervem, hogy fogok egy bejegyzést és szépen idemásolom. De 10 évvel ezelőtt, bár elvetemült blogoló voltam (155 bejegyzést publikáltam 2008-ban), inkább afféle naplónak használtam az internetet. Emlékszem, hogy voltak régebben is furcsa gondolataim, izgalmas felvetéseim, vicces gondolatmeneteim, de biztosan állíthatom, hogy nem 2008-ban. (Leszámítva azt a felvetést, miszerint csak a cipőm utazik a villamoson, abban egy rám mutató referencia (programozni tanultam akkoriban), míg én nyugodtan ülök otthon.) Úgyhogy #10yearschallenge – nekem annyira nem váltál be, mert egy Üzenet vagy A cetli össze sem hasonlítható azokkal a típusú bejegyzésekkel, amikkel akkoriban szemeteltem tele az internetet.

 


Borítókép: régi blogfejléc 2011-ből, saját szerkesztés

Üres papír, töltőtollak, tinta egy asztalon.

Újévi fogadalom helyett.

Note to self, avagy egy kérdés: vajon hogyan lesz belőlem író, ha az utolsó hónapokban semmit nem publikáltam?

Nem hiszem, hogy az elmúlt időszakban az egyetlen téma, ami megindított, az az emlékezés lett volna. Hiszen felnézek az éjszakai égboltra és látom, amint a felettünk elhaladó űrhajókból integetnek nekünk az utasok. Az Androméda ködből érkeztek a Tejútra, iskolai tanulmányútra hozta el őket a tanítójuk. Az erdőben koboldokat látok a fák mögött sugdolózni. A hóban megtaláltam a jeti nyomait. Nyáron láttam évmillókkal ezelőttről itt maradt sárkánytojásokat, amik csak arra várnak, hogy a Föld ismét lakhatóvá váljon számukra. Láttam vízeséseket, amikben tündérek fürdenek, ha meleg az idő… Nem a téma hiányzik. De akkor vajon mi?

Újévi fogadalom helyett inkább egy kis önvizsgálatra invitálom magamat.

 


Borítókép: Kelly Sikkema // Unsplash

Egy kislány és egy robot arca a képen.

7×7. Kedd.

– Attól tartok – mondta Marvin -, épp avégett kellett itt maradnom hogy az utadat álljam.1

– Utamat álld? De hisz nem is megyek sehová! – feleltem felháborodottan.

Hát nem lát a szemétől ez az alak? Ott ültem az ágy szélén, begipszelt lábbal, bal kezem az ágytámlához bilincselve, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne dőljek el a fáradtságtól, mert akkor a kezem teljesen kicsavarodik a bilincsben. Hogy képzelheti ezek után bárki azt, hogy az utamat kell állni? Végül kapcsoltam és megkérdeztem:

– Nálad van a bilincs kulcsa, Marvin?

***

Majd csak holnap este kell találkoznom Raglan James úrral.2 Ez a felismerés nagyon feldobott, mert egészen addig, amíg meg nem találtam az íróasztalomon kallódó cetlit, azt hittem, mára beszéltük meg a találkozót – márpedig ma estig biztosan nem végzek itt minden dolgommal, de a fene se akar egy napon belül két hiperűrugrást. Persze ez nem teljesen igaz. A bátyám például odáig van érte. Én viszont minden egyes alkalommal azt érzem, hogy valami a köldökömön keresztül benyúl a hasüregembe, jól megkavarja a belső szerveimet, kirántja, majd visszadobja, ugyancsak a köldökömön keresztül. Így viszont ma és holnap minden papírmunkát elintézek itt, ami a cég felvásárlással jár, és holnap úgy mehetek haza a találkozóra, hogy egy ideig nem kell visszajönnöm ide. A nap ennél jobb hírrel ma már aligha kecsegtethet.

***

Tüstént benyomult az ebédlőbe egy fémalak, majd egy-két percen belül tucatnyi újabb került elő.3 Rogernek fogalma sem volt arról, hogy ebben az útmenti kis koszfészekben is robotokat alkalmaznak már, pláne, hogy ilyen nagy számban. Annál jobb – gondolta -, hamarabb túl leszünk rajta. Intett a többi kísérő tanárnak, hogy ültessék le a gyerekeket az asztalokhoz, majd az elsőként megjelent alakhoz sietett. Feltételezte, hogy ő lesz a főpincér. Míg a robotok főnökével beszélgetett, félfüllel hallotta ugyan, hogy lassan elhal a gyerekzsivaj, de az agya nem dolgozta fel időben az információt. Mire körülnézett, már csak csontvázakat látott ott, ahol egy perccel korábban még a tanítványai és kollégái ácsorogtak.

***

Ő, Ron és Hermione arra készültek, hogy szombat délelőtt meglátogatják Hagridot.4 A terveket mégis keresztül húzta valami. Szombat reggel az étkezőben szokatlanul nagy zsivaly fogadta őket, és mindenki az ő asztaluk körül tömörült, annak is azon a részén, ahol többnyire ülni szoktak. Átnyomakodtak a tömegen, és amint az utolsó ember is ellépett előlük, egy fekete, nagytestű kutya ugrott a nyakukba. Miután mindhármukat jól összenyalta, orrával egy, az étkező asztalra dobott, kissé foglenymatos levélre bökött. Egy igazgatói különengedély volt, amelyben az állt, hogy Ron, elveszett patkánya helyett ebben a tanévben magánál tarthatja a kutyát. Csakhogy Makesz kifogástalan egészségnek örvendett és épp Ron bal zsebében szuszogott csendesen.

***

Téged zavar és nyomaszt az Öröklét fenséges újdonsága.5 Az Öröklété, amely mostantól fogva csak a miénk. Hát nem örülsz talán, hogy mától az idő értelmetlenné válik, és sietnünk sem kell, hogy megértsük egymást és a világot, mert már nem siettet sem betegség, sem halál? Nem te kérted tán, mikor még nem is sejtetted, hogy lehetséges, az örök élet ajándékát? Mitől félsz, mondd, mi rémít meg akkor ennyire, hogy szavad is elakadt, most, hogy miénk az ajándékok ajándéka: egymás örök társasága? Szótlanságod oka csak két dolog lehet: a csodálattól nem jutsz szóhoz, vagy irántam érzett szerelmed lángja rebbent el a mulandóságunkkal együtt. Oh, a szerelmünk – ez volt hát az ár, amit megadál a révésznek, aki átsegített minket a halandóság béklyóiból a végtelen szabadság földjére.

***

Kint a járdán Woolf megszorította a karomat, közben azt mondta, aludjak rá egyet, amitől majd’ szívszélhűdést kaptam, mert épp Sarah fenekét bámultam, amikor mondta.6 Megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, amitől meg Woolf esett majdnem hanyatt ijedtében, hiszen úgy értelmezte a fejrázós mozdulatomat, hogy helyben visszautasítottam az ajánlatát. Két margaritámba, egy long islandembe és egy extra erős kávémba tellett, mire meggyőztem az ellenkezőjéről. A long island már nem is kellett volna, de belejöttem a győzködésbe, így egy kicsit túl lőttem a célon – olyannyira, hogy a harmadik koktélja végére Woolf már a közös üzletünket tervezte, amire rá sem bólintottam, csak véletlenségből megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle Sarah fenekének látványát. Miután Woolfal újra megállapodtunk abban, hogy alszok egyet az ajánlatára, nagyon erősen koncentráltam arra, hogy ezúttal sehová se nézzek, amitől valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki épp most esett át egy teljes agymosáson, de szerencsére úgy tűnik, nem sikerült elijesztenem vele Woolfot. Három nappal később, amikor felhívtam, így köszöntem bele a telefonba:

– Látja Woolf, én ilyen keveset alszom.

Nem értette a poént.


1 Douglas Adams: Vendéglő a világ végén; GABO Könyvkiadó, 2006; Ford. Nagy Sándor

2 Anne Rice: A testtolvaj meséje; Dáin 2000 Kft., 2004; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: Mezítelen nap (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. Baranyi Gyula

4 J.K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Edgar Allan Poe: Monos és Una beszélgetése (EAP összes elbeszélései 2.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Nemes Ernő

6 Hugh Laurie: A balek; Kelly Kft., 2004; Ford. Ördögh Bálint

 

Borítókép: Andy Kelly / Unsplash

Douglas Adams sírja a Highgate Cemeteryben. A sírkövön a neve, mellette egy 42 feliratú jelzőtábla és egy váza, tele tollakkal.

7×7. Előszó.

Nem terveztem, hogy kölün bejegyzést szenteljek a következő kihívásom felvezetéseként, egy egyszerű előszó az első napon bőven megtette volna, de annyira szépen kijönnek a számok, hogy kénytelen vagyok előre felvezetni.

Amikor kreatív írásgyakorlatok után kutatva bóklásztam a neten, még néhány héttel ezelőtt, a Write to Done-on futottam bele a 7×7-be, vagyis: sétálj a könyvespolcodhoz, vedd le onnan a hetedik könyvet, lapozz a hetedik fejezethez és írd ki belőle a hetedik mondatot. A könyvet ezután tedd vissza a polcra, majd ülj a papírod/laptopod elé és írj egy rövid, összesen hét mondatból álló történetet. Nem is 7×7, inkább 7^4.

Ezt a feladatot beültetve a múltkori szabályrendszerbe (hat gondolat/nap) beleültetve a jövőhét folyamán születik majd összesen 42 mini történetem, amely hét darab, egyenként 42 mondatból (plusz lábjegyzék) álló bejegyzést fog magába foglalni. Nem mondom, hogy nincs bennem egy csepp félsz sem a napi hat darab történet miatt, ezért szükségem volt némi bíztatásra, hogy valóban ebbe a kihívásba és ilyen formában vágjak bele. A kérdést végül egy véletlen segített eldönteni. Múlt héten vasárnap olyan fáradtak voltunk, hogy csak későn keltünk fel és talán már dél is elmúlt, mire oda jutottunk, hogy eldöntsük, merre indulunk. Estére megbeszélt programunk volt, úgyhogy az idő szűke is döntő érv volt, illetve, hogy ne menjünk olyan helyre, ahova tudjuk, hogy később majd vissza akarunk térni. Így indultunk el végül a Highgate Cemeterybe, ahol gyakorlatilag az első sír, amibe belebotlottunk, Douglas Adamsé volt. Mi ez, ha nem válasz az egyébként fel sem tett kérdésre?

Douglas Adams sírja a Highgate Cemeteryben. A sírkövön a neve, mellette egy 42 feliratú jelzőtábla és egy váza, tele tollakkal.

Így hát készüljetek, mert holnaptól egy héten keresztük napi hat történetet fogok nektek elmesélni, egyenként hét, összesen 42 mondatban bejegyzésenként.

Mehet? Akkor katt ide!


Borító- és bejegyzéskép: csacsiga © 2018 @ Highgate Cemetery

A kép egy portré (válltól felfelé) Umberto Ecoról. Fekete háttér, sötétszürke zakó, piros kötött pulóver. Eco egy beszélgetős műsorban ül, arca nevetős.

Jól írni.

Az előző két bejegyzéssel nagyon sokat szenvedtem. Egészen pontosan az előzővel szenvedtem nagyon sokat (közel egy hétig(!) írtam), mire kijött belőlem. Az előtte lévővel szimplán csak nem vagyok elégedett. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért és most, hogy említést teszek róla, már később ki sem törölhetem (öngól), de egyszerűen nem tetszik. Nem az igazi. De a legutóbbi. Na, az tényleg kész szenvedés volt: bennem voltak az érzések, de nem voltak rá szavak.

Ezért úgy döntöttem, ez a mai egy megúszós bejegyzés lesz, részben azért, hogy motiváljam magam, részben pedig azért, mert nagyon szeretem a jó humorú, kissé odaszúrós és mégis zseniális Umberto Econak ezen, kezdő és haladó íróknak és fogalmazóknak egyaránt szóló jótanácsait.

Amennyire utána tudtam nézni, a magyarul a Hogyan kell jól írni? címet viselő írás először 1997-ben jelent meg a L’Espresso című olasz hetilap tárcarovatában, majd 2001-ben az Eco itt megjelent írásaiból válogató Gyufalevelekben kapott helyet.* Azóta többször, több helyen került publikálásra; én is használtam már nem egyszer, ha jót akartam kacagni, sőt olykor akkor is eszembe jutott, ha stilisztikai tanácsra volt szükségem. Most pedig megosztom veletek is, használjátok jól.

Umberto Eco: Hogyan kell jól írni?

  1. Kerüld az alliterációt: csacska csali az csak.
  2. Kerüld a frázisokat: a frázis üres szócséplés.
  3. Ne használj jeleket & rövidítéseket stb.
  4. Ne felejtsd (soha), hogy a zárójel (még ha nélkülözhetetlennek véled is) megszakítja a mondat fonalát.
  5. Vigyázz, nehogy… túlzásba vidd a hármaspontokat.
  6. Használj minél kevesebb macskakörmöt: nem „sikkes” dolog.
  7. Sohase általánosíts.
  8. Az idegen szavak nem segítik a bon ton-t.
  9. Bánj fukarul az idézetekkel. Jól mondta Emerson: “Gyűlölöm az idézeteket. Csak azt mondd, amit magadtól tudsz.”
  10. A hasonlat olyan, akár a frázis.
  11. Kerüld a redundanciát; ne ismételd el kétszer ugyanazt; ismételni felesleges. (Redundancián azt értjük, hogy valaki ok nélkül magyaráz olyasmit, amit az olvasó egyszer már felfogott.)
  12. Seggfej, aki csúnya szavakat használ.
  13. Fejezd ki magad mindig többé-kevésbé pontosan.
  14. Ne alkoss egyszavas mondatot. Kerüld.
  15. A túl merész metafora kerülendő: toll a kígyó pikkelyén.
  16. Oda, tedd a vesszőt ahova, kell.
  17. Tudd, mikor használj pontosvesszőt és mikor kettőspontot: ez persze nem könnyű.
  18. Kerüld a képzavart akkor is, ha „hét nyelven beszél”; a rossz hasonlat kisiklik, mint a vöcsök.
  19. Minek annyi szónoki kérdés?
  20. Légy tömör, igyekezz hosszú – vagy a kevéssé figyelmes olvasót óhatatlanul zavarba ejtő közbeékelések által megszakított – mondatok helyett a lehető legkisebb számú szóval kifejezni, amit gondolsz, nehogy magad is hozzájárulj az információs környezetszennyezéshez, mely (különösen ha a mondandó fölösleges vagy legalábbis nélkülözhető pontosításokkal van megspékelve) minden kétséget kizáróan ennek a média sújtotta kornak az egyik tragédiája.
  21. Ne lelkendezz! Takarékoskodj a felkiáltójelekkel!
  22. Írd helyesen az idegen neveket, mint például azt, hogy Beaudelaire, Roosewelt, Niecse és így tovább.
  23. Mindenekelőtt élj a captatio benevolentiae eszközével, hogy megnyerd magadnak az olvasót (bár lehet, hogy ezt sem érted, amilyen hülye vagy).
  24. Gondosan ügyej a hejesirásra.
  25. Mondanom sem kell, milyen bosszantó kifejezőeszköz a preteríció.
  26. Ne ismételgesd magad. Legalábbis fölöslegesen ne.
  27. Sose használj fejedelmi többest. Bizonyosak vagyunk benne, hogy nem kelt jó hatást.
  28. Ne keverd össze az okot az okozattal: félrevezetne, tehát rosszul tennéd.
  29. Ne alkoss olyan mondatot, amelyben a konklúzió nem következik logikusan a premisszákból: ha mindenki ezt csinálná, akkor a premisszák következnének a konklúziókból.
  30. Ne hódolj az archaizmusoknak, a hapax legomenon-nak és más szokatlan lexémáknak, melyek, bármennyire úgy érzed is, hogy grammatológiai différance nyilatkozik meg bennük, és dekonstrukcióra csábítanak, mindenképp – kivált, ha netán még fenn is akadnának az aggályos szövegmegközelítés rostáján – meghaladják a szöveg címzettjének kognitív kompetenciáit.
  31. Ne fecsegj, de kevesebbet se mondj annál, amennyit.
  32. A mondat akkor kerek, ha

*Forrás: Könyvguru

Borítókép: Formiche

Közeli egy nyitott, régi könyvről. A lapok már megsárgultak, a fotó oldalról mutatja a könyvet, így a szöveg nem olvasható. A nyitott lapokon náhány világos rózsaszirom.

Üzenet.

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Bárki is csempészte oda, biztosan csak tréfált, hiszen semmi alapja nem volt az üzenetnek. Közgazdaságtant tanult az ország egyik legkeményebb egyetemén; ha ezek után nem a szakmájában helyezkedik el, a családja kitér a hitéből. Különben is, mit keresne az ő neve egy könyv gerincén? Mégis, furcsán jó érzés volt ezt a két szavas üzenetet olvasni: Író leszel. Még a kézírás is ismerősnek tűnt, noha nem tudta volna megmondani, honnan. Elgondolkodott rajta, vajon nem az egyik szobatársától kapta-e, hiszen ki más férhetne hozzá az íróasztalához a zárt szobaajtó mögött, de alig néhány percre hagyta el a kis zugot, amíg kikapcsolódásként főzött magának egy zöld teát a közös konyhában, és se a távozásakor, se az érkezésekor nem volt senki más a szobában. Az ügy megoldatlan maradt, hiszen még sokat kellett készülnie a másnapi vizsgára; a cetlit csak arrébb rakta, majd lassan meg is feledkezett róla.

***

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát azon a nyáron. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát. Már minden cuccát levitte a portára, hogy amikor megérkezik az autó, csak bepakolnia kelljen, de még egyszer utoljára visszament. Mennyi sok szép emlék köti ide. Elsős korától egészen a tegnapi diplomavédésig itt lakott és ma, még egyszer utoljára be akarta szippantani és az emlékezetébe vésni a szoba minden négyzetcentiméterét. Felnőtt, lediplomázott és épp csak egy fél órával ezelőtt hívták fel, hogy megkapta az állást, amire jelentkezett. Minden sínen van, itt az ideje ezt a szobát is elengedni. Mar-már kilépett az ajtón, amikor egy cetlit vett észre az asztal és az ágy közé becsúszva. Hogy hogyan láthatta meg, maga sem értette, de a cetli ott volt. Arrébb kellett tolnia az asztalt, hogy felvehesse a földről. Két szó állt rajta: Író leszel. Az emlék valamiért megmosolyogtatta és nem volt szíve a papírkosárba dobni az üzenetet; becsúsztatta hát a farzsebébe és végleg elköszönt a szobától.

***

– Nem tudom. De három éve vagyok már ugyanazon a helyen, és egyszerűen unom, amit csinálok. Emlékszem, amikor felvettek, tiszta extázis volt, de ez már elmúlt.

Jobb kezével oda sem figyelve firkálgatott egy jegyzetfüzetbe, miközben bal kézben tartotta a telefont. Nem rég költözött be az új lakásba, körülötte még rengeteg doboz tornyosult, amelyek a ritkábban használt ruháitól kezdve, az egyetemi jegyzetein keresztül a karácsonyi dekorációig mindent magukba nyeltek. Bár repesett az örömtől, hogy végre egyedül vett ki magának egy egyszobás albérletet, és teljesen a maga ura lehet, az irodából nem tudott nem fásultan hazaérni. Egyre gyakrabban érezte, hogy valamit kihagy, valami fontos hiányzik az életéből, de fogalma sem volt róla, hogy mi az. A barátnőjét sem azért hívta fel, hogy panaszkodjon neki, de egyszerűen kibuggyantak belőle a szavak.

Amikor negyed órával később letette a telefont, zavartan nézett maga elé; nem emlékezett rá, honnan került elő az előtte fekvő jegyzetfüzet. Egy gyors körülnézés után meglátta, hogy az egyetemi könyveit és jegyzeteit rejtő doboz teteje nyitva; biztosan onnan kaphatta elő, mikor telefonnal a kezében elsétált mellette. Felemelte az asztalról a kis füzetet, hogy visszarakja a dobozba, ám ekkor egy régi cetli hullott ki belőle. Író leszel – jelentette be. Mosolygott egyet az emléken, elrakta a füzetet a dobozba, majd felnyitotta a laptopját.

***

Büszkeség töltötte el, ahogy az újságot a kezében tartotta. Ott volt benne a neve. Nyomtatásban. Egy novella alatt. Megjelent egy novellája. Nyomtatásban. Nem tudott betelni az érzéssel. Ha belegondolt, hogy mindezt alig két évvel ezelőtt egy fáradt telefonbeszélgetés és egy jegyzetfüzetből előkerülő, régi cetli indította el, hitetlenül csóválta meg a fejét.

– Bárcsak tudnám, ki hagyta azt az üzenetet – mondta hangosan az újságlapoknak, majd az íróasztala mellett lévő, régimódi parafatáblára pillantott, amin ott volt feltűzve a cetli, rajta az a bizonyos két szó: Író leszel.

***

Aláírta az utolsó könyvet is, miközben mosolyogva váltott néhány szót annak tulajdonosával. Az egész délutánt kint töltötte a könyvvásáron, és szinte folyamatosan voltak a standjánál. Hihetetlen volt, hogy az első regényére ekkora volt az érdeklődés. Persze tudta, hogy ezt nagyrészt a jó marketingnek köszönheti (amiért végtelenül hálás volt a kiadójának), hiszen mi mással győzhetne meg egy elsőkönyves regényíró máris ennyi embert. Nem voltak több százan, de az a néhány tíz ember, aki odajött hozzá és a regényéről vagy a korábban megjelent novelláiról kérdezett, mindennél többet jelentett ma számára. Hogy hihette valaha is, hogy közgazdász lesz belőle?! Hiszen ez az ő világa, ebben érzi otthon magát. Az írásban tud kiteljesedni igazán. Bárki is hagyta ott régen azt az üzenetet, valahogy megérezte ezt. Miért nem derült ki soha, kitől van? Ma már babonából mindig magánál hordta azt a két bűvös szót: Író leszel. Író lettél – gondolta magában, miközben elkezdett összepakolni.

***

Mennyire különös a sors, hogy éppen a régi kollégiumi szobájában kerül sor erre a bemutatóra. Persze ma már nem kollégium; egy lelkes fiatalokból álló mérnökcsapat vásárolta meg magának az épületet, hogy legyen hol tesztelniük – és persze bemutatniuk az érdeklődő nagyérdeműnek, némi támogatás reményében – a legújabb fejlesztéseiket. Legalább ötven éve nem járt itt, és furcsamód némi összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy mind az ő, mind a szoba sorsa mennyire más irányba ment, mint akkor gondolta volna. Lényegében itt kezdődött minden. Ott, abban a sarokban állt régen az az íróasztal, amin valaki azt a különös, végül mégis igaznak bizonyuló üzenetet hagyta: Író leszel. Merengéséből az riasztotta fel, hogy valaki a fülébe suttogott:

– Nézd, nagyi, hozzák!

Unokája most készült egyetemre és kifejezetten érdekelték ezek az újító “kütyük”, ahogy ő nevezte őket. – Ma már senki nem használja ezt a szót – mondta olyankor mindig az unokája. De akkor is azok voltak.

A szobába belépő fiatalember egy legfeljebb néhány kiló súlyú, doboz szerű eszközt hozott be. A tetején gombok, az oldalán egy nagyobb nyílás volt. A férfi elmagyarázta a találmánya működését: egy gép, amellyel egy üzenetet juttathatunk el a múltbéli önmagunknak. A géphez egy speciális papírfajtát és egy különleges tintát is kifejlesztettek, amelyet az eszköz érzékelői felismernek és értelmezni tudnak, így kivédhető, hogy nem megfelelő üzenetek – olyanok, amik esetleg jelentősen befolyásolhatják a történtek alakulását – érkezzenek a múltba. Persze ez még csak a prototípus, és a nyilvánvaló veszélyek miatt egyelőre nem alkalmas arra, hogy széleskörű használatát engedélyeztessék, de arra lehetőséget kaptak a minisztériumtól, hogy néhány kisebb csoport előtt bemutassák azt. Amikor a szerkezet ismertetése befejeződött, jöhettek a kérdések.

– És biztos benne, hogy működik? – hangzott el a sokadik kérdés.

Nem tudta, mik a nyilvánvaló veszélyek, de élénken felrémlett benne egy régi emlék. Egy névtelen üzenet a semmiből. Előkereste a cetli a táskájából.

– Én biztos vagyok – jelentette ki, kezében a papírdarabbal. Minden arc rászegeződött. – Amikor egyetemista voltam, ebben a szobában töltöttem a kollégiumi éveimet. Egyszer megjelent az asztalomon egy üzenet, amiről senki nem tudta, hogy ki írhatta vagy mikor került oda. Nem hittem, hogy bármi jelentősége lenne, de az üzenet valahogy mindig elő- és előbukkant. Ez indított el a pályámon. Egy idő után, babonából, állandóan magamnál tartottam. Ám ma már nem kell talizmán ahhoz, hogy segítsen megírni a következő történetet. Ha szabadna, visszajuttatnám a megfelelő helyre, a jogos tulajdonosának.

A bemutatót tartó fiatalember megrendülten vette át a felé nyújtott cetlit, rajta az üzenettel: Író leszel. Megvizsgálta, majd rekedt hangon kijelentette: a papír és a tinta is megegyezik az üzenetküldő géphez kifejlesztettekkel. Remegő kézzel helyezte a cetlit a készülékbe, beállította a szükséges paramétereket, majd megnyomta az aktiváló gombot.

Az üzenet visszakerült jogos tulajdonosához.

***

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Akkor még nem is sejtette, hogy ez az üzenet fogja meghatározni az egész életét.

 

Megjegyzés:
A Képtelenségek sorozat projektzárásakor még adtam magamnak egy utolsó feladatot: egy kiválasztott gondolatból kellett egy történetet kerekítenem. Az Üzenet egy ennek a feladatnak az eredményeként megszületett írás.

Borítókép: Debby Hudson // Unsplash

Csíkos, spirálozott jegyzetfüzet, rajta ezüst színű töltőtoll, arany berakással. Közeli fotó.

Író leszek.

Író leszek. Kész, ennyi, ez el van döntve. A saját bejáratú, a boldogulásomnak szurkoló P-m, aki valójában R (és akin kívül senki nem érti ezt a megjegyzést, csak hogy az írói titokzatoskodást már az elején elkezdjem) eldöntötte. Nincs mit tenni, írom kell. És nem csak blogot, az csak a mellékterméke lesz valami sokkal nagyobbnak – egy novellának, egy novelláskötetnek, talán egy könyvnek… vagy egyszerűen csak egy cikknek, tanulmánynak vagy kritikának, ami alatt majd ott lesz a nevem. Nem ez, itt fentebb, hanem az igazi.

Az egész úgy kezdődött, hogy reggel beosztottam magam a Hugrabugba, ahová – ahogyan azt bölcsen megbeszéltük – azok kerülnek, aki ilyen vagy olyan okok miatt nem tesznek semmit azért, hogy azok az álmaik, amik a szürke hétköznapokból kiemelik őket, valóra váljanak. Hugrabugosnak lenni nem rossz. Van, aki teljesen elégedett az életével, ha megvan a biztos anyagi háttér és a szerető család, és ez rendben is van. Nekik jó így, ők ettől lesznek boldogok. Viszont, ha ennél többet szeretnél, de nem indulsz el az utadon – nos, akkor már nem annyira felemelő érzés Hugrabugosnak lenni. Mivel az én saját bejáratú P-m (aki R) elindult a saját útján az ő saját bejáratú P-je miatt (aki tényleg P), és már szinte két lábbal bent áll a Mardekár klubhelyiségében… szóval emiatt az én saját bejáratú P-m ma úgy döntött, itt az ideje, hogy én is kidugjam az orromat a Hugrabugos klubhelyiségből és utána induljak a pince felé.

Úgyhogy ez van, író leszek, ti pedig végig kíséritek az odavezető utamat. De ne gondoljátok, hogy ez egy egyszerű, egyirányú, egyenes történet lesz; hiszen egy elbeszélés bármiből és mindenből megszülethet: egy vacsoraötletből, egy autóból, ami nem engedett át a zebrán, vagy egy esőcseppből, ami a szemüvegem szélére hullott…

Nem tudom még pontosan, miről fog szólni ez a blog, hogyan áll majd össze egy teljes, nagy egésszé, de egy biztos: a végére író leszek.

 

Borítókép: Aaron Burden/Unsplash