Sárga rendőrségi kordon közelről, rajta a felirat: CRIME SCENE DO NOT CROSS

A cetli.

A felderítésünk meg fog bénulni.5 Ennyi állt csak a cetlin. Se feladó, se címzett – bár ez utóbbi elég nyilvánvaló volt, lévén egy tízéves forma gyerek úgy sétált be a Scotland Yard recepciójára, hogy egy üzenetet kell átadnia Deckson nyomozónak, vagyis nekem. Hosszasan gondolkodtam, hogy vajon van-e jelenleg külső személlyel ügyletem, de semmi nem jutott eszembe. Újra ránéztem az üzenetre, és észrevettem, hogy egy újságlapra írták. Kihajtogattam és kezdtem semmit sem érteni, ugyanis a három nappal későbbi dátum állt rajta.

– Deckson nyomozó – sétált be ekkor egy férfi az irodámba – volna egy ügyem az ön számára.

Nem ismertem a férfit, és át akartam irányítani a recepcióra, hogy vegyék fel az adatait, kérdezzék ki, mit tud és vegyék fel a jegyzőkönyvet, de amikor ránéztem, a torkomon akadt a szó. Volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, ennek az embernek tényleg rám van szüksége. Csak egy kósza megérzés volt – ránézésre egy teljesen átlagos férfinak tűnt –, mégis olyan erős, hogy nem tudtam elnyomni. A cetlit a zsebembe gyűrtem, és betessékeltem a férfit az irodámba, majd hellyel kínáltam. Becsuktam mögötte az ajtót, és amíg a helyemre sétáltam – az asztalom pont az ajtóval szemben van, hogy mindig lássam, ki jön be, így volt pár másodperem, míg megkerültem a vendégemet és a székemhez értem – megpróbáltam kitalálni, kivel is van dolgom.

A harmincas évei vége felé járhatott. Egy barna, hajszálcsíkosöltönyt viselt, fehér inget, sötét cipőt és nyakkendőt. Az öltözéke alapján a középosztályhoz tartozott, irodai munkája lehetett, és szinte biztos voltam benne, hogy otthon nem várja senki. Leültem vele szemben, és várakozón néztem rá.

– Nos?
– A nevem Martin Dirk. A munkám során nagyon sokat utazom, és rengeteg féle emberrel megismerkedem. Tudja, egy idő után egyre könnyebé válik pillanatok alatt felismerni egy személy valódi jellemvonásait. És volt egy nő… Tudom, most mit gondol, de ennek semmi köze a féltékenységhez, vagy a visszautasítás felett érzett bosszúvágynak. Szóval volt ez a nő. Vagyis van… – és ezzel belekezdett egy történetbe, ami sehogyan sem akart összeállni. Már azon voltam, hogy félbeszakítsam, amikor kimondta a nevet. – Szerintem Natasha Rocking volt az. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő.

Natasha hetekkel korábban tűnt el. A rendőrség sehogyan sem akadt a nyomára, mintha a föld nyelte volna el. Egyedüli támpontunk az volt, hogy időnként innen-onnan előkertültek az ékszerei. Zálogházakból, hontalanok holmijai közül, szeméttelepekről… egy karkötőjét a csatornából halászták elő, éppen aznap reggel.

– Miért olyan biztos ebben? – kérdeztem.
– Láttam a plakátokon, hogy néz ki. Felhívást tettek közzé a tévében, újságban…
– Nem. Úgy értem, az alapján, amit mondott, csak egy pillnatra látta a nőt, aki önnek oldalt forulva, a félhomályban ült. Ennyi idő alatt hogy tudta ennyire magabiztosan megfigyelni?
– Nézze. Tudom, hogy furcsának találja a történetet. Rá van írva az arcára.

Ezen a ponton magasra húztam a szemöldökömet. Most tényleg volt valami az arcomra írva.

– Rendben. Nem látszik. Tudom, maguk arra vannak kiképezve, hogy ne látszódjon semmi a vonásaikon. De ugyanmár! Még nekem is furcsán hangzik az egész, pedig átéltem. De kérem, higyje el! Biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Meg kell figyelnie a nő házát! Dertíse fel az ügyet! És ha nincs igazam… Nos, nem tudom, mit ajánlhatnék fel. De kérem, higyjen nekem! Meg kell figyelnie a házat!
– Mr. Dirk. Nagyon szépen köszönöm, hogy befáradt, de egy ilyen történet alapján sajnos nem küldhetek ki egy megfigyelő egységet a hölgy házához.

Ezt kellett volna mondanom. Ám vannak olyan esetek, amikor a belső hang annyira erős, hogy nem tud nem figyelni rá az ember. És ez a hang most azt mondta nekem, hogy ez az ember értékes információkat hozott, sőt, hogy nem szabad elengednem ezt az embert, mert még fontos lehet a közreműködése ebben az ügyben. Tudtam, hogy a főnököm ez alapján nem fog mozgósítani egyetlen megfigyelő csapatot sem, ezért, miközben válaszoltam, már azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

– Őszinte leszek, Mr. Dirk. Nem állítom, hogy a hallottak alapján teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valóban jó nyomon vagyunk. De valami azt súgja, hogy oda kell figyeljek magára. Ám embert nem tudok szerezni magam mellé. – Ami ez után elhagyta a számat, engem is meglepett, és a mai napig nem tudok magyarázatot adni rá: – Volna kedve a segítségemre lenni ennek a szálnak a felgöngyölítésében?

Nem volt visszaút. Szinte láttam, ahogy a szavak kibuggyantak a számon, végigfolytak az asztalon és megálltak a vendégem előtt. Hosszú-hosszú pillanatokig ott lebegtek a szeme előtt a szavak, én pedig már nem tudtam mit tenni. Ha lenne egy időgépem, visszaszívhatnám őket. Ha a szavak kötélen táncolnának, kiránthatnám a talpuk alól a kötelet. Ha egy hajón repíteném felé őket, most kidobhatnám a vasmacskát, hogy ne érjenek soha célba. De semmi ilyesmit nem tudtam tenni.

– Megtisztel – válaszolta Dirk mosolyogva.

Az eset nem mindennapisága ellenére valahogy nagyon könnyen ment minden. A főnökömnek elmagyaráztam, hogy szükségem van egy külső tanácsadóra, és hogy ez neki nem kerül szinte semmibe, Dirkkel pedig azonnal elkezdtük a közös munkát. Először is összeírtuk, mire lesz szükségünk. Ő mindent lejegyzetelt, amiről beszéltünk, majd amikor ezzel végeztünk, átnyújtotta a papírt, hogy az alapján beszerezzem a szükséges eszközöket. Elhűlten bámultam a papíron az betűket; ugyanaz a kéz vetette őket a papírra, amivel a reggeli üzenetet írták. Lassan felnéztem Dirkre, majd vissza a papírra. Elővettem a cetlit, amit reggel kaptam, és egymás mellé téve összehasonlítottam őket. Dirk mellém hajolt, hogy megnézze, mit vizsgálok, majd nyugodt hangon így szólt.

– Azt hiszem, egy új tervre lesz szükségünk. – Zavartan felénéztem rá, erre folytatta. – Ja, én amúgy tudok az időben utazni, de a kimondott szavakat még így sem lehet visszaszívni.


Megjegyzés:
A történet a 7×7 kihívás sorozat zárásaként született meg. Az első bekezdés a kihívás hatodik napján látott napvilágot.
Borítókép: kat wilcox / Pexels

5 Dan Brown: Digitális Erőd; GABO Kiadó, 2005; Ford. Bori Erzsébet

Éjszakai fényekben pompázó város a folyó partján. Felette egy fényesen ragyogó aszteroida.

7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay

Közeli egy nyitott, régi könyvről. A lapok már megsárgultak, a fotó oldalról mutatja a könyvet, így a szöveg nem olvasható. A nyitott lapokon náhány világos rózsaszirom.

Üzenet.

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Bárki is csempészte oda, biztosan csak tréfált, hiszen semmi alapja nem volt az üzenetnek. Közgazdaságtant tanult az ország egyik legkeményebb egyetemén; ha ezek után nem a szakmájában helyezkedik el, a családja kitér a hitéből. Különben is, mit keresne az ő neve egy könyv gerincén? Mégis, furcsán jó érzés volt ezt a két szavas üzenetet olvasni: Író leszel. Még a kézírás is ismerősnek tűnt, noha nem tudta volna megmondani, honnan. Elgondolkodott rajta, vajon nem az egyik szobatársától kapta-e, hiszen ki más férhetne hozzá az íróasztalához a zárt szobaajtó mögött, de alig néhány percre hagyta el a kis zugot, amíg kikapcsolódásként főzött magának egy zöld teát a közös konyhában, és se a távozásakor, se az érkezésekor nem volt senki más a szobában. Az ügy megoldatlan maradt, hiszen még sokat kellett készülnie a másnapi vizsgára; a cetlit csak arrébb rakta, majd lassan meg is feledkezett róla.

***

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát azon a nyáron. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát. Már minden cuccát levitte a portára, hogy amikor megérkezik az autó, csak bepakolnia kelljen, de még egyszer utoljára visszament. Mennyi sok szép emlék köti ide. Elsős korától egészen a tegnapi diplomavédésig itt lakott és ma, még egyszer utoljára be akarta szippantani és az emlékezetébe vésni a szoba minden négyzetcentiméterét. Felnőtt, lediplomázott és épp csak egy fél órával ezelőtt hívták fel, hogy megkapta az állást, amire jelentkezett. Minden sínen van, itt az ideje ezt a szobát is elengedni. Mar-már kilépett az ajtón, amikor egy cetlit vett észre az asztal és az ágy közé becsúszva. Hogy hogyan láthatta meg, maga sem értette, de a cetli ott volt. Arrébb kellett tolnia az asztalt, hogy felvehesse a földről. Két szó állt rajta: Író leszel. Az emlék valamiért megmosolyogtatta és nem volt szíve a papírkosárba dobni az üzenetet; becsúsztatta hát a farzsebébe és végleg elköszönt a szobától.

***

– Nem tudom. De három éve vagyok már ugyanazon a helyen, és egyszerűen unom, amit csinálok. Emlékszem, amikor felvettek, tiszta extázis volt, de ez már elmúlt.

Jobb kezével oda sem figyelve firkálgatott egy jegyzetfüzetbe, miközben bal kézben tartotta a telefont. Nem rég költözött be az új lakásba, körülötte még rengeteg doboz tornyosult, amelyek a ritkábban használt ruháitól kezdve, az egyetemi jegyzetein keresztül a karácsonyi dekorációig mindent magukba nyeltek. Bár repesett az örömtől, hogy végre egyedül vett ki magának egy egyszobás albérletet, és teljesen a maga ura lehet, az irodából nem tudott nem fásultan hazaérni. Egyre gyakrabban érezte, hogy valamit kihagy, valami fontos hiányzik az életéből, de fogalma sem volt róla, hogy mi az. A barátnőjét sem azért hívta fel, hogy panaszkodjon neki, de egyszerűen kibuggyantak belőle a szavak.

Amikor negyed órával később letette a telefont, zavartan nézett maga elé; nem emlékezett rá, honnan került elő az előtte fekvő jegyzetfüzet. Egy gyors körülnézés után meglátta, hogy az egyetemi könyveit és jegyzeteit rejtő doboz teteje nyitva; biztosan onnan kaphatta elő, mikor telefonnal a kezében elsétált mellette. Felemelte az asztalról a kis füzetet, hogy visszarakja a dobozba, ám ekkor egy régi cetli hullott ki belőle. Író leszel – jelentette be. Mosolygott egyet az emléken, elrakta a füzetet a dobozba, majd felnyitotta a laptopját.

***

Büszkeség töltötte el, ahogy az újságot a kezében tartotta. Ott volt benne a neve. Nyomtatásban. Egy novella alatt. Megjelent egy novellája. Nyomtatásban. Nem tudott betelni az érzéssel. Ha belegondolt, hogy mindezt alig két évvel ezelőtt egy fáradt telefonbeszélgetés és egy jegyzetfüzetből előkerülő, régi cetli indította el, hitetlenül csóválta meg a fejét.

– Bárcsak tudnám, ki hagyta azt az üzenetet – mondta hangosan az újságlapoknak, majd az íróasztala mellett lévő, régimódi parafatáblára pillantott, amin ott volt feltűzve a cetli, rajta az a bizonyos két szó: Író leszel.

***

Aláírta az utolsó könyvet is, miközben mosolyogva váltott néhány szót annak tulajdonosával. Az egész délutánt kint töltötte a könyvvásáron, és szinte folyamatosan voltak a standjánál. Hihetetlen volt, hogy az első regényére ekkora volt az érdeklődés. Persze tudta, hogy ezt nagyrészt a jó marketingnek köszönheti (amiért végtelenül hálás volt a kiadójának), hiszen mi mással győzhetne meg egy elsőkönyves regényíró máris ennyi embert. Nem voltak több százan, de az a néhány tíz ember, aki odajött hozzá és a regényéről vagy a korábban megjelent novelláiról kérdezett, mindennél többet jelentett ma számára. Hogy hihette valaha is, hogy közgazdász lesz belőle?! Hiszen ez az ő világa, ebben érzi otthon magát. Az írásban tud kiteljesedni igazán. Bárki is hagyta ott régen azt az üzenetet, valahogy megérezte ezt. Miért nem derült ki soha, kitől van? Ma már babonából mindig magánál hordta azt a két bűvös szót: Író leszel. Író lettél – gondolta magában, miközben elkezdett összepakolni.

***

Mennyire különös a sors, hogy éppen a régi kollégiumi szobájában kerül sor erre a bemutatóra. Persze ma már nem kollégium; egy lelkes fiatalokból álló mérnökcsapat vásárolta meg magának az épületet, hogy legyen hol tesztelniük – és persze bemutatniuk az érdeklődő nagyérdeműnek, némi támogatás reményében – a legújabb fejlesztéseiket. Legalább ötven éve nem járt itt, és furcsamód némi összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy mind az ő, mind a szoba sorsa mennyire más irányba ment, mint akkor gondolta volna. Lényegében itt kezdődött minden. Ott, abban a sarokban állt régen az az íróasztal, amin valaki azt a különös, végül mégis igaznak bizonyuló üzenetet hagyta: Író leszel. Merengéséből az riasztotta fel, hogy valaki a fülébe suttogott:

– Nézd, nagyi, hozzák!

Unokája most készült egyetemre és kifejezetten érdekelték ezek az újító “kütyük”, ahogy ő nevezte őket. – Ma már senki nem használja ezt a szót – mondta olyankor mindig az unokája. De akkor is azok voltak.

A szobába belépő fiatalember egy legfeljebb néhány kiló súlyú, doboz szerű eszközt hozott be. A tetején gombok, az oldalán egy nagyobb nyílás volt. A férfi elmagyarázta a találmánya működését: egy gép, amellyel egy üzenetet juttathatunk el a múltbéli önmagunknak. A géphez egy speciális papírfajtát és egy különleges tintát is kifejlesztettek, amelyet az eszköz érzékelői felismernek és értelmezni tudnak, így kivédhető, hogy nem megfelelő üzenetek – olyanok, amik esetleg jelentősen befolyásolhatják a történtek alakulását – érkezzenek a múltba. Persze ez még csak a prototípus, és a nyilvánvaló veszélyek miatt egyelőre nem alkalmas arra, hogy széleskörű használatát engedélyeztessék, de arra lehetőséget kaptak a minisztériumtól, hogy néhány kisebb csoport előtt bemutassák azt. Amikor a szerkezet ismertetése befejeződött, jöhettek a kérdések.

– És biztos benne, hogy működik? – hangzott el a sokadik kérdés.

Nem tudta, mik a nyilvánvaló veszélyek, de élénken felrémlett benne egy régi emlék. Egy névtelen üzenet a semmiből. Előkereste a cetli a táskájából.

– Én biztos vagyok – jelentette ki, kezében a papírdarabbal. Minden arc rászegeződött. – Amikor egyetemista voltam, ebben a szobában töltöttem a kollégiumi éveimet. Egyszer megjelent az asztalomon egy üzenet, amiről senki nem tudta, hogy ki írhatta vagy mikor került oda. Nem hittem, hogy bármi jelentősége lenne, de az üzenet valahogy mindig elő- és előbukkant. Ez indított el a pályámon. Egy idő után, babonából, állandóan magamnál tartottam. Ám ma már nem kell talizmán ahhoz, hogy segítsen megírni a következő történetet. Ha szabadna, visszajuttatnám a megfelelő helyre, a jogos tulajdonosának.

A bemutatót tartó fiatalember megrendülten vette át a felé nyújtott cetlit, rajta az üzenettel: Író leszel. Megvizsgálta, majd rekedt hangon kijelentette: a papír és a tinta is megegyezik az üzenetküldő géphez kifejlesztettekkel. Remegő kézzel helyezte a cetlit a készülékbe, beállította a szükséges paramétereket, majd megnyomta az aktiváló gombot.

Az üzenet visszakerült jogos tulajdonosához.

***

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Akkor még nem is sejtette, hogy ez az üzenet fogja meghatározni az egész életét.

 

Megjegyzés:
A Képtelenségek sorozat projektzárásakor még adtam magamnak egy utolsó feladatot: egy kiválasztott gondolatból kellett egy történetet kerekítenem. Az Üzenet egy ennek a feladatnak az eredményeként megszületett írás.

Borítókép: Debby Hudson // Unsplash

Egy tenyér közelről, rajta hosszában szivárvány.

Képtelenségek 4.

El sem hiszem, hogy már a középső napnál járok – ha megleszek a mai első három képtelen gondolattal, túl leszek az #alicechallange felén. Lássuk, mit tartogatok a hét negyedik napjára.

19. Repülő elefánt.

Úgy gondolom, súlyuknál fogva az elefántoknak képtelenül nagy fülekre lenne szükségük, ha azt akarnák használni a repüléshez (emlékezzünk csak Helen Anderson Disney által megrajzfilmesített Dumbójára), így szerintem az elefántok inkább egy nagyon speciális erőtérrel kell majd, hogy megszülessenek és azt kell megtanulniuk használni a repüléshez, pontosabban a lebegéshez. Az evolúció még elindulhat ilyen irányba, nem? Ha elfogy az élőhely, mert az ember mindenre ráteszi a kezét, az elefántoknak is alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez. Remélem, már elkezdték az alkalmazkodást, mert az ember, úgy veszem észre, nagyon siet ebbe az irányba.

De az is lehet, hogy a repülő (lebegő) elefánt egy félresikerül kísérlet eredményeként fog megszületni, amikor is a kutatók (az addigra már teljesen illegálisan végzett) állatkísérletek során egy olyan gént mutálnak egy elefántbikában, amit az később örökít az utódainak is. Minden utódjának, mivel ez egy nagyon erős gén, majd az utódok is tovább örökítik azt az ő utódaiknak stb. Mire elfogy az élőhely, az elefántok már ott lebegnek majd a fejünk felett – ha pedig az élelem is elfogy, akkor ráadásul úgy, mint az a bizonyos kard Damoklész felett.

20. Üzenni a múltbéli énünknek.

A jövőbeli énünknek könnyű. Papír, toll, fémdoboz, ásó (vagy épp egy padlás) és már kész is az időkapszula, amit gondosan elrejtünk és elő sem vesszük, talán nem is gondolunk rá hosszú-hosszú évekig. Felbontáskor bizonyára jól esik felidézni a múltat és elmerengeni azon, milyen is volt akkor, de amúgy mi haszna van? Talán csak azért nem értem, mert nem csináltam még ilyet, nem próbáltam üzenni magamnak. De mit is mondhatnék, amit a jövőbeli énem nem élt még át? Ő is én vagyok, így talán semmit.

Ha viszont a jövőbeli énünk üzenhetne nekünk…! Milyen jó lett volna, ha a 40 éves önmagam hagyott volna (hagyna majd?) egy cetlit az asztalomon, mondjuk a 20 éves önmagamnak, azzal az üzenettel, hogy „író leszel“?! Persze egy akármilyen üzenetet nem hagyhatunk önmagunknak: csak saját magunkkal, az életünk előre menetelével lehet kapcsolatos (lottószámok kizárva) és semmi konkrét, csak olyasmi, ami terel. Hogy ne lehessen csalni (vagyis a saját történetünkbe durván beavatkozni), a gép, ami az üzenetet a múltba juttatja, ellenőrzi azt és szükség esetén átfogalmazza. Szóval nem küldhetem vissza a novelláskötetemet magamnak, hogy ne kelljen (újra?) megírnom. Necces, mert a múltbéli önmagunk tehet érte, vagy tehet ellene, bármi álljon is az üzenetben. De ha ellene tesz, akkor sikerrel jár-e vagy az egész élete állandó küzdés lesz? Ha sikerrel jár, vajon hány ember életét változtatja még meg a sajátja mellett, akiknek viszont tetszett az üzenet, amit kaptak és vajon az ő sorsuk hogyan alakul ebben a megváltozott világban? És hányszor hagyhatunk üzenetet magunknak? Ahányszor csak gondoljuk? Esetleg csak egyszer vagy kétszer egész életünk során? Hm… Megannyi kérdés. Az idővel való játék mindig is az egyik kedvenc témáim közé tartozott, ilyen vagy olyan formában, de egyben azt hiszem a legnehezebb kérdéseket is ez vetette fel.

21. Csészébe tenni egy felhőt.

Habos-babos, kissé csajos – egy pihe-puha bárányfelhő nem is kerülhet másba, mint egy klasszikus, finom vonalú, vékony falú, csodaszépen megfestett, már-már giccses teáscsészébe; egy kellemes, tavaszvégi vagy nyáreleji, nagyon színes, délutáni teapartin, a sütemény mellé felszolgálva. Kicsit úgy néz ki, mint egy csésze tejszínhab, de azért mégiscsak más. Sokkal könnyedebb, sokkal habosabb, sokkal puhább, sokkal elegánsabb és sokkal… mesebelibb? Mindenesetre egy ilyen teapartira mindenképp küldjetek nekem is meghívót!

22. Megsimogatni egy szivárványt.

Úgy hiszem, a szivárványok felülete nagyon merev, kissé fémes, mégis kellemes érintésű lehet. A kezeddel nem tudod kitapintani az átmenetet a színek között. Azt gondolnád, hogy ha valahol ilyen jó az illesztés, ott valószínűleg csak felületi festésnek köszönhető ez a sok szín, de ne legyenek illúzióid: a szivárvány kívül-belül csupa szín. Ha letörik belőle egy darab, akkor láthatod, hogy a belseje is pont olyan szép, élénk, finom vonalú és színes, mint a felülete. A szivárvány mindig mereven törik, egyenes vonalban. Nincsenek szilánkok, nincsenek recék – de ezt azért inkább ne teszteld; hatalmas szomorúság, ha a szivárványból valaki letör egy darabot.

23. Levegőben úszkáló halak.

Mivel nem vagyok oda a halakért, nem mondom, hogy repesek a vágytól, hogy találkozzak velük – azt meg pláne nem akarom, hogy a hévről leszállva egy cápa vegyen üldözőbe. De mégis, ha mi lemehetünk az ő lakhelyükre, ők miért ne jöhetnének fel hozzánk? Lehet, hogy ők is egy balul sikerült génmanipulációs állatkísérlet eredményeként jönnének a világra, mint a lebegő elefántok? Túl sok halfajta van ahhoz, hogy ez így történjen, ez inkább egy (alternatív) evolúciós folyamat lenne – na de hogyan úsznának a levegőben? Nekik is lebegniük kellene, mert az uszonyaik a repülésre alkalmatlanok.

Azt hiszem, ezzel a lebegés témával majd kezdenem kellene valamit, ha már többször is előjött. Gondolkodom.

24. Megnézni a döntéseink alternatíváit.

Persze nem mindig, de a nagyobb döntések előtt lepereghetne egy párperces kis film előttünk, pár másodperces jelenetekben bemutatva, hogy ha így döntünk, ezek a lehetőségek várnak ránk, ha úgy, akkor azok, ha pedig egy harmadik módon, akkor mi lesz. Persze csak az egészen közeli következményekkel működik ez a dolog, arra nem jó, tíz éves távlatokban is megtudjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alternatíva kiválasztása, hiszen addig még rengeteg további döntést is meg kell majd hozzunk. Mégis, mennyivel jobb lenne ez, mint napokig, hetekig ülni a lehetőségek felett és azon spekulálni, hogy vajon melyik lépésünkre ki mit fog reagálni és azzal mi mennyire tudunk együtt élni, de ha mondjuk másképp reagálna, az sokkal jobb lenne, de az meg nem lenne-e hatással egy másik döntésünkre… Vagy ezt csak én csinálom így?

 

Ahogy az elején már említettem: ezennel túl vagyok a kihívás felén! Ha az elejéről lemaradtál, kezd el itt a sorozatot, ha pedig megihlettelek, oszd meg velem a te képtelen gondolataidat lentebb!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Valeria Boltneva / Pexels

Fedél nélküli, antik zsebóra, egy homokkal leszórt, régies térképen.

Képtelenségek.

“Néha hat képtelen dolog is eszembe jut reggeli előtt.”
(Alice / Lewis Carroll: Alice Csodaországban)

Az ember azt gondolná, dolgokat kitalálni könnyű. Veszünk néhány megszokott mintát az életünkből, majd összepárosítjuk őket egy kevéssé megszokott sorrendben. Csakhogy egy olyan életben, ahol az emberek úgy kapkodnak, rohannak egyik feladatból a másikba, hogy közben örülnek, ha kikapcsolhatnak egy kicsit és nem kell végre gondolkodniuk, könnyen berozsdásodik az a bizonyos szürkeállomány. Úgyhogy tessék, egy feladat tőlem, nekem – és nektek, ha van kedvetek velem játszani. Vegyünk példát Lewis Carroll karakteréről, Alice-ről és egy hétig, csak egyetlen hétig próbáljunk meg kigondolni napi hat képtelen dolgot. Nem kell reggeli előtt meglenniük. Nem is kell olyasminek lenniük, amire előttünk még senki nem gondolt. Egyszerűen csak szedjünk össze hét napon át napi hat képtelenséget.

Kezdésnek én a következőkre jutottam:

1. Sárkány.

Azt hiszem, ezt nem kell túl magyarázni, eléggé nagy volt a sansz rá, hogy ez jusson legelőször eszembe, hiszen a sárkányok köztünk élnek. Persze, ha ez valóban így lenne, akkor nem kerülhetne fel a listámra, de biztosan létezik valahol a világnak egy olyan fejlődési iránya, ahol a sárkányok valóban a mindennapok részei, együttműködve vagy éppen harcban állva az emberekkel. Mi mással lenne magyarázható a sárkányok folyamatos jelenléte az irodalmi műveinkben, mint azzal, hogy ez a sárkányokkal teli párhuzamos dimenzió néha áttűnik valamilyen természeti anomália folytán a mi világunkba, így ihletve meg írók százait a témával kapcsolatban.

2. Tejeskávé.

Igen, tudom. A tejeskávé nem tűnik annyira képtelen dolognak. De azt is tudom, hogyan lehet azzá tenni. Amikor még kisgyerekek voltunk a húgommal, mindig lestük az út menti teheneket a kocsiból, ha a dédimamánkhoz (vagy igazából bárhová, vidékre) utaztunk. A tehenek ugyanis különleges állatok: a színük határozza meg, milyen nedűt rejt a tőgyük. A legtöbb felnőtt ezt már elfelejti, és annyira rögzül a tudatában a tej képe, hogy nem látja meg a valóságot: hogy csak a klasszik tehén, a fehér alapon barna foltos ad sima tejet. Ha a tehén csupa barna, akkor kakaó, míg ha fekete-fehér foltos, akkor tejeskávé jön a tőgyéből fejéskor. Ki találja ki, mit tud a sima, egyszínű fekete tehén?

3. Feneketlen táska.

Ezzel megint csak nem találtam fel a spanyol viaszt; ki ne gondolt volna még rá, hogy milyen más lenne úgy pakolni, hogy csak egy kis hátizsákot visz magával, de abban minden elfér, és a súlya alatt sem roppan meg az ember. Olvastuk már könyvekben is, többször láttuk már filmen is, és különösképp nincs az a paródiafilm, amiben ne sütnék el ezt vagy egy ehhez hasonló poént. És mivel az elmúlt napokban azok kattogok, hogy milyen táskával induljak majd neki a nyaralásnak, ez a téma különösképp közel áll pillanatnyilag hozzám. Nem is értem, miért nem ezzel kezdtem.

4. Megállítható idő.

Mondhattam volna mindjárt az időutazást is, de elsőre ne álmodjunk ekkorát – ráadásul ki tudja, vannak tudósok, akik valami hasonló témák után kutatnak, úgyhogy az időutazást még ne vessük el teljesen mint jövendő lehetőséget. Más kérdés, hogy vajon, ha a jövőben valaha is feltalálná(n)k az időgépet, nem tudnánk-e már most róla? Vagy a világ még nincs megírva az idők végezetéig, csak halad előre egy szál, amin mi valahol vagyunk, de a végkifejletet még senki nem tudhatja?

A megállítható idő ennél sokkal kevesebb problémát vet fel: egyszerűen csak megnyomjuk a világ haladásán a pause gombot. Ekkor minden és mindenki megáll az időben, kivéve mi magunk, akik a gombot megnyomtuk és mindent, amire egyébként nincs időnk, el vagyunk vele maradva stb. ekkor elintézhetnénk. A világ többi része (vagyis, amelyik nem mi vagyunk) ebből persze semmit nem érzékel, így ki tudja. Lehet, hogy már létezik? Ide vele!

5. Kis zöld emberkék.

A világegyetem őrületesen és elképzelhetetlenül nagy. Ez egyrészt jelentheti azt is, hogy képtelenség, hogy egyedül éljünk benne, másrészt azt is, hogy pofátlanul nagy szerencsénk kell, hogy legyen ahhoz, hogy találjunk életet magunkon kívül. Vajon ezt a pofátlanul nagy szerencsét hanyadik hatványra kell emelni ahhoz, hogy az az életforma, ami tőlünk nagyon távol és tőlünk teljesen függetlenül létezik, épp humanoid alakba fejlődjön? Persze nem vagyok evolúció-kutató, lehet, hogy ez ennél egyszerűbb. Kommentben jöhet egy kis (szakmai)irodalom ehhez a témához, ígérem, hogy sort kerítek rá, hogy tanulmányozzam.

6. Fekete lyuk világ.

Ezt nem nagyon tudom hogyan elnevezni, az elmélet a következő. Űrhajónkkal egy fekete lyuk felé sodródunk megállíthatatlanul, de a lehetetlennel határos (mit határos, szomszédos!) módon szerencsénkre az űrhajónk éppen a fekete lyuk közepén található tűhegynyi lyukat találja el, amin keresztül a totális megsemmisülés helyett átcsusszanunk egy másik világba. Ez nem egy párhuzamos dimenzió, sem időkapu, egyszerűen csak a fekete lyuk másik oldalára kerülünk, ami egy teljesen másik világegyetem, rátapadva a mi világegyetemünk felszínére, hogy a nagy semmiben így együtt pörögjenek megállíthatatlanul. Minden fekete lyuk egy-egy ilyen átjáró, amik így összességében nem csak kettő, hanem sok-sok világot kötnek össze.

 

Izgalmas kis kísérlet lesz ez és kíváncsian várom, mit sikerül kihozzak belőle, ugyanis egy hét múlva ilyenkor 42 különböző mértékben képtelen ötletnek kell majd a tarsolyomban lennie. Viszont észrevettétek, ha több kis darabból is, de sikerült (amúgy gond nélkül) egy hosszabb írás kanyarintanom ide, már a harmadik napon? És én csak egy felsorolást terveztem. Azt hiszem jó irányba haladok.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: annca/Pixabay