Üres színházi nézőtér, nem túl erős, meleg fénnyel megvilágítva. A székek vörös bársonnyal vannak bevonva, a zsöllye felett, hátuk a páholyok és erkélyek is látszanak.

7 óra 5.

Hét óra múlt öt perccel. A szokásjog diktálta késést követően, két perc múlva kezdőik az előadás a Belvárosi színházban. Nagy az izgalom, mert megint nem egy egyszerű darabot sikerült kifogni: az egyházi személyek gyermekmolesztálásával foglalkozó Kétely kezdésére várunk. Lopva – vagy talán nem is olyan lopva – körülnézek, és akaratlanul is belelesek nézőtársaim életébe.

Jobbra elöl egy tanárnő ül. A megjelenése legalábbis erre enged következtetni. Térd alá érő cerzuaszoknya, világos színű blúz, szigorú konytba kötött haj. A negyvenes évei elején járhat, de az is lehet, hogy csak leharcolta a középiskolások nemtörődömsége és neveletlensége. Mellette egy hasonló megjelenésű, ám kissé idősebb asszony – a kollégája lehet. Eljöttek, hogy felmérjék, érdemes-e az osztályaikat, vagy ki tudja, talán a magyar szakkörösöket elhozni erre az előadásra. Nincs sok közös témájuk, de legalább nem is erőltetik a jópofizós beszélgetést; a fiatalabb olvas, az idősebb rejtvényt fejt. Felkészültek, cseppet sem izgulnak. Lehet, hogy nem tudják, hogy a színházban a néző is vizsgázik, nem csak a színész?

Balra elöl egy fiatal pár. Talán nem is annyira fiatalok, de még nem is középkorúak. Megadták a módját a színházlátogatásnak; a nőn egy elegánsabb nyári ruha, a férfin szövetnadrág és zakó van. Nagy dolog ez a színház náluk. Hosszú idő óta ez az első közös estéjük kettesben, de ez is majdnem kútbafulladt, amikor a nagynéninek le kellett mondania a bébiszitterkedést. Szerencsére a nagymama beugrott (ma pont ráér az unokával foglalkozni), így itt vannak. Most azon izgulnak, hogy vajon időben megérkezik-e a sor közepén ülő pár, vagy miattuk lemaradnak majd az előadás néhány percéről. Próbálnak nem gondolni a lakáshitelre, az elromlott hűtőre és a befizetetlen vízszámlára. Hangosan nevetnek a közös vicceiken és próbálják megtalálni a közös hangot a szomszedszéken ülőkkel. Tőlük balra nyitottak is az ismerkedéssel járó felszínes eszmecserére, de jobbra, előttem csak kínosan bólogatnak, majd folytatják maguk közt halkszavú beszélgetésüket.

Ők egy kicsit sznobok. A férfin öltöny, a nőn kiskosztüm, és ez feljogosítja őket arra, hogy kissé lenézően gondoljanak a mellettük ülőkre. Halkan, szinte suttogva beszélgetnek, zártan, egymásfelé fordulva. Nem az én világom, elképzelni sem tudom, hogy vajon milyen témáik lehetnek. Otthon? Munkahely? Talán inkább ez utóbbi. Kicsit karrieristák.  Vagy nem? Egy biztos: a férfi olyan magas; hogy magabiztosan kitakar egy darabot a színpadképből. Ekkor még nem tudom, de Udvaros Dorottya a színpadi jeleneteinek 80%-ban ezen a részen fog ülni vagy állni, ezért az ő esetében nekem különösen fontos lesz, hogy ne csak a megjelenésével, de a hangszínével, hanghordozásával és hanglejtésével is eljátssza a szerepet. Sikerülni fog neki.

Tőlünk balra azok a nézők, akik rosszul vizsgáznak. Nem tudják a darab címét, szereplőit, történetét, se műfaját. Hárman vannak, egy férfi és két nő. Rajta öltöny, a hozzá közelebb álló nőn (az élettársa lehet) egy nyári ruha, a másikon ceruzaszoknya, blúz, blézer. Harsányak. A férfi abbéli reményét fejezi ki, hogy a darab vicces lesz, mire az élettársa rávágja, hogy majd viccessé teszi, ha nem lenne az. A férfi kijelenti, hogy bárhogyan legyen is, ő nevetni fog. Nem nevetett, noha a rendező, feszültségoldás gyanánt próbált néhány megmosolyogtató pillanatot is a darabba csempészni. A csapat harmadik tagja, a blézeres fiatal lány feszülten hallgat és néha zavarában elmosolyodik.

Tőlünk jobbra ül az ötyeklubb. Amióta nyugdíjba mentek és nincs velük egyháztartásban élő eltartottjuk, rengeteg a szabadidejük, unaloműzésként programokat szerveznek maguknak. Rendszeresen járnak színházba. Élvezik, de már nincs rózsaszín köd. Egy színdarab számukra olyan, mint egy tévéfilmet megnézni, csak ide a barátnőikkel jönnek. Ki is használnak minden szabad percet arra, hogy kitárgyalják, kivel mi történt a legutóbb találkozásuk óta, azonban amint felgördül a (kézeletbeli) függöny, minden figyelmüket a darabra szentelik és teljes daadással hallgatják a történéseket. Ez az áhíttat azonban, amint lemegy a tapsrend, megszűnik, mintha elvágták volna, és megy tovább az ötye.

Ül aztán még egy érdekes páros a közelünkben. A stréberek. Fekete szoknya, fehér blúz, copfba kötött haj, szolid smink. A kezdés előtti utolsó percben is a szereposztást tanulmányozzák, és a darab alapjául szolgáló film eseményeit idézik fel magukban. Összebújva, sugdolózva beszélnek, mint a középiskolások egy komolyabb témazáró előtti utolsó pillanatokban, becsöngetés után, amikor a tanár még nem érkezett meg. Eleinte a darab alatt is össze-össze hajolnak, ha a filmben valami nagyon, vagy nagyon nem így történt, de aztán annyira beleméllyednek a történetbe, hogy meg is feledkeznek arról, hogy ők igazából a színházat jöttek vizsgáztatni.

Kíváncsi vagyok, aki ránk néz, vajon rólunk mit gondolhat? A lány, aki nyugodt felsőbbrendűséggel tekint körbe, és az elmúlt napok eseményeiről izgatottan csevegő családja? Vagy netalán mi azok vagyunk, akik elvitték az anyukájukat színházba, közös program gyanánt, esetleg azok a gyerekek, akiket az anyukájuk egy színházjeggyel lepett meg?

Bárminek is látszunk, mostmár senki nem figyel ránk. 7 óra 7 van, Fekete Ernő hangján megszólal Flynt atya. A darab elkezdődött.


Borítókép: Donald Tong // Pexels

DSLR hátulról, a kijelzőjén egy éjszakai város látképe.

7×7. Szerda.

Más szavakkal: az érkezés megadott ideje az az időpont, amelyben egyetlen személy megérkezése sem lehetséges.1 Egy űrhajó készül dokkolni az állomáson,  aminek nincsen utasa? Tisztában vagyok vele, hogy egy jól megírt mesterséges intelligencia képes elirányítani egymagában egy űrhajót, de sosem hallottam még, hogy ilyen hosszú és kötetlen útra teljesen megbízhatónak minősítették volna a vezető nélküli járműveket. Ahogy az Apollo XLII közeledett, elfogott a nyugtalanság, de közel sem annyira, mint amennyire meglepett az űrhajóból végül kilépő utas látványa.

– Miáú – mondta, majd látszólag dühösen megnyomott egy gombot a karóráján. – Mindig elfelejtem átállítani a translator-t. 42. Apollo vagyok, a híres brit űrmérnök, Apollo Merlin egyenesági leszármazottja – mutatkozott be a hatalmas, vörös bundájú macska.

***

Minden idegszálammal éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, amikor megfutamodtam, és távolt tartottam Dorától ezt a valamit.2 Iszonyatos nap volt, és még csak a felénél tartottunk. Miután kényelmesen megreggeliztem, elindultam a délelőtti fotózásomra, itt találkoztam Dorával. Eleinte minden rendben ment, ám úgy a tizedik percben már éreztem, hogy a kamerám nem egészen akar engedelmeskedni nekem; emlékszem, még a gépek lázadásáról is elsütöttem egy ócska poént. Ám a dolgok csak nem akartak helyrejönni, és rövidesen egészen odáig fajultak, hogy a gép nem csak, hogy elkezdett magától olyan képeket lőni, amik egészen egyszerűen nem készülhettek abban a műteremben, de a levegőbe emelkedett, amikor nem is fogtam és teljesen önálló életre kelt. Amikor aztán meg is szólalt – a gép, vagy az a valami, ami megszállta, nem tudom -, akkor karon ragadtam Dorát, kiráncigáltam a teremből, bezártam magunk mögött az ajtókat, bepattantam az első taxiba és konkrétan a város másik felébe fuvaroztattam magunkat. Fogalmam sincs, mi történt, hogy történt, hogy vissza merek-e menni még valaha abba a műterembe, de ez biztos: soha többé nem veszek Canont.

***

Az éjszaka mindig a félelem és a bizonytalanság ideje volt és lesz, amikor a szív a lemenő nappal együtt mélyebbre száll.3 Szórakozottan csukta be a könyvet. Ez volna a filozófia? Amikor életre keltették az áramköreit, sok tudás eleve megkapott, még többet azonban csak úgy tápláltak belé, hogy érdekelje a téma és ebből az érdeklődésből tanulás, majd később tudás legyen. A filozófia az egyik ilyen tudományág volt, érdekelte és sokat gondolkozott is rajta, amennyire a mesterséges neuronok ezt lehetővé tették, de valahogy sohasem került közelebb hozzá. Mégis, hogyan érthetné meg a boldogságot, a halált, az élet értelmét, vagy éppen a lelkiismeretet egy robot? Félretette a könyvet, majd felülírta az áramköreit – s noha észre sem vette, ezzel ő maga vált a filozófiai kerekasztal—beszélgetések legújabb kedvencévé: a robot, aki a filozófiáról filozofál.

***

– Gyere csak, fiam, gyere csak – intett neki szórakozottan Piton professzor.4

Seamus bizonytalanul lépett egyet Piton irodájának belseje felé, de nem mert jobban közeledni. Jó jelnek tartotta, hogy a professzor újságot olvas. Talán mégsem lesz akkora a büntetése, bár alaposan megdézsmálta a bájitaltan raktár készletét a legutóbbi, robbanással végződő kísérlete után, mert Fred és George szerint csak egy mérőpohárnyi sárkánynyál segíthet gyorsan rendbehozni a leégett szemöldökét. Persze nem segített – igaz, nem is rontott a dolgon -, így most azt érezte, a semmiért fogják felfüggeszteni. Piton professzor felnézett, majd így szólt:

– Küldd nekem ide Pottert!

***

– Soeur Sandrine.5

– Hogy mi?

– Sandrine nővér. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudsz. Te vagy a világ legpolgáribb kisöccse!

Azzal Artemis beleszürcsölt az ötórai tejecskéjébe, majd otthagyta testvérét a doveri rezidenciájuk átriumában. Sandrine, a francia tanára már várt rá, és a késést a köznép luxusának tartotta.

***

Nyugodtan, szabályosan ver.6 Végülis, mit várhatunk egy szívtől – leszámítva azt, hogy majd kiugorjon a helyéről, amikor az ember a vőlegényével találkozik. Az enyém, mint azt mondtam, teljesen szabályosan dobogott minden ilyen alkalommal. Gyerekkoromban rengeteg romantikus regényt olvastam, ahol a főhősnő véletlenül találkozott élete szerelmével, de nem lehettek egymáséi, mert őt már gyerekkorában másnak ígérték a szülei – ám végül kiderült, hogy a titkos szerelme az, aki a leendő férje is egyben. Velem miért nem történhet ilyen? Ott álltam mellette, családjaink az eljegyzésünket ünnepelték, én pedig még csak arra sem éreztem késztetést, hogy hozzáérjek.

– Sok boldogságot kívánok nektek! – jött oda a következő rokon.


1 Douglas Adams: Az élet, a világmindenség, meg minden; GABO Könyvkiadó, 2003; Ford. Kollárik Péter

2 Anne Rice: Memnoch, a sátán; Dáin 2000 Kft., 2005; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: A csillagok, akár a por (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 2. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska

4 J.K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Dan Brown: A Da Vinci-kód; GABO Könyvkiadó, 2004; Ford. Bori Erzsébet

6 Fehér Klára: Narkózis; Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1986

 

Borítókép: Kaique Rocha / Pexels

Képregényekből ismert POW felirat.

Képtelenségek 7.

Juhú, utolsó nap. A juhú persze nem annak szól, hogy végre vége, hiszen élveztem szinte minden egyes gondolatot és az azokból kibuggyanó gondolatmenetet; mégis, valaminek a végére érni, legyen az bármennyire is aprócska projekt, mindig jó érzés.

Nem is húzom hát tovább az időt, ha már túl vagytok az #alicechallenge többi részén, akkor lássatok neki ti is az utolsó hat képtelen gondolatnak. Íme.

37. Egy párhuzamos dimenzióban ébredni.

Reggel az ember felébred a pihe-puha ágyikóban, persze mosolyogva, mint a filmekben*, nyújtózkodik egy hatalmasat… majd valami fura érzés kezdi hatalmába keríteni. Először nem tudja mi az, majd lassan kezd derengeni. Este még nem ez az ágynemű volt felhúzva. Úgy emlékezett, hogy a telefonját felrakta éjjelre tölteni. Mit keres a bögréje az íróasztalon, nem kivitte lefekvés előtt a konyhába? Apróságok.** Körül sem nézve átsétál a konyhába, főz egy kávét magának, majd leül a nappaliban a kanapéra… Pontosabban leülne, de amint befordul a szobába, kiesik a kezéből a bögre, ezernyi apró darabra hullva, a szilánkokra törő visszhangjában pedig némán szétfolyik a kávé a padlón. Emberünk csak áll. Ez nem az ő kanapéja. Kétségbe esik és — továbbra is filmbeillő módon, a rendőrség helyett — felhívja a legjobb barátnőjét, aki persze nem ért semmit, de azonnal átsiet hozzá. Míg a főszereplőnk azt bizonygatja, hogy soha életében nem látta még ezt a kanapét korábban, a barátnő tágra nyílt szemmel bizonygatja ennek ellenkezőjét. Mindig is ez a kanapé állt ebben a szobában, amióta csak hősünk beköltözött.

Nagyon kellemetlen, ha az ember egy párhuzamos világban ébred, és tudja, hogy a dolgok nincsenek rendben. Pláne, ha ő az egyetlen, aki ezzel tisztában. Vajon megpróbáljon visszakerülni a saját világába? Lehet, hogy míg ő itt ébredt, az ide tartozó énje az ő világában próbál boldogulni? Vagy nincs is másik világ, egyszerűen csak megbolondult? Lehet egyáltalán egyik napról a másikra megbolondulni? Nem kevésbé valószínű, mint egyik reggel a rossz dimenzióban ébredni.

38. Vámpírok.

De most komolyan, mit várattatok magatokra ennyit? Egy olyan önkéntes írójelölt, aki Anne Rice-t a kedvenc írói között tartja számon, sokkal hamarabb megérdemelte volna, hogy előbukkanjatok a képtelen gondolatai sorában. Drága, veszélyes, halálhozó, bölcs és ijesztő vámpírjaim. Hol jártatok eddig?

Azt hiszem, Rice mindent elmondott, amit róluk tudni érdemes, nem gondolom, hogy ehhez én bármi mást is hozzá tehetnék — ha csak nem egy kérést: felejtsétek el végre az Alkonyat sorozatot vámpírregényként emlegetni! Egyébként rengeteg történetfoszlány van a fejemben róluk és egy lányról, aki annyira megszédítette az egyiküket, hogy az újra és újra próbálja rá venni, csatlakozzon hozzájuk. Ám a lány ellenáll, mert nem akarja elengedni azokat, akiket szeret az életben. Nem szerelmi történet, ne értsétek felére. Egy barátság ez, egy nem mindennapi barátság, ahol a feleknek nincs szüksége arra, hogy napi kapcsolatban legyenek, és évek kihagyása után is tudják ott folytatni, ahol legutóbb abbahagyták. A vámpír időről időre feltűnik a lány életében, pár napot vagy hetet eltölt a közelében, és miután meggyőződött róla, hogy még mindig nem áll készen, ismét útra kel.

Kicsit olyan ez, mintha egy oroszlán akarna egy erős akaratú gazellát meggyőzni arról, hogy ugorjon önként a szájába, és amikor a gazella visszautasítja a lehetőséget, az oroszlán elfogadja a gazella döntését. Mert mindketten erős jellemek és a kapcsolatuk a kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapul. Szerintem értitek, hogy miért nem született ezekből a fel-felbukkanó jelenetekből még soha semmi. Hashtag sablon.

39. Megtalálni az elfelejtett emlékeinket egy hegykupacba összedobálva.

Ha majd egyszer nagyon eltévedek (van rá esély), és a szürkület egy erdő mélyén talál valahol a világ vége után négy sarokkal, biztos vagyok benne, hogy innen továbbsétálva hamarosan egy fényforrás jelenik meg előttem. Úgy be leszek rezelve, hogy minden erő elszáll a lábamból. Pedig ha kicsit bátrabb lennék és tovább mennék, megtalálnám minden elfelejtett emlékemet, gondolatomat és álmomat egy halványan derengő, zöldes színű kupacba összelapátolva. Mennyi mindent találnék ott! Múlthéten álmodtam valami jót, de mire bárkinek is elmesélhettem volna, elfelejtettem, mi volt az. Most pedig tessék, itt lenne, újranézhetném. Nem emlékszem, milyen volt az első napom az oviban (állítólag haza sem akartam menni), most megtudhatnám. Az első kimondott szavam? Oké, ezt talán nem az én emlékeim között kellene keresni — bár ki tudja?!

Ha majd egyszer nagyon eltévedek (van rá esély) és a szürkület egy erdő mélyén talál valahol a világ vége után négy sarokkal, biztos vagyok benne, hogy el fogok indulni a derengő fényforrás felé. Az ég adja, hogy az emlékeim hegye legyen az.

40. Képregényes gondolatok.

Azt hiszem, ezt az ötletet annak köszönhetem, hogy minden áron bele akartam pakoltatni egy POW feliratot egy macskás képregény verekedős jelenetébe — pontosabban annak helyére. Vajon milyen lenne az élet, ha a gondolataink, akár csak egy The Sims™ karakteré, a fejünk felett kirajzolódnának, vagy kiíródnának. Igencsak zavarba ejtő. Ellenben, ha ezt mi magunk szabályozhatnánk, mondjuk, hogy ki láthatja, vagy, hogy egyáltalán mikor látható, sokszor mókás lenne a kommunikációnak ezt a fajtáját választani. Kifejezetten humoros pillanatokat eredményezne, ha valaki nem tud megálljt parancsolni a gondolatainak és nem tudja kordában tartani a fantáziáját még aközben sem, hogy valaki épp beszél hozzá. Viszlát, legbensőbb és legmélyebb titkok.

41. Visszafele működő olló, ami “összeragasztja” a papírt.

Az ötlet egyszerű: Boomerangot készítettünk egy szalag keresztülvágásáról, a felvételen pedig pontosan ez látható, csak nem papírral. Az ollót kinyitod, és ott az összeálló szalag. Vagy én fáradtam el, vagy ezen tényleg nincs mit részletezni; ha valamit feldaraboltunk ollóval, amiről kiderül, hogy nem kellett volna, egyszerűen csak keresünk egy nemollót és visszacsináljuk a dolgot.

42. Tükörtojásban csekkolni a sminkünket.

Hiszen tükör, értitek! A tükörtojás egyike azoknak a tárgyaknak, amiket egy olyan ajtó mögé zártam, ami csak arra vár, hogy mikor nyílhat ki végre és ömölhet rá a tartalma egy papírkötegre. Hiszen adunk mindenféle buta és értelmetlen neveket a tárgyaknak, mint TÜKÖRtojás vagy ÜLŐgarnitúra — egyáltalán, mi az a garnitúra, és hogyan tud ülni?

Egyszer álmomban jártam ebben a világban. Egy fiatal lány mutatta meg, még középiskolás korunkban. Egy rövid ideig az osztálytársunk volt és egy délután áthívott magához és a lakása tele volt olyan dolgokkal, amelyek elsőre értelmetlennek tűntek, de lassan rájöttem, hogy így van csak igazán értelmük. Hiszen mi másért lenne tükör a tükörtojás, ha nem azért, hogy megnézzük magunkat benne? Egyszer talán majd ezt a sztorit is elmesélem nektek, de mára már túl sok lenne.

 

Hát, ennyi volt a hét. Hétszer hat, összesen 42 darab képtelen ötlet vagy gondolat, hogy egy kissé bejárassam azokat a rozsdásodó vaskerekeket, amelyek a gondolataimat mozgatják. Hogy sikeres volt-e a projekt? Ha idáig eljutottatok és volt legalább egy olyan felvetésem, ami megmosolyogtatott, elgondolkodtatott, megnyugtatott, kíváncsivá tett, feldühített vagy megbotránkoztatott, akkor én azt mondom: igen.

 

FRISS!
Olvasd el a projektzárót is!

 

Borítókép: Andrew Martin / Pixabay

 

*Őszintén: ébredt már valaha úgy bárki is, mint a filmekben? Nem a smink, az egy dolog. De rendezett hajjal, kisimult arccal, mosolyogva. Hm?

**Pedig már az is gyanús lehetett volna neki, hogy úgy ébredt, mint a filmekben, nem? Senki sem ébred úgy, mint a filmekben.