Bíró Szabolcs: Ragnarök. Borító részlet.

Ragnarök

Írta: Bíró Szabolcs
Kiadó:
Historium Kiadó
Megjelenés éve: 2014
Kiadás éve: 2014

Próbálok valahogyan elindulni az ennek a beszámolónak kitaposandó úton, de nem tudom merre felé tegyem meg az első lépést. Nem mondhatom, hogy rossz volt, mert akkor el sem olvasod a könyvet; de azt sem mondhatom nyugodt szívvel, hogy jó kis történet ez, mert akkor becsaplak. Az igazság valahol a kettő között van, de ahhoz, hogy el tudjam mondani, mi bántja a kis szívemet, le kell lőnöm benne a regény néhány meglepetésnek szánt fordulatát. Igyekszem ezt a lehető leghumánusabban tenni, de ha az  álalános ismeretetőn túl nem szeretnél többet tudni a könyvről elolvasás előtt, akkor két bekezdés múlva állj meg, és készülj fel egy közepes regényélményre.

A szerzőt a húgom ajánlotta, több könyvét olvasta már, amikkel az aktuális kedvencei közé kúszott fel. A konkrét kötetre pedig a cím alapján esett a választásom. Mitológia, istenek, háború, világvége – ilyen rejtett ígéretekkel a Ragnarök különösen magasra tette a lécet. És innen lehet a legnagyobbat zuhanni.

A történet egyébként gyorsan és pörgősen indult: Eldhärdot, a kis partmenti viking falut már megkérkezésünk éjjelén elpuszítja egy hatalmas, fekete, tűzokádó sárkány. A lényre a maroknyi túlélő hamar ráragasztja a Nídhögg* nevet, a mi feladatunk pedig az, hogy amikor bosszúszomjasan útrakelnek, szurkoljunk nekik, hogy szerencsésen alakuljon minden, és ráleljenek a szörnyetegre.

Az olvasmányos szövegszerkesztés eleinte kellemessé teszi a viking hőseink körében eltöltött időt, ám a regény eleji felületesség sajnos a történet végéig megmarad. A klasszikus, bosszúszomjas vikingek végig klasszikus, bosszúszomjas vikingek maradnak, és nem csak a személyiségfejlődés (hiszen tényleg van, hogy az ember semmit sem változik), de a valódi személyiségek is rejtve maradnak a sorok között. Nem ismerjük és nem értjük a karakterek motivációit (illetve de: bosszúvágy, harc, gyilkosság), amitől mindenki egyformán távoli marad számunkra még az utolsó oldalakon is. Persze ez még nem akadályozna meg abban, hogy élvezettel olvassak végig egy történetet, akár 200 oldalon keresztül is; egy kellemes kis limonádé kötet is kellemesen ki tud olykor kapcsolni a rohanó hétköznapok fárasztó délutánjain.

De mit is írtam három bekezdéssel ezelőtt? „(…) a Ragnarök különösen magasra tette a lécet.” Egy ilyen címet viselő regénytől én azt vártam, hogy beletesz és beleszögez a skandináv mitológiába, és Odin minden bölcsessége sem lesz elég arra, hogy kiüldözzön onnan. De nem kaptam mitológiát. Kaptam huszon néhány férfit, akiről megtudtam, hogy csecsemőkorukban már mindent tudtak, amit a hitről tudni kell, és akiktől megtudtam, hogy csak az lehet igazi viking, akinek a háború és a sör az egyetlen örömforrása. Kaptam ezenkívül egy hamis ígéretet arra, hogy egy brutális vikingregényt tartok a kezemben, amiben csak az igazi hősök diadalmaskodhatnak – és közben kaptam egy ál-vikingregényt, amit térben és időben is bárhová helyezhetnénk, ugyanúgy megállná a helyét. Vagy inkább ugyanúgy nem állná meg a helyét, mert az írónak nem ez az igazi terepe, és csak felületes a tudása ebben a témában. Nem baj. De ha egy blogot elnevezek csacsigának, akkor az nem nyomokban fog csacsigát tartalmazni. Ha egy regényt elnevezek Ragnaröknek, az pedig nem egy egyszerű vándortáborról fog szólni.

Volt azért benne jó is; a mondatszerkesztése kifejezetten gördülékeny volt, szívesen olvastam. De a történet nagyon felületes és kissé összecsapott. Igazából a saját munkámra emlékeztet, amikor a fejemben lévő aprócska tudást próbálom nagyon komoly szakértelemnek eladni, mert nincs kedvem egy pároldalas dolgozat miatt ezer meg ezer oldalakat átnyálazni és kijegyzetelni. Lehet, hogy a saját magammal szembeni elégedetlenségem csattant most ekkorát Bíró Szabolcson?

Bízom benne, hogy a „szakterületének” tartott magyar történelmi regényei alaposabban kidolgozott művek – a húgom unszolására és az olvasmányos mondatszerkesztés miatt egy kis pihenő után talán majd azokkal is teszek egy próbát.


*Nídhögg a viking mitológia szerint az életfa gyökereiben élő kígyó-sárkány, aki elhozza magával a világvégét, amikor előbújik a föld alól.

Borító: Bíró Szabolcs: Ragnarök // Historium Kiadó

Fekete fehér képen két felnőtt ember árnyéka a halszálka mintás térkövön.

Az árnyék.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj valakinek az árnyékáról!*
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 20 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Szerette a fényeket. Amikor kisütött a nap, vagy felkapcsolták a villanyt, akkor élt igazán. Bár mindig az emberek közelében volt, azok többnyire nem vettek róla tudomást; kicsiként megtanulták, hogy állandóan a nyomukban van. Eleinte izgalmas volt a jelenléte, játszottak is vele, ám amint elfogadták az állandó jelenlétét, szinte tudomást sem vettek róla. Pedig néha annyi mesélnivalója lett volna!

Egyszer aztán különös dolog történt: egy kisgyerek megszólította.

– Te mindig velem leszel?

Olyan 5-6 éves lehetett, túl már a bébi koron, amikor még minden ember izgalmasnak tartotja a jelenlétét. Először nem is reagált. Ám bármilyen csendben és mozdulatlanul is simult meg a földön a gyerek nyomában, az egyenesen őt nézte, miközben türelmesen várt a válaszra. Körülnézett. Senki nem volt a közelben, ezért óvatosan és alig hallhatóan, hogy bármikor visszavonulót fújhasson egy esetleges félreértés esetén, visszakérdezett:

– Hogy… én?

– Hát persze! Te vagy mindig a sarkamban! A testőrőm vagy?

– A testőröd? Miért pont a testőröd?

– A dadák másképp néznek ki. És én még nem láttam testőrt, de a Tóni az oviban mesélte, hogy az ő apukájának vannak testőrei, és ők mindenhová követik őt. Te pedig mindig itt vagy – magyarázta a kisgyerek türelmesen. – A testőröm vagy? – kérdezte újra.

Idejét sem tudta, mikor állt vele szóba bárki is, így elérzékenyülve kutatott elméjében a legjobb válasz után. Legyek testőr? Sokuknak járt a nyomában, tudta, mi a feladata egy testőrnek: elijeszteni vagy ártalmatlanná tenni mindenkit, aki rosszat akar a főnöknek. A főnöknek… Néhány pillanatig még az elméjében csengett ez az utolsó szó, majd hangosan ki is mondta.

– Hát persze, főnök. Te csak ne aggódj, én majd vigyázok rád!

A gyerek mosolygott. Láthatóan megkönnyebbült ennek tudatában. Felemelt egy homokozóformát a földről, megtöltötte, és homoksütivel kínálta az árnyékát. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek, és Lexa bármerre is járt, az a hír járta róla, hogy még az árnyékától is óvakodni kell.

 


*Az eredeti prompt szerint „Képzeld azt, hogy egy napra valaki másnak az árnyéka leszel.
Borítókép: Matthew Ansley // Unsplash

DSLR hátulról, a kijelzőjén egy éjszakai város látképe.

7×7. Szerda.

Más szavakkal: az érkezés megadott ideje az az időpont, amelyben egyetlen személy megérkezése sem lehetséges.1 Egy űrhajó készül dokkolni az állomáson,  aminek nincsen utasa? Tisztában vagyok vele, hogy egy jól megírt mesterséges intelligencia képes elirányítani egymagában egy űrhajót, de sosem hallottam még, hogy ilyen hosszú és kötetlen útra teljesen megbízhatónak minősítették volna a vezető nélküli járműveket. Ahogy az Apollo XLII közeledett, elfogott a nyugtalanság, de közel sem annyira, mint amennyire meglepett az űrhajóból végül kilépő utas látványa.

– Miáú – mondta, majd látszólag dühösen megnyomott egy gombot a karóráján. – Mindig elfelejtem átállítani a translator-t. 42. Apollo vagyok, a híres brit űrmérnök, Apollo Merlin egyenesági leszármazottja – mutatkozott be a hatalmas, vörös bundájú macska.

***

Minden idegszálammal éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, amikor megfutamodtam, és távolt tartottam Dorától ezt a valamit.2 Iszonyatos nap volt, és még csak a felénél tartottunk. Miután kényelmesen megreggeliztem, elindultam a délelőtti fotózásomra, itt találkoztam Dorával. Eleinte minden rendben ment, ám úgy a tizedik percben már éreztem, hogy a kamerám nem egészen akar engedelmeskedni nekem; emlékszem, még a gépek lázadásáról is elsütöttem egy ócska poént. Ám a dolgok csak nem akartak helyrejönni, és rövidesen egészen odáig fajultak, hogy a gép nem csak, hogy elkezdett magától olyan képeket lőni, amik egészen egyszerűen nem készülhettek abban a műteremben, de a levegőbe emelkedett, amikor nem is fogtam és teljesen önálló életre kelt. Amikor aztán meg is szólalt – a gép, vagy az a valami, ami megszállta, nem tudom -, akkor karon ragadtam Dorát, kiráncigáltam a teremből, bezártam magunk mögött az ajtókat, bepattantam az első taxiba és konkrétan a város másik felébe fuvaroztattam magunkat. Fogalmam sincs, mi történt, hogy történt, hogy vissza merek-e menni még valaha abba a műterembe, de ez biztos: soha többé nem veszek Canont.

***

Az éjszaka mindig a félelem és a bizonytalanság ideje volt és lesz, amikor a szív a lemenő nappal együtt mélyebbre száll.3 Szórakozottan csukta be a könyvet. Ez volna a filozófia? Amikor életre keltették az áramköreit, sok tudás eleve megkapott, még többet azonban csak úgy tápláltak belé, hogy érdekelje a téma és ebből az érdeklődésből tanulás, majd később tudás legyen. A filozófia az egyik ilyen tudományág volt, érdekelte és sokat gondolkozott is rajta, amennyire a mesterséges neuronok ezt lehetővé tették, de valahogy sohasem került közelebb hozzá. Mégis, hogyan érthetné meg a boldogságot, a halált, az élet értelmét, vagy éppen a lelkiismeretet egy robot? Félretette a könyvet, majd felülírta az áramköreit – s noha észre sem vette, ezzel ő maga vált a filozófiai kerekasztal—beszélgetések legújabb kedvencévé: a robot, aki a filozófiáról filozofál.

***

– Gyere csak, fiam, gyere csak – intett neki szórakozottan Piton professzor.4

Seamus bizonytalanul lépett egyet Piton irodájának belseje felé, de nem mert jobban közeledni. Jó jelnek tartotta, hogy a professzor újságot olvas. Talán mégsem lesz akkora a büntetése, bár alaposan megdézsmálta a bájitaltan raktár készletét a legutóbbi, robbanással végződő kísérlete után, mert Fred és George szerint csak egy mérőpohárnyi sárkánynyál segíthet gyorsan rendbehozni a leégett szemöldökét. Persze nem segített – igaz, nem is rontott a dolgon -, így most azt érezte, a semmiért fogják felfüggeszteni. Piton professzor felnézett, majd így szólt:

– Küldd nekem ide Pottert!

***

– Soeur Sandrine.5

– Hogy mi?

– Sandrine nővér. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudsz. Te vagy a világ legpolgáribb kisöccse!

Azzal Artemis beleszürcsölt az ötórai tejecskéjébe, majd otthagyta testvérét a doveri rezidenciájuk átriumában. Sandrine, a francia tanára már várt rá, és a késést a köznép luxusának tartotta.

***

Nyugodtan, szabályosan ver.6 Végülis, mit várhatunk egy szívtől – leszámítva azt, hogy majd kiugorjon a helyéről, amikor az ember a vőlegényével találkozik. Az enyém, mint azt mondtam, teljesen szabályosan dobogott minden ilyen alkalommal. Gyerekkoromban rengeteg romantikus regényt olvastam, ahol a főhősnő véletlenül találkozott élete szerelmével, de nem lehettek egymáséi, mert őt már gyerekkorában másnak ígérték a szülei – ám végül kiderült, hogy a titkos szerelme az, aki a leendő férje is egyben. Velem miért nem történhet ilyen? Ott álltam mellette, családjaink az eljegyzésünket ünnepelték, én pedig még csak arra sem éreztem késztetést, hogy hozzáérjek.

– Sok boldogságot kívánok nektek! – jött oda a következő rokon.


1 Douglas Adams: Az élet, a világmindenség, meg minden; GABO Könyvkiadó, 2003; Ford. Kollárik Péter

2 Anne Rice: Memnoch, a sátán; Dáin 2000 Kft., 2005; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: A csillagok, akár a por (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 2. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska

4 J.K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Dan Brown: A Da Vinci-kód; GABO Könyvkiadó, 2004; Ford. Bori Erzsébet

6 Fehér Klára: Narkózis; Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1986

 

Borítókép: Kaique Rocha / Pexels

Éjszakai fényekben pompázó város a folyó partján. Felette egy fényesen ragyogó aszteroida.

7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay