Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

Naplemente a tengeren. A vízből kiemelkedik egy sziklasor, az egyik sziklán egy sellő ül. A fény hátulról jön, a sziklának és a sellőnek csak a sziluettje látszik.

Képtelenségek 2.

Az Alice*-féle képtelen dolgok listájának második napján egyrészt elneveztem a projektemet (az #alicechallenge nevet kapta), másrészt a következő ötletekkel álltam elő nektek:

7. Dínogolni.

Itt egy kicsit gondolkoztam, hogy mi is álljon a sorszám után, hiszen a koncepció nem pusztán annyi, hogy az ember ráül egy közepes méretű dinoszaurusz hátára. A kiinduló állapot az, hogy az ember együtt él a dínókkal, békében van velük, egy térben és egy időben, mert nem jött az óriás aszteroida, hogy a végét lelje minden és mindenki. Ami nyilvánvalóan nem igaz (ti. hogy mindennek és mindenkinek vége lett), hiszen ha tényleg minden(ki) a végét lelte volna, honnan jönne az ember? És akkor még ezt is megkavarom (mennyivel hatásosabb lenne ez az eszmefutattás, ha utána is néztem volna a dolgoknak): úgy rémlik, hogy egyes előember típusoknak volt rá lehetősége, hogy találkozzanak ezekkel a történelem előtti időkből a földre csöppenő hüllőkkel. És ha ez tényleg így van, vajon van-e helye ennek a pontnak a képtelenségek listájában?

8. Nulla kalóriás sütemény.

Nyilvánvalóan éhes voltam, amikor ezt kitaláltam. Nem is tudom, fűzzek-e hozzá bármit?

Az a baj (baj?), hogy nagyon édesszájú vagyok, úgyhogy, ha lenne ilyenről tudomásom, megállás nélkül ezt falnám. De vannak ám feltételeim: ne legyen mesterséges összetevő az alapanyagai közt, mindenképpen legyen benne kakaó (csoki), gyümölcs és sok krém, rajta közepes mennyiségű hab, az alján pedig egy vékony réteg tészta. Ha van is ilyen receptetek, kérlek, ne osszátok meg velem! (DE!!!)

9. Város egy víz alatti buborékban.

Biztosan mindig nagyon sötét lenne, ezért nem szeretnék odaköltözni, de pár napra szívesen ellátogatnék megnézni, hogyan építkeznek, hogyan nevelik az erdőt, a paradicsomot, hogyan mosnak hajat… Ott biztosan nem okoz gondot a szárazság. De azért egyben nyomasztó is lehet – biztosan kevés az egy főre jutó élettér, nem nagyon van magánélet, ami pedig mégis, azt egy apró kis lakásban kell eltitkolják a társadalom többi tagja elől. Mivel az ökoszisztéma nagyon zárt, ez a társadalomra is rányomja a bélyegét – ugyanakkor, ha a földfelszín lakhatatlanná válik (ld. kettővel fentebb az aszteroida, vagy egy komolyabb napkitörés, stb.), de a vízek még megmaradnak a bolygón (egy komolyabb napkitörés esetén megmaradnak?), akkor egy igazi, utópisztikus kihívás lenne a vízalatti élet feltételeinek gyors és tartós megteremtése. Már látom is magam előtt, amint az ilyen módon a víz alá menekült társadalom vezetői annyira félnek attól, hogy vajon mi lehet a felszínen, hogy lassan mindenki elfelejti, hogy valaha is volt élet a víz felett. Az évtizedek (évszázadok?) során eközben odafent kitisztul a levegő, újra indul az élet és míg odafent rohamléptekkel fejlődik az emberiség, odalent csak stagnál és vár valami nagyobb dolog eljövetelére.

Ezt a regényt vajon már olvastam, vagy nekem kell megírnom? Hogy is van az a dolog az időutazással?

10. Sellők.

A víz alatti város képe után adja magát, hogy a mai következő képtelen gondolatom a sellők legyenek. Félig hal, félig ember (vagy félig, majom/macska, ha azt vesszük, hogyan próbálták meghekkelni a hitetlenek hitét még egy évszázaddal ezelőtt is), a víz alatt él, sok mesében (és talán rém mesében) helyet kapott már, és még mennyiben helyet fog kapni – az ember valahogy ezektől a különös lényektől sem tud megszabadulni sosem. Mégis, nem hiszem, hogy az előző pontban érintett vízalatti társadalmam lakóinak evolúciója valaha is ebbe az irányba haladna. Egyáltalán: a sellő hogy vesz levegőt? Kopoltyúja van? Akkor mitől ember? És mit csinál a két teljesen haszontalan kezével a víz alatt, amikor az áramvonalasság hiánya miatt nem tud elég gyorsan úszni és egy cápa beleharap a fenekébe? Sosem gondoltam még rájuk így, de azt hiszem, nem értem a sellőket.

11. Érzelmek nélküli élet.

Semmi érzelem. Sem fizikai, sem lelki. Nem is tudom, élet ez egyáltalán? Eszembe jutott ugyan, képtelenségnek is tartom, de azt hiszem, még nem vagyok felkészülve rá, hogy ebbe a témába mélyebben belemenjek. Mármint nem érzelmileg nem vagyok felkészülve rá (tudom, béna poén), hanem olyan szempontból, hogy képtelenségnek tartom azt, hogy egy tőlem ennyire idegen világképet ismertetni tudjak. Viszont, ha ez is képtelenség (mármint az elmélet ismertetése), akkor ezzel meg is van a mai hatos csomagom?

12. Beszélő állatok.

Ezen sokáig gondolkoztam, hogy felvegyem-e a listára. Hiszen az állatok beszélnek, csak meg kell tanuljuk a nyelvüket. Ha pedig ők beszélnének a mi nyelvünkön, az vajon jó lenne-e nekünk? Én például kifejezetten élvezem, amikor a macskám nyávogva próbál megértetni velem valamit; pláne, hogy egyre többféle nyávogását ismerem már meg, és ismerek meg újabbakat a mai napig, ahogy egyre jobban fel tudok figyelni egy, két miáú közti apró különbségre. Ugyanakkor igen csak félek, miket vágna a fejemhez a kisebbik ördögfiókám, amikor mondjuk fésülködünk. (Emberi) szavak nélkül is tudom, hogy azokban a percekben épp mennyire utál, minek hallgassam hát meg ezt szavakkal is? Nem, azt hiszem a beszélő állatok sem lennének egy jó vonal – látjátok, nem is tudom őket valós lehetőségként igazán elképzelni. De majd jövőre visszatérünk a kérdésre, hátha.

 

Nos, mit gondoltok? Haladok? Holnap jön a következő hatos.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

*Lewis Carroll gyremek(?)meséinek karaktere.
Borítókép: Jeremy Bishop/Unsplash