Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

Fekete István portréja.

A legenda örök.

Az emberek és a tények elmúlnak, de a legenda, az örök!” Fekete István

119 évvel ezelőtt ezen a napon születet Fekete István, az író, aki megtanított olvasni. Az első regényemet még harmadikos koromban olvastam el. Szabadon választhattunk, hogy miből szeretnénk olvasónaplót írni, én pedig a Vuk mellett kötöttem ki (nyilván akkor még enyhe szülői unszolásra, nincs előttem ugyanis az a kép, amint a harmadikos énemnek rajtuk kívül bárki más könyvet ajánlgat). Azt hiszem, hogy a Vuknak és Fekete Istvánnak köszönhető, hogy egy kivételével minden kötelező olvasmányomat elolvastam, és hogy minden kötelezőre jutott 10 nem kötelező könyv is, már általános iskolás koromban is. Azóta pedig egyre csak gyarapodik a könyvespolcom.

Isten éltessen a saját Mennyországodban, nagy mesélő!

 


Borítókép: Fekete István // Jó reggelt!