Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

Kölyökkori kép a földön alvó Haldírról, a berni pásztorról.

Emlékszem.

Emlékszem,

amikor itt hagytál bennünket, napokig csak sírtunk. Nem akartunk rád gondolni, és nem tudtunk nem rád gondolni. Te voltál a mindenünk. Talán az egyetlen, akit bár mind a magunk módján, de ugyanannyira szerettünk. Biztos pont voltál az életünkben, te fogtad össze a családunkat. Kalandot csempésztél a mindennapjainkba akkor, amikor csak tengődtünk, egyik napról a másikra éltünk. Miattad kimozdultunk a legmelegebb éjszakákon, a leghidegebb nappalokon, sőt sokszor még a legesősebb délutánokon is.

Amikor beteg lettél, nem vettük komolyan. Aggódtunk érted. Persze, hogy aggódtunk. Egyik orvosi vizsgálat követte a másikat. Egyik betegség után jött a másik. Röntgen. Gyógyszer. Vérvétel. Gyógyszer. Senki nem tudta, hogy mit kellene csinálnunk. Egy dolog volt csak biztos, hogy együtt túl leszünk rajta. Hogy elég lesz nekünk a vajaskenyér, csak neked ne legyen rossz. De sosem gondoltuk, hiszen nem mondtad, hogy a legnagyobb baj is bekövetkezhet – hogy neked egyszer csak már soha többé nem lesz rossz.

Azt hiszem, azóta se tud úgy gondolni rád egyikünk sem, hogy ne keresne valakit, akit okolni lehet azért, amiért te már nem vagy itt velünk. Néha még rád is mérges vagyok! El sem köszönhettünk tőled. Ha legalább szóltál volna. Ha mondtad volna, hogy valami nincs rendben. Hogy nagy a baj.

De te nem akartál problémát okozni nekünk, és inkább csendben tűrted, hogy fájjon. Aznap, azon a három évvel ezelőtti utolsó napon is… nem gondolod, hogy illett volna szólnod, hogy baj van? Hogy siessünk, rohanjunk, most azonnal menjünk? Még a korházban is csak annyit mondtál, menjetek csak, én itt csendben elalszom. De nem mondtad, hogy örökre.

Tudod, sokszor jártál nálam álmomban azóta. Nem tudom, ezekre vajon emlékszel-e. Nyomasztó volt. Te, aki annyira szerettél velünk lenni, aki 5 percig nem bírta az udvaron, ha mi nem voltunk ott, te most egyedül maradtál. Azt álmondtam, hogy nem vagy boldog. Ott, ahol minden kutyának végtelen mennyiségű csont, labda, játék és boldogság jut, Te , álmomban nem voltál ott boldog. Akárhányszor eljöttél hozzám, csak néztél rám némán a távolból, a nyúlós, sötét ködben. Nem mozdultál. Nem jöttél felém, de nem is távolodtál. Nem csóváltad a farkad, nem ugattál. Még csak nem is lihegtél. Csak néztél, úgy ahogy azon az utolsó napon néztél rám. Amikor feladtad, de mi nem értettük meg. Nem akartuk megérteni.

A karácsonyunkat már évekkel ezelőtt elrabolták, a húsvétot pedig soha nem értettük igazán. A szilveszterünket neked adtuk. Miért kellett elvenned tőlünk a Mikulást is?

Mérges vagyok rád! Mérges, amiért itt hagytál bennünket. Köszönés nélkül. És mérges, amiért nem hagytad, hogy vigyázzunk rád. Amiért nem voltunk elegek neked ahhoz, hogy tovább küzdj.

És mérges vagyok magamra is. Egyre kevesebbszer gondolok rád. Ugye nem foglak elfelejteni? Tudom, hogy már így is rengeteget tettél. De kérlek, ha még valamit tudsz tenni onnan a messzeségből értünk, kérlek, ne hagyd, hogy elfelejtsünk téged!

Felnőtt (kb. egyéves) kori kép Haldírról a Margitszigetről.