Részlet az előadás plakátjából: Szabó Tamás Kimmel, Péterfi Bori és Kocsis Pál (balról jobbra) arcai, közelről, fekete-fehérben. A hosszúkás kép baloldalán a teljes plakát kicsiben, rajta a három főszereplő (fekete-fehérben) és néhány információs felirat az előadásról (pirossal).

Száll a kakukk fészkére.

Ülök a vonaton és a múlt vasárnapi előadáson merengek. Valamit írnom kell róla, hiszen megígértem nektek, de valahogy nem jön az ihlet. Lehet, hogy ez a bejegyzés mégsem annyira a darabról fog szólni. Végülis egy jó kritika sosem a szóban forgó műről szól, sokkal inkább arról, hogy a szerző (a kritikáé) hogyan élte meg az azzal való találkozást. Erre a kérdésre pedig, az én és a Belvárosi Színházban műsorra tűzött Száll a kakukk fészkére című darab esetében, van egy egyszavas válasz: könnyen. És ahogyan azt a szakállas viccből már tudjuk, ezt hosszabban kifejtve azt kell, hogy mondjam: nem könnyen.

Könnyen azért, mert bár már régen olvastam a könyvet és csak nem sokkal utána, tehát szintén régen láttam a filmet, elég mély nyomokat hagyott bennem ahhoz, hogy tudjam, egy nyomasztó hangulatú, erős érzelmekkel átitatott darabra számítsak, ami az emberi természet küzdeni (nem) akarását veszi górcső alá egy kifejezetten elnyomó környezetben, és ehhez képest egy könnyen emészthető, a vártnál sokkal felületesebb darabot kaptam. És nem könnyen pontosan ugyanezek miatt: rákészültem egy igazi drámára, ami két felvonásban úgy kifacsar, mint a citromprés a citromot, ehhez képest viszont kaptam egy bögre teát. Igaz feketét és citrommal, de bármilyen erős is volt az a tea, csak tea marad, nem citromprés. Persze a tea is jó. Ha teára készülsz és kapsz egy bögre igazán jó fekete teát, akkor elismerően bólintasz, és minden kortyot elismerő hümmögéssel nyelsz le. De ha a citromprésre készülsz…

A történet szerint a főszereplő, Randle Patrick McMurphy (Szabó Kimmel Tamás), a vádeljárás alatt elmezavart színlelve, egy eseménytelen napokkal teli elmegyógyintézetbe érkezik, ahol a kezeltek, bár többen önszántukból vannak itt, nem mernek fellépni a szigorú főnővér (mind emberi, mind szakmai szempontból) elnyomó viselkedése ellen, és megalázkodva fogadnak el mindent úgy, ahogy azt Ratched főnővér (Péterfy Bori) elrendeli. Mac azonban nem áll be a sorba, sőt, nem csak ő maga lázad a főnővér ellen, de próbál életet lehelni a betegtársaiba is, hogy (újra) legyen erejük és merszük kiállni önmagukért, hogy újra éljenek egy kicsit. Maga a történet nem egy túlgondolt valami, és ha csak ennyi lenne az egész, nem is várnám a citromprést, de Kesey, az eredeti könyv írója remekül játszik az emberi jellemek bemutatásával, a megnyomorított emberi sorsok ismertetésével, valamint azzal, hogyan tör elő apránként az amúgy már-már apatikus betegekből az életigenlés. És ez, megspékelve egy izgalmas, olykor drámai fordulatokban sem szegény történetvezetéssel, brutálisan magába tudja szippantani az embert. Valószínűleg túl nagy elvárás egy két felvonásos darabtól ugyanezt remélni.

A kezdeti hangulatot egyébként nagyon jól megteremtette a színpadkép. A zártosztály rácsokkal elkerített közös helyisége fogadta a nézőtérre érkezőket, az egész darabnak ez a helyiség szolgált helyszínéül. Az egyszerűsége plusz pontot érdemel. Az első jelenetekből tökéletesen visszajött a nyomasztó hangulat: unatkozó betegek az osztályon, embertelenül viselkedő személyzet, a Főnök (a mesélőnk, Kocsis Pál) már elhunyt apjának címzett levelei, valamint ezen jelenetek lélektana telitalálat. Majd megérkezett a főszereplőnk és borult az egész. Nem azt mondom, hogy rosszul játszotta volna a szerepét, inkább úgy tűnt, rosszul adaptálta a rendező a karaktert. A darab alapján Mac lázadó ugyan, de messze nem annyira őrült módon, mint a könyvben. A modora kissé tenyérbemászó, a stílusa alpári, összességében inkább egy kicsit idegesítő figura, aki olykor érthetetlenül szélsőségesen reagál a történtekre. Ráadásul az első felvonást annyira elviszik az ő rendbontó jelenetei és a ráépülő poénok, hogy szinte semmi nem marad meg a kezdeti nyomasztó hangulatból. Az első felvonásról úgy jöttem ki, hogy szódával elmegy.

A második felvonás viszont rengeteget hozott vissza az elsőben elveszített pontokból, Macnek ugyanis itt már önmagával, a saját sorsával is meg kellett küzdenie, amikor valóban megértette, hogy a bőrére megy a játék. És jött a citromprés, mert itt már minden arról szólt, amiről szólnia kellett. Vajon helyrehozhatók-e az összetört emberek? Vajon segítség-e az, ha hirtelen nagy dózisban kapják az életet azok, akik korábban még sosem éltek igazán? Vajon tisztában vannak-e a tetteik következményével azok, akiknek évek óta nem hagyták, hogy tetteik legyenek? Vajon tudja-e, hogy mit csinál az, aki látszólag mindent kézben tart? Amikor ezek a kérdések ott lebegnek a levegőben, arra várva, hogy a legváratlanabb pillanatban, egy jelenet kellős közepén, oda nem illő módon csapjanak le a nézőkre, akkor már a poénokon is érezzük, hogy nem lágyítani akarják a darabot, csak a nézőre vigyáznak, hogy ne egyszerre facsaródjon ki mindene. Olyankor már a poén is nyomasztóan hat. A második felvonás volt olyan, amilyennek az egész darabnak lennie kellett volna. Citromprés.

Van egy olyan érzésem, hogy ma a színházban nem mernek úgy odacsapni. Talán attól félnek, hogy az első felvonás után kiürül a nézőtér, ha egyből elkezdik adagolni a citromprést? Talán az emberek is csak arra vágynak, hogy egy könnyed kis vasárnap délutánt töltsenek el az elmegyógyintézet vicces kis lakói között?

Nem mondom, hogy teljes csalódás lett volna a darab. A színészi játékok jók voltak, a díszlet épp csak annyi, hogy ne vigye el a figyelmet – a Belvárosi Színház kis színpadán ebben valószínűleg nagy gyakorlata lehet a díszletezőknek, de le a kalappal – és végülis a citromprés is megérkezett az est végére. Szóval azt mondom, nézzétek meg, mert átlagban a Száll a kakukk fészkére egy igen kellemes fekete tea, csak elfelejtették felkeverni és a tetején maradt a sok cukor.


Borítókép: Száll a kakukk fészkére, plakát // Belvárosi Színház