Éjszakai fényekben pompázó város a folyó partján. Felette egy fényesen ragyogó aszteroida.

7×7. Hétfő.

Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét.1 Lépett még hármat lassított üzemmódban, majd kényelmes tempójú kocogásra váltott. Az emlékezés jól ment, a végtagjai teljes összhangban mozogtak, a törzse épp csak arra szolgált, hogy összekösse őket. Ha bárki kívülálló figyelte volna, akkor sem kellett volna kétségbe esnie: a megtévesztés teljes volt. Az android kocogott még néhány saroknyit, majd lassított – épp időben ért oda a megbízója által leszervezett találkozóra.

– Te vagy Gunberry? – kérdezék. Egy pillanatig habozott, hiszen ez nem az ő neve volt, hanem azé, akit megszemélyesített, de arra jutott, hogy a kérdező szempontjából az a fontos, hogy vele kell-e találkoznia, így végül igennel felelt, és az üzlet megköttetett.

***

– Akkor miért engedte őt el? – kérdezte a fiú.2 Sehogy sem fért a  fejébe, hogy ha a férfi tudta, mi lesz a küldetés kimenetele, hogy egyezhetett bele mégis, hogy a lánya a csapattal tartson.

– Mert ez a dolgok rendje – felelte Seymour. – Hiába látok a jövőbe, vannak dolgok, amiken nem változtathatok. A halál elkerülhetetlen, ezt hamarosan te is felismered majd, viszont az, hogy mit teszünk előtte, ténylegesen a mi döntésünk. Lora élete végéig szomorkodott volna, ha nem engedem el a csillagflottával – és inkább kívántam neki egy rövid, de boldog, mint egy hosszú, ám szomorú életet. Te talán másképp döntöttél volna?

***

Enderby megigazította szemüvegét, aztán az íróasztala végében lévő kapcsolóra tette a kezét.3 Háromra – gondolta magában. Miután háromig elszámolt, átbillentette a kapcsolót, és a vele szemben lévő üvegfalat takaró sötétítőréteg azonnal átlátszóvá vált. Enderby egy szmogos megapolisz képét látta maga előtt. Elszomorodott. Visszabillentette a kapcsolót a kezdeti állásába, majd a besötétítés után megnyomott egy gombot, és egy kis idő után azon kapta magát, hogy újra magában számol. Háromra ismét billentett egyet a kapcsolón, a következő pillanatban pedig széles mosoly ült az arcára; a szmogos város helyett végre saját otthonát látta, az üvegkalitka épségben hazaszállította.

***

A professzor szélesre tárta a kapuszárnyakat.4 A mögötte felsorakozott kutatócsapatnak leesett az álla, ahogyan a kinyíló kapun keresztül megpillantották a békésen legelésző diplodocusokat. Sokuknak ráadásul ez volt az első időutazása, így nem csak a dinoszauruszok látványát kellett feldolgozniuk, hanem a 150 millió éves ugrást is. A professzor elindult, a csapat pedig követte. Többeknek remegett a lába, de senki nem mert szólni, hiszen aki ezen a próbán elhasal, az biztosan búcsút mondhat az ösztöndíjnak, pedig a régészet manapság drágább tudományág, mint valaha. Elérték az első horda dinoszauruszt, s azok a csapat többi tagját figyelmen kívül hagyva mind a professzor elé siettek. Egy csendes lány a hátsó sorban nyomban elővette a jegyzetfüzetét, és belesuttogott: a természetbe való beavatkozás egyértelmű jeleit láthatjuk.

***

Szerfelett sovány volt; s ahogy társai bizonygatták, részeg állapotban jól illett volna árbocszalagnak, vagy amikor józan volt, orrvitorlarúdnak.5 Hosszú, egyenes, botszerű törzse és piszkafa végtagjai gyakran mulatság tárgyává tették, de ritkán foglalkozott vele. Nevessenek csak. Ha tudnák azt, amit ő tud, sokkal okosabban töltenék el azt a kevés időt, ami még hátra van. Megtervezte az estéjét – tökéletes lesz. Vacsora a kedvenc éttermében, majd a Pillangó kisasszony az Operaházban, végül egy fogadás az est főszereplőivel, ahol újra megpillanthatja Oksanát, talán egy pár szót is sikerül vele váltania.

– A meteor becsapódásáig hátralévő idő: 7 óra 00 perc – jelentette a NASA műholdjaira rákötött számítógépe.

***

– A lelet, mondhatni, egészen triviális – itt ujjával a viharvert kalap felé bökött -, habár alkalmat ad bizonyos következtetésekre, melyek még hasznunkra lehetnek.6

Amikor ezt mondta, nem gondoltam volna, hogy egy, a vonaton hagyott kalap ilyen hosszúra nyúló napot fog eredményezni. Ami egyszerű megfigyelésnek indult, végül nyomozássá fajult, ugyanis a kalap tulajdonosa – akit meg kellett volna figyelnünk – egyszerűen köddé vált a vonaton, egy alagút kellős közepén. Logikusnak tűnik a következtetés, hogy kiszúrt minket és a percnyi sötétet kihasználva egy másik vagonba távozott, csakhogy a mi vagonunk mindkét végén kulcsra volt zárva az ajtó. Tudom jól, hiszen én magam zártam be őket. Több órányi kutatás után sikerült egy borsószem méretű ketyerét találnunk, ám miután ujjabb órákig tartó vizsgálódás után sem értettük meg, mire való, nyomozótársam javaslatára megnyomtuk a gombostűfej méretű gombot a kis műszeren. A vonat hirtelen eltűnt körülünk, s mi egy otthonos kis házikó nappalijában találtuk magunkat, ahol a megfigyeltünk épp egy szem vajaskekszet mártott a délutáni teájába.


1 Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak; Gabo Könyvkiadó, 2005; Ford. Molnár István
2 Anne Rice: Interjú a vámpírral; Szukits Kiadó, 2008; Ford. Walkóné Békés Ágnes
3 Isaac Asimov: Acélbarlangok (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 1. kötet); Ford. Vámosi Pál
4 J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár
5 Edgar Allan Poe: Pestis király (EAP összes elbeszélései 1.); Szukits Könyvkiadó, 2013; Ford. Vétek Gábor
6 Sir Arthur Conan Doyle: A kék karbunkulus (Sherlock Holmes kalandjai); Ifjúsági lap- és könyvkiadó; Ford. Takácsy Gizella

Borítókép: 2895780 sz. felhasználó / Pixabay

Naplemente a tengeren. A vízből kiemelkedik egy sziklasor, az egyik sziklán egy sellő ül. A fény hátulról jön, a sziklának és a sellőnek csak a sziluettje látszik.

Képtelenségek 2.

Az Alice*-féle képtelen dolgok listájának második napján egyrészt elneveztem a projektemet (az #alicechallenge nevet kapta), másrészt a következő ötletekkel álltam elő nektek:

7. Dínogolni.

Itt egy kicsit gondolkoztam, hogy mi is álljon a sorszám után, hiszen a koncepció nem pusztán annyi, hogy az ember ráül egy közepes méretű dinoszaurusz hátára. A kiinduló állapot az, hogy az ember együtt él a dínókkal, békében van velük, egy térben és egy időben, mert nem jött az óriás aszteroida, hogy a végét lelje minden és mindenki. Ami nyilvánvalóan nem igaz (ti. hogy mindennek és mindenkinek vége lett), hiszen ha tényleg minden(ki) a végét lelte volna, honnan jönne az ember? És akkor még ezt is megkavarom (mennyivel hatásosabb lenne ez az eszmefutattás, ha utána is néztem volna a dolgoknak): úgy rémlik, hogy egyes előember típusoknak volt rá lehetősége, hogy találkozzanak ezekkel a történelem előtti időkből a földre csöppenő hüllőkkel. És ha ez tényleg így van, vajon van-e helye ennek a pontnak a képtelenségek listájában?

8. Nulla kalóriás sütemény.

Nyilvánvalóan éhes voltam, amikor ezt kitaláltam. Nem is tudom, fűzzek-e hozzá bármit?

Az a baj (baj?), hogy nagyon édesszájú vagyok, úgyhogy, ha lenne ilyenről tudomásom, megállás nélkül ezt falnám. De vannak ám feltételeim: ne legyen mesterséges összetevő az alapanyagai közt, mindenképpen legyen benne kakaó (csoki), gyümölcs és sok krém, rajta közepes mennyiségű hab, az alján pedig egy vékony réteg tészta. Ha van is ilyen receptetek, kérlek, ne osszátok meg velem! (DE!!!)

9. Város egy víz alatti buborékban.

Biztosan mindig nagyon sötét lenne, ezért nem szeretnék odaköltözni, de pár napra szívesen ellátogatnék megnézni, hogyan építkeznek, hogyan nevelik az erdőt, a paradicsomot, hogyan mosnak hajat… Ott biztosan nem okoz gondot a szárazság. De azért egyben nyomasztó is lehet – biztosan kevés az egy főre jutó élettér, nem nagyon van magánélet, ami pedig mégis, azt egy apró kis lakásban kell eltitkolják a társadalom többi tagja elől. Mivel az ökoszisztéma nagyon zárt, ez a társadalomra is rányomja a bélyegét – ugyanakkor, ha a földfelszín lakhatatlanná válik (ld. kettővel fentebb az aszteroida, vagy egy komolyabb napkitörés, stb.), de a vízek még megmaradnak a bolygón (egy komolyabb napkitörés esetén megmaradnak?), akkor egy igazi, utópisztikus kihívás lenne a vízalatti élet feltételeinek gyors és tartós megteremtése. Már látom is magam előtt, amint az ilyen módon a víz alá menekült társadalom vezetői annyira félnek attól, hogy vajon mi lehet a felszínen, hogy lassan mindenki elfelejti, hogy valaha is volt élet a víz felett. Az évtizedek (évszázadok?) során eközben odafent kitisztul a levegő, újra indul az élet és míg odafent rohamléptekkel fejlődik az emberiség, odalent csak stagnál és vár valami nagyobb dolog eljövetelére.

Ezt a regényt vajon már olvastam, vagy nekem kell megírnom? Hogy is van az a dolog az időutazással?

10. Sellők.

A víz alatti város képe után adja magát, hogy a mai következő képtelen gondolatom a sellők legyenek. Félig hal, félig ember (vagy félig, majom/macska, ha azt vesszük, hogyan próbálták meghekkelni a hitetlenek hitét még egy évszázaddal ezelőtt is), a víz alatt él, sok mesében (és talán rém mesében) helyet kapott már, és még mennyiben helyet fog kapni – az ember valahogy ezektől a különös lényektől sem tud megszabadulni sosem. Mégis, nem hiszem, hogy az előző pontban érintett vízalatti társadalmam lakóinak evolúciója valaha is ebbe az irányba haladna. Egyáltalán: a sellő hogy vesz levegőt? Kopoltyúja van? Akkor mitől ember? És mit csinál a két teljesen haszontalan kezével a víz alatt, amikor az áramvonalasság hiánya miatt nem tud elég gyorsan úszni és egy cápa beleharap a fenekébe? Sosem gondoltam még rájuk így, de azt hiszem, nem értem a sellőket.

11. Érzelmek nélküli élet.

Semmi érzelem. Sem fizikai, sem lelki. Nem is tudom, élet ez egyáltalán? Eszembe jutott ugyan, képtelenségnek is tartom, de azt hiszem, még nem vagyok felkészülve rá, hogy ebbe a témába mélyebben belemenjek. Mármint nem érzelmileg nem vagyok felkészülve rá (tudom, béna poén), hanem olyan szempontból, hogy képtelenségnek tartom azt, hogy egy tőlem ennyire idegen világképet ismertetni tudjak. Viszont, ha ez is képtelenség (mármint az elmélet ismertetése), akkor ezzel meg is van a mai hatos csomagom?

12. Beszélő állatok.

Ezen sokáig gondolkoztam, hogy felvegyem-e a listára. Hiszen az állatok beszélnek, csak meg kell tanuljuk a nyelvüket. Ha pedig ők beszélnének a mi nyelvünkön, az vajon jó lenne-e nekünk? Én például kifejezetten élvezem, amikor a macskám nyávogva próbál megértetni velem valamit; pláne, hogy egyre többféle nyávogását ismerem már meg, és ismerek meg újabbakat a mai napig, ahogy egyre jobban fel tudok figyelni egy, két miáú közti apró különbségre. Ugyanakkor igen csak félek, miket vágna a fejemhez a kisebbik ördögfiókám, amikor mondjuk fésülködünk. (Emberi) szavak nélkül is tudom, hogy azokban a percekben épp mennyire utál, minek hallgassam hát meg ezt szavakkal is? Nem, azt hiszem a beszélő állatok sem lennének egy jó vonal – látjátok, nem is tudom őket valós lehetőségként igazán elképzelni. De majd jövőre visszatérünk a kérdésre, hátha.

 

Nos, mit gondoltok? Haladok? Holnap jön a következő hatos.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

*Lewis Carroll gyremek(?)meséinek karaktere.
Borítókép: Jeremy Bishop/Unsplash