Képregényekből ismert POW felirat.

Képtelenségek 7.

Juhú, utolsó nap. A juhú persze nem annak szól, hogy végre vége, hiszen élveztem szinte minden egyes gondolatot és az azokból kibuggyanó gondolatmenetet; mégis, valaminek a végére érni, legyen az bármennyire is aprócska projekt, mindig jó érzés.

Nem is húzom hát tovább az időt, ha már túl vagytok az #alicechallenge többi részén, akkor lássatok neki ti is az utolsó hat képtelen gondolatnak. Íme.

37. Egy párhuzamos dimenzióban ébredni.

Reggel az ember felébred a pihe-puha ágyikóban, persze mosolyogva, mint a filmekben*, nyújtózkodik egy hatalmasat… majd valami fura érzés kezdi hatalmába keríteni. Először nem tudja mi az, majd lassan kezd derengeni. Este még nem ez az ágynemű volt felhúzva. Úgy emlékezett, hogy a telefonját felrakta éjjelre tölteni. Mit keres a bögréje az íróasztalon, nem kivitte lefekvés előtt a konyhába? Apróságok.** Körül sem nézve átsétál a konyhába, főz egy kávét magának, majd leül a nappaliban a kanapéra… Pontosabban leülne, de amint befordul a szobába, kiesik a kezéből a bögre, ezernyi apró darabra hullva, a szilánkokra törő visszhangjában pedig némán szétfolyik a kávé a padlón. Emberünk csak áll. Ez nem az ő kanapéja. Kétségbe esik és — továbbra is filmbeillő módon, a rendőrség helyett — felhívja a legjobb barátnőjét, aki persze nem ért semmit, de azonnal átsiet hozzá. Míg a főszereplőnk azt bizonygatja, hogy soha életében nem látta még ezt a kanapét korábban, a barátnő tágra nyílt szemmel bizonygatja ennek ellenkezőjét. Mindig is ez a kanapé állt ebben a szobában, amióta csak hősünk beköltözött.

Nagyon kellemetlen, ha az ember egy párhuzamos világban ébred, és tudja, hogy a dolgok nincsenek rendben. Pláne, ha ő az egyetlen, aki ezzel tisztában. Vajon megpróbáljon visszakerülni a saját világába? Lehet, hogy míg ő itt ébredt, az ide tartozó énje az ő világában próbál boldogulni? Vagy nincs is másik világ, egyszerűen csak megbolondult? Lehet egyáltalán egyik napról a másikra megbolondulni? Nem kevésbé valószínű, mint egyik reggel a rossz dimenzióban ébredni.

38. Vámpírok.

De most komolyan, mit várattatok magatokra ennyit? Egy olyan önkéntes írójelölt, aki Anne Rice-t a kedvenc írói között tartja számon, sokkal hamarabb megérdemelte volna, hogy előbukkanjatok a képtelen gondolatai sorában. Drága, veszélyes, halálhozó, bölcs és ijesztő vámpírjaim. Hol jártatok eddig?

Azt hiszem, Rice mindent elmondott, amit róluk tudni érdemes, nem gondolom, hogy ehhez én bármi mást is hozzá tehetnék — ha csak nem egy kérést: felejtsétek el végre az Alkonyat sorozatot vámpírregényként emlegetni! Egyébként rengeteg történetfoszlány van a fejemben róluk és egy lányról, aki annyira megszédítette az egyiküket, hogy az újra és újra próbálja rá venni, csatlakozzon hozzájuk. Ám a lány ellenáll, mert nem akarja elengedni azokat, akiket szeret az életben. Nem szerelmi történet, ne értsétek felére. Egy barátság ez, egy nem mindennapi barátság, ahol a feleknek nincs szüksége arra, hogy napi kapcsolatban legyenek, és évek kihagyása után is tudják ott folytatni, ahol legutóbb abbahagyták. A vámpír időről időre feltűnik a lány életében, pár napot vagy hetet eltölt a közelében, és miután meggyőződött róla, hogy még mindig nem áll készen, ismét útra kel.

Kicsit olyan ez, mintha egy oroszlán akarna egy erős akaratú gazellát meggyőzni arról, hogy ugorjon önként a szájába, és amikor a gazella visszautasítja a lehetőséget, az oroszlán elfogadja a gazella döntését. Mert mindketten erős jellemek és a kapcsolatuk a kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapul. Szerintem értitek, hogy miért nem született ezekből a fel-felbukkanó jelenetekből még soha semmi. Hashtag sablon.

39. Megtalálni az elfelejtett emlékeinket egy hegykupacba összedobálva.

Ha majd egyszer nagyon eltévedek (van rá esély), és a szürkület egy erdő mélyén talál valahol a világ vége után négy sarokkal, biztos vagyok benne, hogy innen továbbsétálva hamarosan egy fényforrás jelenik meg előttem. Úgy be leszek rezelve, hogy minden erő elszáll a lábamból. Pedig ha kicsit bátrabb lennék és tovább mennék, megtalálnám minden elfelejtett emlékemet, gondolatomat és álmomat egy halványan derengő, zöldes színű kupacba összelapátolva. Mennyi mindent találnék ott! Múlthéten álmodtam valami jót, de mire bárkinek is elmesélhettem volna, elfelejtettem, mi volt az. Most pedig tessék, itt lenne, újranézhetném. Nem emlékszem, milyen volt az első napom az oviban (állítólag haza sem akartam menni), most megtudhatnám. Az első kimondott szavam? Oké, ezt talán nem az én emlékeim között kellene keresni — bár ki tudja?!

Ha majd egyszer nagyon eltévedek (van rá esély) és a szürkület egy erdő mélyén talál valahol a világ vége után négy sarokkal, biztos vagyok benne, hogy el fogok indulni a derengő fényforrás felé. Az ég adja, hogy az emlékeim hegye legyen az.

40. Képregényes gondolatok.

Azt hiszem, ezt az ötletet annak köszönhetem, hogy minden áron bele akartam pakoltatni egy POW feliratot egy macskás képregény verekedős jelenetébe — pontosabban annak helyére. Vajon milyen lenne az élet, ha a gondolataink, akár csak egy The Sims™ karakteré, a fejünk felett kirajzolódnának, vagy kiíródnának. Igencsak zavarba ejtő. Ellenben, ha ezt mi magunk szabályozhatnánk, mondjuk, hogy ki láthatja, vagy, hogy egyáltalán mikor látható, sokszor mókás lenne a kommunikációnak ezt a fajtáját választani. Kifejezetten humoros pillanatokat eredményezne, ha valaki nem tud megálljt parancsolni a gondolatainak és nem tudja kordában tartani a fantáziáját még aközben sem, hogy valaki épp beszél hozzá. Viszlát, legbensőbb és legmélyebb titkok.

41. Visszafele működő olló, ami “összeragasztja” a papírt.

Az ötlet egyszerű: Boomerangot készítettünk egy szalag keresztülvágásáról, a felvételen pedig pontosan ez látható, csak nem papírral. Az ollót kinyitod, és ott az összeálló szalag. Vagy én fáradtam el, vagy ezen tényleg nincs mit részletezni; ha valamit feldaraboltunk ollóval, amiről kiderül, hogy nem kellett volna, egyszerűen csak keresünk egy nemollót és visszacsináljuk a dolgot.

42. Tükörtojásban csekkolni a sminkünket.

Hiszen tükör, értitek! A tükörtojás egyike azoknak a tárgyaknak, amiket egy olyan ajtó mögé zártam, ami csak arra vár, hogy mikor nyílhat ki végre és ömölhet rá a tartalma egy papírkötegre. Hiszen adunk mindenféle buta és értelmetlen neveket a tárgyaknak, mint TÜKÖRtojás vagy ÜLŐgarnitúra — egyáltalán, mi az a garnitúra, és hogyan tud ülni?

Egyszer álmomban jártam ebben a világban. Egy fiatal lány mutatta meg, még középiskolás korunkban. Egy rövid ideig az osztálytársunk volt és egy délután áthívott magához és a lakása tele volt olyan dolgokkal, amelyek elsőre értelmetlennek tűntek, de lassan rájöttem, hogy így van csak igazán értelmük. Hiszen mi másért lenne tükör a tükörtojás, ha nem azért, hogy megnézzük magunkat benne? Egyszer talán majd ezt a sztorit is elmesélem nektek, de mára már túl sok lenne.

 

Hát, ennyi volt a hét. Hétszer hat, összesen 42 darab képtelen ötlet vagy gondolat, hogy egy kissé bejárassam azokat a rozsdásodó vaskerekeket, amelyek a gondolataimat mozgatják. Hogy sikeres volt-e a projekt? Ha idáig eljutottatok és volt legalább egy olyan felvetésem, ami megmosolyogtatott, elgondolkodtatott, megnyugtatott, kíváncsivá tett, feldühített vagy megbotránkoztatott, akkor én azt mondom: igen.

 

FRISS!
Olvasd el a projektzárót is!

 

Borítókép: Andrew Martin / Pixabay

 

*Őszintén: ébredt már valaha úgy bárki is, mint a filmekben? Nem a smink, az egy dolog. De rendezett hajjal, kisimult arccal, mosolyogva. Hm?

**Pedig már az is gyanús lehetett volna neki, hogy úgy ébredt, mint a filmekben, nem? Senki sem ébred úgy, mint a filmekben.

Fedél nélküli, antik zsebóra, egy homokkal leszórt, régies térképen.

Képtelenségek.

“Néha hat képtelen dolog is eszembe jut reggeli előtt.”
(Alice / Lewis Carroll: Alice Csodaországban)

Az ember azt gondolná, dolgokat kitalálni könnyű. Veszünk néhány megszokott mintát az életünkből, majd összepárosítjuk őket egy kevéssé megszokott sorrendben. Csakhogy egy olyan életben, ahol az emberek úgy kapkodnak, rohannak egyik feladatból a másikba, hogy közben örülnek, ha kikapcsolhatnak egy kicsit és nem kell végre gondolkodniuk, könnyen berozsdásodik az a bizonyos szürkeállomány. Úgyhogy tessék, egy feladat tőlem, nekem – és nektek, ha van kedvetek velem játszani. Vegyünk példát Lewis Carroll karakteréről, Alice-ről és egy hétig, csak egyetlen hétig próbáljunk meg kigondolni napi hat képtelen dolgot. Nem kell reggeli előtt meglenniük. Nem is kell olyasminek lenniük, amire előttünk még senki nem gondolt. Egyszerűen csak szedjünk össze hét napon át napi hat képtelenséget.

Kezdésnek én a következőkre jutottam:

1. Sárkány.

Azt hiszem, ezt nem kell túl magyarázni, eléggé nagy volt a sansz rá, hogy ez jusson legelőször eszembe, hiszen a sárkányok köztünk élnek. Persze, ha ez valóban így lenne, akkor nem kerülhetne fel a listámra, de biztosan létezik valahol a világnak egy olyan fejlődési iránya, ahol a sárkányok valóban a mindennapok részei, együttműködve vagy éppen harcban állva az emberekkel. Mi mással lenne magyarázható a sárkányok folyamatos jelenléte az irodalmi műveinkben, mint azzal, hogy ez a sárkányokkal teli párhuzamos dimenzió néha áttűnik valamilyen természeti anomália folytán a mi világunkba, így ihletve meg írók százait a témával kapcsolatban.

2. Tejeskávé.

Igen, tudom. A tejeskávé nem tűnik annyira képtelen dolognak. De azt is tudom, hogyan lehet azzá tenni. Amikor még kisgyerekek voltunk a húgommal, mindig lestük az út menti teheneket a kocsiból, ha a dédimamánkhoz (vagy igazából bárhová, vidékre) utaztunk. A tehenek ugyanis különleges állatok: a színük határozza meg, milyen nedűt rejt a tőgyük. A legtöbb felnőtt ezt már elfelejti, és annyira rögzül a tudatában a tej képe, hogy nem látja meg a valóságot: hogy csak a klasszik tehén, a fehér alapon barna foltos ad sima tejet. Ha a tehén csupa barna, akkor kakaó, míg ha fekete-fehér foltos, akkor tejeskávé jön a tőgyéből fejéskor. Ki találja ki, mit tud a sima, egyszínű fekete tehén?

3. Feneketlen táska.

Ezzel megint csak nem találtam fel a spanyol viaszt; ki ne gondolt volna még rá, hogy milyen más lenne úgy pakolni, hogy csak egy kis hátizsákot visz magával, de abban minden elfér, és a súlya alatt sem roppan meg az ember. Olvastuk már könyvekben is, többször láttuk már filmen is, és különösképp nincs az a paródiafilm, amiben ne sütnék el ezt vagy egy ehhez hasonló poént. És mivel az elmúlt napokban azok kattogok, hogy milyen táskával induljak majd neki a nyaralásnak, ez a téma különösképp közel áll pillanatnyilag hozzám. Nem is értem, miért nem ezzel kezdtem.

4. Megállítható idő.

Mondhattam volna mindjárt az időutazást is, de elsőre ne álmodjunk ekkorát – ráadásul ki tudja, vannak tudósok, akik valami hasonló témák után kutatnak, úgyhogy az időutazást még ne vessük el teljesen mint jövendő lehetőséget. Más kérdés, hogy vajon, ha a jövőben valaha is feltalálná(n)k az időgépet, nem tudnánk-e már most róla? Vagy a világ még nincs megírva az idők végezetéig, csak halad előre egy szál, amin mi valahol vagyunk, de a végkifejletet még senki nem tudhatja?

A megállítható idő ennél sokkal kevesebb problémát vet fel: egyszerűen csak megnyomjuk a világ haladásán a pause gombot. Ekkor minden és mindenki megáll az időben, kivéve mi magunk, akik a gombot megnyomtuk és mindent, amire egyébként nincs időnk, el vagyunk vele maradva stb. ekkor elintézhetnénk. A világ többi része (vagyis, amelyik nem mi vagyunk) ebből persze semmit nem érzékel, így ki tudja. Lehet, hogy már létezik? Ide vele!

5. Kis zöld emberkék.

A világegyetem őrületesen és elképzelhetetlenül nagy. Ez egyrészt jelentheti azt is, hogy képtelenség, hogy egyedül éljünk benne, másrészt azt is, hogy pofátlanul nagy szerencsénk kell, hogy legyen ahhoz, hogy találjunk életet magunkon kívül. Vajon ezt a pofátlanul nagy szerencsét hanyadik hatványra kell emelni ahhoz, hogy az az életforma, ami tőlünk nagyon távol és tőlünk teljesen függetlenül létezik, épp humanoid alakba fejlődjön? Persze nem vagyok evolúció-kutató, lehet, hogy ez ennél egyszerűbb. Kommentben jöhet egy kis (szakmai)irodalom ehhez a témához, ígérem, hogy sort kerítek rá, hogy tanulmányozzam.

6. Fekete lyuk világ.

Ezt nem nagyon tudom hogyan elnevezni, az elmélet a következő. Űrhajónkkal egy fekete lyuk felé sodródunk megállíthatatlanul, de a lehetetlennel határos (mit határos, szomszédos!) módon szerencsénkre az űrhajónk éppen a fekete lyuk közepén található tűhegynyi lyukat találja el, amin keresztül a totális megsemmisülés helyett átcsusszanunk egy másik világba. Ez nem egy párhuzamos dimenzió, sem időkapu, egyszerűen csak a fekete lyuk másik oldalára kerülünk, ami egy teljesen másik világegyetem, rátapadva a mi világegyetemünk felszínére, hogy a nagy semmiben így együtt pörögjenek megállíthatatlanul. Minden fekete lyuk egy-egy ilyen átjáró, amik így összességében nem csak kettő, hanem sok-sok világot kötnek össze.

 

Izgalmas kis kísérlet lesz ez és kíváncsian várom, mit sikerül kihozzak belőle, ugyanis egy hét múlva ilyenkor 42 különböző mértékben képtelen ötletnek kell majd a tarsolyomban lennie. Viszont észrevettétek, ha több kis darabból is, de sikerült (amúgy gond nélkül) egy hosszabb írás kanyarintanom ide, már a harmadik napon? És én csak egy felsorolást terveztem. Azt hiszem jó irányba haladok.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: annca/Pixabay