Részlet az előadás plakátjából: a két főszereplő (Udvaros Dorottya, apáca ruhában és Fekete Ernő papi ruhában) ül egymás mellett egy metrószerelvényen, tekintetük egymástól elfele vezet.

A kétely épp oly erős kötelék, mint a bizonyosság.

Minden összefügg. Ha az ember elkezd unatkozni a mindennapjaiban, akaratlanul is hajlamos elkezdeni figyelni a jelekre, üzenetekre, véletlenekre és összefüggésekre. Ugyanez a jelenség megfigyelhető akkor is, amikor az ember bár nem unatkozik, ráér a saját dolgaival fogalkozni és mondjuk annak érdekében, hogy ihletet merítsen a hétköznapok történéseiből, elkezd figyelni azokra. Én szélsőségesen hajlamos vagyok rá, hogy ne foglalkozzak azzal, mi történik velem, körülöttem, ezért ha elkezdek figyelni, az amúgy extrém információhiány miatt ilyenkor különösen érzékeny leszek ezekre az egyébként jelentéktelen dolgkra.

Múlt héten egy Karinthy válogatás akadt a kezembe. Volt benne egy, 1930-ban, a Pesti Napló tárcarovatában megjelent írás, a Két szereplő a színpadon, amely a(z akkori) színház hanyatlásáról mesélt egy kétszereplős darab, a Lamberthier úr kapcsán. Karinthy azt vetette fel, hogy vajon a színházi előadások végét jelenti-e az, hogy egyre gyakrabban tűznek a színházak olyan darabokat műsorra, amelyek alig néhány szereplőt vonultanak fel. A (színház)világ nagyot változott azóta, és nyilván rengeteget változtak maguk az emberek is, hiszen ez elkerülhetetlen az egyre újabb és újabb technikai vívmányoknak, a megnyíló (és egyben beszűkülő) világnak, a növekvő embertömegnek és ezáltal az ingerküszöb jelentős megemelkedésének köszönhetően. Talán emiatt a növekvő tömeg miatt tűnt nekem, Karinthyvel ellentétben, üdítőnek az, hogy a keddi Kétely című előadás alatt mindössze négy szereplő jelent meg a színpadon.

A hatvanas évek Amerikájának egy koedukált egyházi iskolájában játszódó darab középpontjában az iskolaigazgató, Aloysius nővér (Udvaros Dorottya) és az iskola új tanára és prédikátora, Flynn atya (Fekete Ernő) közt feszülő ellentét áll. A nővér gyanakodva fogadja az új tanárt, és, ahogyan az lenni szokott: ahol bajt remélünk, ott bekövetkezik a baj. Vagy csak belemagyarázzuk? Ezt a kérdést feszegeti a darab is, ugyanis miután a fiatal James nővér (Simkó Katalin) jelenti az igazgatóasszonynak, hogy Flynn atya különös figyelemmel viseltetik az egyik új diák iránt, elkezdődik a harc. Az igazgatóasszony próbálja kiszedni az atyából a maga igazát, míg a atya csak a saját verzióját hajtja. Bizonyítéka egyiküknek sincs, így maradnak az érvek. De vajon ki nyeri a csatát? Az, akinek igaza van, vagy az, aki jobban érvel? Kiderülhet-e egyáltalán egy ilyen helyzetben az igazság?

Egy ütős darab, egy helyszínnel, és olyan remek színészekkel, akiknek köszönhetően a darab rádiójátékként is könnyen értelmezhető. Még szerencse, mert a színad egy részét egyáltalán nem láttam, köszönhetően annak, hogy alacsonynak születtem, a nézőtérre pedig nem tornasorban adják a jegyeket. Az Aloysius nővért játszó Udvaros Dorottyának például csak a hangját hallottam a jelenteinek mintegy 85%xban láttam, de ennek ellenére is tökéletesen átjött a szerep. Igazából mindhárom színész alakításával elégedett voltam – ha nem is játszották le a csillagokat az égről (mert azt azért nem), remekül hozták a szerepüket és nem estek ki belőle percekre sem.

Összességében ajánlom a darabot mindenkinek, aki egy gondolkodós, mégis kikapcsolódós estére vágyik, egyszer mindenképp érdemes megnézni.


Borítókép: Kétely, plakát // Belvárosi Színház