Kölyökkori kép a földön alvó Haldírról, a berni pásztorról.

Emlékszem.

Emlékszem,

amikor itt hagytál bennünket, napokig csak sírtunk. Nem akartunk rád gondolni, és nem tudtunk nem rád gondolni. Te voltál a mindenünk. Talán az egyetlen, akit bár mind a magunk módján, de ugyanannyira szerettünk. Biztos pont voltál az életünkben, te fogtad össze a családunkat. Kalandot csempésztél a mindennapjainkba akkor, amikor csak tengődtünk, egyik napról a másikra éltünk. Miattad kimozdultunk a legmelegebb éjszakákon, a leghidegebb nappalokon, sőt sokszor még a legesősebb délutánokon is.

Amikor beteg lettél, nem vettük komolyan. Aggódtunk érted. Persze, hogy aggódtunk. Egyik orvosi vizsgálat követte a másikat. Egyik betegség után jött a másik. Röntgen. Gyógyszer. Vérvétel. Gyógyszer. Senki nem tudta, hogy mit kellene csinálnunk. Egy dolog volt csak biztos, hogy együtt túl leszünk rajta. Hogy elég lesz nekünk a vajaskenyér, csak neked ne legyen rossz. De sosem gondoltuk, hiszen nem mondtad, hogy a legnagyobb baj is bekövetkezhet – hogy neked egyszer csak már soha többé nem lesz rossz.

Azt hiszem, azóta se tud úgy gondolni rád egyikünk sem, hogy ne keresne valakit, akit okolni lehet azért, amiért te már nem vagy itt velünk. Néha még rád is mérges vagyok! El sem köszönhettünk tőled. Ha legalább szóltál volna. Ha mondtad volna, hogy valami nincs rendben. Hogy nagy a baj.

De te nem akartál problémát okozni nekünk, és inkább csendben tűrted, hogy fájjon. Aznap, azon a három évvel ezelőtti utolsó napon is… nem gondolod, hogy illett volna szólnod, hogy baj van? Hogy siessünk, rohanjunk, most azonnal menjünk? Még a korházban is csak annyit mondtál, menjetek csak, én itt csendben elalszom. De nem mondtad, hogy örökre.

Tudod, sokszor jártál nálam álmomban azóta. Nem tudom, ezekre vajon emlékszel-e. Nyomasztó volt. Te, aki annyira szerettél velünk lenni, aki 5 percig nem bírta az udvaron, ha mi nem voltunk ott, te most egyedül maradtál. Azt álmondtam, hogy nem vagy boldog. Ott, ahol minden kutyának végtelen mennyiségű csont, labda, játék és boldogság jut, Te , álmomban nem voltál ott boldog. Akárhányszor eljöttél hozzám, csak néztél rám némán a távolból, a nyúlós, sötét ködben. Nem mozdultál. Nem jöttél felém, de nem is távolodtál. Nem csóváltad a farkad, nem ugattál. Még csak nem is lihegtél. Csak néztél, úgy ahogy azon az utolsó napon néztél rám. Amikor feladtad, de mi nem értettük meg. Nem akartuk megérteni.

A karácsonyunkat már évekkel ezelőtt elrabolták, a húsvétot pedig soha nem értettük igazán. A szilveszterünket neked adtuk. Miért kellett elvenned tőlünk a Mikulást is?

Mérges vagyok rád! Mérges, amiért itt hagytál bennünket. Köszönés nélkül. És mérges, amiért nem hagytad, hogy vigyázzunk rád. Amiért nem voltunk elegek neked ahhoz, hogy tovább küzdj.

És mérges vagyok magamra is. Egyre kevesebbszer gondolok rád. Ugye nem foglak elfelejteni? Tudom, hogy már így is rengeteget tettél. De kérlek, ha még valamit tudsz tenni onnan a messzeségből értünk, kérlek, ne hagyd, hogy elfelejtsünk téged!

Felnőtt (kb. egyéves) kori kép Haldírról a Margitszigetről.