Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

A frontvonalban voltam, amikor a baj megtörtént. Alig kezdtem az egyetemet, amikor meghallottam az első pletykákat, az egyik tanszék felállított egy kutatócsoportot, mert egy addig ismeretlen, alvó vulkán nyomaira bukkant. Már első hallásra lenyűgözött a gondolat, és rögtön tudtam, hogy ennek a projektnek a részesévé kell vállnom. Egy vulkán! Napokig szinte csak ez az egy szó járt a fejemben. Akkoriban nem volt divat, hogy valaki azért menjen egyetemre, mert tanulni akar. A végzettség egyszerűen csak egy papír volt, amit meg kellett szerezned, ha boldogulni akartál az életben. Mint az általános iskola; soha senki nem kérdezi meg tőled, hogy tudod-e, mennyi háromszor hat, de meg kell tanulnod.

Mivel 100 tanulból 98 csak azért járt egyetemre, mert muszáj volt, és végzős korára is legfeljebb a hallgatók 10%-a érezte úgy, hogy hasznos tudást szerzett, gólyaként nagy feltűnést keltettem az érdeklődésemmel. Minden tudni akartam a kutatásról, noha sokan próbáltak lebeszélni róla, hogy belefolyjak. Igazából mindenki próbált lebeszélni róla. Időfecsérlés. Hasztalan. – ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbáltak lebeszélni a barátaim és a családtagjaim, de nem hallgattam rájuk.

– Nem érdekel. Ott a helyem. – volt a már unalomig ismételgetett válaszom.

Az egyetemen is hasonló volt a lelkesedésem fogadtatása. Tanáriam kitérő válaszokat adtak a kérdéseimre, és a legtöbben úgy viselkedtek, mintha az egész projekt nem is létezett volna. Sokat elárul az akkori oktatási rendszerről, hogy még a benne dolgozók is szégyellték felvállalni azokat a kollégákat, akik lelkesedtek a kutatási területükért – sőt, azokat is, akiknek egyáltalán volt kutatási területe. Rossz értelemben vett csodabogárnak tartották az olyan zöldfülűeket, mint én, akik valóban tanulni, kutatni és tudni akartak. Utólag belátom, talán igazuk volt, de ezt sosem gondolom komolyan, hiszen nem tudhatták, mit szabadítunk majd a világra évekkel később.

Ahogyan én sem tudtam, ezért addig nyomoztam, amíg meg nem találtam a pletyka forrását: egy olyan harmadéves hallgatót, aki egy rövid ideig benne volt a kutatócsoportban. Mint kiderült, csak viccből csatlakozott a különcök ezen fura csapatához.

– Mint a sátánisták, érted? – magyarázta nekem. – Csak tartozni akartam valahová, de amikor kiderült, hogy komolyan gondolják ezt az őrültséget, akkor magamhoz tértem és otthagytam őket.

Tőle sikerült megtudnom, hogy melik tanszékhez tartozik ez a szégyenletes projekt és, hogy ki a kutatócsoport vezetője. Goron professzor eleinte szkeptikusan fogadott, ám hajthatatlan voltam, így sikerült meggyőznöm róla: adjon nekem egy esélyt. Hogy megértsék, kedves olvasók, mennyire lehetetlen küldetés volt akkoriban a tanulás és a tudni akarás, tudniuk kell, hogy mire eddig eljutottam, már gólyaévem végénél jártam. A professzor azt kérte, hogy a vizsgaidőszakban koncentráljak a tanulmányaimra, és ha még utána is érdekel a dolog, a nyári szünetben keressem meg. Talán azt gondolta, én is csak egyetemi unaloműzőként tekintek egy ilyen projektre. Mindenesetre miután kiléptem az utolsó vizsgám után az ajtón, az első után ismét hozzá vezetett. Pár nappal később pedig a csoport megbeszélésén találtam magam.

Sajnos – vagy inkább szerencsére, ha az én szemszögemből nézzük – a kutatásoknak nem csak az egyetemeken volt rossz a renoméja; szponzort találni egy vulkánkutató projekthez, pláne egy alvó vulkánhoz egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt. A befektetőkkel egy kicsit nagyobb szerencsénk lehetett volna, ám nem volt mit felajánljunk cserébe – ha csak azt nem, hogy örökre elfelejtjük ezt az őrültséget, bár befektetésnek még ez sem lett volna nagyon jövedelmező.

A következő közel két évben csak megfigyeltünk és elemeztünk. Az egyetem rektora engedélyezte, hogy használjuk az ezeréves felszereléseket, hiszen úgyis csak érintetlenül állnának a raktárban, de figyelmeztettek minket, hogy amennyiben túlsok áramot használunk el az egyetemi kvótából, ezeket is elveszik. Ígyhát méginkább csak elemeztünk. Két (a projekt többi tagja számára négy) hosszú év után végül találtunk egy szponzort: egy bogaras öreg urat, akinek a fia nem sokkal korábban csatlakozott a projektcsapatunkhoz. Karl késői gyerek volt, az apja pedig, egy több világvállalkozást megalapító üzletember bármit megadott a fiának.

Az előkészületekkel több hónapig tartottak, végül tíz fős csapatunk egy szeptember eleji, csípős hajnalon útrakelt, három nappal később pedig már a terepen vizsgálhattuk a vulkánunkat. A mi vulkánunkat, igen, magunk között ma mai napig így hivatkozunk rá. Kutatásaink szerint több tízezer éves lehetett, a mélyben még fortyogott, ám a felszínen mindössze csak egy barátságos kis dombocska volt. Hamarosan megérkeztek a nagygépek, és egy héttel később már elkezdtük a fúrást is. A távoli megfigyelések hosszú évei után mindössze két, nagyon rövidnek tűnő hónapot töltöttünk a helyszínen mielőtt a baj bekövetkezett.

Ahogy egyre lejjebb ástunk, a vulkánunk egyre nyugtalanabb lett – mintha csak éreztetni akarná velünk, hogy nem örül, amiért fel akarjuk rázni évtízezredes álmából. Persze eszünkbe sem jutott, hogy felrázhatnánk. Naívak voltunk.

A két hónap leteltével hazajöttünk, hogy az adatainkat kielemezzük. Néhány napig rá sem néztünk az egyetemi műholdakkal a területre – bár az a pár nap már valószínűleg nem sokat számított volna. Amikor aztán újra ráálltunk a távoli megfigyelésre, azonnal észrevettük, hogy valami megváltozott: valóban felráztuk a vulkánt. Jéggédermedve álltunk az új adatok felett, napokig tartott, míg felocsúdtunk. A következő hetekben megpróbáltuk felbecsülni a lehetséges károkat, és mire a vulkán füstölni kezdett, már kész akciótervvel álltunk elő. Humbug! – mondták, amikor a vezetőket figyelmeztetni próbáltuk.

A többit pedig már tudják. A vulkán kitört – minden idők legnagyobb feljegyzett kitörését regisztráltuk akkor. A hónapokig tartó lávafolyam megállíthatatlanul tört a felszínre, mintha a  Föld magja akarna elúbújni a kürtőn keresztül. A sziget, ahol állt (illetve ekkora már mondhatni tombolt) nagy kiterjedésű volt, de a növény- és állatvilágot leszámítva lakatlan. A láva, ha el is érte volna az óceánt, a vízben megkövülve csak a maga relatíve szűk területén okozott volna jelentős károkat. A világkormány mégis úgy döntött, a kitörést meg kell állítani. A kürtőt a magasból, katonai vadászgépek összehangolt munkája eredményeként – minden tiltakozásunk ellenére – eldugaszolták egy, a katonai titkosszolgálat számára kifejlesztett, tűzálló anyaggal. Ez néhány hétre megállította a lávafolyamot, ám ami azután történt… Az egyre emelkedő nyomás kirobbantotta a kürtőt, a világméretű robbanás pedig hosszú évekre füsttel, korommal és porral töltötte meg a földi atmoszférát. Azóta nem is láttuk a napot. Egészen tegnapig.


Borítókép: Kristen Morith // Unsplash

Egy tenyér közelről, rajta hosszában szivárvány.

Képtelenségek 4.

El sem hiszem, hogy már a középső napnál járok – ha megleszek a mai első három képtelen gondolattal, túl leszek az #alicechallange felén. Lássuk, mit tartogatok a hét negyedik napjára.

19. Repülő elefánt.

Úgy gondolom, súlyuknál fogva az elefántoknak képtelenül nagy fülekre lenne szükségük, ha azt akarnák használni a repüléshez (emlékezzünk csak Helen Anderson Disney által megrajzfilmesített Dumbójára), így szerintem az elefántok inkább egy nagyon speciális erőtérrel kell majd, hogy megszülessenek és azt kell megtanulniuk használni a repüléshez, pontosabban a lebegéshez. Az evolúció még elindulhat ilyen irányba, nem? Ha elfogy az élőhely, mert az ember mindenre ráteszi a kezét, az elefántoknak is alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez. Remélem, már elkezdték az alkalmazkodást, mert az ember, úgy veszem észre, nagyon siet ebbe az irányba.

De az is lehet, hogy a repülő (lebegő) elefánt egy félresikerül kísérlet eredményeként fog megszületni, amikor is a kutatók (az addigra már teljesen illegálisan végzett) állatkísérletek során egy olyan gént mutálnak egy elefántbikában, amit az később örökít az utódainak is. Minden utódjának, mivel ez egy nagyon erős gén, majd az utódok is tovább örökítik azt az ő utódaiknak stb. Mire elfogy az élőhely, az elefántok már ott lebegnek majd a fejünk felett – ha pedig az élelem is elfogy, akkor ráadásul úgy, mint az a bizonyos kard Damoklész felett.

20. Üzenni a múltbéli énünknek.

A jövőbeli énünknek könnyű. Papír, toll, fémdoboz, ásó (vagy épp egy padlás) és már kész is az időkapszula, amit gondosan elrejtünk és elő sem vesszük, talán nem is gondolunk rá hosszú-hosszú évekig. Felbontáskor bizonyára jól esik felidézni a múltat és elmerengeni azon, milyen is volt akkor, de amúgy mi haszna van? Talán csak azért nem értem, mert nem csináltam még ilyet, nem próbáltam üzenni magamnak. De mit is mondhatnék, amit a jövőbeli énem nem élt még át? Ő is én vagyok, így talán semmit.

Ha viszont a jövőbeli énünk üzenhetne nekünk…! Milyen jó lett volna, ha a 40 éves önmagam hagyott volna (hagyna majd?) egy cetlit az asztalomon, mondjuk a 20 éves önmagamnak, azzal az üzenettel, hogy „író leszel“?! Persze egy akármilyen üzenetet nem hagyhatunk önmagunknak: csak saját magunkkal, az életünk előre menetelével lehet kapcsolatos (lottószámok kizárva) és semmi konkrét, csak olyasmi, ami terel. Hogy ne lehessen csalni (vagyis a saját történetünkbe durván beavatkozni), a gép, ami az üzenetet a múltba juttatja, ellenőrzi azt és szükség esetén átfogalmazza. Szóval nem küldhetem vissza a novelláskötetemet magamnak, hogy ne kelljen (újra?) megírnom. Necces, mert a múltbéli önmagunk tehet érte, vagy tehet ellene, bármi álljon is az üzenetben. De ha ellene tesz, akkor sikerrel jár-e vagy az egész élete állandó küzdés lesz? Ha sikerrel jár, vajon hány ember életét változtatja még meg a sajátja mellett, akiknek viszont tetszett az üzenet, amit kaptak és vajon az ő sorsuk hogyan alakul ebben a megváltozott világban? És hányszor hagyhatunk üzenetet magunknak? Ahányszor csak gondoljuk? Esetleg csak egyszer vagy kétszer egész életünk során? Hm… Megannyi kérdés. Az idővel való játék mindig is az egyik kedvenc témáim közé tartozott, ilyen vagy olyan formában, de egyben azt hiszem a legnehezebb kérdéseket is ez vetette fel.

21. Csészébe tenni egy felhőt.

Habos-babos, kissé csajos – egy pihe-puha bárányfelhő nem is kerülhet másba, mint egy klasszikus, finom vonalú, vékony falú, csodaszépen megfestett, már-már giccses teáscsészébe; egy kellemes, tavaszvégi vagy nyáreleji, nagyon színes, délutáni teapartin, a sütemény mellé felszolgálva. Kicsit úgy néz ki, mint egy csésze tejszínhab, de azért mégiscsak más. Sokkal könnyedebb, sokkal habosabb, sokkal puhább, sokkal elegánsabb és sokkal… mesebelibb? Mindenesetre egy ilyen teapartira mindenképp küldjetek nekem is meghívót!

22. Megsimogatni egy szivárványt.

Úgy hiszem, a szivárványok felülete nagyon merev, kissé fémes, mégis kellemes érintésű lehet. A kezeddel nem tudod kitapintani az átmenetet a színek között. Azt gondolnád, hogy ha valahol ilyen jó az illesztés, ott valószínűleg csak felületi festésnek köszönhető ez a sok szín, de ne legyenek illúzióid: a szivárvány kívül-belül csupa szín. Ha letörik belőle egy darab, akkor láthatod, hogy a belseje is pont olyan szép, élénk, finom vonalú és színes, mint a felülete. A szivárvány mindig mereven törik, egyenes vonalban. Nincsenek szilánkok, nincsenek recék – de ezt azért inkább ne teszteld; hatalmas szomorúság, ha a szivárványból valaki letör egy darabot.

23. Levegőben úszkáló halak.

Mivel nem vagyok oda a halakért, nem mondom, hogy repesek a vágytól, hogy találkozzak velük – azt meg pláne nem akarom, hogy a hévről leszállva egy cápa vegyen üldözőbe. De mégis, ha mi lemehetünk az ő lakhelyükre, ők miért ne jöhetnének fel hozzánk? Lehet, hogy ők is egy balul sikerült génmanipulációs állatkísérlet eredményeként jönnének a világra, mint a lebegő elefántok? Túl sok halfajta van ahhoz, hogy ez így történjen, ez inkább egy (alternatív) evolúciós folyamat lenne – na de hogyan úsznának a levegőben? Nekik is lebegniük kellene, mert az uszonyaik a repülésre alkalmatlanok.

Azt hiszem, ezzel a lebegés témával majd kezdenem kellene valamit, ha már többször is előjött. Gondolkodom.

24. Megnézni a döntéseink alternatíváit.

Persze nem mindig, de a nagyobb döntések előtt lepereghetne egy párperces kis film előttünk, pár másodperces jelenetekben bemutatva, hogy ha így döntünk, ezek a lehetőségek várnak ránk, ha úgy, akkor azok, ha pedig egy harmadik módon, akkor mi lesz. Persze csak az egészen közeli következményekkel működik ez a dolog, arra nem jó, tíz éves távlatokban is megtudjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alternatíva kiválasztása, hiszen addig még rengeteg további döntést is meg kell majd hozzunk. Mégis, mennyivel jobb lenne ez, mint napokig, hetekig ülni a lehetőségek felett és azon spekulálni, hogy vajon melyik lépésünkre ki mit fog reagálni és azzal mi mennyire tudunk együtt élni, de ha mondjuk másképp reagálna, az sokkal jobb lenne, de az meg nem lenne-e hatással egy másik döntésünkre… Vagy ezt csak én csinálom így?

 

Ahogy az elején már említettem: ezennel túl vagyok a kihívás felén! Ha az elejéről lemaradtál, kezd el itt a sorozatot, ha pedig megihlettelek, oszd meg velem a te képtelen gondolataidat lentebb!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Valeria Boltneva / Pexels