DSLR hátulról, a kijelzőjén egy éjszakai város látképe.

7×7. Szerda.

Más szavakkal: az érkezés megadott ideje az az időpont, amelyben egyetlen személy megérkezése sem lehetséges.1 Egy űrhajó készül dokkolni az állomáson,  aminek nincsen utasa? Tisztában vagyok vele, hogy egy jól megírt mesterséges intelligencia képes elirányítani egymagában egy űrhajót, de sosem hallottam még, hogy ilyen hosszú és kötetlen útra teljesen megbízhatónak minősítették volna a vezető nélküli járműveket. Ahogy az Apollo XLII közeledett, elfogott a nyugtalanság, de közel sem annyira, mint amennyire meglepett az űrhajóból végül kilépő utas látványa.

– Miáú – mondta, majd látszólag dühösen megnyomott egy gombot a karóráján. – Mindig elfelejtem átállítani a translator-t. 42. Apollo vagyok, a híres brit űrmérnök, Apollo Merlin egyenesági leszármazottja – mutatkozott be a hatalmas, vörös bundájú macska.

***

Minden idegszálammal éreztem, hogy a helyes dolgot cselekedtem, amikor megfutamodtam, és távolt tartottam Dorától ezt a valamit.2 Iszonyatos nap volt, és még csak a felénél tartottunk. Miután kényelmesen megreggeliztem, elindultam a délelőtti fotózásomra, itt találkoztam Dorával. Eleinte minden rendben ment, ám úgy a tizedik percben már éreztem, hogy a kamerám nem egészen akar engedelmeskedni nekem; emlékszem, még a gépek lázadásáról is elsütöttem egy ócska poént. Ám a dolgok csak nem akartak helyrejönni, és rövidesen egészen odáig fajultak, hogy a gép nem csak, hogy elkezdett magától olyan képeket lőni, amik egészen egyszerűen nem készülhettek abban a műteremben, de a levegőbe emelkedett, amikor nem is fogtam és teljesen önálló életre kelt. Amikor aztán meg is szólalt – a gép, vagy az a valami, ami megszállta, nem tudom -, akkor karon ragadtam Dorát, kiráncigáltam a teremből, bezártam magunk mögött az ajtókat, bepattantam az első taxiba és konkrétan a város másik felébe fuvaroztattam magunkat. Fogalmam sincs, mi történt, hogy történt, hogy vissza merek-e menni még valaha abba a műterembe, de ez biztos: soha többé nem veszek Canont.

***

Az éjszaka mindig a félelem és a bizonytalanság ideje volt és lesz, amikor a szív a lemenő nappal együtt mélyebbre száll.3 Szórakozottan csukta be a könyvet. Ez volna a filozófia? Amikor életre keltették az áramköreit, sok tudás eleve megkapott, még többet azonban csak úgy tápláltak belé, hogy érdekelje a téma és ebből az érdeklődésből tanulás, majd később tudás legyen. A filozófia az egyik ilyen tudományág volt, érdekelte és sokat gondolkozott is rajta, amennyire a mesterséges neuronok ezt lehetővé tették, de valahogy sohasem került közelebb hozzá. Mégis, hogyan érthetné meg a boldogságot, a halált, az élet értelmét, vagy éppen a lelkiismeretet egy robot? Félretette a könyvet, majd felülírta az áramköreit – s noha észre sem vette, ezzel ő maga vált a filozófiai kerekasztal—beszélgetések legújabb kedvencévé: a robot, aki a filozófiáról filozofál.

***

– Gyere csak, fiam, gyere csak – intett neki szórakozottan Piton professzor.4

Seamus bizonytalanul lépett egyet Piton irodájának belseje felé, de nem mert jobban közeledni. Jó jelnek tartotta, hogy a professzor újságot olvas. Talán mégsem lesz akkora a büntetése, bár alaposan megdézsmálta a bájitaltan raktár készletét a legutóbbi, robbanással végződő kísérlete után, mert Fred és George szerint csak egy mérőpohárnyi sárkánynyál segíthet gyorsan rendbehozni a leégett szemöldökét. Persze nem segített – igaz, nem is rontott a dolgon -, így most azt érezte, a semmiért fogják felfüggeszteni. Piton professzor felnézett, majd így szólt:

– Küldd nekem ide Pottert!

***

– Soeur Sandrine.5

– Hogy mi?

– Sandrine nővér. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudsz. Te vagy a világ legpolgáribb kisöccse!

Azzal Artemis beleszürcsölt az ötórai tejecskéjébe, majd otthagyta testvérét a doveri rezidenciájuk átriumában. Sandrine, a francia tanára már várt rá, és a késést a köznép luxusának tartotta.

***

Nyugodtan, szabályosan ver.6 Végülis, mit várhatunk egy szívtől – leszámítva azt, hogy majd kiugorjon a helyéről, amikor az ember a vőlegényével találkozik. Az enyém, mint azt mondtam, teljesen szabályosan dobogott minden ilyen alkalommal. Gyerekkoromban rengeteg romantikus regényt olvastam, ahol a főhősnő véletlenül találkozott élete szerelmével, de nem lehettek egymáséi, mert őt már gyerekkorában másnak ígérték a szülei – ám végül kiderült, hogy a titkos szerelme az, aki a leendő férje is egyben. Velem miért nem történhet ilyen? Ott álltam mellette, családjaink az eljegyzésünket ünnepelték, én pedig még csak arra sem éreztem késztetést, hogy hozzáérjek.

– Sok boldogságot kívánok nektek! – jött oda a következő rokon.


1 Douglas Adams: Az élet, a világmindenség, meg minden; GABO Könyvkiadó, 2003; Ford. Kollárik Péter

2 Anne Rice: Memnoch, a sátán; Dáin 2000 Kft., 2005; Ford. Sóvágó Katalin

3 Isaac Asimov: A csillagok, akár a por (Asimov teljes Alapítvány, Birodalom, Robot univerzuma – 2. kötet); Szukits könyvkiadó, 2002; Ford. F. Nagy Piroska

4 J.K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly; Animus Kiadó, Budapest, 2001; Ford. Tóth Tamás Boldizsár

5 Dan Brown: A Da Vinci-kód; GABO Könyvkiadó, 2004; Ford. Bori Erzsébet

6 Fehér Klára: Narkózis; Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1986

 

Borítókép: Kaique Rocha / Pexels

Barna ujfundlandi kutyus feje, közelről.

Olyan ember lettem.

Hát megtörtént. A mai nappal én is olyan ember lettem, aki hazafele menet leparkol az autóval az út szélén, és kiszáll, csak azért, hogy egy kutya gazdijától – majd persze magától a kutyától is -engedélyt kérjen arra, hogy egy picit megtapizhassa és megdögönyözhesse.

Régebben mindig megmosolyogtam az ilyen embereket, hiszen egy idegen kutyáról van szó. Nem ismerős sem ő, sem a gazdija, és otthon is vár egy berni pásztor, minek álljak félre egy másikért az út szélén?!

Na de az én tegnapi simi alanyom nem is ám egy berni volt – berniből Wellánál jobb úgy sincs, és felérni is csak egy valaki tud vele -, hanem egy újfundlandi. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne álljak meg. Annyira imádom őket és olyan ritkán lehet velük találkozni, hogy még egyet sem volt alkalmam összetapizni, hogy megtudjam, milyen a szőrük. Jelentem, még vedlési időszak közepén, kócosan, fésületlenül és öregesen is olyan puha, mintha csak egy élő, óriási plüsskutyát simogatnék.

Innen is köszönöm a gazdinak a lehetőséget, és azt, hogy ha lököttnek nézett is, nem hajtott el, és pláne köszönöm a mackókutyának, hogy hagyta, hogy egy kicsit megvakargassam. Feltöltött egy kimerítő nap után ez az összetalálka.

 

Borítókép: https://wallhere.com/hu/wallpaper/792064

Porfelhő részlet a világűrből.

Képtelenségek 5.

Ha csak most csöppentél bele ebbe a dologba, akkor máris visszairányítalak az első bejegyzéshez, ami ebben a sorozatban megjelent, mert ha az ötödikkel kezded, akkor lehet, hogy úgy érzed majd, hogy ezeknek a gondolatoknak se füle, se farka. És bár egyelőre ez utóbbiban igazad lehet, a fül már megszületett, éppen négy nappal ezelőtt.

A többiek pedig, akik már képben vagytok és kíváncsian várjátok, milyen képtelen dolgokat tartogatok nektek mára, most már hátra dőlhettek, hiszen itt jön a listám következő hat eleme.

25. Igazíró toll.

Nem tudom, hogy ezzel az eszközzel találkoztam-e már valaha és úgy ütötte fel reggel a gondolat magát a fejemben, vagy csak darabokat raktam össze egy egésszé, mindenesetre amikor indulás előtt pakoltam be a táskámba és kezembe fogtam a két, mostanában mindenhová magammal cipelt tollamat, úgy villogott az igazíró toll lehetősége a fejemben, mint az éjszakai sötétben az utcán végigsuhanó, villogó mentőautó fénye. Egy toll, amit ha kézbe fog a használója, képtelen lesz bármi mást leírni, mint az igazságot. Az egyetlen bibi a dologban, hogy nem a feltétlen igazságot, hanem az író által valósnak vélt igazságot hagyja a toll papírra vetni. Emiatt persze lehet trükközni, hisz ez a rendszer is megcsalható; de mondjuk csak annyira, mint egy hazugságvizsgáló. Vagy még annyira sem, hiszen nyilvánvalóan mások a szenzorok egy ilyen tollban, mint egy hazugságvizsgáló-gépben.

Azon gondolkodom, hogy vajon mennyivel nehezítené,  vagy könnyítené meg a tanárok és diákok sorsát ez a dolgozatírásnál. Beblöffölni a válaszokat ezután már nem lehet, hiszen a toll érzi a bizonytalanságot — de ha a jó válaszban nem vagyunk biztosak, akkor vajon azt se hagyja leírni, hogy még jobban elbizonytalanítson? És mi lesz ezután a puskázással? Mindenesetre tuti, hogy a puskáztál-e kérdés valamilyen formája minden dolgozat alján ott lesz majd.

26. Végignézni egy csillag halálát.

Közelről. Olyan közelről, hogy látni lehessen a felszínen lezajló folyamatokat. És persze élőben. Na, ki mondja meg, hogy ezzel az elképzeléssel mi a probléma?

Nem vagyok katasztrófa turista; nem lelem örömömet abban, hogy végignézzem, amint néhány tűzoltó egy ripityára tört autót próbál lehámozni a sofőrről. De egy csillag halála, ahogyan végső erőfeszítésében felrobban, majd magába zuhan, maga körül először mindent felégetve, aztán magába szippantva, hogy végül az így egyre növekvő gravitáció nyomán a szemünk láttára alakuljon ki a legújabb fekete lyuk… Az valami lenyűgöző, egyben félelmetes látvány lehet. A félelmetes pedig adrenalint termel, ami elősegíti az endorfin (a köznyelvben az ún. boldogsághormon) termelődését — és emiatt tartjuk majd gyönyörűnek ezt a vészterhes látványt, amikor a szemünk előtt lesz szó szerint semmi a valamiből, mégpedig nem is akármiből. Egy egyész bolygórendszer, különleges holdakkal, éppen arra járó aszteroidákkal, egyszeri és megismételhetetlen égitestekkel — és végül saját magunkkal, ha nem vagyunk elég óvatosak — tűnik el a semmibe, egy egészen apró, mégis pokolian veszélyes kis fekete lyukba.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem éri meg, hogy ezt lássam utoljára az életben, az az, hogy utána nem tudom elmesélni nektek, mennyire felemelő volt a látvány és mennyire elképzelhetetlenül és valószínűtlenül kicsinek éreztem magam, míg a történéseket figyeltem.

27. Aranyhal.

Mindenféle értelemben, egyszerre. Egy hal, ami a víz alatt úszik a kerti tóban, vagy még inkább egy egyik oldaláról hófedte hegyekkel körülvett, a másik oldaláról pedig egy napfényes tisztás által határolt mesebeli tóban; aranyból van, de közben lélegzik; ha pedig kifogod, teljesíti három kívánságodat. Vicces amúgy, hogy az emberek úgy hiszik, rajtuk múlik, hogy kifogják-e az aranyhalat, holott egyedül a hal dönti el, hogy hagyja-e magát kifogni. Mit gondoltok, miért nincs olyan népmese, amiben a szegénylegény nem visszadobja a zsákmányt, hanem hazaviszi és megsüti vacsorára a családjának? Mert a hal tudja, hogy kinek adja oda magát. Megérzi, kik a jó emberek, őket kiválasztja és nekik hajlandó lenne akár több kívánságukat is teljesíteni. De tudjuk, hogy egy ilyen páratlan lehetőség hatalmas kísértés lenne a legtisztább szándékúaknak is, ezért az aranyhal inkább nem kockáztat. Egyszer megtette és a világnak majdnem vége lett. Azóta csak három kívánság van, és reménykedik benne, hogy jók a megérzései, és továbbra sem választ ki magának olyan embereket, akik a kívánságok helyett inkább bevágják a zaciba vagy beolvasztatják, majd eladják kilóra.

28. Gombnyomásra változó bőrszín.

Fogalmam sincs, ez miért jutott eszembe, vagy hogy pontosan mit nyernénk vele, de az biztos, hogy én sosem mennék a bőrszínre (noha ez esetben ez a szó nem sokat jelentene). Folyton türkiz lennék vagy zöld, piros, kék, és ha mintát is lehetne választani, akkor többnyire pöttyös, ritkábban csíkos. De ehhez valószínűleg androidokká vagy kiborgokká kellene váljunk, mert hogyan máshogy tudnánk kontrollálni a bőrünk színét? A kaméleontól nyert mutációs gének nem teszik lehetővé, hogy akkor és olyanra változzunk, amikor és amilyenné szeretnénk, azt meg nem akarom, hogy a kék, pöttyös bőrömhöz kiválasztott bordó ruhám egyszer csak hülyén mutasson rajtam, ha — teszem azt — véletlenül terepszínűvé változom. Kell az a gomb!

29. Láthatatlanná tévő sütemény.

Őszinte leszek: először a láthatatlanná tévő köpeny jelent meg ennek a pontnak a címsorában, csak aztán valahogyan láthatatlanná vált. A sütemény sokkal izgalmasabb (ugye említettem már, hogy édesszájú vagyok?), főleg, hogy az elfogyasztott mennyiséggel szabályozható a láthatatlanságunk tartóssága és — ez még annál is jobb! — az átlátszóságunk mértéke. Képzeljétek csak el a cukrászdában leadott rendeléseket: egy 50%-os átlátszóságot adó lúdlábtortát kérnék, egy szeletet a teljes láthatatlanságot előidéző Sacherből és egy adagot abból a pavlovából, de csak akkor, ha tényleg csak egy árnyalatnyit halványodom tőle. Ma amúgy is kevés az önbizalmam, nem kell, hogy még át is nézzenek rajtam.

A legjobb kérdés, amit egy ilyen sütemény felvet, hogy vajon, ha az orvosi vizsgálatoknál használatos kontroll anyagot a vérünkbe fecskendezzük, kirajzolódik-e a semmiből az érhálózatunk?

30. Virág, ami belekapaszkodik az orrodba, ha beleszagolsz.

Azt hiszem, ezt macskavirágnak nevezném el. Puszedli mostanában nagyon bújós, bele se kell szagoljak a bundájába, a háta (szerencsésebb perceimben a feneke) egyszerűen bele van tapadva az arcomba. Lehet, hogy tudat alatt ő adta a kapaszkodós virág ötletét. De azért gondoljatok bele, milyen cuki lehet már egy virág, ami az apró kis szirmaival olyan ragaszkodó, hogy el nem ereszt, ha végre a közeledbe férkőzik és meg kell várd, amíg elalszik, ha le akarod tenni. Jó hír, hogy ezeknek a virágoknak a memóriája úgy fejlődött ki, hogy az alvás törli azt. De lehet, nem is memória ez, hiszen a kapaszkodás nem tudatos, inkább ösztönös válaszreakció a szaglászásra, így nincs mit elfelejteni a virágfejeknek – mindenesetre a lényeg, hogy nincs sértődés, ha letesszük és nincs hiszti, amikor felébred.

Az ember még egy dolog, de vajon mit szólhat egy kutya vagy egy vadkan, amikor az ő nózijába kapaszkodik bele egy ilyen kis apróság?

 

Ez lett volna a mai adag. Ennyi nem hétköznapi gondolat után már csak egy dolog zavar, de egyre jobban: ezek a lezárások nagyon bénák. Hát, van még mit gyakorolni, na!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: NASA / Unsplash

Egy tenyér közelről, rajta hosszában szivárvány.

Képtelenségek 4.

El sem hiszem, hogy már a középső napnál járok – ha megleszek a mai első három képtelen gondolattal, túl leszek az #alicechallange felén. Lássuk, mit tartogatok a hét negyedik napjára.

19. Repülő elefánt.

Úgy gondolom, súlyuknál fogva az elefántoknak képtelenül nagy fülekre lenne szükségük, ha azt akarnák használni a repüléshez (emlékezzünk csak Helen Anderson Disney által megrajzfilmesített Dumbójára), így szerintem az elefántok inkább egy nagyon speciális erőtérrel kell majd, hogy megszülessenek és azt kell megtanulniuk használni a repüléshez, pontosabban a lebegéshez. Az evolúció még elindulhat ilyen irányba, nem? Ha elfogy az élőhely, mert az ember mindenre ráteszi a kezét, az elefántoknak is alkalmazkodniuk kell a megváltozott körülményekhez. Remélem, már elkezdték az alkalmazkodást, mert az ember, úgy veszem észre, nagyon siet ebbe az irányba.

De az is lehet, hogy a repülő (lebegő) elefánt egy félresikerül kísérlet eredményeként fog megszületni, amikor is a kutatók (az addigra már teljesen illegálisan végzett) állatkísérletek során egy olyan gént mutálnak egy elefántbikában, amit az később örökít az utódainak is. Minden utódjának, mivel ez egy nagyon erős gén, majd az utódok is tovább örökítik azt az ő utódaiknak stb. Mire elfogy az élőhely, az elefántok már ott lebegnek majd a fejünk felett – ha pedig az élelem is elfogy, akkor ráadásul úgy, mint az a bizonyos kard Damoklész felett.

20. Üzenni a múltbéli énünknek.

A jövőbeli énünknek könnyű. Papír, toll, fémdoboz, ásó (vagy épp egy padlás) és már kész is az időkapszula, amit gondosan elrejtünk és elő sem vesszük, talán nem is gondolunk rá hosszú-hosszú évekig. Felbontáskor bizonyára jól esik felidézni a múltat és elmerengeni azon, milyen is volt akkor, de amúgy mi haszna van? Talán csak azért nem értem, mert nem csináltam még ilyet, nem próbáltam üzenni magamnak. De mit is mondhatnék, amit a jövőbeli énem nem élt még át? Ő is én vagyok, így talán semmit.

Ha viszont a jövőbeli énünk üzenhetne nekünk…! Milyen jó lett volna, ha a 40 éves önmagam hagyott volna (hagyna majd?) egy cetlit az asztalomon, mondjuk a 20 éves önmagamnak, azzal az üzenettel, hogy „író leszel“?! Persze egy akármilyen üzenetet nem hagyhatunk önmagunknak: csak saját magunkkal, az életünk előre menetelével lehet kapcsolatos (lottószámok kizárva) és semmi konkrét, csak olyasmi, ami terel. Hogy ne lehessen csalni (vagyis a saját történetünkbe durván beavatkozni), a gép, ami az üzenetet a múltba juttatja, ellenőrzi azt és szükség esetén átfogalmazza. Szóval nem küldhetem vissza a novelláskötetemet magamnak, hogy ne kelljen (újra?) megírnom. Necces, mert a múltbéli önmagunk tehet érte, vagy tehet ellene, bármi álljon is az üzenetben. De ha ellene tesz, akkor sikerrel jár-e vagy az egész élete állandó küzdés lesz? Ha sikerrel jár, vajon hány ember életét változtatja még meg a sajátja mellett, akiknek viszont tetszett az üzenet, amit kaptak és vajon az ő sorsuk hogyan alakul ebben a megváltozott világban? És hányszor hagyhatunk üzenetet magunknak? Ahányszor csak gondoljuk? Esetleg csak egyszer vagy kétszer egész életünk során? Hm… Megannyi kérdés. Az idővel való játék mindig is az egyik kedvenc témáim közé tartozott, ilyen vagy olyan formában, de egyben azt hiszem a legnehezebb kérdéseket is ez vetette fel.

21. Csészébe tenni egy felhőt.

Habos-babos, kissé csajos – egy pihe-puha bárányfelhő nem is kerülhet másba, mint egy klasszikus, finom vonalú, vékony falú, csodaszépen megfestett, már-már giccses teáscsészébe; egy kellemes, tavaszvégi vagy nyáreleji, nagyon színes, délutáni teapartin, a sütemény mellé felszolgálva. Kicsit úgy néz ki, mint egy csésze tejszínhab, de azért mégiscsak más. Sokkal könnyedebb, sokkal habosabb, sokkal puhább, sokkal elegánsabb és sokkal… mesebelibb? Mindenesetre egy ilyen teapartira mindenképp küldjetek nekem is meghívót!

22. Megsimogatni egy szivárványt.

Úgy hiszem, a szivárványok felülete nagyon merev, kissé fémes, mégis kellemes érintésű lehet. A kezeddel nem tudod kitapintani az átmenetet a színek között. Azt gondolnád, hogy ha valahol ilyen jó az illesztés, ott valószínűleg csak felületi festésnek köszönhető ez a sok szín, de ne legyenek illúzióid: a szivárvány kívül-belül csupa szín. Ha letörik belőle egy darab, akkor láthatod, hogy a belseje is pont olyan szép, élénk, finom vonalú és színes, mint a felülete. A szivárvány mindig mereven törik, egyenes vonalban. Nincsenek szilánkok, nincsenek recék – de ezt azért inkább ne teszteld; hatalmas szomorúság, ha a szivárványból valaki letör egy darabot.

23. Levegőben úszkáló halak.

Mivel nem vagyok oda a halakért, nem mondom, hogy repesek a vágytól, hogy találkozzak velük – azt meg pláne nem akarom, hogy a hévről leszállva egy cápa vegyen üldözőbe. De mégis, ha mi lemehetünk az ő lakhelyükre, ők miért ne jöhetnének fel hozzánk? Lehet, hogy ők is egy balul sikerült génmanipulációs állatkísérlet eredményeként jönnének a világra, mint a lebegő elefántok? Túl sok halfajta van ahhoz, hogy ez így történjen, ez inkább egy (alternatív) evolúciós folyamat lenne – na de hogyan úsznának a levegőben? Nekik is lebegniük kellene, mert az uszonyaik a repülésre alkalmatlanok.

Azt hiszem, ezzel a lebegés témával majd kezdenem kellene valamit, ha már többször is előjött. Gondolkodom.

24. Megnézni a döntéseink alternatíváit.

Persze nem mindig, de a nagyobb döntések előtt lepereghetne egy párperces kis film előttünk, pár másodperces jelenetekben bemutatva, hogy ha így döntünk, ezek a lehetőségek várnak ránk, ha úgy, akkor azok, ha pedig egy harmadik módon, akkor mi lesz. Persze csak az egészen közeli következményekkel működik ez a dolog, arra nem jó, tíz éves távlatokban is megtudjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alternatíva kiválasztása, hiszen addig még rengeteg további döntést is meg kell majd hozzunk. Mégis, mennyivel jobb lenne ez, mint napokig, hetekig ülni a lehetőségek felett és azon spekulálni, hogy vajon melyik lépésünkre ki mit fog reagálni és azzal mi mennyire tudunk együtt élni, de ha mondjuk másképp reagálna, az sokkal jobb lenne, de az meg nem lenne-e hatással egy másik döntésünkre… Vagy ezt csak én csinálom így?

 

Ahogy az elején már említettem: ezennel túl vagyok a kihívás felén! Ha az elejéről lemaradtál, kezd el itt a sorozatot, ha pedig megihlettelek, oszd meg velem a te képtelen gondolataidat lentebb!

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

Borítókép: Valeria Boltneva / Pexels

Naplemente a tengeren. A vízből kiemelkedik egy sziklasor, az egyik sziklán egy sellő ül. A fény hátulról jön, a sziklának és a sellőnek csak a sziluettje látszik.

Képtelenségek 2.

Az Alice*-féle képtelen dolgok listájának második napján egyrészt elneveztem a projektemet (az #alicechallenge nevet kapta), másrészt a következő ötletekkel álltam elő nektek:

7. Dínogolni.

Itt egy kicsit gondolkoztam, hogy mi is álljon a sorszám után, hiszen a koncepció nem pusztán annyi, hogy az ember ráül egy közepes méretű dinoszaurusz hátára. A kiinduló állapot az, hogy az ember együtt él a dínókkal, békében van velük, egy térben és egy időben, mert nem jött az óriás aszteroida, hogy a végét lelje minden és mindenki. Ami nyilvánvalóan nem igaz (ti. hogy mindennek és mindenkinek vége lett), hiszen ha tényleg minden(ki) a végét lelte volna, honnan jönne az ember? És akkor még ezt is megkavarom (mennyivel hatásosabb lenne ez az eszmefutattás, ha utána is néztem volna a dolgoknak): úgy rémlik, hogy egyes előember típusoknak volt rá lehetősége, hogy találkozzanak ezekkel a történelem előtti időkből a földre csöppenő hüllőkkel. És ha ez tényleg így van, vajon van-e helye ennek a pontnak a képtelenségek listájában?

8. Nulla kalóriás sütemény.

Nyilvánvalóan éhes voltam, amikor ezt kitaláltam. Nem is tudom, fűzzek-e hozzá bármit?

Az a baj (baj?), hogy nagyon édesszájú vagyok, úgyhogy, ha lenne ilyenről tudomásom, megállás nélkül ezt falnám. De vannak ám feltételeim: ne legyen mesterséges összetevő az alapanyagai közt, mindenképpen legyen benne kakaó (csoki), gyümölcs és sok krém, rajta közepes mennyiségű hab, az alján pedig egy vékony réteg tészta. Ha van is ilyen receptetek, kérlek, ne osszátok meg velem! (DE!!!)

9. Város egy víz alatti buborékban.

Biztosan mindig nagyon sötét lenne, ezért nem szeretnék odaköltözni, de pár napra szívesen ellátogatnék megnézni, hogyan építkeznek, hogyan nevelik az erdőt, a paradicsomot, hogyan mosnak hajat… Ott biztosan nem okoz gondot a szárazság. De azért egyben nyomasztó is lehet – biztosan kevés az egy főre jutó élettér, nem nagyon van magánélet, ami pedig mégis, azt egy apró kis lakásban kell eltitkolják a társadalom többi tagja elől. Mivel az ökoszisztéma nagyon zárt, ez a társadalomra is rányomja a bélyegét – ugyanakkor, ha a földfelszín lakhatatlanná válik (ld. kettővel fentebb az aszteroida, vagy egy komolyabb napkitörés, stb.), de a vízek még megmaradnak a bolygón (egy komolyabb napkitörés esetén megmaradnak?), akkor egy igazi, utópisztikus kihívás lenne a vízalatti élet feltételeinek gyors és tartós megteremtése. Már látom is magam előtt, amint az ilyen módon a víz alá menekült társadalom vezetői annyira félnek attól, hogy vajon mi lehet a felszínen, hogy lassan mindenki elfelejti, hogy valaha is volt élet a víz felett. Az évtizedek (évszázadok?) során eközben odafent kitisztul a levegő, újra indul az élet és míg odafent rohamléptekkel fejlődik az emberiség, odalent csak stagnál és vár valami nagyobb dolog eljövetelére.

Ezt a regényt vajon már olvastam, vagy nekem kell megírnom? Hogy is van az a dolog az időutazással?

10. Sellők.

A víz alatti város képe után adja magát, hogy a mai következő képtelen gondolatom a sellők legyenek. Félig hal, félig ember (vagy félig, majom/macska, ha azt vesszük, hogyan próbálták meghekkelni a hitetlenek hitét még egy évszázaddal ezelőtt is), a víz alatt él, sok mesében (és talán rém mesében) helyet kapott már, és még mennyiben helyet fog kapni – az ember valahogy ezektől a különös lényektől sem tud megszabadulni sosem. Mégis, nem hiszem, hogy az előző pontban érintett vízalatti társadalmam lakóinak evolúciója valaha is ebbe az irányba haladna. Egyáltalán: a sellő hogy vesz levegőt? Kopoltyúja van? Akkor mitől ember? És mit csinál a két teljesen haszontalan kezével a víz alatt, amikor az áramvonalasság hiánya miatt nem tud elég gyorsan úszni és egy cápa beleharap a fenekébe? Sosem gondoltam még rájuk így, de azt hiszem, nem értem a sellőket.

11. Érzelmek nélküli élet.

Semmi érzelem. Sem fizikai, sem lelki. Nem is tudom, élet ez egyáltalán? Eszembe jutott ugyan, képtelenségnek is tartom, de azt hiszem, még nem vagyok felkészülve rá, hogy ebbe a témába mélyebben belemenjek. Mármint nem érzelmileg nem vagyok felkészülve rá (tudom, béna poén), hanem olyan szempontból, hogy képtelenségnek tartom azt, hogy egy tőlem ennyire idegen világképet ismertetni tudjak. Viszont, ha ez is képtelenség (mármint az elmélet ismertetése), akkor ezzel meg is van a mai hatos csomagom?

12. Beszélő állatok.

Ezen sokáig gondolkoztam, hogy felvegyem-e a listára. Hiszen az állatok beszélnek, csak meg kell tanuljuk a nyelvüket. Ha pedig ők beszélnének a mi nyelvünkön, az vajon jó lenne-e nekünk? Én például kifejezetten élvezem, amikor a macskám nyávogva próbál megértetni velem valamit; pláne, hogy egyre többféle nyávogását ismerem már meg, és ismerek meg újabbakat a mai napig, ahogy egyre jobban fel tudok figyelni egy, két miáú közti apró különbségre. Ugyanakkor igen csak félek, miket vágna a fejemhez a kisebbik ördögfiókám, amikor mondjuk fésülködünk. (Emberi) szavak nélkül is tudom, hogy azokban a percekben épp mennyire utál, minek hallgassam hát meg ezt szavakkal is? Nem, azt hiszem a beszélő állatok sem lennének egy jó vonal – látjátok, nem is tudom őket valós lehetőségként igazán elképzelni. De majd jövőre visszatérünk a kérdésre, hátha.

 

Nos, mit gondoltok? Haladok? Holnap jön a következő hatos.

 

FRISS!
Olvasd el a sorozat következő bejegyzését is!

 

*Lewis Carroll gyremek(?)meséinek karaktere.
Borítókép: Jeremy Bishop/Unsplash