Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Continue reading “Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.”
A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Continue reading “A Kék bolygó.”
Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

Continue reading “Az erdő.”
Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

Continue reading “Koromsötét.”
Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

Continue reading “A gyufás skatulya”
Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Continue reading “A köd.”
Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Continue reading “A fehér nyuszi.”
Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash

Asztalon egy kockás füzet, rajta színes filccel (angolul) az Újévi fogadalmak címsor alatt egyetlen fogadalom: Nem megfogdani semmit újév alkalmából.

Az újévi fogadalom.

Prompt: Újév.
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 5 perc.


Az a fajta lány volt, aki hitt a nagy dolgokban. Hitt a csodákban, hitt az igaz szerelemben, a kívánságok erejében; hitt mindenben, amitől az életnek nevezett átmeneti váróterem egy kalandos vidámparkká változik, ahol minden percet élvezet eltölteni. Hitt bennük, épp csak vele sosem történtek meg ezek a dolgok.

Nem volt naiv. Tudta, hogy a csodákért keményen meg kell dolgozni, és sosem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ám mégis, évek kemény munkája árán sem tudott előrrébbjutni az életben. Valami mindig visszatartotta – legalábbis eleinte erre fogta. Később már erre sem, egyszerűen csak beletörődött, hogy ő csak egy átlagos lány, átlagos élettel és a tündérmesék – bár sosem szűnt meg hinni bennük – nem róla szólnak. Néha azért még most is próbálkozott, de inkább csak a látszat kedvéért, semmint szívből, hitből és elhivatottságból.

Többször nekidurálta magát az évek folyamán (Na most már aztán tényleg elég ebből!), de támogató szavak, bíztató beszélgetések és valódi támasz nélkül lassan minden projektjébe bele bukott. Pontosabban egyetlen projektjébe bukott bele többször, hiszen a nagy cél, a bakancslista éle nem változott.

Ahogyan az évek múltak, a csodák pedig továbbra is csak várattak magukra, a lelke lassan összezsugorodott, és annyit hallgatta már a családjától, hogy nekik csak ennyi jutott, és hogy a dolgokon nem lehet változtatni, hogy lassan-lassan beletörődött, és a próbálkozásai egyre felszínesebbek lettek. Egy dologtól azonban nem tudta senki eltántorítani: amikor végre egyedül maradt és csak magára figyelt, mindig ráébredt, hogy még mindig hisz a csodákban. Hitte, hogy negyvenen túl is kezdhet új életet, hogy rátalálhat a valódi hivatására és találkozhat még az igazival. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szentül meg volt győződve róla, hogy a tündérmesék igenis léteznek.

Történt egyik évben, hogy a közös családi karácsony után hazaérvén bevackolta magát az otthonába, és hogy elgyötört lelkét összekaparja, sorra nézte a karácsonyi filmeket, olvasta a karácsony csodáiról szóló könyveket és újra szerelembe esett, igen, régi kedveseivel, a tündérmesékkel.

A csodáknak márpedig létezniük kell! – döntötte el ismét magában.

Abban az évben úgy alakult, hogy egyedül maradt szilveszter éjszakájára. A baráti társasága szétszéledt, a családból elég volt a karácsonyi adag, ráadásul az az év amúgy is nagyon kifacsarta, így nem bánta a dolgot. Hatalmas tervei voltak: vacsora után kibont egy üveg bort, felcsapja a kedvenc regényét és le sem teszi a könyvet, amíg ki nem olvasta mind a 414 oldalt. Végtére is nem lehet olyan rossz, ha az embert Pemberlyben éri az újév hajnala. A vacsoráig el is jutott, sőt, a regénybe is belekezdett, ám Darcy levele után letette a könyvet és gondolatai megint visszatértek ahhoz az ideális világhoz, amelyben a tündérmesék csak egyszerű, mindennapi történetek.

Az nem lehet, hogy az élet tényleg csak ennyi legyen! Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, lefekszem. Néha megiszok egy pohár bort a barátaimmal, de a vége ugyanaz; ott vagyok, ahol a part szakad. – Nem voltak ezek új gondolatok a számára, de valahányszor annyira komolyan gondolta őket, hogy hangosan ki is mondja, valaki ott állt mellette, hogy visszarántsa a földre: márpedig ez az élet rendje, mindenki ezt csinálja. Dolgozni jár, hogy legyen miből kifizetnie a számlákat. Ez a normális. Más élet csak azoknak jut, akik máshová születnek.

Gazdagnak – értette ez alatt az anyja. Ő pedig ezen a ponton mindig feladta. Nem a pénzről és a gazdagságról beszélek, gondolta magában, de érezte, kimondani már teljesen felesleges.

Ám most nem volt mellette senki, hogy kipukkassza a láthatatlan légballont, ami a magasba emeli és levegye a fejéről a szivárványszínű napszemüveget. Tudta, a csontvelejéig hatolóan érezte: lehet ez másképp.

Hirtelen felpattant, papírt vett elő, borítékot és egy töltőtollat – közben gondosan újratöltötte a poharát –, és leírta az újévi fogadalmát. Egyetlen fogadalmat; nem is fogadalom volt az, inkább egy parancs önmagának. A papírdarabot a borítékba tette, a borítékot lezárta, és talán a bor, talán az imént olvasott regény milliője miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert ezis ő volt, pecsétviaszt csöpögtetett a hátoldalára. Pecsétgyűrű helyett a kedvenc nyaklánca medálját használta. A boríték elején utasította magát, hogy kerek egy év múlva bontsa fel és olvassa vissza, amit most leírt, ennek tükrében értékelje majd az akkorra már mögötte álló évet. A borítékot az íróasztala fölött helyezte el úgy, hogy mindig rálásson és emlékeztesse az éves céljára.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Valahányszor elbizonytalanodott, a borítékra pillantva gyűjtött erőt a következő döntéséhez. Így jutott el rengeteg előadásra, két tanfolyamra, Izlandra (pedig nem is tervezte), önkénteskedett két hetet Zamárdiban és négyet Indiában, kezdett bele a munkája mellett az új hivatásába – egyelőre hobbiszerűen – és így talált rá arra a társra, aki többé nem akarta lerángatni a földre, hanem vele együtt lebegett a fellegekben, őrült álmokat kergetve és gyakran meg is találva őket.

Az egy év letelvén a következő szilveszter sokkal vidámabban érte. Még mindig hitt a csodákban, még mindig ébren álmodott és tudta, hogy a tündérmesék mind valóra válnak, de visszaemlékezvén az évre megértett valamit.

Hiszen mit csinált ebben az évben? Tanult. De korábban is volt már tanfolyamokon, ha érdekelte valami. Utazott. De korábban is járt már sok-sok országban. Kirándult, színházba járt, írt, olvasott – csupa olyan dolgot csinált ebben az esztendőben is, mint korábban. Miben volt hát más ez az év? Csupán egyetlen egy dologban: a túlgondolás helyett egyszerűen igent mondott minden lehetőségre, és ahelyett hogy azt latolgatta volna, mit veszíthet egy-egy döntéssel, arra koncentrált, hogy mit nyerhet vele.  És kiderült, hogy a tündérmesét nem valóra váltania, csak meglátnia kellett a mindennapjaiban.

Csodálatos dolog az emberi elme; bármennyire is meggyötörte már az élet, igenis benne van mindenkiben még néhány új kaland, még pár új ismeretség, még egy hobbi – és legfőképp minden életben ott van még egy tündérmese lehetősége, a kérdés csak az, hogy segít-e neki előbújni, vagy hagyja magában kókadozni és örökre elsorvadni. 

Kibontotta a borítékot és mosolyogva nézett a saját magának írt üzenetre: Váltsd valóra!


Borítókép: Ismeretlen // Pexels

Esős ablaktábla, mögötte zöld. Esik.

Az eső.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Odaát esik? Ideát is esik.
Tervezett idő: Hát már csak kipréselem magamból.
Tényleges idő: Kipréseltem magamból.
Olvasási idő: 10 perc.

Esik. Már hetek óta.

Emlékszem, amikor az első cseppek lehullottak, senki nem hit a szemének. Mind azt gondoltuk, ez valami káprázat, netalán a megszállóink űznek velünk nagyon rossz ízű tréfát. Ki voltunk éhezve az esőre. Nem csak mi. Az egész bolygónak szüksége volt már rá. A nagy folyóink először patakokká szelídültek, majd szép lassan kiszáradtak; az óceánjaink egyre csak apadtak. Addigra már, ha egy ember át akart kelni a másik kontinensre, csak egy közepes méretű csónakra és egy evezőlapátra volt szüksége, egy nap alatt így is átért. Eleinte az apadó vízben megfeneklett nagy óceánjárók nehezítették az átjutást, de egy csoport a világ másik feléről megszervezte, hogy egy helyre hordjuk a legnagyobb hajóinkat. Roncstemető. Így hívják most azt a területet.

Talán most majd újra jók lesznek valamire. Talán az évekig tartó szárazág után most évekig tartó esőzés következik.

Amikor a csapadék megérkezett, az utcák egyszeriben megteltek. A legkisebbek azt sem tudták, mi ez, csak állatak csodálkozva. Még soha nem találkoztak vele, vagy olyan fiatalok voltak még, amikor utoljára esett, hogy nem emlékezhettek rá. Az idősebbek közül sokan sírva fakadtak, mások hangos kurjongatások közepette hosszú percekig, talán órákig is tartó örömtáncot lejtettek. Megint mások pedig csak álltak, arcukat az ég felé tartva, lehunyt szemmel, nyitott szájjal, mint akik a váratlan ajándék egyetlen cseppjét sem szeretnék kárbaveszejteni.

Aztán lassan elkezdtük megérteni, mi történik. Esik az eső. Évekkel ezelőtt esett utoljára. A vízkészleteink elfogytak. Napi kvóta van, ami éppen csak arra elég, hogy ne halljunk szomjan. A fiatalok, akik ebben születtek vagy könnyen adaptálódtak, még egész jól bírták, de én abba a korosztályba tartozom, amelyik még emlékszik az invázió előtti időkre. Én még emlékszem, milyen érzés meginni egy pohár vizet csak úgy, vízben kimosni a ruháidat, és megmártózni egy kád vízben. Persze, ha az ember rákényszerül, tudja, hogy nem koszos még az a ruha, vagy hogy a homokkal is remekül le lehet dörzsölni a koszt a bőrünkről.

Nem is emlékszem, már hogyan kezdődött. Nem esett, de ilyen máskor is előfordult már. Csakhogy a múló napokból hetek lettek, azokból hónapok, majd évek. És továbbra sem esett. Egy idő után már nem tartottuk számon a rekordalacsony vízállásokat, mert nem számított. Azon kellett dolgoznunk, hogy bármiből, aminek a legcsekélyebb víztartalma van, kinyerjük, amit lehet. Port köptünk és port köhögtünk, enni csak sült ételeket tudtunk, bár mivel az élővilágra is hatással volt a víz hiánya, azt is egyre jobban be kellett osztanunk. Az időseink legyengültek, a gyerekeink betegesek lettek, és a középkorosztály is egyre rosszabbul bírta.

Aztán egy napon esni kezdett. Nem tudjuk, mi történhetett. A megszállóink néma csendbe burkolóznak, csak a hatalmas őrhajóik lebegnek az égen. A bolygóról se ki, se be, és fogalmunk sincs, miért. De a szárazság is velük kezdődött, így biztosan az esőhöz is közük van.

De legalább esik. Most már hetek óta.


Borító: Suhyeon Choii // Unsplash

Két tínézserkorú fió, nekünk háttal, egymás mellett, az erdőt figyelve.

Hétköznapi hősök.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj le (fess le szavakkal) egy hétköznapi embert, aki éppen egy nem hétköznapi tettet hajt végre.
Tervezett idő:
Amíg el nem kezdek fázni az erkélyen. (20-30 perc.)
Tényleges idő: Amikor elkezdtem fázni, bejöttem. Azóta már a nap is lement. (90 perc. Belejöttem, na.)
Olvasási idő: 10 perc.

Bátor Dávid aznap nagyon vidáman kelt fel. Ő maga ugyan nem tudta, de az ablaka felett fészkelő fecskepárnak kikeltek a tojásai, és hangos-hangzavaros madárcsicsergéssel ültek örömünnepet az újdonsült madárszülők. Bátor Dávid az ő csipogásukra kelt fel, és ez volt az, ami befészkelve magát a tudatalattijába és reggeli jókedvének forrása volt. Szerette a madarak hangját, ahogyan szerette a természet minden zaját. Szívesen elhallgatta a suttogó szelet, a kopogó esőt, a ropogó havat. Kíváncsian figyelt, amikor nap végén a madártanács rikácsolva próbálta megvitatni, hogyan űzzék el a területükre betolakodó héjját, nyaranta pedig mindig kuruttyoló békák estimeséjére aludt el. A zömmögő méhek kedvéért meggyőzte édesanyját, hogy ültessenek még két bokor rózsát az udvar végébe, a károgó varjakon pedig csak nevetett, ha meghallotta őket; nekik mindig volt valami panaszkodni valójuk. A természet vénasszonyai, ezt mondta rájuk mindig az apja.

Bátor Dávid elhallgatta még egy kicsit az ablakában csicsergő fecskecsaládot, majd erőt vett magán, és kibújt a meleg takaró alól. A szoba hűvöse, és a mosakodáskor az arcába fröcsöklő hidegvíz végképp kizavart minden álmosságot a szeméből, és mire felöltözve a konyhába ért, már az az energikus, mindig vidám, optimista kisfiú volt, akinek mindenki ismerte.

Édesanyja, mint mindig, terített reggeliző asztallal várta; két szelet pirítós, vaj, sonka, sajt és egy kis vizezett narancslé volt az asztalon. Bátor Dávid megreggelizett és közben beszámolt az anyukájának a reggeli jókedvéről. Az édesanyjának – ezt már régen megfigyelte – mindig mosolyt csalt fáradt arcára, ha mesélt neki.

Reggeli után még maradt egy kis ideje indulás előtt, amit kihasznált arra, hogy beköszönjön beteg, ágybanfekvő nagymamájához. Mesélt neki is a reggeli madárcsicsergésről, a narancslé ízéről és biztosította őt róla, hogy felkészült az aznapi geometria dolgozatra. Egy kicsit azért füllentett, mert volt néhány rész a tankönyvben, amit nem teljesen értett, és amit a tanárnéni sem mondott el az órán, de tudta, hogy a nagymamája milyen büszke rá mindig, amikor rendesen készül az iskolai dolgozatokra, feleletekre és felmérőkre. Emellett titokban egy kicsit reménykedett benne, hogy ezek a zavarbaejtő anyagrészek kimaradnak a mai dolgozatból. Elköszönésképp adott egy nagy, cuppanós puszit a nagymamája arcára, majd édesanyjától is (aki időközben leszedte a reggelire megterített asztalt és elpakolt a konyhában) elbúcsúzott, és útnak indult. Elvégre már nyolcéves nagyfiú volt, aki egyedül is eltalál az iskolába.

Az igazság az, hogy nagyon szerette, amikor az anyukája kísérte el, vagy várt rá a napközi után és együtt mehettek haza, de amióta a nagymamája ilyen beteg, inkább meggyőzi minden reggel, hogy egyedül is boldogul. Legbelül egy kicsit félt attól a naptól, amikor az anyukája már meg sem kérdezi, hogy biztosan ne menjen-e vele, de ez csak amolyan legbelső félelem volt, amiről szinte nem is tudott, csak néha érezte azt, hogy valami ismeretlen dolog, ami még nem történt meg, nyomja a lelkét.

***

A dolgozat jól sikerült. Szerencsére csak egy kérdés volt, amit nem értett, minden másra válaszolt. Úgy érezte, egy négyest biztosan kapni fog rá. Alig várta már, hogy a nagymamájának elbüszkélkedhessen vele. Nem, mintha a nagymama nem örült volna neki, bármilyen jegyet visz is haza. Az ötösök és a négyesek nagyon büszkévé tették, ha pedig hármast kapott, akkor a nagymamája mindig azt mondta, atomtudomány, amit a szegény kisiskolásoknak manapság oktatnak, és ne szonyolodjon el, ha nem mindent ért. Bátor Dávid nem nagyon tudta, hogy mi az az atomtudomány, de abban biztos volt, hogy valami nagyon nehéz dolog, és az embernek tudósnak kell lennie ahhoz, hogy megértse. Nagyon sokszor el is határozta már, hogy tudós lesz, és a nagymamája akkor kicsattan majd a büszkeségtől.

Amint megint ezen az elképzelt jövőn merengett, észrevette, hogy az egyik osztálytársa egyedül ül az asztalnál az ebédlőben. Nem voltak jóbarátok, de úgy érzte, nem helyes, ha valaki egyedül ebédel – pláne, ha az a valaki egyébként mindig a többiekkel együtt ül le enni, és pláne, ha az a valaki még szomorúnak is tűnik mellette. Leült vele szemben az egyébként üres asztalhoz.

A két fiú csendben evett, bár társa többször lopva Bátor Dávidra pillantott. Bátor Dávid ilyenkor mindig bátorítóan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Nem akart tolakodó lenni.

– Miért ültél mellém? Nem is vagyunk barátok – kérdezte, már majdnem az ebéd végénél járva az osztálytársa.
– Mert szomorúnak tűntél – válaszolta Bátor Dávid csendesen.
– Nem vagyok szomorú.

Bátor Dávid erre nem felelt. Hosszan a másik fiú szemébe nézett, majd némán evett tovább.

– A nagyfiúk nem lehetnek szomorúak – szólalt megújra a fiú, és szavaival ellentétben végtelen szomorúság és bizonytalanság bújkált a hangjában.
– Szerintem meg lehetnek. Én sokszor szoktam szomorú lenni. Legalább mindennap egyszer.

Ez persze csak nagyjából volt igaz. Bátor Dávid szomorú volt attól, ha egy csiga nem jutott át a túloldalra, mert egy biciklis idő előtt elgázolta, ha a szép zöld faleveleket vandál módon megszaggatták és letépték, vagy ha egy gazdi ok nélkül kiabált a kutyájával, mert nem értette meg, amit a kutya mondani akart neki. Ám azt is tudta, hogy a fiú nem ilyenfajta szomorúságra gondol (talán nem is ismeri ezt a fajta szomorúságot); viszont bízott benne, hogy szavai egy kicsit megnyugtatják.

Újabb csend következett, amit végül az osztálytársa tört meg.

– Apukám azt mondta, hogy a mamám beteg és mostantól nálunk fog lakni. És, hogy emiatt majd nagyon türelmesnek kell lennem, mert a szüleimnek róla is gondoskodniuk kell ezentúl, és lehet, hogy nem lesz már annyi idejük rám, mint eddig.
– És emiatt vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú. Mérges vagyok.
– A szüleidre?
– A mamámra. Miért kellett megbetegednie?
– Szerintem a nagymamák nem akarnak megbetegedni. Egyszerűen csak megtörténik velük, mert öregek. Ahogyan te sem akartál influenzás lenni tavasszal, de mégis az voltál.
– De a mamámnak nem szabadna betegnek lennie! Tudod, a szüleimnek eddig sem volt nagyon sok ideje rám. De amikor nagyon elfoglaltak voltak, mindig átvittek a mamához. De ha most a mama beteg, akkor hová fognak vinni?
– Szereted a nagymamádat?
– A legjobb mama a világon! Azt hiszem, igazából nem is rá vagyok dühös. Csak félek, hogy mi lesz vele.
– Figyelj. Talán te nem tudod, de az én nagymamám is beteg. És ő is velünk lakik. Régen mindig elkísért anya az iskolába, de már nem tud, mert nagyon fáradt, mert nem csak rám, de a nagymamámra is vigyáznia kell.
– És te is mérges vagy miatta?
– Nem. Én eleinte egy kicsit szomorú voltam, mert régebben nagyon sokat sétáltunk a nagymamával délutánonként, és most már nem tudunk. Én is mindig vele voltam, amikor nem volt, aki vigyázzon rám.
– És most már nem vagy szomorú?
– Te még nem érted a lényeget. Amióta a nagymama velünk lakik, sokkal, de sokkal többet lehetek vele. Amikor látom, hogy anya már nagyon fáradt, vagy tudom, hogy dolgoznia kell, vagy mosni, vagy valami, és én nem segíthetek, akkor bemegyek a nagymamám szobájába és neki mesélek, amíg anyának más dolga van, vagy tud egy kicsit pihenni. És így egy olyan, mintha én is segítenék otthon, és a nagymama sincs egyedül. Szegény nagyon beteg, és nehezen tud már felkelni az ágyból. Azt mondja, hogy majd jobban lesz, ha illatoznak a virágok, zömmügnek a bogarak és kuruttyolnak a békák, de…
– Sajnálom.
– Ilyen az élet rendje. Amikor majd mi leszünk öregek és betegek, akkor majd nekünk is lesz egy unokánk, aki az ágyunk mellett ül és mesél nekünk, mi pedig mosolyogva hallgatjuk és nagyon büszkék leszünk rá, hogy ilyen jó gyerekek a mi kisunokáink.
– Szerinted mi jó gyerekek vagyunk?
– Azt nem tudom. De a nagymamám ezt gondolja rólam és biztos vagyok benne, hogy a te nagymamád is ezt gondolja te rólad. Nekünk pedig úgy kell viselkednünk, hogy megérdemelten gondolják ezt rólunk.

Mire ebéd után a két fiú elindult vissza az osztályterembe, valami titkos bajtársiasság kötötte össze őket. Ők voltak a nagyfiúk, akik ki akarták érdemelni azt a megelőlegetett büszkeséget, amit a nagymamájuktól kaptak.


Borító: Elijah M. Henderson // Unsplash

Éjszakai kép: egy fiatal nő a takarójába burkolózva alszik az ágyán.

Kop-kop.

Prompt: A karatered kopogásra riad fel hajnalban.
Tervezett idő:
25 perc.
Tényleges idő: 35 perc.
Olvasási idő: 5 perc.

Az első pillanatban nem tudta, mire riadt fel. Rápillantott az ágya mellett heverő órára, ami csak kis késéssel vette észre a rászegeződő tekintetet, így beletelt néhány pillanatba, mire leolvashatta róla az időt. Még, hogy önműködő, gondolta magában bosszankodva, meg fogom mondani annak a sunyi kiskereskedőnek, hogy négy évtizedet is alig bírt ki ez a vacak.

A kijelző 1:38-at mutatott. Lassan kezdtek feléledni a gondolatai és rájött, hogy valami nincs rendben. Sohasem szokott felébredni az éjszaka közepén, most pedig nem egyszerűen felébred; felriadt. Hirtelen felült az ágyban. Körülnézett, de a szoba üresnek tűnt – leaglábbis az óra kijelzőjének halvány fényében.

– Fény. Két kandela – suttogta bele a semmibe. A szobában azonnal halvány fény kezdett derengeni. Nem sok, de a sötétséghez szokott szeme így is mindent ki tudott venni. A karosszéket a sarokban, az egymásra pakolt üveglapokat a fal melletti komódon, a lefekvés előtt a földre dobott ruháit… mindent. Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy rajta kívül bármi is mozdult volna, vagy a lélegzetvételén kívül bármit is hallott volna. Majd hirtelen:

Bang. Bang. Bang. Bang.

Négy koppanás: mintha egy üres alumíniumhordót vasrúddal csapkodnának. Nem lehet, gondolta. Hiszen annak már több évtizede.

Amikor legutóbb hallotta ezt a hangot, az öccse odaveszett. Egy üresen álló gyár omladozó épületei között bújkáltak. Akkor már hónapok óta nem volt hová menniük; szűk féléve a szüleikre holtan találtak rá a családi ház konyhájában. Mindkettőjük ruhája csupa vér volt. Felicia akkor hallotta először a hangot. Négy fémes hangú, visszhangzó koppantás. Aztán az omladozó épületfalak árnyékában megint. Bang. Bang. Bang. Bang. Megpróbálták olyan kicsire összehúzni magukat, amennyire csak lehet, de a kopogás közeledett. Az öccse nem értette, mi történik; látta a szemében a rettegést, ahogy magával vonszolta, amikor szaladni kezdett. Utána már nem emlékszik semmire, csak arra, hogy ott ült, karjában azzal, akit a világon a legjobban szeretett. A felsője csupa vér volt, ő pedig keservesen sírt.

A sokk, azt mondták. Intézetbe került és hosszú, hosszú évekig járt pszichológusról pszichológusra, mire túl tudta magát tenni rajta. De sikerült elfelejtenie, és végre átlagos élete lehetett, olyan amiben semmi izgalmas nem történik. Az emberek elfelejtették értékelni az átlagos napokat, de őt az tartotta egyben, hogy teljesen átlagos lehetett.

Bang. Bang. Bang. Bang. Újra a kopogás. Nem is kopogás, inkább valami halk dörömbölés. A szekrény felől jött. Összerezzent, szinte rettegett. Nem mozdult, a szemeit szorosan behunyta és várta, hogy elmúljon a rémálom.

Bang. Bang. Bang. Bang. A kopogás újra és újra megismétlődött, mintha várna valamire. Válaszra? Feliciát végül különös bátorság fogta el. Kinyitotta a szemét és elindult a szekrény felé. Megállt előtte, nagy levegőt vett és a következő hangnál feltépte a szekrényajtót. Ruhák. Aztán a szeme sarkából látta, hogy valami megozdul. Oldalra kapta a fejét. Egy tükörből saját maga bámult vissza rá. Önmaga pontos mása – kivéve, hogy tükörénje egy vastag vascsövet tartott a kezében, szemei kivörösödtek és amikor ránézett, ijesztő, vicsorszerű mosolyra húzta a száját. Ijedtében el akart szaladni, de ahogyan balkezére esett a pillantása, elállt a lélegzete. A kezében tartott vascső pedig tompán puffant a puha szőnyegen, amikor elejtette.


Borító: Ivan Obolensky // Pexels

Színes lufikból BIRTHDAY felirat, világos httér előtt. A betűket kezek tartják.

A születésnap.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Születésnap.
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 15 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

A tortán több gyertya volt a kelleténél. Figyeltem, ahogyan a lángok lassan, táncolva egyre lejjebb haladnak, megolvasztva a vékony gyertyaviaszt. Sokkal több gyertya a kelleténél.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt sem hittem volna, hogy ennyi idősen még élni fogok. Volt kiválasztott szakmám, egy elképzelt lakásom, felfelé ívelő karrierem, két örökbefogadott kis lurkóm… Biztosra vettem, hogy az élet minden területén úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretném, hiszen mindig is keményen dolgoztam érte, hogy így legyen. Elképzelt jövőmben a húszas éveim végére mindent elértem, amit csak lehetett (legalábbis amit egy hatéves szerint lehetett), és onnan nem volt tovább. Hogy valaha elmúlok harminc? Hogy sosem nevelhetek gyerekeket? Elképzelhetetlennek tűnt.

Ahogyan elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az egyetemi diploma után, ahelyett, hogy a szakmámban elhelyezkednék, egy olyan programba jelentkezzek önkéntesnek, amelyben, ha sikerrel járunk, soha nem láthatom többé a szülőhazámat. Igaz, ha nem járunk sikerrel, akkor semmit sem láthatok többé.

Persze sikerrel jártunk. Az első emberkolónia, mindössze ötven ember, akik elhagyták a Tejútrendszert, el a Lokális Galaxis Csoportot és az űrben sodródva figyelték azon bolygókat, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy kiérdemeljék a Föld II nevet.

Az első lehetőséget a vártnál sokkal hamarabb megtaláltuk; a kilövésünk után alig tíz évvel újra szilárd talajt taposhatott a lábunk és fák termelte oxigéndús levegőt lélegezhetett be a tüdőnk. A Föld II valóban a Föld II lett, sokkal jobban, mint azt valaha elképzeltük. Fiatalabb bolygó, a napja is hidegebb még, ami azt eredményezte (ennek magyarázatát magam sem egészen értettem), hogy érkezésünk idején a földihez hasonló növényzettel rendelkezett ugyan a bolygó, de más élet nem volt rajta. Mi pedig elkezdtük a kolonizációt. Lakóhelyet építettünk magunknak, megismertük a helyi viszonyokat, és néhány év alatt belaktunk egy aprócska területet a bolygón. Üzentünk a Földnek, és most várjuk a válaszukat.

Közben múlnak az évek, és a születésnapi tortámon egyre több a gyertya. A kelleténél mindig több.


Borító: rawpixel // Unsplash

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Az utolsó tehén.

Prompt: Figyeld meg a képet és írd le, mi történt!*
Tervezett hossz: 350 szó.
Tényleges hossz: 350 szó.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.A bolygó óriás holdja már lemenőben volt, amikor a férfi feleszmélt. Egy újabb vesztes csata, gondolta magában. Az éjszakai égbolt nyugodt volt, amikor kinyitotta a szemét és felnézett az égre. Ha nem sajgott volna a gerince azon a ponton, ahol ráesett, még azt is megkockáztatja, hogy csak álmodott. Hiszen ki támadná meg a farmot egy ilyen csillagfényes, langyos levegőjű, kora nyári estén?

Körül sem kellett néznie, gondolkodás nélkül tudta a választ. Feltápászkodott, és épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint az utolsó tehenet is felszippantja a birtoka felett lebegő csészealj. Ez ment azóta, hogy az idegenek először feltűntek. És most elvitték az utolsó tehenét is.

Gyerekkori történetek csengtek a fülében. A nagyszüleinek egy hasonló invázió miatt kellett elhagyniuk a szülőbolygójukat. Gyerekek voltak még, amikor az idegenek a Földre érkeztek. A bolygó lakossága eleinte örömmámorral fogadta a közeledésüket: a földönkívüliek végre kapcsolatot teremtettek a Földdel! Ám soha egyetlen emberrel sem kerültek közvetlen kapcsolatba, nem is bántották őket. Ellenben elkezdték begyűjteni az állatokat. Olyan nagyszámban szabadították meg a Földet a halaktól, rágcsálóktól, madaraktól, emlősöktől, sőt még a hüllőktől, bogaraktól is, hogy alig egy évtized alatt teljesen kifogyott a Föld élelmiszer készlete. Sokan megpróbáltak visszatérni a történelemkönyvekből ismert táplálkozási módokhoz: gombákat és növényeket fogyasztottak. Ám a Föld szennyezettsége miatt olyan silány volt ezeknek a tápértéke, hogy sokan, akiknek kevésbé volt ellenálló a szervezete, hamar a föld alatt végezték.

Amikor az idegenek már szinte minden állatot begyűjtöttek, az emberek mellé állt a szerencse: a csészealjak sorra lezuhantak. A hatalmas embertömegek szállítására alkalmas járműveken nem volt személyzet, de ugyanígy az állatoknak is nyoma veszett. Senki sem értette, mi történhetett. Elkezdett terjedni az elmélet, miszerint az idegenek egy másik dimenzióból érkeztek, és most egyszerűen visszatértek a saját dimenzióikba, az immár feleslegessé vált űrhajóikat hátrahagyva.

Bárhogyan is, az űrhajók segítségével a bátrabbak csapatokba tömörülve elhagyhatták a Földet, újabb élhető bolygók után kutatva. A nagyszüleit szállító csészealj a Lokális Galaxiscsoport szélén járt, amikor a csillagászok egy öregedő csillag haláláról számoltak be: a Nap tüze kihúnyt és a hátramaradtak mind odavesztek.

Talán figyelmeztetés volt, gondolta. Talán erről a bolygóról is azért akarnak elüldözni minket, mert jön a vég?

 


*A képen: Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Borítókép: Creative Writing Exercise // WritetoDone.com

Fekete fehér képen két felnőtt ember árnyéka a halszálka mintás térkövön.

Az árnyék.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj valakinek az árnyékáról!*
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 20 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Szerette a fényeket. Amikor kisütött a nap, vagy felkapcsolták a villanyt, akkor élt igazán. Bár mindig az emberek közelében volt, azok többnyire nem vettek róla tudomást; kicsiként megtanulták, hogy állandóan a nyomukban van. Eleinte izgalmas volt a jelenléte, játszottak is vele, ám amint elfogadták az állandó jelenlétét, szinte tudomást sem vettek róla. Pedig néha annyi mesélnivalója lett volna!

Egyszer aztán különös dolog történt: egy kisgyerek megszólította.

– Te mindig velem leszel?

Olyan 5-6 éves lehetett, túl már a bébi koron, amikor még minden ember izgalmasnak tartotja a jelenlétét. Először nem is reagált. Ám bármilyen csendben és mozdulatlanul is simult meg a földön a gyerek nyomában, az egyenesen őt nézte, miközben türelmesen várt a válaszra. Körülnézett. Senki nem volt a közelben, ezért óvatosan és alig hallhatóan, hogy bármikor visszavonulót fújhasson egy esetleges félreértés esetén, visszakérdezett:

– Hogy… én?

– Hát persze! Te vagy mindig a sarkamban! A testőrőm vagy?

– A testőröd? Miért pont a testőröd?

– A dadák másképp néznek ki. És én még nem láttam testőrt, de a Tóni az oviban mesélte, hogy az ő apukájának vannak testőrei, és ők mindenhová követik őt. Te pedig mindig itt vagy – magyarázta a kisgyerek türelmesen. – A testőröm vagy? – kérdezte újra.

Idejét sem tudta, mikor állt vele szóba bárki is, így elérzékenyülve kutatott elméjében a legjobb válasz után. Legyek testőr? Sokuknak járt a nyomában, tudta, mi a feladata egy testőrnek: elijeszteni vagy ártalmatlanná tenni mindenkit, aki rosszat akar a főnöknek. A főnöknek… Néhány pillanatig még az elméjében csengett ez az utolsó szó, majd hangosan ki is mondta.

– Hát persze, főnök. Te csak ne aggódj, én majd vigyázok rád!

A gyerek mosolygott. Láthatóan megkönnyebbült ennek tudatában. Felemelt egy homokozóformát a földről, megtöltötte, és homoksütivel kínálta az árnyékát. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek, és Lexa bármerre is járt, az a hír járta róla, hogy még az árnyékától is óvakodni kell.

 


*Az eredeti prompt szerint „Képzeld azt, hogy egy napra valaki másnak az árnyéka leszel.
Borítókép: Matthew Ansley // Unsplash