Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Continue reading “Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.”
A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Continue reading “A Kék bolygó.”
Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

Continue reading “Az erdő.”
Két barna nyuszi a fűben.

A húsvéti nyúl.

Promt: Itt a húsvét.
Tervezett hossz: 3000 ch
Tényleges hossz: 4010 ch
Olvasási idő: 4 perc

Kicsi koromban sosem mertem feltörni a tojásokat, mert attól féltem, hogy egyszer egy kiscsibe fog kicsipogni belőle. Amikor aztán a szüleim felvilágosítottak róla, hogy a kiscsibének kell a tyúkmeleg, hogy megnőjön és előbújjon a tojásból, akkor meg már attól féltem, hogy egy halott kiscsibe fog kipottyanni a felrepedő tojáshéjból. Amikor aztán bejött a húsvéti nyuszi is a képbe, aki tojásokat tojik (tehát nyilvánvaló, hogy tojásból is bújik elő), akkor már teljes volt a káosz, és rosszabb napjaimon omlettként felszolgált tyúk-nyuszi mutáns múmiákkal álmondtam.

Continue reading “A húsvéti nyúl.”
Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

Continue reading “Koromsötét.”
Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

Continue reading “A gyufás skatulya”
Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Continue reading “A köd.”
Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Continue reading “A fehér nyuszi.”
Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash

Asztalon egy kockás füzet, rajta színes filccel (angolul) az Újévi fogadalmak címsor alatt egyetlen fogadalom: Nem megfogdani semmit újév alkalmából.

Az újévi fogadalom.

Prompt: Újév.
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 5 perc.


Az a fajta lány volt, aki hitt a nagy dolgokban. Hitt a csodákban, hitt az igaz szerelemben, a kívánságok erejében; hitt mindenben, amitől az életnek nevezett átmeneti váróterem egy kalandos vidámparkká változik, ahol minden percet élvezet eltölteni. Hitt bennük, épp csak vele sosem történtek meg ezek a dolgok.

Nem volt naiv. Tudta, hogy a csodákért keményen meg kell dolgozni, és sosem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ám mégis, évek kemény munkája árán sem tudott előrrébbjutni az életben. Valami mindig visszatartotta – legalábbis eleinte erre fogta. Később már erre sem, egyszerűen csak beletörődött, hogy ő csak egy átlagos lány, átlagos élettel és a tündérmesék – bár sosem szűnt meg hinni bennük – nem róla szólnak. Néha azért még most is próbálkozott, de inkább csak a látszat kedvéért, semmint szívből, hitből és elhivatottságból.

Többször nekidurálta magát az évek folyamán (Na most már aztán tényleg elég ebből!), de támogató szavak, bíztató beszélgetések és valódi támasz nélkül lassan minden projektjébe bele bukott. Pontosabban egyetlen projektjébe bukott bele többször, hiszen a nagy cél, a bakancslista éle nem változott.

Ahogyan az évek múltak, a csodák pedig továbbra is csak várattak magukra, a lelke lassan összezsugorodott, és annyit hallgatta már a családjától, hogy nekik csak ennyi jutott, és hogy a dolgokon nem lehet változtatni, hogy lassan-lassan beletörődött, és a próbálkozásai egyre felszínesebbek lettek. Egy dologtól azonban nem tudta senki eltántorítani: amikor végre egyedül maradt és csak magára figyelt, mindig ráébredt, hogy még mindig hisz a csodákban. Hitte, hogy negyvenen túl is kezdhet új életet, hogy rátalálhat a valódi hivatására és találkozhat még az igazival. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szentül meg volt győződve róla, hogy a tündérmesék igenis léteznek.

Történt egyik évben, hogy a közös családi karácsony után hazaérvén bevackolta magát az otthonába, és hogy elgyötört lelkét összekaparja, sorra nézte a karácsonyi filmeket, olvasta a karácsony csodáiról szóló könyveket és újra szerelembe esett, igen, régi kedveseivel, a tündérmesékkel.

A csodáknak márpedig létezniük kell! – döntötte el ismét magában.

Abban az évben úgy alakult, hogy egyedül maradt szilveszter éjszakájára. A baráti társasága szétszéledt, a családból elég volt a karácsonyi adag, ráadásul az az év amúgy is nagyon kifacsarta, így nem bánta a dolgot. Hatalmas tervei voltak: vacsora után kibont egy üveg bort, felcsapja a kedvenc regényét és le sem teszi a könyvet, amíg ki nem olvasta mind a 414 oldalt. Végtére is nem lehet olyan rossz, ha az embert Pemberlyben éri az újév hajnala. A vacsoráig el is jutott, sőt, a regénybe is belekezdett, ám Darcy levele után letette a könyvet és gondolatai megint visszatértek ahhoz az ideális világhoz, amelyben a tündérmesék csak egyszerű, mindennapi történetek.

Az nem lehet, hogy az élet tényleg csak ennyi legyen! Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, lefekszem. Néha megiszok egy pohár bort a barátaimmal, de a vége ugyanaz; ott vagyok, ahol a part szakad. – Nem voltak ezek új gondolatok a számára, de valahányszor annyira komolyan gondolta őket, hogy hangosan ki is mondja, valaki ott állt mellette, hogy visszarántsa a földre: márpedig ez az élet rendje, mindenki ezt csinálja. Dolgozni jár, hogy legyen miből kifizetnie a számlákat. Ez a normális. Más élet csak azoknak jut, akik máshová születnek.

Gazdagnak – értette ez alatt az anyja. Ő pedig ezen a ponton mindig feladta. Nem a pénzről és a gazdagságról beszélek, gondolta magában, de érezte, kimondani már teljesen felesleges.

Ám most nem volt mellette senki, hogy kipukkassza a láthatatlan légballont, ami a magasba emeli és levegye a fejéről a szivárványszínű napszemüveget. Tudta, a csontvelejéig hatolóan érezte: lehet ez másképp.

Hirtelen felpattant, papírt vett elő, borítékot és egy töltőtollat – közben gondosan újratöltötte a poharát –, és leírta az újévi fogadalmát. Egyetlen fogadalmat; nem is fogadalom volt az, inkább egy parancs önmagának. A papírdarabot a borítékba tette, a borítékot lezárta, és talán a bor, talán az imént olvasott regény milliője miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert ezis ő volt, pecsétviaszt csöpögtetett a hátoldalára. Pecsétgyűrű helyett a kedvenc nyaklánca medálját használta. A boríték elején utasította magát, hogy kerek egy év múlva bontsa fel és olvassa vissza, amit most leírt, ennek tükrében értékelje majd az akkorra már mögötte álló évet. A borítékot az íróasztala fölött helyezte el úgy, hogy mindig rálásson és emlékeztesse az éves céljára.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Valahányszor elbizonytalanodott, a borítékra pillantva gyűjtött erőt a következő döntéséhez. Így jutott el rengeteg előadásra, két tanfolyamra, Izlandra (pedig nem is tervezte), önkénteskedett két hetet Zamárdiban és négyet Indiában, kezdett bele a munkája mellett az új hivatásába – egyelőre hobbiszerűen – és így talált rá arra a társra, aki többé nem akarta lerángatni a földre, hanem vele együtt lebegett a fellegekben, őrült álmokat kergetve és gyakran meg is találva őket.

Az egy év letelvén a következő szilveszter sokkal vidámabban érte. Még mindig hitt a csodákban, még mindig ébren álmodott és tudta, hogy a tündérmesék mind valóra válnak, de visszaemlékezvén az évre megértett valamit.

Hiszen mit csinált ebben az évben? Tanult. De korábban is volt már tanfolyamokon, ha érdekelte valami. Utazott. De korábban is járt már sok-sok országban. Kirándult, színházba járt, írt, olvasott – csupa olyan dolgot csinált ebben az esztendőben is, mint korábban. Miben volt hát más ez az év? Csupán egyetlen egy dologban: a túlgondolás helyett egyszerűen igent mondott minden lehetőségre, és ahelyett hogy azt latolgatta volna, mit veszíthet egy-egy döntéssel, arra koncentrált, hogy mit nyerhet vele.  És kiderült, hogy a tündérmesét nem valóra váltania, csak meglátnia kellett a mindennapjaiban.

Csodálatos dolog az emberi elme; bármennyire is meggyötörte már az élet, igenis benne van mindenkiben még néhány új kaland, még pár új ismeretség, még egy hobbi – és legfőképp minden életben ott van még egy tündérmese lehetősége, a kérdés csak az, hogy segít-e neki előbújni, vagy hagyja magában kókadozni és örökre elsorvadni. 

Kibontotta a borítékot és mosolyogva nézett a saját magának írt üzenetre: Váltsd valóra!


Borítókép: Ismeretlen // Pexels

Esős ablaktábla, mögötte zöld. Esik.

Az eső.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Odaát esik? Ideát is esik.
Tervezett idő: Hát már csak kipréselem magamból.
Tényleges idő: Kipréseltem magamból.
Olvasási idő: 10 perc.

Esik. Már hetek óta.

Emlékszem, amikor az első cseppek lehullottak, senki nem hit a szemének. Mind azt gondoltuk, ez valami káprázat, netalán a megszállóink űznek velünk nagyon rossz ízű tréfát. Ki voltunk éhezve az esőre. Nem csak mi. Az egész bolygónak szüksége volt már rá. A nagy folyóink először patakokká szelídültek, majd szép lassan kiszáradtak; az óceánjaink egyre csak apadtak. Addigra már, ha egy ember át akart kelni a másik kontinensre, csak egy közepes méretű csónakra és egy evezőlapátra volt szüksége, egy nap alatt így is átért. Eleinte az apadó vízben megfeneklett nagy óceánjárók nehezítették az átjutást, de egy csoport a világ másik feléről megszervezte, hogy egy helyre hordjuk a legnagyobb hajóinkat. Roncstemető. Így hívják most azt a területet.

Talán most majd újra jók lesznek valamire. Talán az évekig tartó szárazág után most évekig tartó esőzés következik.

Amikor a csapadék megérkezett, az utcák egyszeriben megteltek. A legkisebbek azt sem tudták, mi ez, csak állatak csodálkozva. Még soha nem találkoztak vele, vagy olyan fiatalok voltak még, amikor utoljára esett, hogy nem emlékezhettek rá. Az idősebbek közül sokan sírva fakadtak, mások hangos kurjongatások közepette hosszú percekig, talán órákig is tartó örömtáncot lejtettek. Megint mások pedig csak álltak, arcukat az ég felé tartva, lehunyt szemmel, nyitott szájjal, mint akik a váratlan ajándék egyetlen cseppjét sem szeretnék kárbaveszejteni.

Aztán lassan elkezdtük megérteni, mi történik. Esik az eső. Évekkel ezelőtt esett utoljára. A vízkészleteink elfogytak. Napi kvóta van, ami éppen csak arra elég, hogy ne halljunk szomjan. A fiatalok, akik ebben születtek vagy könnyen adaptálódtak, még egész jól bírták, de én abba a korosztályba tartozom, amelyik még emlékszik az invázió előtti időkre. Én még emlékszem, milyen érzés meginni egy pohár vizet csak úgy, vízben kimosni a ruháidat, és megmártózni egy kád vízben. Persze, ha az ember rákényszerül, tudja, hogy nem koszos még az a ruha, vagy hogy a homokkal is remekül le lehet dörzsölni a koszt a bőrünkről.

Nem is emlékszem, már hogyan kezdődött. Nem esett, de ilyen máskor is előfordult már. Csakhogy a múló napokból hetek lettek, azokból hónapok, majd évek. És továbbra sem esett. Egy idő után már nem tartottuk számon a rekordalacsony vízállásokat, mert nem számított. Azon kellett dolgoznunk, hogy bármiből, aminek a legcsekélyebb víztartalma van, kinyerjük, amit lehet. Port köptünk és port köhögtünk, enni csak sült ételeket tudtunk, bár mivel az élővilágra is hatással volt a víz hiánya, azt is egyre jobban be kellett osztanunk. Az időseink legyengültek, a gyerekeink betegesek lettek, és a középkorosztály is egyre rosszabbul bírta.

Aztán egy napon esni kezdett. Nem tudjuk, mi történhetett. A megszállóink néma csendbe burkolóznak, csak a hatalmas őrhajóik lebegnek az égen. A bolygóról se ki, se be, és fogalmunk sincs, miért. De a szárazság is velük kezdődött, így biztosan az esőhöz is közük van.

De legalább esik. Most már hetek óta.


Borító: Suhyeon Choii // Unsplash

Boldog névnapot, Szasza!

Egy rendhagyó ünnepi köszöntő.

Van nekem egy ‘ugicám. A családi legendárium megszámlálhatatlan története között megbújik egy, amely úgy tartja, már a születésekor büszke voltam rá. A kórházban akkoriban még nem lehetett csak úgy odatotyogni az újszülöttekhez, másfél évesen pedig nem voltam elég rafkós, hogy ki tudjam cselezni a rendszert, így egy monitoron keresztül láttam őt először, a kórházi váróteremben. A (képzeletbeli) családi összejöveteleken a mai napig emlegetik az ekkor elhangzó, nővéri büszkeségtől dagadó mondataimat1: “Ott a ‘ugicám. Az én ‘ugicám.”

Ha majd idősebb leszek, és én mesélem a családi legendárium történeteit a porontyoknak, akkor ehhez a történethez mindig csatolni fogom azt is, hogy fiatal felnőtt korunkban, amikor érzelmiviharok és -hurrikánok váltották egymást az életünkben, ő akkor is ott volt nekem és sokszorosan rászolgált a gyerekkori büszkeségemre. Hogy bármi történt, ő ott volt nekem. Ő azt mondta, megcsináljuk. Ő azt mondta, itt vagyok. Ő azt mondta: szeretlek.


És hogy milyen ő?

Bolondos csaj, aki
Oda van a filmekért.
Lelkes sültkrumpli faló, akinek
Diétája a sok alvás – noha
Olykor ébren találja a hajnal. És igazi
Grill fan.

Nagyon szereti a könyveket, és
Érti a könyvelést – sőt azt is, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
Van, hogy naívnak tartja magát, de valójában csak
Nagyon nagy szíve van.
Amerikai
Palacsintát kapott reggelire.
Ontja magából a szavakat, ha jó kedve van,
Többnyire azonban inkább csendes – vagy inkább cserfes?

Szépen formált betűket vet a papírra,
A tésztás kaja nagy haverja, és
Szeretne egy házi vizilovat
A már meglévő állatfarmunk mellé.

Szeretlek ‘ugica. Évről évre, névnapról névnapra egyre jobban. Büszke vagyok arra, aki lett belőled.


1: A büszkeség érthető, végülis rengeteg mindent tettem érte, hogy a tesóm megszülessen.

Borítókép: csacsiga fotó © 2017

Almák közeliről, három darab. A közéspőn egy papír centi.

A fogyókúrám, és ami mögötte van.

Azok kedvéért, akik nem szeretnek sokat olvasni, előre lelövöm a poént: félelem van mögötte. Többrétű és érthetetlen félelem. Na de hogyan is jutottam el ide?

Világ életemben gömbölyded alkatú voltam. Bár átlagos méretekkel születtem, valahogy nagyon hamar elkezdtem kikerekedni; már az egészen kiskori képeimről is egy kerekded kislány mosolyog vissza huncutul. Ahogy teltek az évek, a molettságomból duciság, abból pedig, mondjuk ki: kövérség lett. Persze a kövér szót annyi, de annyi negatív beltartalommal kötöm össze a mai napig (amik közül a legbántóbb a beszélő szándékos gorombasága), hogy sohasem használtam magamra nézve (eltekintve a depressziós mélypontoktól, amikor az önostorozásnak igazi csúcspontjaira értem fel), de ettől még így volt. Van. Mondták rám csoporttársak, évfolyamtársak, gonosz fiúk, mérges lányok… nagyon sokan, egészen addig, amíg nem tanultam meg köddéválni. Szerintem még anyukám is használta rám ezt a cseppet sem kedves jelzőt, és persze ki más még: orvosok. Na jó, egy orvos.

Szerintem kár lenne mondanom is, de amikor orvosnál járván az amúgy is seggfej doki ezzel a szóval támadt rám, bezártam és akkora falat építettem egy pillanat alatt magam köré, hogy a Kínai Nagy Fal vékony vonalrajznak tűnik mellette az űrből.

A lényeg a lényeg: a testtömeg indexem mindig is a kívánatos 23 körüli érték helyett 30, de olykor talán 35 fölött is volt.

Persze nőből vagyok. Próbálkoztam fogyókúrával, vagy ezer félével az életem során, de ha volt is eredménye, mindig csak néhány kilóról volt szó, és sohasem tartósan. Az a bizonyos jojó mindig befigyelt. Ahogy gyűjtöttem az őszhajszálakat, mint fa az évgyűrűket, (számomra) nagyobb és más jellegű problémáim lettek, amik mellett a súlyom és az alkatom (pláne, hogy sosem kapkodtam a levegőt, nem kellett megállítanoom kiránduló társaimat az erdő közepén, hogy pihenjünk stb.) egészen semmiség lett. Sokáig bosszantott még ekkor is persze, de úgy a húszas éveim közepétől anniyra már nem, hogy fogyókúrázni kezdjek miatta, és ha be is figyelt néha-néha egy-egy diéta dilim, azok már nem arról szóltak, hogy lefogyjak, hanem hogy egészségesebben egyek, eltűnjenek a pattanásaim, összemenjenek a prósuaim, kitisztuljon a bélrendszerem stb. Sokáig én sem eszméltem rá, de végül megbékéltem az alkatommal. Vagy legalábbis megtanultam úgy együttélni vele, hogy már nem az bosszantott, hogy van rajtam némi súlyfelesleg, hanem az, hogy miért olyan kicsit a székek a repülőn.

Aztán jött egy hidegzuhany. Itt hagy tegyek egy kis kitérőt, ígérem, hamar visszakanyarodunk az eredeti témánkhoz. Úgy a húszas éveim elején lehettem, amikor arra lettem figyelmes, hogy vastagabb szőrszálak kezdtek el nőni az államon. Az évek során ezek csak rosszabbodtak, és eljutottunk arra a szintre, amikor már a családom is szakállként hivatkozott az állszőrzetemre. Ez amúgy brutál érzékeny téma nálam, úgyhogy ha valaha valaki szemtől szemben meg meri említeni, az számomra megszűnik létezni és bedobom a korábban említett fal mögé. De meg kellett említenem, mert ebből az irányból ömlött a nyakamba az a bizonyos hidegzuhany. Történt ugyanis, úgy 10 hónappal a harmadik X előtt, hogy ez a probléma olyan szintet ért el, hogy nem tudtam már mit csinálni, így elmentem a háziorvosomhoz, hogy adjon beutalót bárhová, ahol ezen segíteni tudnak. Nőgyógyásznál korábban már próbálkoztam, lévén hormon problémának sejtettem, de ő elhajtott azzal, hogy menjekel végleges szőrtelenítésre, ha annyira zavar. (Ugyan, már hogy zavarna, végülis csak emberekkel nem merek beszélgetni miatta, nehogy elkezdjenek csúfolódni, dehogyis zavar, hová tetszik gondolni.) Szóval most elmentem a háziorvoshoz, felkészülve arra, hogy esetleg a nőgyógyászt ajánlja, így amikor beléptem az ajtón, elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, hogy nehogy benyomjak neki egyet mérgemben, ha úgy alakul. Itt megjegyezném egyébként, hogy eleve az orvos felkeresése is kész tortúra volt. Először be kellett menni a nővérhez és beszámolni neki egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört (ugyanis nálunk az orvoshoz a nővéren keresztül vezet az út, aki eldönti, hogy érdemesnek talál-e a rendelőbe való bejutásra vagy sem), majd az ő beleegyezése után átsétálni az orvosi rendelőbe és ismét beszámolni egy olyan problémáról, ami miatt rettenetes szégyenérzet gyötört. A háziorvosunk azonban szerencsére nem a nőgyógyászhoz küldött (biztos félt, hogy benyomok neki egyet), hanem az endokrinológiára, ahová fél évvel a harmadik X előtt sikerült bejutnom. (Igen, az testvérek között is négy hónap.)

Az endokrinológus végül gyorsan meghozta az ítéletet: inzluin rezisztencia és potenciális PCOS. Szedjek gyógyszert, diétázzak és mozogjak rendszeresen, ha lefogytam, akkor talán, talán eltekinthetünk majd a későbbekben a gyógyszertől. Másnap el is mentem egy dietetikushoz, hogy ugyan magyarázza már el nekem, mi is ez a 160 grammos diéta, mert az orvos arra kárhoztatott, harmadnap pedig megkezdtem az életmódválást. Persze szépen kiszámoltam, hogy ha ilyen és ilyen ütemben fogyok, akkor két strandszezon múlva már felvehetek kétrészes fürdőruhát, a második karácsonyra elérem az ideális súlyt és hasonló finomságok – csak épp egy dolgot nem számoltam bele: nem voltam felkészülve a fogyókúrára. Lelkileg nem. A mozgás még csak hagyján, bár az amúgy is nagyon kevés szabadidőmből sajnáltam a mindennapi testmogásra időt pazarolni (ne mondjatok semmit!), de a kalória és szénhidtrát számolgatás teljesen felemésztett. Egyik depresszió hullámból a másikba estem (nem orvosi értelemben, hanem a hétköznapi nagyon magam alatt vagyok és nem hiszek magamban értelemben), sírva raktam a mérlegre a paradicsomot, mérges voltam a rengeteg kenyér miatt, amit ennem kellett, és émelyegtem a gondolattól, hogy már megint kajálni kell. Mert hogy azt éreztem, hogy sokkal többet kell egyek most, mint egyébként, és pláne sokkal több szénhidrátot, mint amennyi jól esik. Pár hónapig tartott az egész. Na nem a depresszió, hanem a diéta. Egyedül kellett csinálnom, és amúgy sem hittem magamban. Más sem hitt bennem. Az orvos ítéletét is kétségbe vonták többen. Én pedig nem az az alkat vagyok, aki bármit is végig csinálna, ami mindenki szerint halálra van ítélve. Sajnos.

Azóta több ízben is újra kezdtem kisebb rövidebb időszakokra az orvos által előírt diétát, bár legtöbb esetben a számolás nélkül, csak arra figyelve, hogy naponta elég alkalommal és megfelelő minőségű szénhidrátokat fogyasszak. De sohasem gondoltam elég komolyan, és mindig volt valami, amire ráfoghattam, hogy kizökkentett.

Volt azonban egy gondolat, ami munkált bennem, és a tovatűnő hónapok ahelyett, hogy meggyengítették volna, inkább megerősítették: a cukorbetegségtől való félelem. Az inzulin rezisztencia ugyanis, akárcsak a cukorbetegség, a szénhidrát anyagcsere zavara. A II. típusú diabétesz előszobájának is nevezik. Az egészre az tette fel a koronát, amikor lett egy diagosztizált cukorbeteg a családban. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez kiderült hétőn, én meg kedden már az orvosnál ültem. Közel egy év telt el a hétfő és a kedd között, és így is nagyon kacifántosra sikerült, de végre úgy ültem le az orvossal szemben, hogy akarok tenni az egészségemért. Így aztán idén februárban újra kezdődött a gyógyszeres kezelés és a számolós diéta, annyi könnyítéssel, hogy a kalóriaszámlálást ezúttal nem írta elő az orvos.

Megint a méregetés, megint a regeteg kajálás és megint a frusztráció (amin, higyjétek el, nem segít, ha a családtagok random megjegyzik egy ruhavásárlás alkalmával, hogy úgyse fogsz belefogyni abba a cuki ruhába, ami úgy tetszik, de nincs belőle méret; vagy amikor a barátaitok viccesnek találják megjegyezni, hogy milyen sokat zabálsz, miközben ismét a depresszió szélére sodor a tény, hogy néha annyira nincs kedved már megint enni, hogy csak rágsz, de nem érzed az étel ízét). Most is nagyon nehéz, most is nagyon sokszor megbotlok és a kelleténél sokkal többször engedek a csábításnak, amikor a családban valakibeállít egy doboz bonbonnal, amit a munkahelyén kapott, de sokkal könnyebb, mint legutóbb, mert munkál bennem a gondolat, hogy nem leszek cukorbeteg. Az étrendem amúgy nagyban egyezik az értékrendemmel: sok zöldség (nem a vitamin miatt, egyszerűen csak szeretem), nagyon magas százalékban magam által előállított ételek (ezt úgy kell elképzelni, hogy legszívesebben olyan dolgokat pakolok a bevásárló kosárba, aminek a csomagolásán nem kell feltűntetni az összetevők listáják), változatos étrend – és mostanában egyre kevesebb hús (félreértés ne essék: meg sem fordul a fejemben, hogy vegetáriánus legyek, inkább a jelentősen megnövekedett szénhidtrát bevitel következménye lehet ez), amit, hogyha sikerülne átültetni a család többi tagjának a fejben is, akkor okozhtaná azt, hogy csak a jobb minőségű (organic, farm) húsokra megyünk, ami viszont már megint csak az én értékrendemnek kedvezne, ha eljutánk ide. Ez megint csak hajtóerő. Pszichológiai hadviselésem harmadik pillére a diéta mellett pedig a sorsközösség általi önmegerősítés. Emberi kifejezéssel élve: csatlakoztam egy IR-es Facebook csoporthoz, hogy a sok másik IR-es (nem beteg! Az IR állapot, nem betegség) eseteiből erőt merítsek.

Csakhogy nem vagyunk egyformák: a sok IR-es, meg én. Vannak a csoportban néhányan, akiknél a babavállalás miatt derült ki az IR, de a legtöbben egyszerűen csak le akarnak fogyni. Itt megjegyezném, amit eddig elfelejtettem megemlíteni: az IR kétféle képpen alakulhat ki. Egyrészt hajlamod van rá, és a nem megfelelő táplálkozás miatt kialakul a betegség, ami miatt elhízol, másrészt pedig a helytelen táplálkozás miatt elhízol, és a szervezeted nem tudja feldolgozni a kialakult állapotokat, így kialakul az IR. Bárhogyis van, a végeredmény egy túlsúlyos beteg (helyesbítés: szinte(!) mindig egy túlsúlyos beteg), aki azért kereste fel az orvosát, mert nem tud lefogyni. Ennek megfelelően, amikor megvan a diagnózis, roppant boldog, hiszen nem az ő hibája volt, hogy nem tud lefogyni, és az étkezés megfelelő beállításával, valamint a rendszeres mozgás bevezetésével végre elkezdenek lemenni azok a fránya kilók. Hogy ez miért érdekes? Mert az IR-esek elsődleges célja, ennek megfelelően a fogyás. Ez persze nem baj. Félre ne értsétek, mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy olyan célt és motivációt találjon magának, ami segít rátalálni az igazi énjére. De a csoportban azt látom, hogy az egyetlen igazi eredmény az, ha óriás léptékben megindul a fogyás. Amiben én viszont nem hiszek.

Nem hiszek benne, mert így jött vissza mindig több kiló az elmúlt évtizedekben, mint amennyi lement.

Nem hiszek benne, mert a gyors fogyáshoz nem tud megfelelően gyorsan alkalmazkodni a már jelentős túlsúlyban felnevelkedett szervezet.

Nem hiszek benne, mert a kitágult bőr csak ráncos lesz, nem feszes, ha egyik napról a másikra elveszik belőle a töltőanyag.

És nem hiszek benne, mert az alakom, a körvonalaim hozzám tartoznak, hozzájárultak a személyiségemhez, a gondolkodásmódomhoz és ahhoz, ahogyan látom magam – képletesen és szószerint is.

És igen, itt van a kutya elásva. Egészséges akarok lenni, amennyire lehetséges, el akarom kerülni azt, hogy naponta kelljen szúrnom az inzulint a hasamba, pláne meg akarom őrizni minden végtagomat és érzékszervemet idős koromra – bárhány évesen érjen is utol a vég. De nem akarok vékony lenni, nem akarok lefogyni. Mert a normál súlyú csacsiga már nem ugyanaz a csacsiga lesz.

Emiatt a kettős hozzállás miatt nincs támogatásom. Nincs, aki mellettem álljon, aki megértsen. A tervezett „sorsközösség általi önmegerősítésem” így csak egy plusz teherré kezd válni, hiszen nem, hogy az én fogyókúrám sokkal lassabban halad, mint a többi csoporttagé (akik túl lassúnak tartják a havi 4-6 kilót; összehasonlításként én max 1-2 kilóval számolok), egyszerűen kilógónak érzem magam azok közül is, akiktől a segítséget reméltem, mert (látszólag) különbözőek a céljaink.

Így egedül maradtam, mind a családban, mind a neten. És, amint azt már korábban említettem, én nem vagyok az a típus, aki képes segítség nélkül végigmenni egy olyan úton, amire eleve vesztesként lép rá.

Félek. Félek, hogy megint nem fog sikerülni. Félek, hogy ha ezúttal (lassan, de) sikerül, akkor az már nem én leszek. Félek, hogy nem ismerek majd magamra. Félek, hogy egy idegen néz majd vissza a tükörből. Félek.

Félek a diétámtól, és az eltűnő kilók és elfogyó centik sem dobnak fel. Vajon egy esetleges betegségtől való félelem elég erőt ad ahhoz, hogy ezúttal legyőzzem önmagamat?


Forrás: Unknown // Pexels

Vászonzsák anyagból készített terítőn egy bőrkötéses, csukott napló, mellette ceruza és a felirat: A második fejezet.

Blogdog születésnapot nekem.

Némi tudatossággal, magamnak is jelezvén, hogy ismerem magamat, éppen ma egy éve, hogy elindítottam az Író leszek alcímmel is illethető csacsiga blogot. Nem titok, ez az év nem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztem. Bár előfordult, hogy ténylegesen nem volt időm ezzel a projekttel foglalkozni, gyakran megesett, hogy egyszerűen csak lusta voltam időt szakítani az írásra, mert szellemileg annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy biztos voltam benne, hogy egyetlen gondolat sem fog kijönni a fejemből, amit képernyőre vethetek.

Hogy tényleg így volt-e, hónapok, de még csak hetek távlatából is nehéz lenne megmondani; egyetlen támpontom, hogy ismerem magamat. Szóval valószínűleg nem. Végülis, akárhányszor nekiültem tavaly a havi kihívásoknak, mindig jöttek a gondolatok. És idén is, csak egy „novellába” (bár műfaját tekintve valóban idesorolhatóak a novellának címkézett bejegyzéseim, az igazi novellákra való tekintettel úgy érzem, kénytelen vagyok használni az idézőjelet) tört bele a bicskám, és arról sem tudom, hogy miért, hiszen a történet a fejemben volt. Mondjuk.

Arról nem is beszélve, hogy a ritka blogbejegyzésekkel megszakított hosszabb szünetekben is rengetegszer lett volna mondanivalóm, de ezeket majdnem minden esetben úgy ítéltem meg, hogy nincs itt helyük. De miért is? Hiszen ez az én blogom, és ez a blog én vagyok. Nem vagyok újságíró, akit mind témában, mind formátumban kötnek a szerkesztőségi szabályok. És író sem vagyok, akitől a kiadó várja a következő, szigorúan ilyen vagy olyan műfajba és tematikába tartozó „leadandót”. Akkor vajon miért is nem fér néha az is a mondanivalóim közé, hogy láttam az erdőben, amint egy mérgesgomba a földhöz vágja a kalapját, vagy, hogy egyik szombaton olyan hosszan üldögéltem a rét szélén, hogy egy erdei manó egészen közel merészkedett hozzám?

Szuper dolgokat tudok sütni, ráadásul az elmúlt hónapokban önmagam mellett a diétámmal is meg kell küzdenem. Tény, hogy nem véletlenül nem akartam egy újabb receptblogot indítani (ha indítanék, biztosan valami olyasmi lenne a címe amúgy, hogy egy újabb receptblog, vagy még párszáz recept IR témakörben), de vajon nem ér meg egy-egy bejegyzést néha az is, hogy egy khm… renesszánsz alkatú fiatal nő hogyan küzd meg azzal a problémával, hogy túl sokat kell ennie?

És még egy érv a fentiek mellett (bár tudom, nem téged kell meggyőzzelek), ami mindig ott motoszkált valahol a mélyben, de sosem hagytam felbukkanni: non fictionben sokkal jobb vagyok. Igaz, jelenlegi formájában éppen azért indult el a blog, hogy ez változzon, de ahhoz egy kicsit több kell, mint hogy havonta egyszer leülök kitalálni negyvenkét képtelen dolgot, vagy, hogy hetente egyszer írok egy, olykor elég kényszeredettre sikerült novellát. Igaz, olvasok a témában, képzem magam, de csak nagyon lassan és sokszor úgy érzem, igen felszínesen. Attól, hogy szeretek olvasni egy-egy műfajt, még nem biztos, hogy írásban is abban teljesedek ki igazán. Nem szabadna elzárkóznom azoktól a témáktól (és persze műfajoktól, ha már itt tartunk), amik nem csak befogadásban, de kifejezésmódban (és persze műfajban, ha már itt tartunk) is közel állnak hozzám.

Levontam hát az elmúlt egy év tanulságát; íme a születésnapi ajándékom tőlem, nekem (és neked): az Író leszek magazin. Vagyis igazából csacsiga magazin, hiszen én leszek író és nem téged tanítalak meg arra, hogyan vetheted a gondolataidat papírra vagy képernyőre. Sütés-főzés, természetjárás, írás, olvasás, színházlátogatás – és persze az everyday struggle, amiről csak gondolatokat sodor elém az élet. Alán így jobban fog menni.

Oh, és plusz egy feladat az évre: a negatív mellett pozitív kritikát is gyakorolni önmagam felett, mert a fenti sorok után nem valószínű, hogy bárki kattintana a korábbi bejegyzéseimre. Pedig higyétek el: érdemes.

BLOGdog születésnapot nekem!


Borítókép: rawpixel.com // Pexels