– Itt az idő – szólt az angyal. A hangja puha volt, kellemes. Az a fajta hang volt ez, amitől megnyugszik a lélek.
– Ne! Még nem mehetek! Meg kell várnom Őt!
Az angyal nem szólt semmit. Lassan lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Közben alig észrevehetően bólintott és a rábízott kis lélek szívére tette a kezét. A szabálytalanul zakatoló szív kicsit megnyugodott, a kis lélek pedig elbóbiskolt.
Amikor ennyire közel vagy az utolsó utadhoz, az idő valahogy megváltozik. Csak az ég a megmondhatója, hogy öt perc telt el vagy két óra, mire a kis lélek újra felébredt. Az angyal most is ott ült mellette. Érezte a szív szabálytalan kalapálását és könny gyűlt a szemében. De nem ismételte meg a korábbi felszólítást, inkább igyekezett átvenni a fájdalomból, amennyit csak lehetett. Meg kellett várniuk Őt.
Tudta, hogy a kis lélek is Őrá gondol. Sokáig csak szótlanul merengett, majd erőtlenül az angyalra nézett és nagyon halkan megszólalt.
– Tudod, csak egyhetes kis szőrcsomó voltam még, amikor először találkoztunk.
Hosszú szünet következett, az angyal kivárt. Nagy sokára a kis lélek folytatta:
– Sokszor mondta, hogy nem is rám gondolt eredetileg, de szerintem egyből beleszeretett a csíkos pizsamámba. Nagyon szereti a csíkokat, tudod? És valahányszor eljött meglátogatni, játszott velem. A többiek egy kicsit féltek tőle eleinte, különösen a lányok, de majd meglátod, ha megjön, hogy Ő egyáltalán nem félelmetes. Mondjuk az igaz, hogy egyszer rám is a frászt hozta. Tudtad ezt?
Az angyal elmosolyodott. Tudta. Hogyne tudta volna, hiszen a kis lélek minden pillanatáról tudott. Ott ült a vállán már akkor is, amikor ő még nem is láthatta az angyalt: születésétől fogva vigyázott rá.
– Otthon laktam a mamával még, meg a testvéreimmel – folytatta a kis lélek. – Beugrottak hozzánk, mert ott jártak a környéken. Amikor meghallottam a hangját, egyből kiabáltam: engedjenek ki hozzá! De nem volt egyedül. Vele volt még egy kétlábú (nagy szerelmem lett ő is később) és velük volt még egy nagy behemót szőrös jószág is. Te, Angyal, én úgy megijedtem, amikor azzal a hatalmas orrával felém szaglászott, hogy ijedtemben egy nagy cicapofont kevertem le neki. Mindig úgy mesélték a törétnetet, hogy milyen vagány voltam, úgyhogy kérlek, ezt ne add tovább senkinek, de az az igazság, hogy egy kicsit betojtam.
A kis lélek megint sokáig hallgatott. Megerőltette magát és fájt a szíve, de még nem volt hajlandó feladni. A nagy szerelemtől már elköszönt, de Tőle még nem. Kicsit el is bóbiskolt megint, talán el is aludt. Zaklatott álmából az angyal finom érintése segítette át az ébrenlétbe. Vonatokkal álmodott – pedig valószínűleg csak a saját szívverését hallotta még az álomvilágban is.
– Nem szeretem a vonatokat. Mondjuk sosem próbáltam, de biztosan nem szerettem volna. A kocsit is épp csak kezdtem megszokni, pedig öt éve gyűrnek vele. Amikor ideköltöztem, akkor is kocsival jöttünk. Akkor a másik kétlábút hozta magával. Később magamban mindig nasi nagyinak hívtam, mert mindig esett nála egy finom falat. Mire megérkeztek, én már összecsomagoltam a bőröndömet, és amikor letették a hordozómat, egyből bele is másztam, de ők egy örökkévalóságig beszélgettek még. Azt hittem, más sosem indulunk. Két testvéremet ki is kellett zavarnom a hordozóból, mert betolakodtak mellém. Akkor még azt hittem, hogy alig várom, hogy elinduljunk, de kiderült: alig várom, hogy megérkezzünk. A kocsiban semmit nem látni. Buda egyik sarkából Pest másik végébe végig kellett kiabálnom az utat. Ezt egyébként egy félévvel ezelőttig minden úton megtettem. Az utazás nem nekem való…
A mesélő hang ismét elhalkult. Szaporán kapkodva próbálta pótolni az elfogyott levegőjét. Az angyal egy kicsit igazított a keze helyzetén, amely még most is az aprócska szívet nyugtatta.
– Szédülök – monda erőtlenül a kis lélek.
– Mert nem kapsz rendesen levegőt – felelte az angyal puhán. – Mindjárt jobb lesz.
– A műtét után voltam ilyen rosszul. Amitől többé már nem voltam kandúr. De az hamar elmúlt. Na, nem a kandúrtalanság, de az nem is baj. Úgyis csak egy kis suhanc akartam lenni mindig. Rosszcsont, így hívtak. A műtét amúgy nem volt rossz, de az ébredés… Azt sem tudtam, hol vagyok, a lépcső ide-ode ugrált a szemem előtt, és folyton elkaptak és visszafektettek a pokrócomra, amikor fel akartam ugrani a kanapéra. A fejem az egyik, a lábam a másik irányba ment, de nem bírtam volna még öt percre sem megmaradni a fenekemen. Ők meg csak kinevettek, és a mi a legrosszabb volt: nem akartak vacsorát adni! Hallottál már ilyet, Angyal, hogy ne adjanak vacsorát a macska fiának? Bár igaz, most sem vagyok éhes.
A kis lélek feje erőtlenül lebukott és a szeme újra lecsukódott. Még alig hallhatóan motyogott valamit, de a teste már parancsba adta: újabb pihenőre van szükség. Hagyta magát az öntudatlanságba sodródni. Addig se fáj. Talán, mire legközelebb felébred, már Ő is itt lesz. Az angyal mélyet sóhajtott. Nagyon fogytán volt már az idő. Amikor a kis lélek megint magához tért, még mindig az ivartalanítás járt a fejében.
– Tudod, próbáltam nem hagyni, hogy meghallgassák a szívemet. Nem akartam, hogy Nekik fájjon, ezért mindig doromboltam, ha orvosnál jártunk. De a műtétnél altattak. Nem tudtam mit tenni. És akkor meghallotta a doki, hogy valami nincs rendben. Pár hónappal később már az ultrahang specialistánál monitoron néztük, hogy néz ki a szívem. És akkor összetörtek. Ketten voltak velem (Ő és nasi nagyi), és próbáltak nem sírni előttem, de láttam az arcukat. Ritka, nem műthető, nem gyógyítható. Akartam nekik mondani, hogy ne aggódjanak, minden rendben lesz. Hiszen én eddig is így éltem le minden napomat, és azért választottam Őt, mert tudtam, hogy mellette biztonságban leszek, amíg lehetek. Mondd meg neki, Angyal, mondd meg mindhármunknak, hogy mellettük jó életem volt. Szerettem velük lenni. Szerettem a dobozokat papírfecnikre bonatni és szerettem, hogy szeretik, hogy a dobozokat papírfecnikre bontom. Öt év! Az rengeteg! Tudod, hány halat lophattam el a teknős elől ennyi idő alatt? Vagy, hogy hány bogarat vadásztam le, hány békát kaptam el? Na jó, békát csak egyet, de az igen fürge volt és én mégis elkaptam! Mennyi játék, mennyi kaja, mennyi élmény és szeretet fért ebbe az öt évbe, és én minden percét élveztem! Na jó, a fésüléseket nem, de amikor már bosszút álhattam a régi fésűn… na, azt igenis élveztem! Tökéletes öt év volt. Megmondod ezt nekik, Angyal? Megmondod?
Az ereje ismét elhagyta, és nem hallhatta, ahogyan az angyal szinte csak lehelte a választ: már tudják.
Az alvásból mozgolódásra ébredt. Végre, itt van Ő! Most már nincs visszaút, köszönni kell és menni kell. De hogyan köszönnek el azok, akik soha többé nem találkoznak? Mit mondanak egymásnak? Félek, Angyal! – gondolta.
– Félek, Anya! – kiáltotta.
Ő sírva térdelt mellé. Nem tudta, mit csináljon, hogyan fogja meg, hogy ne fájjon?Félek, Anya! – kiáltotta ismét a kis lélek.
– Én is félek, bébi – sírta Ő.
– Szeretlek, Anya – mondta a kis lélek.
– Szeretlek, Drazsi! – válaszolta Ő.
Amikor a beteg szív utoljára dobbant, az angyal kedvesen kisegítette a kis lelket a beteg testből.
– Most már nem fáj semmi – mondta.
– De Nekik csak most fog igazán – felelte a kis lélek.