A hagyaték

A hold közelről, fekete égbolt előtt.

– Ezt hogyér’ adja?
– Rajta van az ára.
– Becsillog. Nem lehet elolvasni. Ötszáz vagy hatszáz?
– Normális maga? Nyolcszáz, és még így is ár alatt van. Tudja, hogy mi ez?

David tudta. Hogyne tudta volna. A gondolathíradóban a feladó egy pillantásának emlékképe is megérkezett, melyet az eladásra szánt holmikra vetett, már akkor kiszúrta. Máskülönben nem is jött volna – a hagyaték felvásárlás nem az ő asztala. Remélte, hogy a négyöklömnyi szürke kis kődarab nem sokat mond az eladónak, és csak azért került ez is az kiárusítandó holmik listájára, mert a néhai tulajdonos nagy becsben tartotta, a tulaj pedig abban bízott, hogy kap valami kis elkölteni valót a darabka ásványért. Úgy tűnik, tévedett. Az ár is és az eladó kérdése is arra utalt, nagyon is tisztában van a portékája mibenlétével.

– Ez egy darabka Hold, öregem – az eladó meg sem várta David válaszát.
– Hold?

David egy pillanat alatt döntött: ha játssza a tudatlant, aki csak egy szép ajtótámaszt akar venni, talán olcsóbban megússza. Hátat fordított a polcnak, ami előtt eddig görnyedt háttal, megigézve bámulta a darabka Holdat, és meglepett arccal, kérdő tekintettel ismételte meg a kérdést.

– Úgya’. Tudja, mi az a Hold, ugye?
– Hát… Úgy sejtem.
– Na, figyeljen. Régen, még az emberiség bölcsőjében… Azt ugye tudja, hogy eredetileg nem erről a bolygóról származunk?
– Ezt mindenki tudja – torkollta le David a kelleténél kicsit élesebb hangon az eladót. Történész volt, szakterülete az Éden előtti idők.
– Jóvanna’! – csitította az eladó. – Na, figyeljen. A Földön, így hívták az Éden előtti lakóbolygónkat, szóval ott az elődeink nagyon fura dolgokban hittek.

Az eladó, akit egyébként – bár David ezt a történet ezen pontján még nem tudta – Johannak hívtak, igyekezett mindent beleadni a meséjébe, hogy minél hihetőbb és őszintébb legyen a történet. Ő maga ostobaságnak tartotta, de a nagyapja olyan sokszor előadta ezeket a történeteket, hogy Johann egészen meggyőzően tudott érvelni a régi mítoszok mellett.

– Ott voltak például a robotok. Ezek ilyen fémlények voltak, és önmaguk klónozásával szaporodtak. A robotoké egy alsóbbrendű faj volt, az emberek mégis félve tisztelték őket és hatalmas templomokat építettek nekik.

David szeme elkerekedett. Ez a csávó nagyon el van tájolva – gondolta. A robotok valóban fémből voltak, de nem önálló fajként léteztek: az emberek szerelték össze és programozták be őket, hogy a rájuk váró feladatokat a lehető legpontosabban helyettük elvégezzék. És milyen templomok? A gyárakra gondol? – David hatalmas kísértést érzett, hogy közbe szóljon és kijavítsa az eladót, de türtőztette magát. Kellett neki az a darabka Hold.

Johann ezzel szemben, David elkerekedett szeme láttán biztos volt benne, hogy sikerült egy naiv, hiszékeny embert becserkésznie, akit percek alatt meggyőz majd a Hold létezéséről – nevetne is a markába a gondolattól, ha nem lett volna olyan elfoglalt a régmúlt legendák ismertetésével –, és a végén még ez a fazon hálálkodik majd neki, hogy ilyen potom áron jutott hozzá egy ennyire különleges darabhoz. Ha fölé akar ígérni, ő nem ellenkezik.

– Ott voltak aztán a méhek – folytatta Johann egyre bensőségesebb hangon. –Tudja, mik azok a méhek, öregem?
– Hát… Úgy sejtem – David még bólogatott is: merev nyakkal, hogy eléggé bizonytalannak tűnjön.
– Na, figyeljen. A méhek tényleg léteztek – Johann jól megnyomta a tényleg szót, jelezve, hogy a robotok gondolata szerinte is felettébb abszurd. – Egészen apró, szárnyas lények voltak, afféle kis madarak.
– Na, ne mondja! – Johann úgy belejött a mesélésbe, hogy nem vette észre David gúnyos hanghordozását (a méhek ugyanis, bár valóban léteztek a Földön, nem madarak, hanem repülő rovarok voltak, akik a vegetáció fenn- és változatosan tartásában játszottak hatalmas szerepet, hasonlóan az Édenen található bummzókhoz); David nagy szerencséjére egyébként, aki rögtön kapcsolt és újra meg újra elismételgette magában, mennyire kell neki az a darabka Hold.
– Úgy bizony! Na, de azt képzelje el, hogy miféle hitet társítottak hozzájuk a földiek! Az élethez nélkülözhetetlennek tartották őket. Ha! Hát elhiszi ezt? Mennyire primitív népség voltak! Biztosan tovább éltek volna, ha kevésbé babonásak. Hogy a méhek nélkül elpusztul az emberiség. Te jóságos ég! Hiszen mi is itt vagyunk, nem? Méhek nélkül!

Johannak kicsordultak a könnyei a gondolatra, így nem vette észre, hogy Davidnek csak egy ideges hahotázásra futotta. Míg Johann a földiek épelméjűségét kérdőjelezte meg, David Johannal kapcsolatban kezdett el hasonló gondolatokat táplálni. Ha nem kellene neki az a darabka Hold… Johann viszont egyre magabiztosabbnak érezte magát és úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy bedobja a nagyhalat. Kitörölgette a szeméből a nevetés könnyeit és mielőtt folytatta volna, közelebb lépett Davidhez.

– De ez még semmi, öregem! Figyel? Na, figyeljen. Az előember körüli legnagyobb misztérium nem a robotok ügye volt. Se nem a méheké! A legfurcsább dolog, amiben hittek, az a Hold volt! – Johann oldalról átölelte David vállát, és vevőjével a polc felé fordult, amelyen az eladásra kínált Hold darabka várta új gazdáját.
– A Hold? – kérdezte David, miközben megerősítésként az ujjával is rámutatott a kérdéses árura.
– A Hold – ismételte Johann, nagyokat bólogatva.
– Azt mondja, hittek a Holdban?
– Úgy bizony, öregem!
– Hogy… hittek… a Holdban? – David minden szót kihangsúlyozott, továbbra is a darabka Holdra szegezve mutatóujját.
– Hittek, ha addig… Ó!

Johann végre megértette, hogy a vevője mire akar kilyukadni. Hiszen éppen most próbálja meggyőzni róla, hogy a Hold igenis létezett. Agya villámgyorsan kutatott a saját csapdájából való kiutak után. Mérges volt magára: eddig olyan szépen haladt! És ha sikerülne eladnia ezt a vacakot, megvehetné azt az új birtokot is, amit kinézett magának. Johann egy igen tehetős család egyetlen gyermekeként nőtt fel, és mint ilyen, megszokta, hogy a kisujját sem kell mozdítania: amit kér, azt megkapja. Sajnos a szülei halála után is megmaradt ennél az attitűdnél és a családi vagyon jelentős részét elkótyavetyélte a történetünk idejére. Legalábbis a saját standardjai szerinti jelentős részt. Vissza kell terelnie a történetet a megfelelő mederbe, különben nem lesz meg a negyedik birtok.

– Na, figyeljen. Azt mondom, hogy hittek, igen. Mert így tartja a legenda. De én mondom magának, ez több holmi mesénél! A Hold… az valóság!
– Na, ne mondja!
– Úgy, ám öregem! Na, figyeljen. Elmondom magának, amit még a nagyapám mesélt nekem, az ég nyugosztalja. Az övé volt amúgy ez a darab is itten. Megtartanám, hisz’ nagyon értékes, akarom mondani különleges darab. De tudja, van nekem még nyolc másik és gondoltam valaki, aki ugyanúgy tudja értékelni, mint én, biztosan örülne neki, hát kitettem a polcra.

Ez persze hazugság volt. Jó zsíros hazugság, amibe egy kevésbé szélhámos alaknak még a tenyere is beleizzadt volna. Ahogyan azt már említettem, Johann szerint ostobaság volt az egész, de kellett a pénz az új birtokra. Így hát szépen előadta a mesét, amivel a nagyapja az agyára ment.

– Akarja tudni, hogyan jutott a családom birtokába? Na, figyeljen. A nagyapám üknagyapjának a dédapja felfedező volt. Akkor már párszáz éve az Édenen éltünk, de néhány vállalkozó kedvű fickó ennek a dédapának a vezetésével küldetésre indult a hajdani Földre. Tudja, csak hogy ellenőrizzék, hogy távozáskor mindent elcsomagoltak-e – Johann jót röhögött a saját poénján, majd folytatta. – Amikor odaértek, a Föld, úgy mondják, egy elszenesedett kis golyóbis volt, mert eltalálta az a napkitörés, ami miatt otthagyták az őseink a Földet meg az előembereket.

Milyen előembereket? – gondolta David értetlenül. – Tudja ez a csávó egyáltalán, hogy miről beszél? Furcsa gondolat volt ez egy olyan történésztől, aki percek óta hallgatta, hogy ez a csávó mennyire nem tudja, miről beszél. Mégis: ez az ásvány a polcon egyértelműen egy darabka Hold. Talán mégis van valami abban a felfedező csapatos történetben?

– Volt viszont egy szintén kihaltnak tűnő kisbolygó, közel a Földhöz – folytatta Johann zavartalanul. – A csapat ott landolt. Találkoztak egy ottani kolóniával. Embertelen körülmények közt éltek, én mondom. A szabadba csak fejvédőben mehettek ki, és mindent szintetikusan kellett előállítaniuk maguknak, mert az a kisbolygó halott volt – Johann gépiesen szavalta a nagyapja unalomig ismételt mondatait. – A csapat tőlük tudta meg, hogy valóban a napkitörés végzett a Föld nagyrészével, de a végső löketet a pusztulásba egy pár évtizeddel később becsapódó meteorittól szenvedte el a szülőbolygónk.
– Nahát, ha ez igaz lenne, az mindent megváltoztatna!
– Hogy érti? Mi mindent? – értetlenkedett Johann. – Úgy értem, hogyne lenne igaz! Ez… ezt onnan hozták: a csapat minden tagja elhozott egy darabot a Holdból bizonyítékul. Tudom, hogy sokan őrült Holdhívőnek hívták a nagyapámat, de…

A pillanatnyi kilengés után Johann már egészen összeszedte magát és magabiztosan folytatta volna a történetet, ám ekkor David nem tudta tovább türtőztetni magát.

– Őrült Holdhívő? Miről beszél maga? Hogy-hogy Holdhívő? A Hold nem valami fiktív, mesebeli lény! A Föld kísérőbolygója volt, a földi élet kialakulásában óriási szerepet játszott! A Föld körüli pályára állásával óriási löketet adott az evolúciónak, a Hold nélkül talán nem is lennénk! Lehet, hogy ki sem fejlődött volna az élet, vagy…
– Ó, hát maga is olyan! Egy közülük! Egy őrült Holdhívő! Mégis mit vár attól a darab kavicstól?
– Darab kavics? Egy darab kavics???

Davidből minden felszakadt, amit az elmúlt félórában le kellett nyelnie. Hosszú percekig vitatkozott Johannal a méhekről, robotokról, előemberekről és a Holdról. Johann kétes történelemtudása felbőszítette, Johannt viszont az bosszantotta nagyon, hogy David egészen idáig palira vette. A két férfi vitája ordítozásig fajult, így a szomszédság kénytelen volt kihívni a csendrendészetet, Johann háza ugyanis a nullás zónában van. Mindkettőjüket elvezették és egy hét háziőrizetre ítélték.

 

– Ezzel megválaszoltam a kérdését Lydia?
– 
Professzor, amikor azt kérdeztem, hogy hogy került ide, én erre a galaxis térképre gondoltam, nem önre.

 


Borítókép: SevenStorm JUHASZIMRUS | Pexels
A szöveg eredeti változata: 2020. július, Kreatív írás kurzus Szurovecz Kittivel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük