A cetli.

Sárga rendőrségi kordon közelről, rajta a felirat: CRIME SCENE DO NOT CROSS

A felderítésünk meg fog bénulni.5 Ennyi állt csak a cetlin. Se feladó, se címzett – bár ez utóbbi elég nyilvánvaló volt, lévén egy tízéves forma gyerek úgy sétált be a Scotland Yard recepciójára, hogy egy üzenetet kell átadnia Deckson nyomozónak, vagyis nekem. Hosszasan gondolkodtam, hogy vajon van-e jelenleg külső személlyel ügyletem, de semmi nem jutott eszembe. Újra ránéztem az üzenetre, és észrevettem, hogy egy újságlapra írták. Kihajtogattam és kezdtem semmit sem érteni, ugyanis a három nappal későbbi dátum állt rajta.

– Deckson nyomozó – sétált be ekkor egy férfi az irodámba – volna egy ügyem az ön számára.

Nem ismertem a férfit, és át akartam irányítani a recepcióra, hogy vegyék fel az adatait, kérdezzék ki, mit tud és vegyék fel a jegyzőkönyvet, de amikor ránéztem, a torkomon akadt a szó. Volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, ennek az embernek tényleg rám van szüksége. Csak egy kósza megérzés volt – ránézésre egy teljesen átlagos férfinak tűnt –, mégis olyan erős, hogy nem tudtam elnyomni. A cetlit a zsebembe gyűrtem, és betessékeltem a férfit az irodámba, majd hellyel kínáltam. Becsuktam mögötte az ajtót, és amíg a helyemre sétáltam – az asztalom pont az ajtóval szemben van, hogy mindig lássam, ki jön be, így volt pár másodperem, míg megkerültem a vendégemet és a székemhez értem – megpróbáltam kitalálni, kivel is van dolgom.

A harmincas évei vége felé járhatott. Egy barna, hajszálcsíkosöltönyt viselt, fehér inget, sötét cipőt és nyakkendőt. Az öltözéke alapján a középosztályhoz tartozott, irodai munkája lehetett, és szinte biztos voltam benne, hogy otthon nem várja senki. Leültem vele szemben, és várakozón néztem rá.

– Nos?
– A nevem Martin Dirk. A munkám során nagyon sokat utazom, és rengeteg féle emberrel megismerkedem. Tudja, egy idő után egyre könnyebé válik pillanatok alatt felismerni egy személy valódi jellemvonásait. És volt egy nő… Tudom, most mit gondol, de ennek semmi köze a féltékenységhez, vagy a visszautasítás felett érzett bosszúvágynak. Szóval volt ez a nő. Vagyis van… – és ezzel belekezdett egy történetbe, ami sehogyan sem akart összeállni. Már azon voltam, hogy félbeszakítsam, amikor kimondta a nevet. – Szerintem Natasha Rocking volt az. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő.

Natasha hetekkel korábban tűnt el. A rendőrség sehogyan sem akadt a nyomára, mintha a föld nyelte volna el. Egyedüli támpontunk az volt, hogy időnként innen-onnan előkertültek az ékszerei. Zálogházakból, hontalanok holmijai közül, szeméttelepekről… egy karkötőjét a csatornából halászták elő, éppen aznap reggel.

– Miért olyan biztos ebben? – kérdeztem.
– Láttam a plakátokon, hogy néz ki. Felhívást tettek közzé a tévében, újságban…
– Nem. Úgy értem, az alapján, amit mondott, csak egy pillnatra látta a nőt, aki önnek oldalt forulva, a félhomályban ült. Ennyi idő alatt hogy tudta ennyire magabiztosan megfigyelni?
– Nézze. Tudom, hogy furcsának találja a történetet. Rá van írva az arcára.

Ezen a ponton magasra húztam a szemöldökömet. Most tényleg volt valami az arcomra írva.

– Rendben. Nem látszik. Tudom, maguk arra vannak kiképezve, hogy ne látszódjon semmi a vonásaikon. De ugyanmár! Még nekem is furcsán hangzik az egész, pedig átéltem. De kérem, higyje el! Biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Meg kell figyelnie a nő házát! Dertíse fel az ügyet! És ha nincs igazam… Nos, nem tudom, mit ajánlhatnék fel. De kérem, higyjen nekem! Meg kell figyelnie a házat!
– Mr. Dirk. Nagyon szépen köszönöm, hogy befáradt, de egy ilyen történet alapján sajnos nem küldhetek ki egy megfigyelő egységet a hölgy házához.

Ezt kellett volna mondanom. Ám vannak olyan esetek, amikor a belső hang annyira erős, hogy nem tud nem figyelni rá az ember. És ez a hang most azt mondta nekem, hogy ez az ember értékes információkat hozott, sőt, hogy nem szabad elengednem ezt az embert, mert még fontos lehet a közreműködése ebben az ügyben. Tudtam, hogy a főnököm ez alapján nem fog mozgósítani egyetlen megfigyelő csapatot sem, ezért, miközben válaszoltam, már azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

– Őszinte leszek, Mr. Dirk. Nem állítom, hogy a hallottak alapján teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valóban jó nyomon vagyunk. De valami azt súgja, hogy oda kell figyeljek magára. Ám embert nem tudok szerezni magam mellé. – Ami ez után elhagyta a számat, engem is meglepett, és a mai napig nem tudok magyarázatot adni rá: – Volna kedve a segítségemre lenni ennek a szálnak a felgöngyölítésében?

Nem volt visszaút. Szinte láttam, ahogy a szavak kibuggyantak a számon, végigfolytak az asztalon és megálltak a vendégem előtt. Hosszú-hosszú pillanatokig ott lebegtek a szeme előtt a szavak, én pedig már nem tudtam mit tenni. Ha lenne egy időgépem, visszaszívhatnám őket. Ha a szavak kötélen táncolnának, kiránthatnám a talpuk alól a kötelet. Ha egy hajón repíteném felé őket, most kidobhatnám a vasmacskát, hogy ne érjenek soha célba. De semmi ilyesmit nem tudtam tenni.

– Megtisztel – válaszolta Dirk mosolyogva.

Az eset nem mindennapisága ellenére valahogy nagyon könnyen ment minden. A főnökömnek elmagyaráztam, hogy szükségem van egy külső tanácsadóra, és hogy ez neki nem kerül szinte semmibe, Dirkkel pedig azonnal elkezdtük a közös munkát. Először is összeírtuk, mire lesz szükségünk. Ő mindent lejegyzetelt, amiről beszéltünk, majd amikor ezzel végeztünk, átnyújtotta a papírt, hogy az alapján beszerezzem a szükséges eszközöket. Elhűlten bámultam a papíron az betűket; ugyanaz a kéz vetette őket a papírra, amivel a reggeli üzenetet írták. Lassan felnéztem Dirkre, majd vissza a papírra. Elővettem a cetlit, amit reggel kaptam, és egymás mellé téve összehasonlítottam őket. Dirk mellém hajolt, hogy megnézze, mit vizsgálok, majd nyugodt hangon így szólt.

– Azt hiszem, egy új tervre lesz szükségünk. – Zavartan felénéztem rá, erre folytatta. – Ja, én amúgy tudok az időben utazni, de a kimondott szavakat még így sem lehet visszaszívni.


Megjegyzés:
A történet a 7×7 kihívás sorozat zárásaként született meg. Az első bekezdés a kihívás hatodik napján látott napvilágot.
Borítókép: kat wilcox / Pexels

5 Dan Brown: Digitális Erőd; GABO Kiadó, 2005; Ford. Bori Erzsébet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük